EGY VEZÉR

Miután a még mindig eszméletlen Halgot az ágyára fektették, Kau-dzser a rögtönzött kötést egy kevésbé kezdetlegessel cserélte föl. A sebesült szemhéja megrebbent, ajka megremegett, ólomszínű arca egy kicsikét pirosabb lett, majd néhány erőtlen nyögés után az egyik megsemmisülésből a másikba, az ájulásból az álomba zuhant.

Túlélheti-e iszonyú sebét? Az emberi tudás erre nem adhatott biztos választ. A helyzet súlyos volt, de nem reménytelen, és nem volt teljesen lehetetlen, hogy a tüdőn ejtett seb begyógyul.

Miután szeretetteljes gondoskodással, legjobb tudása szerint ellátta a beteget, Kau-dzser a legteljesebb nyugalmat és szigorú mozdulatlanságot írt elő Halg számára, majd Libériába rohant, mert ott talán másoknak is szükségük volt rá.

Az őt magát ért csapás nem csökkentette csodálatra méltó, ösztönös odaadását és segítőkészségét. A villámgyorsan lezajlott drámától majd meghasadt a szíve, mégsem felejtette el a halottakat és sebesülteket, akik a Jonathan volt szakácsa szerint Libériában várnak a segítségre. Csakugyan vannak sebesültek és halottak, vagy Sirdey hazudott? A kétes helyzetben saját szemével kellett meggyőződnie az igazságról.

Este tíz óra lehetett. Nyugaton kezdett aláereszkedni az első negyedben járó hold, a homályba borult keleti égboltról pedig vég nélkül szitált a sötétség megfoghatatlan hamva. A sűrűsödő éjszakában csak egy távoli, bizonytalan vörös fény világolt.

Libéria még nem aludt.

Kau-dzser nagy léptekkel a város felé indult. A vidék csöndjén valami gyönge moraj ütött át, és minél közelebb ért, annál erősebben hallotta e hangot.

Húsz perc múlva ért a táborba. A sötét házak közül már éppen kilépett volna a kormányzó háza előtt szabadon hagyott térre, amikor különös, megkapó látvány késztette megtorpanásra.

Mintha Libéria egész lakossága a kormányépület elé beszélt volna meg találkozót. Mindenki ott állt a kormozó fáklyák fénykörében: férfiak, asszonyok, gyermekek. A három külön csoport közül a legnagyobbik éppen Kau-dzserrel szemben gyülekezett.

Úgy tűnt, hogy ők csak néma szemlélői a másik két csoportnak: az egyik olyan csatarendben sorakozott föl a kormánypalota előtt, mintha a bejáratát védené, a másik pedig a tér túloldalán foglalt állást.

Nem, Sirdey nem hazudott. A tér közepén csakugyan hét ember teste hevert. Csak sebesültek vagy halottak? Kau-dzser ilyen távolságról ezt nem ítélhette meg, mert a fáklyák csapongó világánál mindegyikük élőnek látszott.

A két kisebb csoport viselkedéséből ítélve kétség sem férhetett hozzá, hogy ellenségesen állnak egymással szemben. Úgy tűnt, hogy a földön fekvő testek körül viszont semleges övezet húzódik, mert oda egyik fél sem merészkedett. Azok, akik minden látszat szerint a támadók voltak, egy fenyegető mozdulatot sem tettek, Beauval védőinek pedig így nem nyílt alkalmuk, hogy kimutassák bátorságukat. Az ütközet még nem tört ki. Csak szócsatát vívtak, de azt aztán annál hevesebben. A sebesültek és halottak feje fölött golyók helyett parázs szavak röpködtek ide-oda, hol érvekké szelídülve, hol halálos sértésekké dagadva.

Amikor Kau-dzser a fénykörbe lépett, csönd támadt. Ő ügyet sem vetett a körülötte állókra, egyenesen a földön heverő testekhez ment, és egyikük fölé hajolt. Mivel az már halott volt, rögtön a következőhöz lépett, majd sorra mindegyikükhöz: akinek még kellett, annak megnyitotta a ruháját, és rögtönzött kötéssel látta el. Sirdey igaz hírt hozott. Csakugyan három halott és négy sebesült volt.

Amikor Kau-dzser végzett munkájával, maga köré tekintett, és szomorúsága ellenére sem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék a köré tóduló sokaság tiszteletteljes és gyermekien kíváncsi arckifejezésén. A fáklyatartók már közelebb léptek, hogy világítsanak neki. Nyomukban Kau-dzser köré gyűlt és szép lassan egybeolvadt a három csoport; mélységes csend honolt.

Kau-dzser a segítségüket kérte. Mivel senkinek nem akarózott mozdulni, név szerint szólította azokat, akiknek a közreműködésére igényt tartott. Így már mindjárt más volt.

Akit csak nevén szólított, az mind habozás nélkül előlépett a tömegből, és buzgón teljesítette utasításait.

A halottakat és sebesülteket pár percen belül elvitték, s Kau-dzser irányítása alatt ki-kit a házába szállítottak. Kau-dzser szerepe még nem ért véget: sorra meg kellett vizsgálnia a négy életben maradottat, hogy - mielőtt visszatérne Újtelepre - eltávolítsa testükből a lövedékeket, és végleges kötéssel lássa őket.

Odaadó fáradozása közben megtudakolta, hogy mi okozta az emberhalált. Elmondták neki, hogy Lewis Dorick újabb színrelépése után a tömeg megharagudott Ferdinand Beauvalra, a kormányzó pedig az indulatok levezetésére rablóhadjáratot kezdeményezett a környéken, amelynek siralmas eredményét Kau-dzser már a saját szemével is láthatta.

Siralmasabb talán nem is lehetett volna. Mint beszámoltunk róla, a tanyáján elsáncolva védekező négy család puskalövésekkel megfutamította a fosztogatókat, akik zsákmány helyett halottakkal és sebesültekkel tértek vissza. Mennyire más volt ez a hazatérés, mint a kivonulásuk! Amikor hangoskodva, egymást tüzelve nekiindultak, még valami részegítő, vad öröm töltötte el őket: lármáztak, ordibáltak, fenyegetően csúfolódtak leendő áldozataikon. Bezzeg amikor lógó orral és üres kézzel tértek vissza, szájuk néma volt, szívük keserű, tekintetük megtört. Nem könyvelhettek el mást, mint néhány sebhelyet. A kezdeti féktelen izgatottság tompa dühnek adta át a helyét, amely csak az alkalomra várt, hogy kitörjön.

Úgy érezték, becsapták őket. Hogy kicsoda? Azt nem tudták. Annyi bizonyos, hogy nem a saját butaságukat és ábrándkergetésüket okolták. Általános szokás szerint előbb vádoltak volna bárkit a világon, mint önmagukat.

Mivel gyakran megtapasztalták már, jól ismerték hát azt a keserű szégyent, amely az erőszakos vállalkozások kudarca után mindig elkövetkezik. Mielőtt a Hoste-szigetre vetődtek volna, ezek az emberek az Ó- és Újvilág proletárjai közé tartoztak, s már nem is egyszer megesett, hogy hagyták magukat elkábítani szónokok tüzes szavaitól. Ilyenkor, ha beszüntették a munkát, a sztrájk első napjait - amikor még tele az erszény - méltósággal és nyugodtan viselték, de a nyomor lázas türelmetlenséget szült, és végül, amikor az övéiknek már kenyeret sem tudtak adni, a harag úrrá lett rajtuk. Ilyenkor vérbe borul az ember szeme, féktelenül tombol, és gyilkol vagy meghal... Igaz, néha győzelmet arat, de gyakrabban szenved vereséget - vagyis még rosszabb körülmények közé kerül, és kudarca bebizonyítja, hogy az a gyengébb, aki erő révén akar győzelmeskedni.

Nos, visszavonulásuk a feldúlt mezőkön éppen olyan volt, mint egy rossz véget ért sztrájk utolsó felvonása. Ugyanolyan volt a lelkiállapotuk is. A szegény ördögök úgy érezték, hogy kijátszották őket, és haragra gyulladtak saját butaságuk miatt.

Hol a főnökök, hol van Beauval és Dorick? Az ördögbe is: hát ott, ahol nem eshet bajuk. Ez mindig és mindenütt így van: a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak újrajátsszák a róka és a holló meséjét.

A véres sztrájkoknak, a lázadásoknak és forradalmaknak azonban megvan a maguk szertartásrendje, amelyet e dráma szereplői is betéve tudtak, hisz nem is egyszer kellett már végrehajtaniuk e szertartásokat.

Amikor az ember elfeledkezik róla, hogy gondolkodó lény, s a nyers erőt és a gyilkosságot használja érvként, nos, az ilyen felfordulások alkalmával az áldozatokból lobogó válik.

Így lett lobogó azokból is, akiket vállukon hozta haza a fosztogatók, s ezért terítették ki őket a hatalmat gyakorló, tehát eredendően minden rosszért felelős Ferdinand Beauval szeme elé. Itt azonban az ő híveinek ellenállásába ütköztek. A felek egyelőre nem mentek ölre, csak kiadósan szidalmazták egymást.

Az ölremenésnek különben még nem is volt itt az ideje. A megmásíthatatlan forgatókönyv világosan előírta, hogyan kell eljárni. Amikor már a sok szócsépléstől és kiabálástól berekednek, akkor hazamehetnek, másnap pedig - hogy minden szertartás szerint történjék - díszes temetést rendeznek a halottaknak.

Zavargásoktól majd csak akkor kell tartani.

Kau-dzser közbelépése megzavarta a dolgok menetét. Neki volt köszönhető, hogy elcsitult a gyűlölködés, s az embereknek eszébe jutott, hogy nemcsak halottak, hanem sebesültek is feküsznek ott, akiknek a gyors elsősegély talán megmentheti az életét.

Amikor Kau-dzser visszafelé indult Újtelepre, a tér már kihalt volt.

Az állhatatlan tömeg, amely mindig könnyen lángra kap, épp olyan gyorsan le is csillapodott. A házakat bezárták. A telep aludt.

Amíg a sötétben mendegélt, Kau-dzser elgondolkodott azon, amit hallott. Dorick és Beauval nevére csak vállat vont, a fosztogatók rablóhadjárata azonban komoly töprengésre késztette. A portyázás, a lopások, a barbár tettek rossz előérzettel töltötték el. A telep sorsa már így is kétséges volt, de ha a telepesek most nyílt harcba bocsátkoznak egymás ellen, akkor el vannak veszve.

Mi maradt az események fényében azokból az elméletekből, amelyekre e nemeslelkű férfi föltette az életét? A kézzelfogható, kétségbevonhatatlan tények bebizonyították, hogy ezek az emberek önmagukra hagyva életképtelenek, s talán még éhen is halnak, akár a juhnyáj, amelyet pásztora nem vezet friss legelőre. Gyakorlati érzéküknél nem volt különb a jellemük és a lelkierejük sem.

A bőség, a szegénység és a nyomor, az égető nap és a kemény fagy egyaránt csak lelkük lemoshatatlan foltjait hozta napvilágra.

Legtöbbjük velejéig hálátlan és önző, erőszakos és gyáva, féktelen, gondatlan és lusta volt, pedig - nemesebb cél híján - legalább a saját érdekükben egy közös akaratot kellett volna követniük. Utolsó oldalait írták tehát e siralmas történetnek! Másfél éve kezdődött, és már véget is ér.

Mintha a természet, belátva tévedését, maga is megbánta volna, hogy olyan embereket alkotott, akik elhagyják önmagukat, s így ő is lemondana róluk. Szüntelenül aratott a halál. Egymás után tűntek el az emberek, egymás után nyelte el őket a föld, ez a nagy olvasztótégely, amely az örök körforgást beteljesítve mindent átalakít és feldolgoz, s mely az ő testük anyagából is új lényeket alkot majd - sajnos, nyilván épp olyanokat, mint ők.

Talán egyenesen úgy vélték, hogy a nagy kaszás hanyagul végzi a munkáját, mert a saját kezükkel segítettek neki. Ott, ahonnan Kau-dzser jött, halottak és sebesültek maradtak. Itt, ahol elhalad, Sirk holtteste hever. Újtelepen átszúrt kebellel fekszik az a gyermek, akiért Kau-dzser kiábrándult szíve újra megtanult gyöngéden szeretni. Mindenfelé: vér, vér, vér.

Mielőtt aludni tért volna, Kau-dzser Halg ágyához lépett. A fiú állapota nem rosszabbodott, de nem is javult. Egy hirtelen vérzés veszélyét még az elkövetkező napokban sem lehetett kizárni.

Kau-dzser másnap későn, a fáradtságtól megtörten ébredt.

Megnézte Halgot: nem változott az állapota. Amikor kilépett a házból, a nap már magasan járt. A köd eloszlott, szép idő lett.

Hogy behozza az elvesztegetett órákat, Kau-dzser gyors léptekkel indult - mint mindennap - Libéria felé, ahol a tavasz eleje óta kissé megfogyatkozott szokásos betegkörén kívül a négy tegnapi sebesült is várt rá.

A kis hídon azonban sorfalba ütközött. Halg és Karroli kivételével Újtelep teljes férfilakossága itt volt. Tizenöt férfi állt ott, méghozzá - furcsa módon - mind a tizenöten fegyverben, és úgy, mintha őrá lestek volna. Nem katonák, de a viselkedésükben volt valami harcias. Nyugodtan, sőt zordan, lábhoz tett fegyverrel álltak, mintha egy elöljáró parancsát várnák.

Harry Rhodes, aki néhány lépéssel előttük várakozott, megálljt intett Kau-dzsernek. Az megtorpant, és meglepetten pillantott végig a kis csapaton.

– Kau-dzser - szólt Harry Rhodes nem minden ünnepélyesség híján -, régóta esedezem, hogy siessen a Hoste-sziget szerencsétlen lakóinak segítségére, és fogadja el a vezetésüket. Most utoljára könyörgök önhöz.

Kau-dzser nem felelt, csak behunyta a szemét, mintha önmagában keresné a választ. Harry Rhodes így folytatta:

– A legutóbbi események nyilván önt is gondolkodóba ejtették. Mi a magunk részéről döntöttünk. Ma éjjel Hartlepoollal és néhány társammal elhoztuk az újtelepieknek kiosztott tizenöt puskát. Most tehát rendelkezünk fegyverrel, következésképp érvényre juttathatjuk az akaratunkat. Olyan helyzetbe jutottunk, hogy bűn volna tovább tétovázni. Cselekedni kell. Én elhatároztam magam. Ha ismét elhárítja az ajánlatot, magam állok e derék emberek élére. Sajnos én nem rendelkezem sem az ön befolyásával, sem az ön tekintélyével. Nem hallgatnak rám, és vér fog folyni. Önnek viszont zúgolódás nélkül engedelmeskednének. Döntsön tehát.

– No de mi történt? - kérdezte szokott nyugalmával Kau-dzser.

– Csupán ez - mutatott Harry Rhodes arra a házra, ahol Halg haldokolt.

Kau-dzser megremegett.

– Meg ez - tette hozzá Harry Rhodes, majd pár lépéssel odébb vonta Kau-dzsert.

Mindketten fölkapaszkodtak a töltésre, mely a jobb part e része fölé magasodott. Maguk előtt láthatták Libériát és az idébb elterülő mocsaras síkot.

A tábor lakói korán ébredtek, s azonnal sürgölődni kezdtek. A telepesek be akarták végezni, amit előző este elkezdtek: a három halottat ünnepélyesen kellett elbúcsúztatni. Mindenki a szertartás előkészítésének lázában égett. Az áldozatok társai tüntetésre készültek, Beauval hívei veszélyt szimatoltak, a többiek pedig egyszerűen látványosságra vártak.

A három koporsót a sziget egész lakossága követte - az egy szál Beauval kivételével, aki okosabbnak vélte, ha bezárkózik. Ügyeltek rá, hogy a menet a kormányzó háza előtt is elvonuljon, és megálljon a főtéren. Lewis Dorick élt az alkalommal, és heves szónoklatot vágott ki. Azután továbbindultak.

A síroknál ismét Dorick ragadta magához a szót, és - könnyen tehette - századszorra is kirohant a kolónia vezetése ellen. Aki hallgatta, azt hihette, hogy minden baj oka a hatalommal fölruházott férfi rövidlátása, tehetségtelensége és maradi elvei. Ideje tehát, hogy megdöntsék ezt az alkalmatlan embert, és új vezetőt válasszanak maguknak.

Dorick kirobbanó sikert aratott. Szavait mennydörgésszerű tetszésnyilvánítás fogadta. Először azt kiabálták: „Éljen Dorick!”, majd azt üvöltötték: „A palotához!... A palotához!”, és a sok száz ember egyszerre lódult meg. Súlyos lépteik alatt döngött a föld. Bensőjük izzott, szemük csillogott, öklüket fenyegetően az égre emelték, s gyűlöletet üvöltő szájuk sötét lyukként tátogott arcuk közepén.

Egyre hevesebben nyomultak előre. Meggyorsították lépteiket, majd futásnak eredtek, végül már egymás hegyén-hátán feltorlódva úgy zúdultak le, mint a szökőár.

Lendületük mégis megtört egy akadályon. A hatalom haszonélvezőit félelemmel töltötte el, hogy más veheti birtokába azt, ezért Beauval védelmére keltek. A két csapat között ökölharc bontakozott ki, ölre mentek, ütötték-verték egymást.

A gyönge Beauval-párt egyhamar meghátrálni kényszerült.

Lépésről lépésre, méterről méterre szorították vissza őket a palota előtti térre, ahol újra fellángolt a küzdelem. A csata sokáig eldöntetlen maradt. Időnként egy-egy harcképtelenné tett férfi vált ki a küzdők közül, és kissé odébb összeesett. Állkapcsok roppantak, bordák törtek, végtagok reccsentek.

Minél tovább tartott a harc, annál hevesebb lett a küzdelem. Eljött a perc, amikor maguktól előkerültek a kések. Újból vér folyt.

Beauval védelmezőinek hősies ellenállása végül megtört, s a támadók egy mindent elsöprő rohammal bezúdultak a palotába. Vad üvöltéssel rohantak végig a helyiségeken. Ha ráakadnak Beauvalra, minden bizonnyal darabokra szaggatják. Szerencsére nem találták meg.

Beauvalnak nyoma veszett. Amikor látta, hogy milyen fordulatot vesznek az események, még időben kereket oldott, s már lélekszakadva rohant Újtelep felé.

A hasztalan kutatás a végletekig korbácsolta a győztesek dühét. A tömeg természetes tulajdonsága, hogy a jóban és a rosszban egyaránt képtelen mértéket tartani. Más áldozat híján a tárgyaknak estek neki. Beauval házát az utolsó szögig kifosztották. Szegényes bútorait, papírjait, személyes holmiját kidobálták az ablakon, halomba hányták és eltüzelték. Néhány perccel később - figyelmetlenség okozta? vagy szándékos gyújtogatás? - már az egész palota lángokban állott.

A füst elől a betolakodók kirohantak a szabadba. Ezek akkor már nem emberi lények voltak. A rablástól és gyilkolástól megrészegülve, eszüket vesztve, minden cél nélkül tomboltak.

Ellenállhatatlan vágy hajtotta őket, hogy üssenek, romboljanak és gyilkoljanak.

A téren gyermekek, asszonyok és közömbösök bámész tömege ácsorgott; az örök szájtátiak, akiknek akkor is kijut az ütlegekből, ha ők maguk nem emelnek kezet senkire. Igaz, ők tették ki a lakosság nagyobb részét, de ártalmatlan sokaságuktól nem kellett tartani. Lewis Dorick bandája az ártatlan tömegre rontott, és iménti ellenségeikkel együtt, akik jobbnak látták, hogy az erősebb oldalára álljanak, ütöttek-rúgtak mindenkit.

Észvesztett menekülés kezdődött. A férfiak, asszonyok és gyermekek szerteszét futottak a mezőn. Őrjöngő üldözőik nyilván maguk sem tudták volna okát adni tajtékzó dühüknek.

A töltés tetejéről, ahová Harry Rhodesszal fölhágtak, Kau-dzser a tábor környékén csak egy sűrűn gomolygó füstoszlopot látott, amelyet a tenger felé sodort a szél. A házak eltűntek a füstfelhőben, de a fájdalmas és rettegő kiáltások, a szitkok és hívások zavaros elegye idáig hallatszott. A folyón túli síkon egyetlen élő embert, egy férfit lehetett csak látni. Teljes erejéből futott, pedig nem üldözte senki. Akkor sem lassított, amikor elérte a hidat és átkelt rajta; kifulladva rogyott a földre a fegyveresek kis csapata előtt. Csak ekkor ismerték fel Ferdinand Beauvalt.

Ezt látta hát először Kau-dzser. Egyszerűségében is sokatmondó volt az elébe táruló kép, melynek jelentését rögtön megértette: Beauval szégyenszemre megfutott, s a lázadás Libériában gyújtogatásba és emberhalálba torkollott.

Mit jelentsen mindez? Hogy megszabadultak Beauvaltól, az örvendetes tény. De mire vélje mindezt a pusztítást, amelyet elsőként majd maguk az elkövetők szenvednek meg? Mi magyarázza a vad és kegyetlen öldöklést, melyet a távoli kiáltások sejtettek?

Idáig alacsonyodhatnak tehát az emberek! Nemcsak a legalantasabb érdekeik hatására képesek a rosszra, hanem - ha úgy adódik - a rombolás kedvéért is rombolnak, az ütés élvezetéért ütnek, a gyilkolás öröméért gyilkolnak! Nemcsak a szükségletek, a szenvedélyek és az önérzet uszítja egymásra az embereket, hanem az őrület is, az a minden sokaságban ott szunnyadó őrültség, amely, ha egyszer belekóstoltak az erőszakba, csak akkor csillapul, ha már megrészegültek a pusztítástól és a vérontástól.

Ennek az őrületnek hol hősiesség, hol útonállás a neve: ez hajtja az ártatlan utason rajtaütő rablót, de a forradalmak során ez mészároltat le válogatás nélkül ártatlanokat és bűnösöket, és ez lelkesíti, ez viszi győzelemre a csatázó seregeket is.

Vajon még ezt látva sem foszlottak szét Kau-dzser álmai? Az embernek természetes joga ugyan a korlátlan szabadság, de csak akkor, ha megmarad embernek, s ha nem áll fönn a veszélye, hogy olyan vadállattá változik, mint e szeme láttára tomboló dúvadak.

Kau-dzser nem felelt semmit Harry Rhodesnak. A töltésen fölmagasodva néhány percig csendben nézett maga elé. Szenvtelen arca nem árulta el, milyen fájdalmat okoz neki ez a töprengés.

Pedig milyen kíméletlen küzdelem dúlt kettészakadt szívében!

Hunyja-e be a szemét a valóság előtt és ragaszkodjék önzően hazug hitéhez, miközben ezek a szerencsétlen őrültek lemészárolják egymást, vagy pedig lássa be azt, ami nyilvánvaló, hallgasson az eszére, és közbelépésével akaratuk ellenére is mentse meg őket: ez a kérdés kínozta! Amit a józan ész követelt meg, az - fájdalom - egész életének megtagadása volna. Micsoda csapás lenne, ha a szívében emelt bálvány darabokra törne, ha be kellene látnia, hogy délibáb játszott vele, hogy mindent egy hazugságra épített, hogy semmi sem igaz abból, amit gondolt, hogy ostoba módon föláldozta magát egy káprázat oltárán!

Ekkor a Libériát borító füstfelhőből egyszer csak egy menekülő alakja bontakozott ki, aztán még egyé, aztán tíz másiké, végül már százaké; sok volt köztük az asszony és a gyermek. Néhányan a keleti magaslatok közt igyekeztek menedékre lelni, de a legtöbbjük, akiket már szorongattak az üldözők, Újtelep felé rohant lélekszakadva. Egy asszony egészen hátramaradt.

Kissé testes lévén nem tudott gyorsabban haladni. Egy férfi néhány lépéssel beérte, megragadta a hajánál fogva, leteperte a földre, fölemelte az öklét... Kau-dzser Harry Rhodeshoz fordult, és komoly hangon így szólt:

– Elvállalom.