Megmagyarázhatatlan jelenségek

Ismeretes dolog, hogy mennyire elterjedt még a babona a skót felföldön és alföldön egyaránt. Bizonyos klánok¹ birtokosai, parasztjai, ha úgy esténkint összeverődnek, szeretik a sarkvidékek mitológiájából kölcsönzött mesékkel mulattatni egymást. Az iskolázás, habár még oly bőkezűen és gondosan ápolják is az országban, még nem volt képes a képzelet világába űzni azokat a csodálatos történeteket, legendákat, amelyek az ősrégi Kaledóniának úgyszólván a földjéhez tapadnak. Az még mindig a lelkek, kísértetek, manók és tündérek országa. A rossz lelkek gyakorta megjelennek ott a legkülönfélébb formában. A felföldiek „seer”-je,² aki kettős arcával bekövetkező halálesetet jelent; a „May Moulladi”, aki szőrös karú fiatal lány képében kísért és jövendöli a bajt azoknak a családoknak, akiket veszedelem fenyeget; a „Branshie”-tündér a bekövetkező gyászos eseményeket hirdeti; a „Brawni”-k őrzik a házak ingóságait, az „Urisk” kivált a Katrine-tó zegzugos sziklái közt végzi üzelmeit... és még sok más.

Magától értetődik, hogy a skót bányásznépség se maradt le e legendák, regék mitologikus sorozatának gyarapításában. Hisz ha a fölszín magas hegyei teli vannak olyan földöntúli lényekkel, boszorkányokkal, jókkal és gonoszakkal, mennyivel inkább kell hogy tele legyenek azok a sötét bányák, le azoknak legmélyebb fenekéig!... Ki is rázná meg viharos éjszakákon a föld gyomrának rétegeit, ki vezeti a még kiaknázatlan erekbe a kutató hegyes csákányát, ki gyújtja föl a robbanóléget és végzi az irtózatos robbanásokat, ha nem a bányának valamiféle szelleme? Ennyi legalábbis általános hit volt a babonás skótoknál. Ami azt illeti, annak a bányásznépnek nagyobb része a tisztán természeti jelenségeket is szívesebben látta természetfölöttieknek, és kárbaesett fáradság lett volna ilyenekről felvilágosítani őket. A nagy hiszékenység hol is fejlődhetett volna ki jobban, mint e mélységek alján?...

Az aberfoyle-i bányák e legendákkal teli föld közepén terültek el, tehát azokban az ilyen természetfölötti jelenségeknek magától érthetőleg még gyakoriabbaknak kellett lenniük.

Keringett is azokról legenda tömérdek!... Hozzá kell még tennünk, hogy az újabb időkben is bizonyos megmagyarázhatatlan tünemények fordultak ott elő, amelyek csak növelték az általános hiszékenységet.

A Dochart-bánya babonás emberei között pedig első sorban állott Jack Ryan, Harry Ford pajtása. Nagyon vonzódott ő minden természetfölöttihez, más okból is: a csodás történeteket ugyanis nótákba faragta, és nagy sikereket ért el velük a hosszú téli estéken.

Jack Ryan azonban nem egyedül volt ilyen babonás. Barátai is nem kevésbé bizonykodtak, hogy az aberfoyle-i bányák kísértettanyák, és bizonyos megfoghatatlan szellemek járnak-kelnek ott éppoly gyakran, mint a magas hegyek között. Beszédeiket hallva, szinte az lett volna rendkívüli, ha az ember még akkor se hitt volna a túlvilági lényekben. Mert hát, valóban, az oly sötét, mély bányánál akadhat-e illőbb odú holmi manók, törpék és mindenfajta kísértetek számára, akik azokban a csodás drámákban szerepelnek? A nekik való színpad itt teljességgel készen állott, hát a természetfölötti lények miért ne játszanák el rajta szerepeiket?

Így okoskodtak Jack Ryan és bányásztársai. A különböző bányák - amint már említettük - hosszú, föld alatti folyosók útján közlekedtek egymással. Ilyenformán Stirling megye belseje valami rengeteg, alagutakkal és tárnákkal összevissza fúrt föld alatti labirintus, útvesztő; olyan, mint valami óriási hangyaboly.

A különféle tárnák bányászai elég gyakran találkoztak, amint vagy a munkába indultak, vagy a munkából visszatértek. Így könnyen közölhették egymással élményeiket, és így szállt bányáról bányára a telep minden meséje. A mesék aztán valami csodálatos gyorsasággal terjedtek el, és amint szájról szájra adták őket, hát természetesen szépen meg is növekedtek.

Két, a többinél tanultabb és józanabb gondolkozása ember azonban sohasem osztozott a többinek elragadtatásában. Sohasem hittek a manók, szellemek és tündérek létezésében.

Simon Ford és fia volt ez a két ember. És ezt legjobban bizonyították azzal, hogy a Dochart-bánya elhagyása után is ott maradtak lakni, abban a magános kriptában. A jó Madge-nek, mint minden skót asszonynak, talán volt valami hajlandósága a természetfölöttiek iránt. Mindamellett azokat a boszorkányos históriákat csak úgy magának mondogatta el... habár nagy lelkiismeretességgel, nehogy valamiképp elfeledje azokat a szép régi hagyományokat.

Simon és Harry Ford egyébként, ha színleg babonásak lettek volna is, mint társaik, azért mégsem hagyták volna oda a bányát sem a rémeknek, sem a tündéreknek. Valami új széntelep fölfedezésének reményében szembeszálltak volna a manók egész seregével. Ők azonban nem voltak hiszékenyek, ők csak egyvalamiben hittek: abban, hogy az aberfoyle-i bányák nem merültek ki teljesen. Apa és fiú e tárgyban, igazán mondhatjuk, hogy „kőszénhívő” volt, és e hitük, akárcsak az Istenben való, soha meg nem rendült.

Ezért történt, hogy tíz esztendő óta apa és fiú nap-nap után állhatatosan, meggyőződésükben változatlanul fogták csákányukat, botjukat és lámpásukat. Így mentek mind a ketten; keresgéltek, kopogtatták a sziklafalakat, és hallgatództak, vajon nem adnak-e kedvező hangot.

Mivel a próbafúrások annak idején nem érték el az ősgránitot, ezért Simon és Harry Ford a keresgélés felől megegyeztek abban, hogy ami hasztalan történt ma, az holnap eredményes lehet, és azt szakadatlanul folytatni kell. Egész életüket arra szánták, hogy visszaszerezzék az aberfoyle-i telepek régi jövedelmező voltát. És ha az apát netán még a siker előtt utoléri a halála, hát akkor a fiú egymagában is tovább folytatta volna a kutatásokat.

A bányának e két szenvedélyes őrizője egyúttal mindig szem előtt tartotta a tárnák jó karban való tartását is. Kipróbálgatták a töltések tartósságát, alátámogatták a boltozatokat. Megállapították azokat a helyeket, ahol beomlástól kellett félni, és azokat a bányarészeket, amiket sorsukra kellett hagyniuk. Megfigyelték a felszín vizeinek átszűrődését, eredetét, és csatornák útján valamelyik gödörbe vezették. Röviden: önkéntes pártfogói és fenntartói voltak annak az immár hasznavehetetlen telepnek, amelyből azonban egykor annyi, azóta rég füstbe ment kincs származott.

E kirándulások egyikénél-másikánál esett meg Harryvel, hogy különös, meglepő tüneményeket tapasztalt, amiknek a nyitjára jutni sehogyan sem tudott.

Többször megtörtént, hogy miközben egyik-másik szűk tárnán átballagott, úgy rémlett, mintha bányászcsákány csattogását hallaná az egyik, omladékkal betöltött fal túlsó felén.

Harry, akit sem természetes, sem természetfölötti dolog nem tudott megijeszteni, odasietett, hogy rajtakapja a rejtelmes munka okozóját.

Hanem a tárnát üresen találta. A fiatal bányász végigjártatta lámpáját a falakon, de semmiféle vasrúd vagy csákányütés friss nyoma nem látszott rajtuk. Harry végül is abban maradt, hogy valamelyik csodálatos visszhangból származó hallási tévképzet áldozatául esett.

Máskor, ha lámpájának világát egyik-másik gyanús zugba vetette, mintha valamilyen árny suhant volna el onnét. Nekiugrott... Semmi, még csak olyan búvólyukat se talált, amelyen át valami emberi lény ellopódzhatott volna az üldözés elől!...

Amikor egy ízben a bánya nyugati részeit vizsgálgatta, Harry kétszer is határozottan olyan távoli dörejt hallott, mintha ott valamiféle bányász dinamittal robbantana.

Az utóbbi eset alkalmával, a leggondosabb kutatásra azonban az is kitűnt, hogy egy álló kőoszlopot valamilyen bányászrobbantás ott csakugyan ledöntött.

Harry lámpája világánál tüzetesen szemügyre vette a robbantástól hasadozott falakat. Palás kőzettörmeléken kívül azonban semmi mást nem láthatott, és a bánya e mélységeiben ez a kőzetfajta volt általános mindenütt. Mire való volt tehát a robbantás? Valami új kőszéneret akart-e azzal fölfedezni valaki? Vagy tán a bánya e részeinek beomlását akarta elérni? E kérdéseken töprengett Harry, apjával is közölte az esetet, de sem az öreg bányamester, sem ő maga nem tudott elfogadható megoldást találni.

– Különös! - ismételte Harry gyakran. - Valamiféle ismeretlen lénynek a jelenléte a bányában szinte lehetetlennek látszik, és mégis kétségkívül van itten valaki! Kívülünk más is keresne még kiaknázatlan ereket? Vagy inkább az aberfoyle-i bányák maradványait akarja végleg megsemmisíteni? De hát mivégre?... Meg kell tudnom, ha életembe kerül is!...

Két héttel azelőtt, hogy Harry Ford a mérnököt a Dochart-bánya útvesztőin átvezette, már azt hitte, hogy közel jár keresgéléseinek befejezéséhez.

Hatalmas fáklyával a kezében barangolt a bánya délnyugati végeinél.

Egyszeriben mintha valamiféle derengő fény aludt volna ki néhány száz lépésnyire előtte, éppen egy menedékesen fölfelé haladó tárna bejáratánál. Gyorsan a meglepő világosság felé rohant...

Hasztalan. Mivel Harry semmiféle természetes jelenséget természetfölöttinek magyarázni nem volt hajlandó, végre is abban állapodott meg, hogy mindenesetre valamely ismeretlen lény csavarog a bányában. De hogy ki, mi legyen az, arra nézve a legszorgosabb kutatás, minden apró-cseprő zug megvizsgálása dacára sem tudott a legcsekélyebb bizonyosságra jutni.

Mi mást tehetett volna? Harry a véletlenre bízta, hogy az majd csak leleplezi e titokzatos dolgot. Hol itt, hol ott azután is látott világosságot föltűnni, ide-oda ugrálni, mintha Szent Elmo tüze volna; de mindez csak addig tartott, mint a villámlás, és hogy mi okozza azt, annak a megfejtéséről kénytelen volt lemondani.

Ha Jack Ryan vagy más babonás bányásztársai látták volna ezeket a fantasztikus lángokat, bizonyára nem késlekedtek volna világgá kiabálni, hogy kísértet!... Csoda!...

Harry azonban szerencsére nem így gondolkodott. Az öreg Simon sem. És ahányszor úgy kettesben elbeszélgettek e tüneményekről, amelyek szerintük is csak valamely természetes okból származhattak, ilyenkor szokta az öreg bányamester mondani:

– Várjunk csak türelemmel, édes fiam, majd eljön annak is a napja!...

Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy mindeddig sem Harryt, sem apját semmiféle erőszakosság nem fenyegette személyükben.

Ha az a szikla, amely James Starr lába elé zuhant, csakugyan valamelyik gonosztevő markából származott, úgy az az első ilyesfajta merénylet volt.

James Starr ugyan azt a nézetét hangoztatta, hogy az a szikla egyszerűen leszakadt, de Harry ebben az egyszerű magyarázatban megnyugodni nem tudott. Az a szikla szerinte nemcsak esett, hanem azt hajították is. Hiszen úgy magától, máshová való ütődés nélkül, mint eshetett volna le a szikla ívalakban?

Harry tehát ebben szánt szándékkal végrehajtott merényletet látott önmaga és az édesapja ellen vagy éppen maga a mérnök ellen. És a történtek után, be kell vallanunk, hogy e föltevésre volt is alapos oka.