Simon Ford kísérlete

Delet ütött a szoba öreg faliórája, amikor James Starr és két társa elhagyta a lakást.

A szellőzőaknán áthatoló napvilág némileg megvilágította az ottani tisztást. Harry lámpása egyelőre tehát fölösleges volt, de nem maradhatott az sokáig, mivel az öreg bányamester a Dochart-bánya legvégéig akarta vezetni a mérnököt.

Miután a három fölfedező - mert, mint látni fogjuk, igazi fölfedező útról van szó - a főfolyosón úgy két mérföldnyire haladt, egy szűk tárna bejáratához ért. Úgy festett, mint valami mellékhajó; oldalfalait, boltozatát fehéres mohától ellepett ácsolat tartotta. Iránya körülbelül egyezett a Forth-tal, amely ezerötszáz lábnyi magasban folyt fölöttük a fölszínen.

Arra az esetre, ha netán James Starr már nem volna oly otthonos a Dochart-bánya útvesztőiben, mint hajdanán, Simon Ford emlékeztette őt a bánya tervrajzának főbb vonalaira, és azokat összehasonlította a bánya földrajzi elhelyezésével.

Így, beszélgetve haladt James Starr és Simon Ford.

Elöl Harry világította meg az utat. Minden sötét zugba odavetette hirtelen a fénysugárt, és keresgélt, vajon nem leplezhetne-e le valamely gyanús árnyat.

– Simon bátyám, messze megyünk még így? - kérdezte a mérnök.

– Még úgy félmérföldnyire, James úr!... Valamikor persze ezt az utat gőzhajtású csilléken tettük meg!... Hej, de hát rég elmúlt az az idő!

– Nemde, mi az utolsó széntelepek végéhez igyekezünk? - kérdezte James Starr.

– Úgy van! Látom, hogy még jól ismeri a bányát...

– Ej, Simon - mondta a mérnök -, ha nem csalódom, úgy önnek is nehezére esik még tovább menni...

– Bizony nehezemre esik, James úr. Az az a hely, ahol csákányaink az utolsó darabka kőszenet fejtették!... Úgy emlékezem rá, mintha most történt volna! Magam tettem az utolsó csákánycsapást, amely nagyobb visszhangot keltett keblemben, mint a sziklákon! Semmi más nem volt már körülöttünk, mint csupa réteges szikla, és amikor a bányászkocsi megindult a fölszálló akna felé, olyan sajgó szívvel követtem, mint valami szegény halott temetési gyászkísérete! Úgy rémlett, mintha az a kocsi a bánya lelkét vitte volna magával!...

Az öreg bányamester megindultsága, meg-megremegő beszéde mélyen meghatotta a mérnököt is, akinek a szíve szintén azokkal az érzelmekkel volt tele. Olyanok voltak, mint két tengerész, akik árbocatört hajójukat hagyják oda; vagy olyan szegények, akik őseik házát látják összeomlani!

James Starr ekkor megragadta Simon Ford kezét, és hevesen megszorította. De az öreg is kereste a mérnök kezét, és miután erősen megszorította, így szólt:

– És azon a napon mégis mindnyájan tévedtünk... Nem! Ez a régi jó bánya nem halt meg! Amit akkor a bányászok elhagytak, az nem volt holttetem! Merem állítani, mérnök úr, hogy annak a szíve még mindig dobog!...

– De hát beszéljen, Simon! Ön valami új széntelért fedezett föl? - kiáltott föl a mérnök, alig bírva önmagával. - Úgy kell lennie! Levele semmi mást nem jelenthetett! Engem érdeklő közlemény, és itt a Dochart-bányában! Valamely széntelér fölfedezésén kívül mi egyéb is érdekelhetne engemet itten?...

– James úr - válaszolt Simon Ford -, nem akartam, hogy ön előtt bárki is tudjon róla...

– Azt jól is tette, Simon! De mondja csak, miféle kutatással, hogyan is bizonyosodtak meg róla?...

– Hallgasson csak ide, James úr - felelte Simon Ford. - Nem valami széntelep az, amit mi találtunk...

– Hát ugyan mi?

– Semmi egyéb, mint kézzelfogható bizonyíték arra nézve, hogy itt széntelep okvetlen létezik.

– És mi az a bizonyíték?...

– Lehetségesnek tartja ön, hogy a föld belsejéből robbanólég támadjon, hacsak nincsen ottan kőszén, amelyből a robbanólég származik?

– Bizonyosan nem! - felelte a mérnök. - Ha kőszén nincs, robbanólég sincs! Mert nincsen okozat ok nélkül...

– Aminthogy nincsen füst tűz nélkül!

– És ön megbizonyosodott arról, hogy újabban itt szénhidrogéngáz van jelen?

– Öreg bányász nem tévedhet ebben! - válaszolta Simon Ford. - Régóta ismerem én azt a mi ősi ellenségünket, a robbanóléget!

– Hátha mégis valami más gáz az?... - mondotta James Starr. - A robbanólégnek úgyszólván se szaga, se színe, és jelenlétét igazán csak a robbanással árulja el!...

– James úr - felelte Simon Ford -, engedje meg, hogy elbeszéljem... már úgy a magam módja szerint... hogy mit is tettem e tekintetben, hogyan is tettem. A hosszadalmasságáért pedig bocsánatot kérek...

James Starr ismerte az öreg bányamestert, és tudta róla, legjobb lesz, ha engedi, hogy zavartalanul beszéljen.

– James úr - kezdte Simon Ford -, tíz esztendő óta nem múlt el egyetlen nap sem, hogy Harry és én ne kutattunk volna, hogy a bányának régi jövedelmező voltát visszaszerezzük!... Nem, egyetlen nap sem! Úgy döntöttünk, hogy ha létezik benne kőszéntelep, azt mi fölfedezzük!... Hogy milyen eszközöket használtunk? Próbafúrásokat? Ez nem állt módunkban, de volt ahelyett bányászösztönünk, ami gyakran hamarább vezeti az embert a céljához, mint az esze!... Ez legalábbis az én véleményem...

– Aminek én sem mondok ellent - felelte a mérnök.

– Nos hát, Harry kirándulásai közben, a bánya nyugati részén egyszer vagy kétszer a következőket tapasztalta. Némelykor a palarétegek közül, vagy a mellékfolyosó végének töltéséből hirtelen ellobbanó lángocskák tűntek föl. Hogy milyen okból gyúltak meg azok a lángok?... Azt nem tudtam, és ma sem tudom megmondani. Elég az hozzá, hogy azok a lángok nyilván sújtólég jelenlétéből származnak, a robbanólég jelenléte pedig nekem annyit mond, hogy itt kőszén van...

– Azok a lángok nem okoztak semmiféle robbanást? - kérdezte nagy élénkséggel a mérnök.

– De igen, kis, részleges robbanásokat - válaszolta Simon Ford -, egészen olyanokat, amilyeneket magam is előidézni törekedtem, ha sújtólég jelenlétének megállapítása forgott szóban. Ön bizonyára emlékszik, hogy egykor miféle úton-módon törekedtek megelőzni a bányarobbanást, még mielőtt a mi jó nemtőnk, Humphry Davy¹ az ő biztonsági lámpását feltalálta volna?...

– Emlékszem - felelte James Starr. - Ugye, a „vezeklőről” beszél? Hanem én magam már sohasem láttam azt munka közben.

– Úgy van, James úr, ön ötvenöt esztendeje dacára fiatal volt még ahhoz, hogy olyat láthatott volna. Hanem én, aki tíz esztendővel idősebb vagyok, még láttam a bánya utolsó vezeklőjének működését. Azért hívták így, mert durva szerzetes kámzsát hordott. Az igazi neve „fireman”, vagyis tüzes-ember volt. Abban az időben a veszedelmes gázok eltávolításának nem volt más módja, mint az, hogy kisebb robbanásokra bontották, és ilyen úton-módon semmisítették meg, mielőtt még a bánya felsőbb rétegeiben nagy mennyiségben összegyűlhetett volna. Ezért a vezeklő a tárnák alján kúszott négykézláb, álarc födte az arcát, vastag csuklya takarta a fejét, egész testét pedig szorosan simuló, durva gyapjúszövet. Lélegzeni tudott a tárnafenéken, mert annak levegője tiszta volt. Így kúszott, miközben jobbjában magasan feje fölé emelt égő fáklyát tartott. Mivel a sújtólég a levegő magasabb rétegeiben terjeng, így többnyire ott veszélytelen robbanások keletkeztek, és ezeknek gyakori ismétlésével akadályozták meg a nagyobb szerencsétlenséget. Némelykor azonban a robbanás azon nyomban megölte a vezeklőt. Akkor aztán más lépett helyébe. Így ment az mindaddig, amíg minden kőszénbánya el nem fogadta Davy lámpáját. Miután én hát ismerem ez eljárást, ebből állapítottam meg a bányalég jelenlétét, és ennek következtében azt, hogy a Dochart-bányában kőszénréteg található...

Mindaz, amit az öreg bányamester a vezeklőről elbeszélt, az minden sallang nélkül való igazság volt. Azokban a régi időkben csakugyan ilyen úton-módon tisztították a tárnák levegőjét.

A bányalég vagy robbanólég vagy sújtólég, más néven szénhidrogéngáz vagy mocsárgáz, színtelen, csaknem egészen szagtalan, gyengén világító gáz, amely a belélegzésre teljesen alkalmatlan. Az ilyen gonosz gázzal telített környezetben a bányász csakúgy nem bírna élni, mint ahogy nem élhetne valamely világítógázzal teli gáztartályban. Különben egyik is, másik is nem egyéb, mint szénhidrogén, és ez a bányalég robbanókeveréket alkot, mihelyt minden száz egység öt-nyolc résznyi levegővel elegyedik. Bármely ok folytán gyullad is meg e keverék, megtörténik a robbanás, amely sokszor óriási szerencsétlenséget okoz.

Ezt a veszedelmet hárítja el a Davy-féle készülék, amely sűrű dróthálóból álló köpennyel teljesen körülveszi és elkülöníti a lámpás lángját. Ami gáz a dróthálóhengerbe nyomul, azt elégeti anélkül, hogy a körülötte levő külső levegőben bármikor is gyulladást okozna. Ez a biztosítólámpás vagy húszféle javításon ment azóta keresztül. Ha a lámpás eltörik, akkor a láng elalszik. Ha minden tilalom dacára, a bányász ki akarja nyitni, akkor is elalszik. Miért történik hát mégis annyi robbanás? Azért, mert semmiféle óvatosság nem tudja elhárítani a munkás oktalanságát, hogy az minden áron pipára ne gyújtson; éppoly elkerülhetetlen az is, hogy szikrát ne hányjon az összeütött vasszerszám.

Nem minden kőszénbányában van sújtólég. Ahol elő nem fordul, ott a közönséges lámpás használata is megengedett. Többek közt ilyen a thiers-i bánya is az anzini telepeken. Ha azonban a fejtett kőszén zsíros tapintatú, úgy az bizonyos mennyiségű illanó anyagot tartalmaz, és abból bőségesen fejlődhet bányalég. A biztonsági lámpás az egyedüli eszköz a robbanások megakadályozására, amelyek annyival veszedelmesebbek, mert a robbanások után halálos gázok töltik be messze területen a tárnákat, és ezek könnyen megfojtják még azokat a bányászokat is, akiket maga a robbanás nem ölt meg. A robbanásból támadó veszedelmes gáz: a szénsav.

Tovább haladva, Simon Ford elbeszélte a mérnöknek, mi mindent követett el célja elérése végett, és miként bizonyosodott meg arról, hogy a bányában valóban sújtólég van; előszivárog pedig a legalsó tárna végének fenekéről, a nyugati részen. És elbeszélte azt is, hogy a kiszögellő palakőzeten milyen módon sikerült neki előidézni részleges robbanásokat vagy inkább bizonyos meggyulladásokat, amelyek semmi kétséget sem hagytak az iránt, hogy gázok azok, amelyek ha csekély mértékben is, de állandóan fejlődnek azon a szakaszon.

Egy órával azután, hogy a lakást elhagyták, James Starr és két társa négy mérföldnyi utat tett meg. A mérnököt úgy elfogta a vágyakozás, reménykedés, hogy eszébe se jutott az út hosszadalmassága. Hányta-vetette magában az öreg bányász közleményét, fontolgatta a bizonyítékokat, amelyek az öreg megállapodásának kedveztek. Vele együtt hitte, hogy az a folyton áradó szénhidrogéngáz bizonyára valamilyen széntelep létezését mutatja. Mert ha valami gázzal telítődött zugoly volna csak, afféle úgynevezett „szélzsák”, ami a palarétegben többször előfordul, úgy az hirtelen kiürült volna, és a tünemény már rég végetért. Szó sem lehetett ilyesmiről. Simon Ford elbeszélése szerint ott szakadatlanul fejlődik a szénhidrogén, ott hát okvetlen valamely széntelér van a szomszédságában. Következőképp a Dochart-bánya gazdagsága csakugyan nincs véglegesen kimerítve. Hanem az már megint nagy kérdés, vajon jelentéktelen avagy művelésre érdemes nagy széntelepről lehet-e szó?

Harry, aki apja és a mérnök előtt haladt, hirtelen megállt.

– No, megérkeztünk! - kiáltott föl az öreg bányász. - Végre, hál’ Istennek, James úr is itt van, és meg fogjuk tudni...

Az öreg bányamester egyébiránt oly biztos hangja némileg reszketett.

– Derék Simonom - szólt hozzá a mérnök -, nyugodjék meg!... Magam is rendkívül izgatott vagyok, de azért ne vesztegessük az időt!

Ezen a helyen, ahol állottak, a bánya tárnája szélesre kivájt, sötét barlangban végződött. Semmiféle akna nem törte át itt a kőzetet, és a mélyen benyomuló tárnának a fölötte elterülő Stirling megyével közvetlen összeköttetése nem volt.

James Starr nagy érdeklődéssel vette szemügyre a helyszínt.

A barlang falain még láthatók voltak a bányászcsákányok utolsó csapásainak nyomai, sőt a dinamitlyukak is, amiket a bányaművelés vége felé a sziklák letördelése végett fúrtak. A réteges kőzet rendkívül kemény volt, úgyhogy e zsákutca falait nem is kellett feltölteni vagy alátámasztani. Itt ért annak idején a munka véget, ehelyütt szűnt meg az utolsó kőszéntelér a harmadkori homok- és palarétegek között. Erről, ugyane helyről emelték ki a Dochart-bánya utolsó darab kőszenét.

– Itt, James úr - mondta csákányát fölemelve Simon Ford -, itt kell megbontanunk a kőzetréteget, mivel kisebb vagy nagyobb mélységben a falak mögött kell lennie új kőszéntelepnek, amelynek a létezését bizonygatom...

– És e sziklák felszínén állapította meg ön a bányalég jelenlétét? - kérdezte James Starr.

– Itt, itt, James úr... - felelte Simon Ford -, és csak lámpásommal kellett hozzáérnem, hogy láng lobbanjon föl belőlük. Harrynak is sikerült többször...

– És milyen magasságban? - kérdezte James Starr.

– A tárna talpától jó másfél ölnyire - válaszolta Harry.

James Starr leült egy sziklára. Miután beleszimatolt a barlang levegőjébe, olyanforma tekintetet vetett a két bányászra, mintha azoknak egyébként oly hitelre méltó szavában kételkedni volna hajlandó.

Mert hát, úgy van, a szénhidrogén nem egészen szagtalan, és a mérnök csodálkozott, hogy az ő rendkívül finom szaglása semmiféle bányalégnek nyomát nem tudja fölfedezni. Mindenesetre, ha van is ilyesmi a környező levegővel keveredve, az csak szerfölött kevés lehet. Robbanástól tehát nem kellett félniük, és így minden veszély nélkül fölnyithatták a biztonsági lámpást, hogy ugyanazt a kísérletet megtehessék vele, amit az öreg bányász már többször megtett.

Ami a mérnököt ebben a pillanatban leginkább nyugtalanította, az nem az az aggodalom volt, hogy tán sok gáz is van a levegőben, hanem az, hogy elég nincs, vagy hogy teljességgel hiányzik.

– Tévedtek volna? - mormogta magában. - De nem! Hiszen ezek a dolgukhoz jól értő szakemberek! És mégis!...

Nem minden aggodalom nélkül várakozott tehát a Simon Ford által elmondott jelenségre. De épp ekkor Harry is meglepődve észlelte, hogy a bányalégnek az a bizonyos jellegzetes szaga ezúttal teljesen hiányzik, és megdöbbenten így szólt:

– Édesapám, úgy látszik, mintha a kőzetrétegek közül többé nem szivárogna gáz elő!...

– Mit? Nem szivárogna!... - kiáltott föl meghökkenve az öreg vájár.

Simon Ford összeszorított ajkakkal, orrán át mély lélegzetet vett, többször is egymásután.

Egyszerre csak nagy izgalommal fölriadt:

– Add a lámpádat, Harry! - mondta a fiának.

Simon Ford fogta a lámpát, de a keze úgy remegett, mintha lázas lett volna. A lámpáról levette a körülfogó sodronyhálót, és a láng szabadon égett a levegőben.

Amint várható volt, semmiféle robbanás nem történt, hanem - ami már fontosabb - a láng se zsugorodott semmivel sem össze, holott éppen ez árulja el, ha a bányalég csekély mértékben jelen van.

Simon Ford fogta a Harry kampósbotját, annak a végére akasztotta a lámpást, és a magasabb rétegekbe emelte, ahol a könnyebb halmazállapota következtében a gáznak fölgyülemlenie kellett, ha még oly csekély mennyiségben szivárgott is elő.

A lámpa egyenes, fehér lángja azonban szénhidrogéngáznak semmi nyomát sem mutatta.

– A falakhoz! - mondta a mérnök.

– Viszem! - felelt Simon Ford, és a lámpást a falnak ama részeihez tartotta, amelyeken át maga is, fia is nemrég megállapította a gázömlést.

Az öreg bányász karja reszketett, amint a palarétegek repedései fölött jártatta a magasba tartott lámpást.

– Válts föl, Harry - mondta.

Harry fogta a botot, és lassanként odatartotta a lámpást a fal minden pontjához, ahol a kőzetrétegek hasadozni látszottak... de egyre csóválta fejét, mert sehol sem hallotta azt a könnyű sercegést, amely a fejlődő bányalég sajátsága.

Lángbaborulás sem történt, és így kézzelfoghatóan bebizonyult, hogy bányalégnek egyetlen molekulája sem ömlik át a falon.

– Semmi! - dörmögte mogorván Simon Ford, és a keze ökölbe szorult, inkább a haragtól, mint a fölsüléstől.

Harry egyszerre csak önkéntelenül fölkiáltott.

– Mi bajod van? - kérdezte sebesen James Starr.

– Betömték a pala réseit!

– Igazat beszélsz? - kiáltott föl az öreg bányász.

– Nézze csak, édesapám!

Harry csakugyan nem tévedett. A lámpa fényénél egészen tisztán lehetett látni a rések eltömését. Valami újfajta, mésszel készített ragasztóanyag hosszú vonala fehérlett a falon, és elütő voltát a ráhintett szénpor csak rosszul takarta.

– Ő! - kiáltotta Harry. - Ezt csak ő tehette!

– Ő?! - ismételte James Starr.

– Igen! - válaszolt a fiatalember. - Az a titokzatos lény, aki ide, a mi tanyánkra férkőzött, aki után százszor leselkedtem hiába! Ugyanaz, most már egészen biztos, aki azzal a levéllel meg akarta akadályozni, hogy találkozzék édesapámmal, és végül ugyanaz, aki azt a sziklát hajította ránk a Yarow-akna tárnájában! Óh! Semmi kétség többé! Ugyanannak a keze műve mindez!

Harry olyan meggyőződéssel mondta mindezeket, hogy meggyőződésében a mérnök is szinte akaratlanul és teljesen osztozott. Csak az öreg bányamester nem tudta elhinni, habár tagadhatatlan tényként álltak előtte azok a betömött rések, amelyeken még tegnap is szabadon szüremlett át a gáz.

– Fogd a csákányodat, Harry! - szólt ekkor Simon Ford. - Ugorj azután a vállamra, fiam, még elég erős vagyok ahhoz, hogy megtartsalak.

Harry tüstént értette, mire gondol az édesapja. Az öreg bányamester egészen a falhoz állott, Harry pedig a vállán termett, úgy, hogy csákányával könnyen elérte a ragaszték eléggé látható vonalát. Néhány csapást mért oda, és keresztültörte a rést, amelyet a ragaszték eltömött.

Ugyanabban a pillanatban gyönge pukkanás hallatszott, hasonló ahhoz, amilyet a palackból kiszabaduló pezsgő okoz az a zaj, amelyet az angol bányákban hangutánzó szóval „puff”-nak neveznek.

Harry azután fogta lámpáját, és a réshez tartotta...

Gyönge robbanás történt, és nyomában kékes szélű, vörös lángocska ugrált a fal hosszában, mint valami bolygótűz.

Harry leugrott a földre, az öreg bányamester pedig, alig bírva önmagával, megragadta a mérnök kezét.

– Hurrá, hurrá, hurrá! James úr! - kiáltotta. - Ég a bányalég! Tehát itt a kőszén is!...