A Ford család

Tíz perc múltán James Starr és Harry végre kijutott a főtárnából.

Az ifjú bányász és társa valamiféle tisztásra ért - ha ugyan e néven nevezhetünk egy tágas és homályos barlangot. Mindamellett ez a barlang nem nélkülözte teljesen a nappali világosságot. Annak néhány sugara idáig hatolt azon az elhagyott aknán keresztül, amely áttörte az összes fölöttes emeleteket. Ugyanez az akna szellőztette a Dochart-bányát is, amennyiben a fülledt lég könnyebbségénél fogva a Yarow-akna felé távozott.

Némi kis levegő, némi kevés világosság tehát mégiscsak eljutott eddig a tisztásig, habár fölötte mégoly hatalmasan emelkedtek is az irtózatos tömegű, vastag palarétegek.

Ezen a helyen lakott Simon Ford családostul tíz esztendő óta, ebben a réteges palákban kivájt barlangban, ahol egykor a Dochart-bánya hatalmas gépei zakatoltak.

Itt rejlett az öreg bányamester otthona, amelyet azonban ő a maga „cottage”-ának szeretett nevezgetni. Munkás, hosszú élete elég módot adott neki, hogy Simon Ford a napvilágon, a zöldellő fák között is ellakhatott volna a királyság akármelyik helységében; ámde ő és családja mindannál többre becsülte a bányában való maradást, ahol boldogan éltek azonos érzelmeik és gondolataik közepette. Úgy van! Őnekik tetszett ez az odú, ezerötszáz lábnyi mélységben a skót halmok alatt. Azután - egyéb előnyeitől eltekintve - azt az előnyét is élvezték ennek a lakásnak, hogy itt ugyan nem kellett tartaniuk holmi adószedőknek a látogatásától, akik azért a nyomorult fejadóért zaklatják a szegény embert.

Simon Ford, a Dochart-bánya régi bányamestere, ez idő tájt még roskadozás nélkül hordta a maga hatvanöt esztendejének terhét. Az erős, jól megtermett férfi a tősgyökeres „sawney”¹ népességből származott, akikből a highlander² ezredek nem egy pompás újoncukat sorozzák.

A régi bányászok ivadékának a családfája azokba a messze időkbe nyúlt vissza, amikor Skócia kőszéntelepeit először kezdték bányászni.

Most ne faggassuk az ókortörténet vagy régészet tudományát, vajon a görögök és a rómaiak éltek-e már a kőszénnel, avagy hogy a kínaiak már időszámításunk előtt használták-e azt: annyit azonban bizonyosan állíthatunk, hogy a kőszénbányászást rendszeresen Angliában űzték legelőször. Már a XI. században Hódító Vilmos bányaművelési jogot adományozott fegyvertársainak a newcastle-i medencében. A XIII. században III. Henrik „tengeri szén” kiaknázhatására bocsát ki engedélylevelet. Ugyancsak e századnak vége felé pedig skót és walesi kőszénbányákról történik már említés.

Ez idő tájt szálltak alá Simon Ford elődei a kaledóniai föld gyomrába, hogy azt apáról fiúra örökítve el se hagyják többé. Mindnyájan egyszerű bányamunkások voltak. Az értékes tüzelőszer előteremtésén úgy dolgoztak, mint a rabszolgák. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy abban a korban a kőszenet fejtő bányászok, csakúgy miként a sófőzők, igazán rabszolgák is voltak. Még a XVIII. században is annyira általános volt ez a nézet Skóciában, hogy a trónkövetelő által kirobbantott háborúban sokan attól féltek, hogy majd még a newcastle-i bányák húszezer bányásza is föl talál kelni szabadulásért, amely szabadsággal - szerintük - nem rendelkeztek.

Akárhogy is van, Simon Ford bizonyos büszkeséggel számította magát a skót bányászok ősi nagy családjához. Ott dolgozott mind a két kezével, ahol ősei is forgatták a csákányt, a fogót és a baltát. Harminc esztendős korában a Dochart-bánya bányamestere lett, a legkiválóbb az aberfoyle-i telepen. Szenvedélyesen szerette mesterségét, és a hosszú évek során át fáradhatatlanul végezte dolgát. Egyetlen bánatát az okozta, hogy a kőszénerek elapadnak, és közeledik az az óra, amikor kiürül az utolsó erecske is.

Mindezért nagy buzgalommal látott az új széntelepek fölkutatásához az aberfoyle-i telep összes bányáiban, amelyek a föld alatt egymással összeköttetésben álltak. Szerencsével járt, néhány erecskét csakugyan föl is fedezett a bányaművelés utolsó időszakában. Bányászösztöne jó nyomon vezette, és James Starr sokat adott a véleményére. Szinte mondhatni, hogy akként találta ki a kőszénerek rejtett fekvését, mint ahogy a vízkutató deríti föl a fölszín alatt létező forrást.

Hanem az a pillanat, amint már elbeszéltem, mégiscsak elérkezett, amikor a bánya teljesen kiürült. Minden további kutatás eredménytelen maradt. Nyilvánvalóvá lett, hogy a kőszenet magukban foglaló kőzetrétegek teljesen kimerültek. A bányászat végetért; a bányászok elszéledtek.

Hihető-e, hogy ezt a bányászok többsége megrázó, sorsdöntő eseményként élte át?... Akik ismerik az emberi természetet, hogy az még búját-baját is megszereti, azok ezen csöppet sem csodálkoznak. Különösen Simon Ford rendült meg a szíve legmélyéig. Mint tőről metszett, igazi bányászember, egész emberi mivoltában feloldhatatlan kötelékkel kötődött a bányájához. Otthonának tekintette születésétől kezdve, és amikor a munkálatokat beszüntették, hát azután is csak ott akart lakni. Ott is maradt. Harry fiának a gondjára bízta, hogy élelmiszerekkel ellássa a földalatti lakást; ő maga a tíz esztendő óta tán tízszer se kapaszkodott föl Isten napvilága alá.

– Fölmenni oda?! De hát mit is csináljak én ottan?! - szokta mondogatni, és homályos szállását úgyszólván nem is hagyta el soha.

A különben egészséges környezetben, ahol mindig közepes hőmérséklet uralkodott, az öreg bányamester nem szenvedett sem a nyár hevétől, sem a tél fagyától. Családja is egészséges volt. Mit kívánjon többet?

Voltaképp azonban mégiscsak igen elszomorodva morzsolgatta napjait. Igencsak vágyakozott azután az eleven, mozgalmas élet után, amely egykor betöltötte e bányatelepeket. És emellett állandóan kiirthatatlan, igazi rögeszmével kelt és nyugodott.

– Nem, nem! - mondogatta egyre. - Nincs ez a kőszénbánya teljesen kimerítve!

És ugyancsak rosszul járt volna valaki, aki Simon Ford előtt kételkedni mert volna az iránt, hogy az öreg Aberfoyle még egyszer föl fog támadni halottaiból! Sohasem hagyta el a reménység, hogy föl fog fedezni olyan kőszéntelepet, amely visszaszerzi majd a bánya régi dicsőségét. Óh, ő maga is - ha épp rákerülne a sor - önként és boldogan újra megragadná a bányászcsákányt, és bár öreg, de azért még izmos karjával sorba döngetné a sziklákat. Így lépegette keresztül-kasul a homályos folyosókat, hol egyedül, hol a fiával; kutatott, keresett, hogy nap nap után agyonfáradva, de soha reménytelenül, térjen vissza lakásába.

Simon Ford méltó élettársa volt a nagy és erős Madge, a „good wife”, a „jó asszony”, ahogy a skótok szokták mondani. Férjéhez hasonlóan Madge sem akarta elhagyni a Dochart-bányát. Osztozott férjének minden reménységében és minden bánatában. Bátorította, ösztökélte, biztatta, és valami olyan mély meggyőződéssel tudott elbeszélgetni a szép jövőről, hogy az öreg bányamesternek még a szíve is belemelegedett.

– Aberfoyle csak alszik, Simon!... - mondogatta neki. - Igazad van! Ez a mostani állapot csak pihenés, semmi esetre se a halál!...

Madge se vágyakozott a külső világ után, és mindhárman megelégedtek homályos lakásuk csöndes nyugalmával.

Ide érkezett meg James Starr.

Igen várták. Simon Ford az ajtaja előtt álldogálva, nyomban egykori régi „viewer”-je elé sietett, amint észrevette Harry lámpásának növekedő derengését.

– Isten hozta, James úr! - kiáltott elébe olyan erős hangon, hogy csak úgy remegtek bele a palarétegek. - Isten hozta az öreg bányamester lakásába! És ha másfél ezer lábnyi mélyen van is a föld alatt, azért a Ford-család háza éppenséggel nem barátságtalanabb!

– Hogyan van, jó Simonom? - kérdezte James Starr, miközben megszorongatta vendéglátója feléje nyújtott kezét.

– Igen jól, Starr úr. És hogyan is lehetne másképp az ember itt, ezen a helyen, ahol minden rossz időjárástól mentve van? Bizony a nagyságáik is onnan fölülről jól tennék, ha nyaranként Newhaven vagy Portobello³ helyett pár hónapra az aberfoyle-i bányákba jönnének. Itt legalább nem szereznének hatalmas náthát, mint annak a régi fővárosnak a nedves utcáin...

– No, Simon, ebben én ugyan magam sem kételkedem - felelte James Starr boldogan, amiért a bányamestert még mindig a régi jókarban találta. - Igazán, szinte kérdezni szeretném magamtól is, hogy miért nem cseréltem el eddig már canongate-i házamat valamelyik lakásért itt a szomszédságban.

– Szolgálatjára, Starr úr. Régi bányászai közül ismerek egyet, aki különösen el volna ragadtatva, ha csak vékonyka válaszfalat tudna a mérnök úr és maga között.

– És Madge?... - kérdezte a mérnök.

– A jó asszony még nálamnál is jobban van, ha ez ugyan lehetséges! - válaszolt Simon Ford. - És igen fog örvendeni azon, hogy ön megtiszteli az asztalát. Azt hiszem, hogy önmagát is fölülmúlja, olyan szívesen látja.

– Meglátjuk, Simon, majd meglátjuk! - mondta nevetve a mérnök, aki a nagy út után éppenséggel nem hallotta közömbösen egy jó reggelinek a hírét.

– Nem éhes, Starr úr?

– De mennyire! Ez az utazás ugyancsak jó étvágyat csinált. Rettenetes időben jöttem!

– Úgy, hát esik odafönn? - érdeklődött Simon Ford résztvevő mosolygással.

– Esik ám, Simon, és a Forth-öböl hullámserege úgy tombol, mint valami nyílt tenger!

– No, James, úr, itt sohasem esik! Egyébként nem magyarázgatom e dolog jó voltát, hiszen úgyis tudja, akárcsak magam! Szerencsésen lakásomnál vagyunk, ez a fő; még egyszer hát: hozta Isten!

Simon Ford a lakásba bocsátotta James Starrt az utána menő Harryval együtt. Nagy, tágas helyiség volt az, amelyet több lámpás világított meg, közülük egyik a festett mestergerendáról csüngött alá.

Tiszta abrosszal megterített asztal várakozott a vendégekre, és körülötte négy, régi, bőrtámlás szék állott.

– Jó napot, Madge!... - szólt a mérnök.

– Adjon Isten, James úr! - válaszolt a jó skót asszony, miközben vendége fogadására sietett.

– Örülök, hogy újra láthatom, Madge...

– Igazsága van, James úr, öröm is azokat viszontlátni, akik iránt az ember mindig jó szívvel volt...

– Asszony, elhűl a leves! - vágott közbe Simon Ford. - És azt várakoztatni nem szabad, a mérnök urat pedig még kevésbé! Igazi bányászétvággyal jön ám, lássa meg hát, hogy a mi legényünk semmiben sem szűkölködtet idelenn bennünket!... Igaz-e, Harry? - vetette oda az öreg bányamester a fiához fordulva. - Jack Ryan járt itt az imént, és keresett tégedet...

– Tudom, apám! Találkoztunk vele a Yarow-aknában.

– Derék, jókedvű fiú... - mondta Simon Ford. - Hanem... úgy látszik... neki tetszik az a fönt való élet! Nincs igazi bányászvér az ereiben!... No de most már asztalhoz, James úr, és lássunk hozzá jó derekasan, mert úgy fordulhat, hogy csak igen későn juthatunk az estebédhez.

Abban a pillanatban, amikor helyet foglaltak, a mérnök hirtelen így szólt:

– Bocsánat egy percre, Simon... - mondta nyájasan James Starr. - Igazán úgy akarja, hogy jó étvággyal lássak hozzá?...

– Az válik a mi legnagyobb megtiszteltetésünkre, James úr!... - felelte Simon Ford.

– Meglesz, csak ne nyugtalanítson semmi bizonytalanság... két kérdésem van tehát önhöz.

– Tessék, James úr.

– Az ön levele olyan közölnivalóról beszél, amely engem nagyon érdekel?

– Úgy van, nagyon fogja érdekelni.

– Önöket is?

– Önt is, minket is, James úr; mindarról azonban csak étkezésünk után szeretnék nyilatkozni, éspedig ott, magán a helyszínen. Enélkül nem is tudná elhinni azt, amit majd mondok...

– Simon - szólt újra a mérnök -, nézzen rám jól... így... egyenesen a szemembe. Igazán érdekes közlemény?... Az?... Jó!... Nem faggatom hát tovább érte - tette hozzá, mintha a kívánt feleletet már az öreg bányamester tekintetéből kiolvasta volna.

– És mi a második kérdés?

– Nem tudja, Simon, hogy ki írhatta nekem ezt itten? - felelt a mérnök, miközben odaadta a névtelen levelet.

Simon Ford fogta a levelet, és igen figyelmesen olvasta. Azután, fiának mutatva a levelet:

– Ismered te ezt az írást? - kérdezte tőle.

– Nem, édesapám - felelte Harry.

– És ezt a borítékot az aberfoyle-i posta bélyegezte le? - kérdezte Simon Ford a mérnöktől.

– Igen, éppen úgy, mint az ön levelét - felelte James Starr.

– Mit gondolsz te erről a dologról, Harry? - kérdezte Simon Ford egy pillanatra elsötétülő homlokkal.

– Én azt gondolom, édesapám, hogy valakinek valamiféle érdekében áll megakadályozni James Starr urat abban a találkozásban, amelyre édesapám meghívta.

– De hát kinek? - kiáltott föl az öreg bányász. - Kicsoda tudhatta meg idő előtt az én titkos gondolatomat?...

És Simon Ford töprengő gondolkozásba esett, amiből kisvártatva csak Madge szava riasztotta föl.

– Tessék hozzáfogni, Starr úr!... - mondta. - A leves egészen elhűl!... Mostan ne gondoljunk többet arra a levélre!...

Az öregasszony fölszólítására csakugyan mindenki az asztalhoz ült; James Starr Madge-dzsel szemközt, apa és fia viszont egymással átellenben.

Amolyan jó skótos étkezés volt az. Első fogás gyanánt „hotchpotch”-ot ettek, levesféle ételt, amelynek húsdarabjai valami kitűnő sűrű zöldséges lében úsztak. Az öreg Simon váltig hajtogatta, hogy ennek a hotchpotch-nak a készítésében senki sem versenyezhet az ő élete párjával.

Ugyanez vonatkozott a „cockyleeky”-re, erre a hagymával készített tyúkvagdalék-félére, amely szintén csakis dicséretet érdemelt.

Az egészet kitűnő ale-lel⁴ öblítették le, amelyet Edinburgh legjobb gyárából szereztek.

A legfőbb fogás azonban a „haggis” volt, ez a skót nemzeti étel, erősen fűszerezett vagdalt aprólékkal és zabliszttel töltött birkagyomor.

Jeles egy étel, amely a nagy skót költőt, Burnst, egyik legszebb ódájára lelkesítette. Hanem hát ez is úgy járt, mint e világon minden szép dolog: elmúlt, mint egy álom.

Madge vendégének legőszintébb elismerését érdemelte ki ez a nagyszerű ínyencfalat.

A reggeli étkezést sajtból és „cakes”-ből álló desszert fejezte be. Ez igen finoman készített zablepény, amelyhez apró pohárkákban „usquebaugh”-ot szolgáltak föl, kitűnő, huszonöt esztendős rozspálinkát - éppen egyidőset Harryval.

Az étkezés jó órahosszat tartott. James Starr és Simon Ford eközben nemcsak jól evett, hanem jóízűen el is beszélgetett legfőképp az aberfoyle-i bányák múltjáról.

Harry azonban igen hallgatagon üldögélt. Két ízben is fölkelt az asztaltól, sőt elhagyta a lakást is. Nyilván valami nyugtalanság bántotta annak a kőnek lezuhanása óta, és a lakás környékét akarta szemügyre venni. Az a névtelen levél se hathatott valami különösen megnyugtatóan.

Egyik ilyen távollétekor így szólt Simon Fordhoz és Madge-hoz a mérnök:

– Derék fiuk van, édes barátaim!

– Igazán az, James úr, jó és hálás fiú... - felelte élénken az öreg bányamester.

– És szívesen van önökkel e lakásban?

– Nem fog elhagyni bennünket sohasem...

– De hát maholnap mégis nem akarják-e megházasítani őt?...

– Harryt megházasítani?! - kiáltotta Simon Ford. - De hát kivel? Valami leánnyal onnét fölülről, aki szereti a búcsúkat, a táncot, aki saját felföldi atyafiságát többre becsüli a mi bányásznépünknél! Harry sohasem állna össze efféle fehércseléddel...

– Simon - mondta Madge -, mindazonáltal talán csak nem akarod, hogy a mi Harrynk sohase házasodjék?...

– Hát hiszen én semmit se akarok - felelt az öreg bányász -, egyébként a dolog nem sietős! És hát ki tudja, találunk-e neki való asszonyt...

Harry belépett e pillanatban, Simon Ford pedig elharapta a szót.

Amint Madge fölkelt az asztaltól, példáját követték a többiek is, és egy percre a lakás előtt települtek le.

– No, Simon - mondotta a mérnök -, most hát hallgatom!

– James úr - felelt Simon Ford -, nekem nemcsak az ön fülére, hanem a lábára is szükségem van ahhoz... Jól kinyugodta magát?

– Tökéletesen, Simon. Kész vagyok elmenni önnel, ahová csak tetszik.

– Harry - szólt Simon fia felé fordulva - gyújtsd meg a biztonsági lámpásokat.

– Micsoda?... Biztonsági lámpások! - kiáltott föl James Starr, nagyon csodálkozva, hiszen robbanólégtől egyáltalán nincs mit félni egy kőszenétől teljesen kifosztott bányában.

– Igen, James úr, óvatosságból.

– Ej, jó Simonom, nem akarná egyúttal, hogy mindjárt bányászruhát is kapjunk magunkra?

– Még nem, James úr! Még nem! - felelt az öreg bányamester, akinek mély gödrében ülő szeme sajátságosan csillogott.

Harry eközben három biztonsági lámpással visszatért a lakásból.

Az egyik lámpát a mérnöknek adta, a másikat apjának nyújtotta, a harmadikat pedig saját bal kezében tartotta, míg a jobbjába hosszú, nagy botot fogott.

– Tehát előre! - mondta Simon Ford, és vállára kapott az ajtó mellől egy hatalmas csákányt.

– Menjünk! - válaszolt a mérnök. - Viszontlátásra, Madge!

– Isten áldja meg mindnyájukat! - felelt az asszony.

– Azután jó ebéd legyen ám, feleség, hallod! - kiáltott vissza még Simon Ford. - Mert éhesek leszünk, mint a farkasok, és böcsületére fogunk válni!...