Australian and New Zealand Gazette¹

Január másodikán napkeltekor az utazók átlépték az aranymezők és a Talbot grófság határát. Lovaik lába most már a Dalhouise grófság poros ösvényeit taposta. Néhány óra múlva a 144. hosszúsági fok 35. percén átgázoltak a Colban folyón, majd a 144. fok 45. percén a Campaspe folyón. Útjuk felét ezzel meg is tették. Még kéthetes hasonlóan szerencsés út, és elérnek a Twofold-öbölbe.

Valamennyien jól viselték az utat. Ami az egészséges éghajlatot illeti, Paganel állításai igazolódtak. A levegő inkább száraz volt, mint nedves, a hőség pedig elviselhető. Sem az emberek, sem az állatok nem szenvedtek tőle.

Mióta elhagyták a Camden-hidat, a menetelés rendjében csak egy változás történt. Amikor Ayrton meghallotta a vonat ellen elkövetett merénylet hírét, néhány olyan óvintézkedést tett, melyek mindeddig feleslegesnek bizonyultak. A vadászoknak nem volt szabad szem elől téveszteniük a szekeret. Mikor letáboroztak, egyikük mindig őrt állt. Reggel és este új gyújtókanócot tettek a fegyverekbe. Közvetlen veszélyre ugyan semmi jel sem utalt, de azért kétségtelen volt, hogy a környéken gonosztevők bandája kóborol, minden eshetőségre fel kellett tehát készülniük.

Felesleges mondanunk, hogy ezekről az óvintézkedésekről Helena és Mary Grant mit sem tudtak, Glenarvan nem akarta megrémíteni őket.

Óvatosságuk igen helyénvaló volt. Bármi könnyelműség, hanyagság súlyos következményekkel járhatott. Nemcsak Glenarvant foglalkoztatta ez a helyzet. A magányos falvak lakói, az állomások squatterei is felkészültek egy esetleges támadásra, rajtaütésre. Sötétedéskor bezárták a házakat. A kerítések mögött szabadjára eresztett kutyák csaholással jelezték, ha bárki is közeledett a házhoz. Nem volt olyan lovas pásztor, aki este a nyájat hazaterelve ne hordott volna karabélyt a nyeregkápára akasztva. A túlzott óvatosságra a Camden-hídi merénylet késztette az embereket; sok olyan telepes reteszelte el kapuját, aki eddig ajtót, ablakot tárva-nyitva hagyott éjszakára.

A tartományi hatóságok is ügybuzgóságról, óvatosságról tettek tanúságot. Bennszülött csendőrszakaszokat küldtek a vidékre. Különösen vigyáztak a távírószolgálatra. A postakocsi mindeddig kíséret nélkül járt az országúton. Ezen a napon éppen abban a pillanatban, mikor Glenarvanék csoportja áthaladt a Kilmore-ból Heatcotba vezető úton, a postakocsi porfelhőt kavarva, szélsebesen robogott el mellettük. Bármily gyorsan tűnt is el szemük elől, Glenarvan megpillantotta a kocsiajtó mellett vágtató rendőrök karabélyát. Mintha visszacseppentek volna azokba a veszélyes időkbe, mikor az első aranymezők felfedezésének híre az ausztráliai kontinensre vonzotta az európai népek salakját.

A kilmore-i úttól egymérföldnyire a szekér hatalmas erdőbe jutott; a Bernoulli-fok óta az utazók most hatoltak be először azoknak a roppant erdőségeknek egyikébe, melyek több hosszúsági foknyi területet beborítanak.

Ámulva kiáltottak föl, mikor megpillantották a kétszáz lábnyi magas eukaliptuszfákat, melyeknek szivacsos kérge vagy öthüvelyknyi vastag volt. A húsz láb kerületű, illatos gyantával borított fatörzsek százötven láb magasra emelkedtek. Egyetlen ág, egyetlen gally, egyetlen szeszélyes hajtás, de még egyetlen göcsört sem csúfította felszínüket. Esztergályos sem simíthatta volna őket egyenletesebbre. Úgy álltak ott százával, mint megannyi egyformára méretezett oszlop. Nagy magasságban oszlopfőként bontakoztak ki a váltogató levelekkel borított, csavart ágak; a levelek tövéből felfordított kehelyre emlékeztető magányos virágok csüngtek alá.

Az örökzöld boltív alatt szabadon járt a levegő, szüntelen légmozgás szikkasztotta fel a talaj nyirkosságát; a lovak, ökörcsordák, szekerek akár egy irtáson vonulnának, kényelmesen elhaladhattak a ritka fák között. Nem egyike volt azoknak a sűrű, bozótos erdőknek vagy kidőlt fáktól, szoros liánhálótól járhatatlan őserdőknek, amelyekben csak a fejszevas vagy a tűz nyithat utat. A fák tövében fűszőnyeg, zöldellő lombsátor az ormukon; merészen magasba törő oszlopok sora, kevés hűsítő árnyék, vékony szöveten átszűrődő világosságra emlékeztető sajátos félhomály, szabályos, élesen kirajzolt árnyak a földön - mindez különös, újszerű benyomást keltett.

Az óceániai szárazföld erdei semmiben sem egyeznek meg az Újvilág erdőségeivel, s a mirtuszfélék népes családjába tartozó eukaliptuszfa, a bennszülöttek tarája, az ausztráliai növényvilág legjellegzetesebb példánya.

Hogy a lombsátor alatt nem mélyek az árnyak, hogy nem sűrű a homály, az a falevelek különös állásával magyarázható. Egyetlen levél sem fordul lapjával a fény felé, valamennyi az élét fordítja a napnak. A különös lombozatban csak a levelek szegélyét látni. Így a napsugarak, akár valami zsalugáter nyitott rései között, egészen a földig beszűrődnek.

Valamennyien észrevették ezt, és elcsodálkoztak. Vajon miért a leveleknek e különös állása? Természetesen Paganelnek tették föl a kérdést. A tudós habozás nélkül megfelelt rá.

– Nem a természet furcsaságai döbbentenek itt meg engem - mondta -, a természet tudja, mit csinál; ám a növénytan tudósai nem mindig tudják, mit beszélnek. A természet nem tévedésből adta ezeknek a fáknak e különös leveleket, az emberek azonban tévedtek, mikor eukaliptusznak nevezték el őket.

– Mit jelent ez a szó? - kérdezte Mary Grant.

– Ógörög szóból ered, s azt jelenti: jól takarok. Az embereknek volt rá gondjuk, hogy görögül kövessék el ezt a hibát, így kevésbé szembeszökő, egy biztos azonban: az eukaliptusz rosszul takar.

– Igaza van, kedves Paganel - felelte Glenarvan. - Most pedig mondja el nekünk, miért így nőnek ezek a levelek.

– Egész egyszerűen fizikai okból, barátaim - felelte Paganel. - Nyomban meg fogják érteni. Ezen a vidéken, ahol száraz a levegő, ahol ritkán esik az eső, és száraz a talaj, a fáknak nincs szüksége se napfényre, se szélre. Mivel kevés a csapadék, kevés a fák nedve is. A keskeny levelek védekeznek a nap ellen, a túlzott párolgás ellen. Ezért fordulnak élükkel, és nem lapjukkal a napsugarak felé. Mi sem értelmesebb egy levélnél!

– Meg mi sem önzőbb! - szólt az őrnagy. - Ezek a levelek csak magukkal gondoltak, az utazók eszükbe sem jutottak!

Nagyjából valamennyien osztották az őrnagy véleményét, csak Paganel volt igen boldog, hogy ha homlokát törölgetve is, de végre egyszer árnyéktalan fák alatt sétálhat. Azért mégiscsak kellemetlen volt a leveleknek ez az állása, gyakran nagyon sokáig eltart, míg átkelnek egy ilyen erdőn; s mivel az utazót semmi árnyék nem védi a tűző naptól, így meglehetősen fárasztó benne az utazás.

A szekér egész nap az eukaliptuszfák véget nem érő sorfala közt haladt. Sem négylábú állattal, sem bennszülöttel nem találkoztak. A fák ormain néhány kakadu tanyázott, de ebben a magasságban alig voltak láthatók, locsogásuk halk suttogássá tompult. Tovasikló tarka fénysugárként néha egy-egy repülő papagájraj vidította fel a távoli fasorokat. A hatalmas zöld boltívek mély csendjét csak a lovak dobogása, szaggatott párbeszédek szavai, a szekér kerekeinek nyikorgása szakította meg, vagy időnként a tunya ökröket biztató Ayrton kiáltása.

Este eukaliptuszok tövében táboroztak le, ahol nemrég elhamvadt tűz nyomai látszottak. A fák törzse magas gyárkéményekhez volt hasonló, a láng teljes hosszában kimarta belsejüket. Mindössze kérgük maradt épen, mégis szilárdan álltak. A squattereknek és a bennszülötteknek ez a rossz szokása hamarosan odavezet majd, hogy kipusztulnak ezek a csodálatos fák, akárcsak a négyévszázados libanoni cédrusok, melyeket a táborozók ügyetlenül rakott tüzei pusztítanak.

Paganel tanácsára Olbinett egy ilyen lyukas törzsben rakott tüzet a vacsorakészítéshez, nagyon jó huzat volt benne, a füstöt meg elnyelte a sötét lombozat. Megtették a szükséges óvintézkedéseket éjszakára; Ayrton, Mulrady, Wilson, John Mangles felváltva álltak őrt hajnalig.

Január harmadikán az erdő újabb szabályos fasorokat tárt az utazók elé. Mintha sosem akarna vége szakadni. Estefelé azonban megritkultak a fasorok, s néhány mérföldnyire, egy kis síkságon feltűntek egy település szabályos házai.

– Seymour! - kiáltott fel Paganel. - Ez Victoria tartomány utolsó városa!

– Nagy város? - kérdezte lady Helena.

– Egyszerű kis mezőváros, asszonyom - felelte Paganel -, de hamarosan város lesz belőle.

– Találunk-e majd tisztességes szállodát? - kérdezte Glenarvan.

– Remélem - felelte a földrajztudós.

– Akkor hát gyerünk be a városba, gondolom, a mi kitartó hölgyeink szívesen pihennének meg ott egy éjszakára.

– Mary is, én is szívesen megszállunk a városban, kedves Edward - felelte lady Helena -, de csak abban az esetben, ha ez nem alkalmatlan, s ha nem okoz késedelmet.

– Egyáltalán nem - felelte Glenarvan -, az öszvérek kifáradtak már; és holnap hajnalban amúgy is útnak indulunk.

Kilenc óra volt. A látóhatáron hanyatló hold ferde sugarai ködbe vesztek. Lassan besötétedett. A csapat bevonult Seymour tágas utcáira; Paganel vezette őket, s mint mindig, ebben a városban is otthonosan közlekedett, pedig először járt itt életében. Ösztöne vezérelte, és egyenesen a Campbell’s North British Hotel elé érkezett.

A lovakat, ökröket bevezették az istállóba, a szekeret a kocsiszínbe tolták, az utasok számára pedig meglehetősen kényelmes szobákat nyitottak. Tíz órakor helyet foglaltak az asztalnál, melyet Olbinett szakértő szemmel mustrált végig. Paganel Roberttel még vacsora előtt gyorsan bejárta a várost, s most igen szűkszavúan számolt be esti élményeiről. Ugyanis semmit sem látott.

Kevésbé szórakozott ember azonban észrevette volna, hogy Seymour utcáin némi izgalom uralkodik, itt-ott egyre növekvő csoportokba verődtek a lakosok, a házak kapujában beszélgetők szembeötlő nyugtalansággal faggatták egymást, néhány napilapot fennhangon olvastak, magyarázták, vitatták a híreket. Ezek a tünetek a legfigyelmetlenebb szemlélőnek is szemébe ötlöttek volna. Paganel azonban mit sem látott belőlük.

Az őrnagy, anélkül hogy messzire ment volna, anélkül hogy kimozdult volna a szállodából, megtudta, mi foglalkoztatja a városka lakosait. Mindössze tíz percet társalgott Dicksonnal, a szálloda bőbeszédű tulajdonosával, s már tudta, hányadán állnak a dolgok. De nem beszélt róla.

Vacsora után, mikor lady Glenarvan, Mary és Robert Grant már szobájába tért, az őrnagy visszatartotta a többieket, és így szólt hozzájuk:

– Megtudták, kik követték el a merényletet a sandhursti vonat ellen.

– Letartóztatták őket? - kérdezte élénken Ayrton.

– Nem - felelte az őrnagy, mintha tudomást sem venne a fertálymester heves kíváncsiságáról, ami az adott körülmények között nagyon indokolt volt.

– Kár - jegyezte meg Ayrton.

– Kiket vádolnak a merénylettel? - kérdezte Glenarvan.

– Olvassa - mondta az őrnagy, és átnyújtotta Glenarvannak az Australian and New Zealand Gazette egyik számát -, olvassa el, s meglátja, nem tévedett a rendőrtiszt.

Glenarvan fennhangon a következőket olvasta fel:

– „Sydney, 1866. január 2. - Emlékezetes, hogy a december 29-ről 30-ra virradó éjjel vasúti szerencsétlenség történt a Camden-hídnál; a melbourne-sandhursti vasútvonalon, ötmérföldnyire Castlemaine állomástól. A teljes sebességgel rohanó 11 óra 45 perces gyorsvonat a Lutton folyóba zuhant.

A Camden-híd nyitva maradt a vonat érkezésekor.

A szerencsétlenség után számos lopást követtek el; a pályaőr holttestét Castlemaine állomástól ötmérföldnyire megtalálták. Mindez arra mutatott, hogy a szerencsétlenséget bűncselekmény okozta.

A coroner a vizsgálat során arra a következtetésre jutott, hogy a merényletet fegyencek követték el, akik hat hónappal ezelőtt megszöktek a nyugat-ausztráliai, perthi fegyenctáborból, éppen akkor, mikor Norfolk szigetére akarták szállítani őket.

A fegyencbanda huszonkilenc tagból áll, vezérük egy bizonyos Ben Joyce nevű veszedelmes bűnöző, aki néhány hónapja ismeretlen hajón érkezett Ausztráliába. A hatóságok mindeddig nem tudták kézre keríteni.

Felhívjuk a városok lakóit, a telepek squattereit és telepeseit, legyenek óvatosak, s kérjük, hogy haladéktalanul juttassanak el a rendőrségre minden olyan felvilágosítást, mely elősegítheti a nyomozást.

J. P. Mitchell főfelügyelő”

Mikor Glenarvan befejezte az újságcikk felolvasását, Mac Nabbs a földrajztudós felé fordult, és így szólt hozzá:

– Látja, Paganel, mégiscsak akadnak fegyencek Ausztráliában!

– Szökött fegyencek! - felelte Paganel. - De nem szabályosan befogadott, deportált fegyencek! Azoknak nincs joguk itt tartózkodni.

– Azért csak itt vannak - mondta Glenarvan -, de nem hiszem, hogy jelenlétük bármiben is megváltoztatná terveinket, vagy hogy emiatt megszakítanánk az utunkat. Mit gondol, John?

John Mangles nem válaszolt azonnal; habozott, tudta, milyen nagy fájdalmat okozna a két gyermeknek, ha feladnák a kutatást; ám ugyanakkor aggodalommal gondolt arra, hogy csapatuk veszélybe kerülhet.

– Ha lady Glenarvan és Grant kisasszony nem volna velünk - mondta végül -, nemigen törődnék ezzel a nyomorult bandával.

Glenarvan megértette, és így felelt:

– Természetesen szó sincs róla, hogy lemondjunk kötelességünk teljesítéséről, de talán helyes volna, ha a hölgyek érdekében csatlakoznánk a Duncanhoz Melbourneben, majd Harry Grant nyomát követve folytatnánk utunkat kelet felé. Mi a véleménye, Mac Nabbs?

– Mielőtt bármit is mondanék - felelte az őrnagy -, szeretném tudni, hogyan vélekedik Ayrton.

A fertálymester Glenarvanra nézett, s így szólt:

– Azt hiszem, kétszáz mérföldnyire vagyunk Melbourne-től, s hogy a déli úton éppen olyan nagy a veszedelem, mint a keletin. Mindkettő néptelen, egyik sem jobb a másiknál. Különben nem gondolom, hogy harminc gonosztevő megijeszthet nyolc jól felfegyverzett, elszánt férfit. Tehát, ha senki sem tud jobbat, azt ajánlom, folytassuk utunkat.

– Igaza van, Ayrton - felelte Paganel. - Ha folytatjuk az utat, rábukkanhatunk Grant kapitány nyomára. Ha azonban délre fordulunk, eltávolodunk tőle. Egy véleményen vagyok önnel, mit sem törődöm a perthi szökevényekkel! Bátor embernek nem is érdemes tudomást venni róluk.

Szavazásra bocsátották a kérdést, s egyhangúlag elfogadták, hogy ne változtassanak az útiterven.

– Mindössze egy megjegyzésem volna még, uram - szólt Ayrton.

– Mondja, Ayrton.

– Nem volna célszerű a Duncant a partra rendelni?

– Minek? - felelte John Mangles. - Ráérünk üzenni a hajónak, mikor a Twofold-öbölbe érünk. Ha esetleg valami váratlan esemény Melbourne-be szólítana bennünket, kellemetlen volna, ha nem találnánk ott a Duncant. Sérüléseit még amúgy sem javíthatták ki. Így tehát, mindezek miatt, jobb, ha várunk.

Ayrton nem erősködött.

– Jól van - mondta.

Másnap a kis csapat fölfegyverkezve, minden eshetőségre készen elhagyta Seymourt. Fél óra múlva ismét a kelet felé elterülő eukaliptuszerdőkbe jutottak. Glenarvan jobban szeretett volna sík mezőn utazni. Síkságon nehezebb kelepcét állítani, orvul támadni, mint a sűrű erdőben. De hát nem volt választásuk, s a szekér naphosszat a hatalmas, egyhangú fák között haladt. Estefelé a 146. hosszúsági foknál átlépték az Anglesey grófság határát, s a Murray körzet határán ütöttek tábort.