Az Alexander-hegy bányái

1814-ben Sir Roderick Impey Murchison, történetünk idején a londoni Földrajzi Társaság elnöke, az Ausztrália déli partjainak közelébe húzódó hegylánc alakzatát az Urál hegységével összehasonlítva úgy találta, hogy a két hegység között figyelemre méltó hasonlatosság mutatkozik.

Minthogy az Urálban gazdag aranylelőhelyek vannak, a tudós geológus azon tűnődött, vajon ez az értékes fém nem található-e az ausztráliai hegység sziklái között is. Feltevése igazolódott.

Két év múlva Új-Dél-Walesből aranymintát küldtek neki; ekkor úgy határozott, hogy nagyszámú cornwalli munkást telepít az új-hollandiai aranylelőhelyekre.

Francis Dutton volt az, aki először aranyrögre bukkant Dél-Ausztráliában. Az első új-walesi aranymezőket Forbes és Smyth fedezte fel.

Ettől kezdve a világ minden tájáról özönlöttek ide az aranyásók, angolok, amerikaiak, olaszok, franciák, németek, kínaiak. A valóban gazdag aranylelőhelyeket azonban csak 1851. április 3-án fedezte fel Hargraves. Fölkínálta Sir Ch. Fitz-Roynak, Sydney kormányzójának, hogy szerény összegért, ötszáz font sterlingért feltárja a helyszínt.

Ajánlatát visszautasították, de a felfedezésnek híre kelt. Az aranyásók Summerhill és Leni’s Pond felé tartottak. Megalapították Ophir városát, mely a sikeres bányászat révén hamarosan méltóvá vált bibliai nevére, ahonnan Salamon király kincses hajói érkeztek.

Victoria tartományról mindeddig szó sem esett, pedig később ott fedezték fel a leggazdagabb lelőhelyeket.

Néhány hónappal később, 1851 augusztusában kiásták a tartomány első aranyrögeit, s hamarosan már négy kerületben bányásztak. Ez a négy kerület Ballarat, Ovens, Bendigo és az Alexander-hegy volt; valamennyi nagyon gazdag lelőhely, de az Ovens folyónál a talajvíz ugyancsak megnehezítette a munkát, Ballaratban az aranyerek egyenlőtlensége gyakran áthúzta a bányászok számításait, Bendigóban pedig megmunkálhatatlan volt a talaj. Az Alexander-hegynél a föld a siker valamennyi feltételét összesítette, s az értékes fémért a legmagasabb árat fizették a világ valamennyi piacán.

Most éppen a gyászos bukások és nem remélt sikerek földjén vezetett át a 37. szélességi fok vonala, melyen a Grant kapitány nyomát kutató utazók csapata haladt.

December 31-én egész nap egyenetlen talajon meneteltek, a lovak és az ökrök már kifáradtak, mikor egyszer csak megpillantották az Alexander-hegy kerek ormait. A kis hegylánc egy szűk völgykatlanában ütöttek tábort; az állatok, béklyóval a lábukon, a földet borító kvarcsziklák közt legelésztek. Ez még nem a bányavidék volt. A szekér kerekei csak másnap, az 1866-os év első napján vágtak nyomot e gazdag vidék útjain.

Paganel és társai boldogok voltak, hogy útközben megpillanthatták az ausztráliai nyelven Geboornak nevezett híres hegyet. Ide, erre a helyre özönlöttek csapatostul a kalandorok, tolvajok és tisztességes emberek, az akasztanivalók meg akik akasztják őket. A nagy felfedezés hírére az 1851-es „aranyévben” a városokat, mezőket, hajókat tömegesen hagyták el a lakosok, a squatterek meg a tengerészek. Az aranyláz járvánnyá vált, ragályossá, mint a pestis, és hányan meg hányan pusztultak bele, már azt hívén, kezükben a szerencse! Úgy mondták, a tékozló természet több mint huszonöt szélességi fok területen milliós kincseket vetett el a csodálatos Ausztráliában. Eljött az aratás ideje, s az aratók a termőföldekre siettek. A legcsábítóbb a diggerek, az aranyásók mestersége volt; igaz ugyan, hogy sokan fáradtságtól elcsigázva kidőltek, néhányan azonban egy csákányütéssel meggazdagodtak. A balsikerekről nemigen esett szó, de a sikert világgá kürtölték. A szerencsés eseteknek öt világrészben támadt visszhangja. Hamarosan mindenféle rendű-rangú szerencsevadász nyüzsgött Ausztrália partjain; 1852 utolsó hónapjaiban Melbourne egymagában ötvennégyezer bevándorlót fogadott be, valóságos hadsereget: egy még ki nem vívott győzelmet ünneplő hadsereget, melynek azonban nem volt vezére, nem ismerte a fegyelmet, egyszóval ötvennégyezer fosztogatót, s azoknak is a legrosszabbját.

A tébolyult mámor első éveiben leírhatatlan zűrzavar uralkodott. Az angolok azonban szokott erélyükkel hamarosan úrrá lettek a helyzeten. A rendőrök és a bennszülött csendőrök a tolvajoktól átpártoltak a becsületes emberek oldalára. Fordult a kocka. Így Glenarvan mit sem tapasztalhatott az 1852-es féktelen erőszakosságból. Tizenhárom év telt el azóta, s manapság már módszeresen, szigorú szabályok szerint történik az aranybányászat.

Az aranymezők egyébként is kimerülőben voltak. Addig ásták a földet, míg a kincs végére nem értek. Hogy is ne merültek volna ki a természet fölhalmozott kincsei, hiszen a bányászok 1852-től 1858-ig hatvanhárommillió-százhétezer-négyszázhetvennyolc font sterling értékű aranyat ragadtak ki a földből. Érezhetően megcsappant hát a bevándorlók száma; most a szűzföldekre vetették magukat. Az Új-Zélandban nemrég felfedezett otagói és manyboroughi aranymezőkön még csak néhány ezernyi kétlábú termeszhangya ás kutatógödröket.

Tizenegy óra tájt a bányatelep központjába értek. Valódi város emelkedett ott, üzemekkel, banképületekkel, templommal, laktanyával, kertes házikókkal, irodákkal. Szállodákban, majorságokban, villákban sem volt hiány. Még egy színház is akadt, tíz shilling volt a belépő, sokan látogatták. Most éppen egy helyi színdarabot játszottak nagy sikerrel. Ez volt a címe: Francis Obadiah, avagy a szerencsés aranyásó. A darab azzal fejeződik be, hogy a reményét vesztett hős még egy utolsót vág csákányával a földbe, s egy nuggetre, azaz hihetetlen súlyú aranyrögre bukkan.

Glenarvant érdekelte az Alexander-hegyi hatalmas aranytelep; így Ayrtonnal és Mulradyvel előreküldte a szekeret; ő maga pedig barátaival a telep megtekintésére indult. Néhány óra múlva majd csatlakoznak a többiekhez. Paganel igen boldogan fogadta ezt az elhatározást, s szokása szerint nyomban fel is csapott a társaság útikalauzául.

Tanácsára a bank felé indultak el. A széles utcákat gondosan öntözött makadám borította. Hatalmas hirdetések ötlöttek szemükbe; Golden Company LTD; Digger’s General Office; Nugget’s Union. A magányos bányászok helyébe itt a munkások és a tőkések szövetsége lépett. Mindenfelől gépek zaja hallatszott, ezek a gépek mosták a homokot és őrölték finom porrá az értékes kvarckövet.

A lakóházakon túl terültek el az aranymezők, vagyis a kiaknázásra szánt földek. Ott csákányoztak az aranyásó társaságok nagyon jól fizetett bányászai. A talajt megszámlálhatatlan gödör borította. A csákányok napsugárban csillogó vasa fel-felvillant. A munkások mindenféle nemzetiségből tevődtek össze. Nem pörlekedtek, bérmunkás módján csendesen dolgoztak.

– Ne higgyék azonban - mondta Paganel -, hogy Ausztráliai földjéről teljesen kivesztek azok az elszánt aranykeresők, akik a bányákban próbálnak szerencsét. Tudom, hogy legtöbbjük az aranytársaságoknak dolgozik, rákényszerültek, hiszen a kormány valamennyi aranylelőhelyét eladta vagy bérbe adta. Akinek azonban semmije sincs, akinek se bérletre, se vételre nem telik, annak még egy lehetősége marad a meggazdagodásra.

– Miféle lehetőség? - kérdezte lady Helena.

– A jumping - felelte Paganel. - Így például mi is, akiknek pedig semmi jogunk ezekre az aranybányákra, egy kis szerencsével mi is meggazdagodhatnánk.

– Hogyan? - kérdezte az őrnagy.

– Mondtam már: jumping útján.

– Mi az a jumping? - kérdezte az őrnagy.

– A bányászok között elfogadott megegyezés, mely gyakran erőszakoskodásra, zűrzavarra vezet, de a hatóságok nem tudják megszüntetni.

– Mondja már, Paganel - szólt Mac Nabbs -, hiszen majd elepedünk a kíváncsiságtól.

– Nos, közös megállapodás alapján a bányavidék minden olyan földje köztulajdonná válik, melyen a nagy ünnepek kivételével huszonnégy óráig szünetelt a munka. Bárki birtokba veheti, bányászhat rajta, s ha szerencséje van, meg is gazdagodhat. Így hát, Robert, igyekezz egy ilyen elhagyott gödörre találni, mert ha találsz, a tiéd.

– Ne adjon ilyen ötleteket az öcsémnek, Paganel úr! - mondta Mary Grant.

– Tréfáltam, kedves kisasszony - felelte Paganel.

– Robert tudja jól. Ő mint aranyásó! Ásni a földet, megforgatni, megművelni, bevetni, majd a fáradságos munkáért cserébe bő aratást várni, azt igen! De vakondok módjára vaktában túrni földet egy csepp aranyért, szomorú mesterség ez! Csak azok adják rá magukat, akiket Isten, ember elhagyott.

Az utasok végigjárták a bányák legfontosabb részeit, majd a kvarctörmelékkel, agyagpalával, sziklák homokos törmelékével borított rakodótelepen keresztül a bankhoz értek.

Nagy épület volt, homlokzatán a nemzeti zászló. Glenarvan lordot a bank igazgatója fogadta.

A bányatársaságok elismervény ellenében ennél a banknál helyezik letétbe a földből kibányászott aranyat. Messze volt az az idő, mikor az első bányászokat kizsákmányolták a telepek kereskedői. Ezek ötvenhárom shillinget fizettek egy uncia¹ aranyért, majd hatvanötért adták el Melbourne-ben. Igaz, hogy a kereskedő viselte a szállítás kockázatát, s minthogy az utakon valósággal nyüzsögtek a mindenre elszánt gazfickók, a szállítmány nem mindig érkezett meg rendeltetési helyére.

Az igazgató különös aranymintákat mutatott a látogatóknak, majd érdekes részleteket mondott el arról, hányféle módon bányásszák az értékes fémet.

Az aranynak két természetes formája ismeretes: a darabos és a porarany. Vagy érc alakjában, áradmány földdel keveredve, vagy kvarckőbe ágyazva található. A talaj sajátosságaitól függően felületi ásással vagy mélyfúrással bányásszák.

A darabos arany hegyi patakokban, völgyekben, szakadékokban található, nagyságától függően helyezkedik el: az első rétegekben a rögök, aztán a lemezek, majd a szilánkok.

A porarany, melynek kvarcágyát a levegő elporlasztotta, néha valóságos kis halmokban gyűlik össze; ezeket a halmokat a bányászok „zsebecskének” nevezik. Némely ilyen „zsebecske” egész vagyont rejt magában.

Az Alexander-hegyen leginkább az agyagrétegekben és a palakősziklák hézagaiban bányásszák az aranyat. Itt találhatók az úgynevezett aranyfészkek, feltárásukkal szerencsés bányászok nemegyszer megütötték az aranymezők főnyereményét.

A látogatók megvizsgálták a különböző aranymintákat, majd megtekintették a bank ásványtani múzeumát. Osztályozva, felirattal ellátva ott látták az ausztráliai földet alkotó valamennyi ásványt. Az arany nem egyetlen kincse e földrésznek; a természet értékes ékszereinek valóságos kincsesládája ez a föld. Az üvegszekrényekben ott ragyogott a brazíliai topázzal vetélkedő fehér topáz, az üvegfényű gránát, a szép zöld színű szilikátféleség, az epidot; a gyönyörű vörös és rózsaszín árnyalatokban pompázó rubinok, aztán világos és sötétkék zafír, mely felér a tibeti és malabári korunddal; majd csillogó rutilek, végül a Turon partján talált kis gyémántkristály. A drágakövek hiánytalan gyűjteménye volt ez, s a foglalatukhoz szükséges aranyért sem kellett messzire menni. Hacsak foglalatban nem akarta valaki látni őket, ennél többet valóban nem kívánhatott.

Glenarvan megköszönte a bankigazgató kedvességét, és elbúcsúzott tőle. Az utasok folytatták útjukat az aranymezőkön.

Bármily kevéssé érdekelték is Paganelt a földi javak, azért csak minden lépésnél a kincset termő földet fürkészte. Hiába csúfolódtak a barátai, nem tudta levenni tekintetét a földről. Minden pillanatban lehajolt, fölvett egy kavicsot, egy sziklatörmeléket vagy kvarcdarabkát, figyelmesen megvizsgálta, majd hamarosan megvetően elhajította. Egész séta közben így ügyködött.

– Elveszített valamit, Paganel? - érdeklődött az őrnagy.

– El bizony - felelte Paganel -, amire nem talál rá, azt elveszítette az ember az arany és az ékkövek országában. Nem is tudom, miért, de úgy szeretnék magammal vinni egynéhány unciás vagy akár egy húszfontos aranyrögöt, ennél nagyobb igazán nem kellene.

– És mit csinálna vele, tisztelt barátom? - kérdezte Glenarvan.

– Ó, éppenséggel nem jönnék zavarba miatta! - felelte Paganel. - Fölajánlanám hazámnak! Letétbe helyezném a Francia Nemzeti Banknál.

– Elfogadnák?

– Minden bizonnyal, de csak arra adnám oda, hogy vasutakat építsenek belőle.

Dicsérték Paganelt, hogy hazájának ajánlaná föl aranyleletét, s lady Helena azt kívánta neki, bukkanjon a világ legnagyobb aranyrögére.

Így tréfálkozva az utasok bejárták az aranymezők nagy részét. Amerre csak néztek, mindenütt rendszeresen, de gépiesen és lélektelenül folyt a munka.

Kétórás séta után Paganel megpillantott egy kellemes vendégfogadót, s azt tanácsolta, üljenek le, hogy ott várják be a szekeret. Lady Helena beleegyezett, s mivel ital nélkül nem fogadó a fogadó, így hát Paganel valami ausztráliai italt kért.

Mindegyiküknek hoztak egy noblert. A nobler egész egyszerűen grog, azaz a fordítottja. Ahelyett, hogy egy pohár vízbe kis pohár pálinkát öntenének, egy nagy pohár pálinkába kis pohár vizet öntenek, megcukrozzák, úgy isszák. Hát ez egy kicsit túlságosan is ausztráliai ital volt, s a fogadós nagy döbbenetére a jókora kancsó vízzel felfrissített nobler hamarosan angol groggá változott.

Aztán bányákról, bányászatról beszélgettek. Ez volt a legidőszerűbb. Paganel, noha nagyon elégedett volt azzal, amit látott, azért megjegyezte, hogy az Alexander-hegy kiaknázásának első éveiben biztosan minden érdekesebb volt.

– A földet akkoriban - mondta - szitaszerűvé lyuggatta a dolgos hangyák serege. De micsoda hangyák voltak azok! Valamennyi bevándorlóban megvolt a hangyák munkaláza, az előrelátás azonban hiányzott belőlük. Eltékozolták az aranyat. Elitták, eljátszották, s ezt a fogadót, ahol most vagyunk, hajdan Pokolnak nevezték. A kockázást késelés követte. A rendőrség tehetetlen volt, s a telep kormányzója nemegyszer katonai csapatokkal volt kénytelen a fellázadt bányászok ellen fordulni. Végül is azonban jobb belátásra térítette őket; adót vetett ki az aranyásókra, s ezt nagy nehezen be is hajtotta, egyszóval itt nem volt olyan nagy a zűrzavar, mint Kaliforniában.

– Bárki lehet aranyásó? - kérdezte lady Helena.

– Igen, asszonyom. Ehhez nem kell érettségi. Elegendő az erős kar. A szerencsevadászokat a nyomor űzte el otthonról, legtöbbjük fillér nélkül érkezett a bányákba; a gazdagabbnak volt csákánya, a szegényebbnek kése, de valamennyien olyan hévvel láttak munkához, melyet becsületes mesterségre aligha fordítottak volna. Különös képet nyújtottak akkoriban az aranymezők! A földet sátrak borították, kátrányos ponyvával fedett bódék, kunyhók, vályogból, deszkából, faágakból tákolt viskók. Középütt ott állt a kormányzó vászonernyős sátra az angol lobogóval, körötte a kormányzósági hivatalnokok kék zsávolysátrai; a pénzváltó aranykereskedők boltjai, az üzéreké, akik a gazdagságból és szegénységből egyaránt hasznot akartak húzni. Ezek valamennyien meggazdagodtak.

Látni kellett volna a nagy szakállú, piros gyapjúinges aranyásókat, kik egész nap a vízben, sárban dolgoztak! Szakadatlanul csattogtak a csákányok, a levegőt a földön rothadó állati maradványok dögletes bűze töltötte be. A fullasztó por felhőként burkolta be ezeket a szerencsétleneket, roppant magas volt köztük a halálozási arány. Kevésbé egészséges éghajlatú országban megtizedelte volna őket a tífusz. Még ha valamennyi szerencsevadász sikerrel járt volna! De oly sok nyomorúság maradt kárpótolatlanul! Ha jobban megnéznénk, kiderülne, hogy egy olyan bányászra, aki vagyonra tett szert, száz, kétszáz, talán ezer olyan jut, aki szegényen, kétségbeesésben halt meg!

– Meg tudná mondani, Paganel - kérte Glenarvan -, hogyan jutottak a tiszta aranyhoz?

– Nagyon egyszerűen - felelte Paganel. - Az első aranyásók ugyanúgy mosták az aranyat, mint ahogy Franciaországban, a Cevennes egyes vidékein ma is szokásos. A társaságok ma már más eljárás szerint dolgoznak: megkeresik azt a telért, melyről a lemezek, szilánkok, rögök leszakadoznak. Az aranymosók azonban beérték azzal, hogy kimosták az aranytartalmú homokot. Fölásták a földet, kiemelték azokat a részeket, melyekről úgy vélték, hogy aranyat tartalmaznak, majd vízzel kiválasztották a homokból az értékes fémet. Az aranymosáshoz a cradle, azaz bölcső nevű, amerikai eredetű alkalmatosságot használták. Ez egy öt-hat láb hosszú láda volt, amolyan két részre osztott teknőféle. Az első rész alján egyre sűrűbb sziták fölött durva rosta, feszült; a második rész alul elszűkült. A homokot a rostára tették, vizet öntöttek rá, s kezükkel rázták, helyesebben ringatták a szerkezetet. A kövek fennakadtak a rostán, a homok meg a fémszemcsék, nagyságuk szerint a finomabb szitákon szűrődtek ki, a felhígított föld meg a vízzel együtt kicsurgott a teknő alján. Ez volt a leghasználatosabb szerkezet.

– Ezt is csak meg kellett szerezni valahogy - mondta John Mangles.

– Megvették a meggazdagodott vagy elszegényedett aranyásóktól - mondta Paganel -, vagy ha nem telt rá, megvoltak nélküle is.

– Mit használtak helyette? - kérdezte Mary Grant.

– Egy tálat, kedves Mary, egyszerű vastálat, úgy rostálták a földet, mint a búzát, csakhogy a búzaszemek helyett néha aranyszem maradt fenn a rostán. Az első évben nem egy aranyásó szerzett vagyont minden más befektetés nélkül. Ezek voltak a jó idők, barátaim, még ha egy pár csizma százötven frankba került is, egy pohár limonádé meg tíz shillingbe! Ki korán kel, aranyat lel! Mindenütt bőségesen volt arany a föld felszínén, a patakok ércmederben csörgedeztek, még Melbourne utcáin is találtak aranyat, aranytartalmú kövekkel rakták ki az úttestet. 1852. január 26-tól február 24-ig a kormány biztos kísérettel nyolcmillió-kétszázharmincnyolcezer-hétszázötven frank értékű aranyat szállított az Alexander-hegyről Melbourne-be.

– Körülbelül annyi, mint az orosz cár civillistája - jegyezte meg Glenarvan.

– Szegény ember! - mondta az őrnagy.

– Megesett-e, hogy valamelyik aranyásó hirtelen meggazdagodott? - kérdezte lady Helena.

– Előfordult, asszonyom.

– Ismeri a történetüket? - kérdezte Glenarvan.

– De ismerem ám! - felelte Paganel. - 1852-ben a Ballarat körzetben 573 uncia súlyú aranyrögöt találtak, Gippslandban meg egy 782 unciást; 1861-ben pedig egy 834 unciás aranyrudat. Végül, ugyancsak Ballaratban egy aranyásó hatvanöt kilós aranyrögre bukkant, mely fontját ezerhétszázhuszonkét frankkal számolva, 223 860 frankot ért! Meg kell adni, jó kis csákányütés az, ami tizenegyezer frank évjáradékot biztosít!

– Milyen arányban emelkedett az aranytermelés ezeknek a bányáknak a felfedezése óta? - kérdezte John Mangles.

– Hatalmas arányban, kedves John. A század elején az aranybányák évi termelése nem tett ki többet negyvenhétmilliónál; manapság pedig Európa, Ázsia és Amerika bányáinak hozamát is ideszámítva kilencszázmillióra, azaz kereken csaknem egymilliárdra becsülik.

– Eszerint tehát, Paganel úr - mondta az ifjú Robert -, lehet, hogy itt, a lábainknál rengeteg arany van?

– Igen, fiacskám, milliók! Milliókat tapos a lábunk! Azért tapossuk, mert nem sokra becsüljük!

– Természet áldotta ország ez az Ausztrália!

– Nem, Robert - felelte a földrajztudós. - Nem azok a természet áldotta vidékek, ahol arany terem. Az aranytermő vidékek fiai semmittevők; nem erős, nem dolgos népek. Gondolj csak Brazíliára, Mexikóra, Kaliforniára, Ausztráliára! Milyen fejlődési fokon állnak ezek a XIX. században? Nem, fiacskám, nem az aranyban gazdag országoké a jövő, hanem azoké, ahol a vas terem!