Az őrnagy szerint majmok

Másnap, január 5-én reggel az utazók a hatalmas Murray körzetbe értek. Ez a megműveletlen, lakatlan vidék egészen az Ausztráliai-Alpok magas válaszfaláig terjed. A civilizáció még nem szabdalta fel élesen elhatárolt megyékre. Ez a tartomány legkevésbé ismert és legelhagyatottabb része. Egy napon a bushmanok fejszéi majd kivágják erdeit, mezőin egy napon majd squatterek nyájai legelnek; most azonban szűzföld még; olyan, mint amikor kiemelkedett az Indiai-óceán habjaiból. Sivatag.

Az angol térképeken ez a terület sokatmondóan a „Reserve for the blacks”, azaz „Feketék részére kijelölt terület” nevet viseli. A gyarmatosítók ide szorították vissza kíméletlenül a bennszülötteket. A távoli síkságokon, áthatolhatatlan erdőkben mindössze néhány területet hagytak meg számukra, ott fog kihalni apránként az ausztráliai faj. Bármely fehér ember, telepes, bevándorló, squatter vagy bushman átlépheti a területek határát. Csak a bennszülöttek nem hagyhatják el soha.

Paganel útközben a bennszülöttek nehéz helyzetéről beszélt. Úgy vélekedett, hogy az angol rendszer pusztulásra ítéli a meghódított népet, elűzi őket őseik földjéről. Ez a törekvés mindenütt megmutatkozik, de leginkább Ausztráliában. A gyarmatosítás kezdetén a gyarmatosítók, a fegyencek, sőt maguk a telepesek is vadállatszámba vették a bennszülötteket. Vadásztak rájuk, puskával irtották őket. Tömegesen mészárolták le a feketéket, jogtudósok véleményére hivatkozva bizonyították, hogy az ausztráliai bennszülöttek törvényen kívül állnak, tehát bárki büntetlenül legyilkolhatja őket. A sydneyi újságok igen hatásos módot javasoltak arra, hogyan szabadulhatnának meg a Hunter-tó környéki bennszülöttektől: tömegesen mérgezzék meg valamennyit.

Mint látni való, az angolok hódításaik kezdetén a gyilkosságot hívták a gyarmatosítás segítségére. Iszonyúan kegyetlenek voltak. Úgy viselkedtek Ausztráliában, akár Indiában, ahol ötmillió hindu pusztult el; akár a Fokföldön, ahol a hottentották milliós népe százezres lélekszámra csökkent. Az ausztráliai bennszülötteket a rossz bánásmód s az iszákosság tizedeli; lassan kipusztulnak, s átadják helyüket egy embergyilkos civilizációnak. Igaz, egyes kormányzók rendeleteket hoztak a vérengző bushmanek ellen. Néhány ostorcsapással büntették azt a fehér embert, ki levágta egy bennszülött orrát vagy fülét, vagy lecsapta a kisujját, hogy „pipaszurkálót készítsen belőle”. Hiábavaló fenyegetések! A tömeggyilkosság hatalmas méreteket öltött, egész törzsek tűntek el. Hogy csak egyetlen példát idézzünk, Van Diemen szigetén, ahol a század elején ötezer bennszülött élt, 1863-ra mindössze heten maradtak életben! A Mercure-nek nemrégiben módjában volt hírül adni, hogy az utolsó tasmán Hobart-Townba érkezett.

Sem Glenarvan, sem az őrnagy, sem John Mangles nem mondott ellent Paganelnek. Még ha angolok lettek volna is, akkor sem állnak honfitársaik pártjára. A tények nyilvánvalóak, vitathatatlanok voltak.

– Ötven évvel ezelőtt - tette hozzá Paganel - utunkon számtalan bennszülött törzzsel találkoztunk volna, most pedig egyetlen bennszülöttet sem láttunk. Egy évszázad múlva a fekete faj utolsó szálig kipusztul a kontinensen.

A bennszülöttek számára fenntartott terület valóban kihaltnak tűnt. Táboroknak vagy kunyhóknak nyoma sem volt. Síkságok és magas sarjerdők váltakoztak, a táj egyre vadabb lett. Úgy tűnt, egyetlen élőlény, sem ember, sem állat nem lakja ezt a vidéket. Robert egyszer csak megállt egy eukaliptuszcsoport előtt, és felkiáltott:

– Majom! Ott egy majom!

S ezzel egy nagy fekete testre mutatott, mely meglepő fürgeséggel siklott ágról ágra, s úgy ugrott egyik fatetőről a másikra, mintha szárnyak tartanák fenn a levegőben. Lehetséges volna, hogy ebben a különös országban úgy repkednek a majmok, mint egyes rókafélék, melyeknek a természet denevérszárnyakat adott?

A szekér megállt, s valamennyien követték tekintetükkel az eukaliptusz koronájában lassan tovatűnő állatot. Csakhamar megpillantották, amint villámsebesen leereszkedett, karjait dobálva, szökellve futott, majd hosszú karjával megragadta egy hatalmas gumifa sima törzsét. Azon tűnődtek, vajon hogyan fog felkúszni erre az egyenes, csúszós törzsű fára, hiszen még át sem tudja fogni. A majom azonban valami fejszefélével apró bemélyedéseket vágott a fatörzsön, s ezeken az egyenletes közökben bemetszett fokokon feljutott egészen a fa tetejére. Pillanatok alatt eltűnt a lombok sűrűjében.

– Nahát! Miféle majom ez? - kérdezte az őrnagy.

– Ez a majom - felelte Paganel - egy vérbeli ausztráliai!

A földrajztudós társainak még arra sem volt ideje, hogy vállat vonjanak, mikor a közelből kiáltást hallottak. Körülbelül így hangzott: Kooo-é! koo-é! Ayrton az ökrök közé csapott, és százlépésnyire odébb az utazók egy bennszülött táborba értek.

Micsoda siralmas látvány! Mintegy tíz sátor emelkedett a csupasz földön. Ezek tetőcserép módjára egymásra helyezett fakéregdarabokból készültek, s csak egy oldalról nyújtottak fedezéket nyomorult lakóiknak. Harmincan lehettek, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, valamennyien foszladozó kengurubőröket viseltek. A szekér közeledtére először menekülni akartak, Ayrton azonban néhány szót szólt hozzájuk a saját nyelvjárásukban, s ez mintha megnyugtatta volna őket. Félig bizakodóan, félig gyanakvóan visszatértek, mint az állat, ha valami jó falatot kínálnak neki.

A bennszülöttek öt láb négy hüvelyk, öt láb hét hüvelyk magasak lehettek, bőrük színe nem fekete, hanem inkább fakó koromszínű, hajuk gyapjas, karjuk hosszú, hasuk erősen kidomborodó, szőrös testüket tetoválás vagy a halotti szertartásokon ejtett sebek forradásai borították. Arcuk rémítő volt, hatalmas szájuk, lapos orruk szétterült, előreugró alsó állkapcsukban kiálló fehér fogak villogtak. Valóban állathoz hasonlítottak a boldogtalanok.

– Robert nem tévedett - mondta az őrnagy -, valóban majmok ezek, nem fajtiszta majmok, de azért csak majmok!

– Mac Nabbs - szólt csendesen lady Helena -, csak nem ért egyet azokkal, akik úgy vadásznak rájuk, mint a vadállatokra? Hiszen ezek a szerencsétlenek is emberek.

– Emberek! - kiáltott fel Mac Nabbs. - Legfeljebb afféle átmeneti lények az orangután és az ember között! Ha megmérném az arcszögüket, legalább olyan hegyesnek találnám, mint a majmokét!

Ebben az egyben igaza volt Mac Nabbsnak; az ausztráliai bennszülöttek arcszöge igen hegyes, megegyezik az orangutánéval; mindegyiké 60-62 fokos. Ennek az adatnak alapján akarta Rienzi az emberszabású majmok, a pithecomorphok közé sorolni ezeket a szerencsétleneket.

Lady Helenának azonban még inkább igaza volt, mint Mac Nabbs-nak, mikor úgy gondolta, hogy ezeknek a megvetett bennszülötteknek is érző lelkük van. A vadállat és az ausztráliai bennszülöttek között a fajták áthághatatlan szakadéka tátong. Pascal, a francia filozófus helyesen mondta, hogy az emberi lény sehol sem vadállat. Ugyancsak bölcsen azt is hozzátette, hogy „de nem is angyal”.

Ám éppen lady Helena és Mary Grant viselkedése cáfolta a nagy gondolkodó állításának ezt a második felét. A két jólelkű nő leszállt a szekérről, és gyengéden ételt kínált fel a szerencsétleneknek, akik visszataszító mohósággal mindent bekebeleztek. A bennszülöttek alighanem valami istennőnek vélték lady Helenát, vallási regéik szerint a fehér emberek hajdan feketék voltak, s csak haláluk után fehéredtek ki.

Lady Helenában és Maryben különösen a bennszülött asszonyok ébresztettek szánalmat. Az ausztráliai asszony sorsa mindennél kegyetlenebb, a mostoha természet a legkedvesebb bájjal sem ruházta fel, valóságos rabszolga; a férje úgy ragadja el erőszakkal, s nászajándékul nem kap egyebet, mint néhány botütést ura kezéből. Ettől kezdve aztán rohamosan, korán elöregszik, a kóborló élet valamennyi nehéz munkája őrá szakad, ő cipeli a gyékénybe burkolt gyermekeket, a halász- és vadászszerszámokat, meg még a phormium tenax, azaz vászonfűkészletet is, melyből aztán hálót köt. Neki kell eleségről gondoskodnia a család számára, gyíkokra, opossumnak nevezett erszényes patkányra, kígyókra vadászik, egészen a fák ormáig kúszik értük, ő vágja a tűzifát, ő hántja le a fákról a sátorhoz szükséges kérget; pihenést nem ismer az a szegény igásállat, s csak férje után van joga enni, holmi félrelökött undok maradékot.

Néhány szerencsétlen asszony, aki talán már régóta éhezett, maggal csalogatta a madarakat, abban a reményben, hogy egyetlenegyet el tud fogni.

Ott feküdtek a földön, a tűző napon, mozdulatlanul, mint a halottak, s talán órákat vártak így, míg egy gyanútlan madár a kezük közelébe nem szállt. Ennél hatásosabb csapdát nem ismertek; valóban csak ausztráliai madár lehet olyan együgyű, hogy így hagyja magát megfogni!

Közben az utasok jó szándékának láttán megszelídült bennszülöttek köréjük sereglettek, már-már tolakodó módon. Beszédük fütyülő, csettintő hangokból állt. Hanglejtésük néha igen lágy, behízelgő volt; gyakran ismételték ezt a szót: „Noki! Noki!” Szavaikat kísérő mozdulataik magyarázták az értelmét: „Adjatok! Adjatok!” - ez főleg az utazók apró személyes tárgyaira vonatkozott. Olbinett alig tudta megvédeni a csomagfülkét meg az éléstárat. A szerencsétlen kiéhezettek sóvár pillantásokat vetettek a szekérre.

Lady Helena kérésére Glenarvan utasítást adott, hogy osszanak ki köztük egy kis ennivalót. A bennszülöttek megértették Glenarvan szándékát, s olyan meghatóan mutatták ki hálájukat, hogy az még a legérzéketlenebb szívet is megindította volna.

Olbinett úr, udvarias ember lévén, azt hitte, először a nőket illik kínálni. A boldogtalan teremtések azonban nem mertek rettegett uruk előtt ételhez nyúlni. A férfiak vadul vetették magukat a kétszersültre és szárított húsra.

Mary Grant arra gondolt, hogy apja talán éppen ilyen durva bennszülöttek foglya s erre a gondolatra könny szökött a szemébe. Elképzelte, mit szenvedhet egy olyan ember, mint Harry Grant, e kóbor törzsek rabszolgájaként, nyomorogva, éhezve, bántalmazások közepette. John Mangles nyugtalanul figyelte a fiatal lányt, s kitalálta a szívét betöltő gondolatot. Megelőzte hát, s ezzel a kérdéssel fordult a Britannia volt fertálymesteréhez:

– Ugye, Ayrton, ön is ilyen bennszülöttek kezei közül szökött meg?

– Igen, kapitány - felelte Ayrton. - A kontinens belső területein élő bennszülöttek mind hasonlóak. Itt azonban mindössze egy maroknyi ilyen szegény ördögöt látnak, míg a Darling mentén nagy hatalmú főnökeik vezérlete alatt számos törzs él.

– Mit kezdhet egy európai ember a bennszülöttek között? - kérdezte John Mangles.

– Azt, amit én csináltam - felelte Ayrton -, vadászik, halászik velük, részt vesz csatáikban, és mint már mondtam, aszerint bánnak vele, mennyi hasznát veszik, s ha csak egy kicsit is értelmes és bátor, jelentős tekintélyre tehet szert a törzsben.

– De azért fogoly? - kérdezte Mary Grant.

– Szemmel tartják - felelte Ayrton -, egy lépést sem tehet egyedül.

– Ön mégis megszökött, Ayrton - csatlakozott az őrnagy a beszélgetőkhöz.

– Igen, Mac Nabbs úr, ezt annak köszönhetem, hogy a törzsem harcba keveredett egy szomszédos törzzsel. Sikerült. Rendben van. Nem sajnálom. De azt hiszem, ha újra szöknöm kellene, inkább az örök rabszolgaságot választanám, mint a rettenetes szenvedést, melyet a belső vidékek sivatagjain átéltem. Isten őrizze Grant kapitányt attól, hogy a menekülésnek ezt a módját válassza!

– Bizony, Mary kisasszony - felelte John Mangles -, reméljük, hogy édesapja még mindig valamely bennszülött törzs foglya. Így könnyebben nyomára akadunk, mint ha a kontinens erdeiben bolyongana.

– Ön még mindig bizakodik? - kérdezte a fiatal lány.

– Még mindig bizakodom, Mary kisasszony, még mindig bízom abban, hogy egyszer még boldognak látom önt.

Mary csak könnyes pillantásával tudott köszönetet mondani a fiatal kapitánynak.

A beszélgetés közben szokatlan mozgolódás támadt a bennszülöttek között, harsányan kiáltoztak, ide-oda szaladgáltak, megragadták fegyvereiket, mintha valami hirtelen, ádáz düh fogta volna el őket.

Glenarvan nem értette, mire készülnek. Az őrnagy Ayrtonhoz fordult.

– Minthogy ön sokáig élt a bennszülöttek között, nyilván beszél a nyelvükön - mondta neki.

– Egy kicsit - felelte a fertálymester. - Csakhogy ahány törzs, annyi nyelvjárás. Azt hiszem azonban, hogy hálából harci játékot akarnak bemutatni.

Valóban ez volt a nyüzsgés oka. A bennszülöttek se szó, se beszéd egymásnak estek, olyan jól utánzott dühvel, hogy aki nem tudja, miről van szó, komolyra vehette volna ezt a kis ütközetet. Az utazók állítása szerint az ausztráliaiak kitűnő színészek, s ez alkalommal valóban nagy tehetségről tettek bizonyságot.

Kétféle támadó és védekező fegyverük volt, egy jókora bunkó, afféle fabuzogány, mely még a legvastagabb koponyát is könnyen beszakítja, meg egy tomahawk jellegű szerszám, ami nem egyéb, mint ragadós gumival két bot közé erősített kemény, éles kődarab. Ennek a baltának hat láb hosszú a nyele. A félelmetes harci szerszám békeidőben is hasznos, hol faágakat, hol fejeket csapnak le, hol fát, hol emberi testet faragnak vele.

A bennszülöttek vadul hadonásztak a fegyvereikkel, rikoltoztak, egymásnak rontottak; egyikük a földre zuhant, másikuk diadalkiáltást hallatott. Az asszonyokat, különösen az öregebbjét, megszállta a háború démona, harcra tüzelték a férfiakat; az álholttestekre vetették magukat, s színlelve oly kegyetlenül megcsonkították őket, hogy a valóságban sem lehetett volna rettenetesebb. Lady Helena állandóan attól rettegett, hogy a játék valóságos harccá alakul. Egyébként a gyerekek is részt vettek a csatában, ők nemcsak színlelték a verekedést. A kisfiúk és kislányok - ez utóbbiak dühödtebben - ádáz buzgalommal jókora csapásokat mértek egymás fejére.

A színlelt háborúskodás már vagy tíz perce tartott, mikor a harcosok hirtelen megálltak. A fegyverek kihulltak kezükből. A zajos kavarodást néma csend követte. A bennszülöttek, mint valami élőkép figurái, abban a testtartásban merevedtek meg, melyben a harc vége találta őket. Mintha kővé meredtek volna.

Vajon mi lehetett e változás oka, vajon mi okozhatta e márványszerű mozdulatlanságot? Hamarosan kiderült.

A gumifák lombjai közül kakaduraj bukkant elő. Fecsegésük betöltötte a levegőt; élénk színű tollaikkal olyanok voltak, mint megannyi repülő szivárvány. A harcnak a tarka madársereg megjelenése vetett véget. A vadászat hasznosabb a háborúnál, s most vadászat következett.

Az egyik bennszülött egy pirosra festett szerszámot ragadott fel; elhagyta továbbra is mozdulatlan társait, s a fák és a bokrok között a kakadurajhoz közeledett. Zajtalanul kúszott, levél sem zörrent, kavics sem csörrent. Mozgó árny.

A bennszülött megfelelő távolságba érve, a talajtól kétlábnyira, vízszintesen elhajította fegyverét. A fegyver mintegy negyvenlábnyira repült, majd hirtelen, anélkül hogy a földet érintette volna, derékszögben a magasba emelkedett, agyoncsapott vagy egy tucat madarat, aztán parabolát leírva, a vadász lábánál kötött ki.

Glenarvan és társai elképedten bámultak; nem akartak hinni a szemüknek.

– Ez a bumeráng - mondta Ayrton.

– A bumeráng! - kiáltott fel Paganel. - Az ausztráliai bumeráng!

És már szaladt is, hogy fölvegye a csodálatos szerszámot, és mint egy gyerek, megnézze, „mi van benne”.

Valóban azt hihette az ember, hogy valami belső szerkezet, valami hirtelen kinyíló rugó irányítja. Nem így volt.

A bumeráng egyetlen kemény, hajlított fadarabból készült; harminc-negyven hüvelyk hosszú volt. Középen három hüvelyk vastag, két vége elhegyesedő volt. Belső része behomorodott, külső, domború részén két él húzódott. Egyszerű volt és érthetetlen.

– Ez hát az a híres bumeráng! - mondta Paganel, miután alaposan megvizsgálta a furcsa szerszámot. - Egy egyszerű fadarab. Miért fordul el vízszintes útjáról, miért emelkedik fel, hogy aztán visszatérjen ahhoz, aki elhajította? Sem a tudósok, sem az utazók nem tudták megfejteni ezt a rejtélyt.

– Nem úgy működik, mint a karika, melyet, ha egy bizonyos módon gurítanak el, visszatér kiindulási pontjára? - kérdezte John Mangles.

– Vagy talán - mondta Glenarvan - valami visszatérítő erő hat rá, mint a megfelelő ponton eltaszított biliárdgolyóra?

– Egyáltalában nem - felelte Paganel -, mindkét esetben szilárd támaszpont teszi lehetővé a visszahatást, a karikánál a föld, a biliárdgolyónál az asztal posztója. Itt azonban nincsen támaszpont, a szerszám nem érinti a földet, mégis nagy magasságba fölemelkedik!

– Akkor hát mivel magyarázza ezt a tüneményt, Paganel úr? - kérdezte lady Helena.

– Semmivel sem, asszonyom, csak annyit mondhatok, hogy nyilván minden a hajítás módjától és a bumeráng sajátos formájától függ. A hajítás módja azonban egyelőre még az ausztráliaiak titka.

– Mindenesetre ugyancsak szellemes találmány... majmoktól - mondta lady Helena, és az őrnagyra pillantott, aki hitetlenkedve csóválta a fejét.

Időközben eljárt az idő, s Glenarvan úgy vélte, ideje, hogy folytassák útjukat keletnek. Éppen meg akarta kérni az utasokat, szálljanak be a szekérbe, mikor egy bennszülött futva hozzájuk érkezett, s izgatottan magyarázott valamit.

– Ó - mondta Ayrton -, kazuárokat láttak.

– Vadászat készül? - kérdezte Glenarvan.

– Ezt meg kell néznünk! - kiáltott fel Paganel. - Nagyon érdekes lehet! Talán megint használják a bumerángot!

– Mit gondol, Ayrton?

– Nem tart sokáig - felelte a fertálymester.

A bennszülöttek egy percet sem vesztegettek. Ritka nagy szerencse, ha kazuárt ejthetnek el. A törzs élelme napokra biztosítva van. Ezért a vadászok mindent megtesznek, hogy az ilyen zsákmányt el ne szalasszák. De vajon hogyan terítik le a fürge állatot puskák, kutyák nélkül? Paganel a látványosságnak erre az igen érdekes részére volt kíváncsi.

Az emu vagy „sisak nélküli kazuár”, a bennszülöttek moureukja kihalóban van Ausztrália síkságain. Ennek a hatalmas, hat és fél láb magas madárnak a fehér húsa pulykáéra emlékeztet: fejét szarulemez fedi, szeme világosbarna, csőre horgas, lába három erős karomban végződik, szárnya valóságos csonk, repülésre nem alkalmas; tollazata, azaz csaknem bundája, nyakán és mellén a legsötétebb. Ha nem is tud repülni, futni ugyancsak tud; a leggyorsabb paripával is felvehetné a versenyt. Csak ravaszsággal lehet elfogni, mégpedig igen nagy ravaszsággal.

Ezért a bennszülött kiáltására vagy tíz másik fekete előőrsként lopakodott az állatok felé. Csodálatos mező volt ez, a föld vadon termő indigótól kéklett. Az utazók megálltak egy mimózaerdő szegélyén.

A bennszülöttek közeledtére vagy fél tucat emu emelkedett fel s menekült egymérföldnyire. Mikor a törzs vadásza megállapította, hogy hol telepedtek le ismét, intett a társainak, hogy álljanak meg. Azok elnyúltak a földön, ő maga meg két ügyesen összevarrt kazuárbőrt húzott elő hálójából, s nyomban belebújt. Jobb karját feje fölé emelve, a táplálékot kereső kazuár mozdulatait kezdte utánozni.

A bennszülött a madárcsapat felé tartott; hol megállt, mintha magot csipegetne, hol lábával kaparászva sűrű porfelhőt kavart maga köré. Tökéletesen mesterkedett, hűségesebben nem is utánozhatta volna az emu mozgását. A vadász tompa mormogásokat hallatott, oly élethűen, hogy még az emuk is madárhangnak vélhették. Így is történt. A bennszülött hamarosan a gyanútlan madárcsapat közepére ért. Hirtelen előkapta buzogányát, s egy csapással leterített öt emut.

A vadászat sikeresen ért véget.

Glenarvan, a hölgyek és az egész kis csapat búcsút mondott a bennszülötteknek. Azok nemigen búsultak az elváláson. A sikeres kazuárvadászat talán már elfeledtette velük, hogy az imént még az idegenek csillapították mohó étvágyukat. Nemcsak szívükből, de gyomrukból is kiveszett a hálaérzet, pedig embernek, állatnak egyaránt a gyomra a leghálásabb.

Bárhogy is volt, azt meg kellett adni, hogy értelmesek és ügyesek ezek az emberek.

– Nos, kedves Mac Nabbs - szólt lady Helena -, remélem, most már beismeri, hogy az ausztráliai bennszülöttek nem majmok!

– Miért ismerném be - makacskodott az őrnagy -, azért, mert híven utánozzák egy állat mozgását? Ez, éppen ellenkezőleg, engem igazol!

– A tréfa nem felelet - mondta lady Helena. - Azt szeretném, őrnagy, ha megváltoztatná a véleményét.

– Hát igen, azaz dehogyis! Nem az ausztráliaiak majmok, hanem a majmok ausztráliaiak.

– Nahát!

– Emlékezzenek csak, mit mondanak a négerek az orangutánok különös fajáról!

– Mit mondanak? - kérdezte lady Helena.

– Azt mondják - felelte az őrnagy -, hogy a majmok ugyanolyan emberek, mint ők maguk, csak sokkal ravaszabbak. Egy féltékeny néger így beszélt egy szelídített orangutánról, melyet a gazdája ellenszolgáltatás nélkül tartott el: „Őrá nem szól, pedig nem dolgozik.”