AMELYBEN A SEAMEW LEÁLL

Ha az utasok közül valaki fölment volna június 4-én hajnalban a fedélzetre, az a távolban már megpillanthatta volna Gran Canaria büszke partjait. A Kanári-szigetek közül ott fog először megállni a Seamew. Tenerife lesz a második megállójuk s egyben utazásuk utolsó állomása is.

A Kanári-szigetcsoport tizenegy kisebb-nagyobb tagból áll, amelyek egy észak felé nyílt félkörben helyezkednek el. Az északkeleti végükön kezdve s északnyugat felé haladva így következnek: Alegranza, Montaña Clara, Graciosa, Lanzarote, Los Lobos, Fuerteventura, Gran Canaria, Tenerife, La Gomera, El Hierro és La Palma. E különböző szigeteket, amelyek közül a legkeletebbit egy legföljebb száz kilométer széles tengersáv választja el Afrikától, körülbelül kétszáznyolcvanezren lakják, összterületük meghaladja a kétezer-négyszázhetvenöt négyzetmérföldet.¹

A Kanári-szigetek spanyol tartomány, a Santa Cruz de Tenerifében székelő comandante és két alcalde mayor² irányítja. Távoli tartomány lévén az anyaország kissé el is hanyagolja, s ez magyarázhatja, hogy miért olyan fejletlen a kereskedelme, noha földrajzi helyzete az Atlanti-óceán vándorainak egyik fő szálláshelyévé tehetné.

Egyik sziget kisebb, másik nagyobb, de külsőre egyformán zord mindegyik: partjaikon a függélyes bazaltfalak tövében csak néhol húzódik meg keskeny homoksáv. E roppant falak láttán alig érteni, miért kapta e meddő vidék egykor a „Boldog-szigetek”³ nevet. De a meglepődés csak addig tart, amíg a sziget belsejébe nem hatolunk - vagy épp akkor lepődünk meg igazán. Mindegyik szigetet mintha ugyanarra a mintára kovácsolták volna a vulkánok műhelyében: szinte mindig másodlagos kis tűzhányók gyűrűje vesz körbe egy nagy központi vulkánt. És itt találjuk a meglepő „boldog” jelző magyarázatát: a mára már kihunyt tűzhányók krátereiben - melyeket a körkörös falak megóvnak a forró afrikai szelektől -, a csúcsok között meghúzódó völgyekben, és némelyik hegytető homorú fennsíkjain. E helyeken örök tavasz uralkodik, s a természet szinte művelés nélkül ajándékozza meg évi három szürettel az embereket.

A szigetvilág tagjai közül nem is Gran Canaria a legnagyobb.⁴ Nevét csakis az ihlette, hogy őslakosai milyen bátor ellenállást tanúsítottak Jean de Béthencourt hódítása idején.⁵ Igaz is, miért ne tehetne ez is naggyá egy szigetet?

A Thompson Ügynökség jó érzékkel választotta Gran Canariát megállóhelyéül, hiszen ez az egy sziget, mondhatni, ízelítőt ad az összes többiből. Igaz, hegycsúcsa nem tör olyan magasra, mint a Teneriféé, de nem sokkal marad le mögötte, és felülmúlja a többi szigetét. Ennek a partjai a legmegközelíthetetlenebbek - elannyira, hogy a halak sem járnak ide ívni -, ennek a völgyei a legvédettebbek, barrancói⁶ a legmélyebbek, és általában véve ez szolgál a legsajátosabb természeti látványosságokkal.

Igaz, egy felettébb jogos megjegyzést lehetett volna tenni az Ügynökségre: hogy nézhetnék meg az utasok Gran Canaria összes érdekességét, hogy alkothatnának egyáltalán fogalmat róluk, ha nem tesznek kirándulást a sziget belsejébe, ha nem ruccannak ki legalább Las Palmas közvetlen környékére? Erre a csekélységre a Thompson Ügynökség bizony nem ügyelt.

„Június 2: Érkezés Las Palmasba reggel 4-kor. 8 óra: városnézés. Indulás Tenerifére még aznap este” - csak ennyit tett közhírré az útiprogram.

Igaz, hogy csak június 4-én érkeznek meg, de ez nem ok arra - sőt, ellenkezőleg -, hogy az Ügynökség terveit módosítva költségekbe verje magát. Akár 2-án érkeznek, akár 4-én, Tenerifére ugyanaznap indulnak tovább. Ha az utasok emiatt szinte semmit nem látnak Gran Canariából, az az ő bajuk lesz.

Ezzel a kilátással nem is volt olyan nehéz megbékélniük. Zúgolódtak ugyan, de fásultságukban nem volt erejük kimutatni elégedetlenségüket. Aztán meg miért is lettek volna elégedetlenek? Végtére az Ügynökség ezúttal az ígéretei szerint járt el. Az utasok amúgy is elunták az utat; ha „még aznap” tovább kell indulniuk, üsse kő, még aznap indulnak. Ha Thompson most hirtelen azzal áll elő, hogy tovább is maradhatnak még a szigeten, a legtöbben elhárították volna az unalmassá vált utazás meghosszabbítását.

A Seamew 11 óra körül ért a főváros, Las Palmas („A Pálmafák”) magasságába. Bőven volt idejük megcsodálni, mert nyögő, fújtató hajójuk szinte már csak lebegett a vízen, mint egy jelzőbója.

Mióta elhagyták Londont, utasaink most láthattak először hamisítatlan egzotikumot. A város, mely a Guiniguada nevű barranco végében, merész domborulatok sorára épült, teljesen keleties képet mutat. Szűk utcái, lapos tetejű fehér házai láttán Roger de Sorgues némi joggal minősítette kasbá-nak.⁷

Dél körül a Seamew végre megállt La Luz kikötőjében, a várostól három kilométernyire.

Ezt a három kilométert most gyalog kellett megtenniük visszafelé. Alig hullott még a vízbe a horgony, Thompson máris lecövekelt a parton, hogy utasait, mihelyt partra szállnak, rögtön menetoszlopba rendezze. Jól ismert művelet volt ez, a turistáknak már az Azori-szigeteken a vérükké kellett, hogy váljon.

Ám jaj, hová lett a dicséretes fegyelem? Az egykor engedelmes rekruták most mind lázongtak, morgolódva, tessék-lássék hajtották végre Thompson utasításait. Ha egy sor nagy nehezen összeállt, mindjárt szét is széledt. Negyedóra alatt Thompsonnak alig egy tucat hívét sikerült összetrombitálnia, köztük a málé Piperboomot - Rotterdamból - és Mr. Absyrthus Blockheadet, akinek szokásos jókedve visszatért, mióta nem került többet szó csemetéjének életkoráról.

A legtöbb turista azonban hátramaradt. Egy csoportba tömörülve, tétlenül szemlélték az Általános Ügyintéző serénykedését.

– Uraim! Kérem, uraim! - próbálkozott bátortalanul Thompson.

– Egy szót se, uram - ragadta magához a szót Saunders utastársai nevében. - Türelmesen várjuk a programban megígért szállítóeszközöket és hordárokat.

Azzal Saunders meglobogtatta az említett nyomtatványt, amelyben csakugyan fehéren-feketén olvasható volt a csalfa ígéret.

– De uram, honnan vegyek én magának...? - kezdte szánalmasan Thompson.

– Nagyon helyes! - csikorgott Saunders. - Akkor megyek és magam kerítek fogatot.

Azzal előhúzta zsebéből hűséges noteszét.

– De a maga költségén veszem bérbe! Londonban majd rendezzük a számlát, uram! - tette hozzá, s ízületeinek harcias nyikorgása jelezte, hogy máris a dolog után néz.

– Uram, önnel tartok én is! - kiáltott tüstént sir George Hamilton, s nyomában lady Hamiltonnel és miss Margarettel pártvezére után eredt.

Mások is követték a példáját, és pár percen belül a turisták kétharmada faképnél hagyta társait.

Puerto de la Luz közelében egy egész városka nőtt ki a földből, ahol a kikötőben időző hajók minden szükségeset megtalálnak. Itt Saunders is nyilván könnyen ráakadhat arra, amit keres. S valóban, már az első házak előtt ott állt három-négy fogat. Saunders csak intett, s már jöttek is elébe.

Ám négy fogatra sajnos nem férhettek föl mindnyájan. Aki tehette, gyorsan fölkapott rájuk, de a pártütők nagyobbik része hoppon maradt. Amikor a fogatok elporzottak, ezek kénytelenek voltak visszavonulni, amivel hadvezérük serege nem remélt erősítést nyert.

Épp ekkor szállt partra Lindsayné asszony, a húga és Roger társaságában. Thompson a láttukra tapsolva sürgette a társaságot.

– Hölgyeim, uraim, mindenki a helyére! - kiáltott. - Ne feledjék, hogy múlik az idő.

Lindsayné máskor béketűrő utas volt, szöges ellentéte az akadékoskodó Saundersnak. Most azonban vagy a társai hangulata hatott rá, vagy egyszerűen már ő is megsokallta, hogy séta helyett katonásdit játszanak - akárhogy is, ezúttal nem a megszokott nyájasságával fogadta Thompson közvetve őneki is címzett felszólítását.

– Hogyan? - mérte föl az előttük húzódó hosszú, poros, árnyéktalan utat, amelyet házak sem szegélyeztek. - Ezen gyalogolnánk végig?

– Ha óhajtja, asszonyom, boldogan bemegyek fogatért a városba - ajánlkozott Robert.

A többiek eddigi tiltakozása és az azt követő szakadár mozgolódás teljesen hidegen hagyta; bezzeg milyen súllyal esett nála latba Lindsayné egyetlen megjegyzése! Gáláns ajánlata szinte akaratlanul szökkent ki a száján. Szolgálatkészsége el is nyerte méltó jutalmát: Lindsayné nagylelkűen elfogadta a fölkínált segítséget, az őt megillető hódolat e beszédes jelét.

– Csakugyan lenne olyan szíves? - szólt, és mosolyával már előre megjutalmazta önkéntes megbízottját.

Robert már indult volna, amikor egy újabb kérés állította meg.

– Ha professzor úr úgyis bemegy a városba - szólt lady Heilbuth -, nem volna olyan jó, hogy nekem is szerez egy fogatot?

Robert meghajolt a koros hölgy illedelmes kérése előtt, pedig arra gondolt, hogy lady Heilbuth igazán elküldhetné kocsiért azt a nagy melák lakáját is, aki a lady mögött állva az aznapi kedvencet, egy selyempincsit tartott a karjában. Robert biztosította hát a ladyt, hogy kívánsága számára parancs.

De tüstént meg is bánta lovagias válaszát, mert most egyszerre mindenkinek eleredt a szava, s ki-ki heves taglejtésekkel próbálta rávenni, hogy őneki is tegye meg ugyanazt a szívességet, amelyet Lindsaynénak önként ajánlott fel, lady Heilbuth-tól pedig nem tudott megtagadni.

Robert elfintorodott. Lindsaynénak szíves-örömest lesz a futára, lady Heilbuth kérését pedig, üsse kő, teljesíti; de hogy közös megbízottként járjon el mindenki ügyében, ahhoz már nem fűlt a foga. Mégsem tagadhatta meg az utasok kérését. Roger de Sorgues nagylelkűen a segítségére sietett.

– Magával megyek, kedves barátom - kurjantotta -, és a város összes fogatával térünk vissza!

Bejelentését nagy éljenzés fogadta, Robert pedig megszorította a vele mindig oly figyelmes honfitársa kezét.

A két küldött gyorsan megtette a városba vezető utat, és könnyűszerrel hozzá is jutottak annyi fogathoz, ahány csak kellett. Az egyik kocsira kapva talán félúton lehettek visszafelé, amikor zilált menetoszlopa élén Thompson jött velük szembe. Minapi fényes seregéből már csak tíz-tizenöt katonája maradt hű hozzá, a legszegényebbek és a legfukarabbak. Robert úgy ítélte, hogy kötelessége e kis csapat mellé szólítja, hisz eredeti megbízatásuknak társa már egyedül is eleget tud tenni.

Azt persze nem mondhatnánk, hogy örült a dolgok ilyetén alakulásának, de más választása végtére is nem volt. Minden lelkesedés nélkül állt be Thompson mellé, a maréknyi menetelő élére.

A város első házainál nagy meglepetés érte.

Ebben a meglepetésben Thompson is osztozott, mihelyt a háta mögé pillantott. Hová tűnt a menetoszlop? Feloszlott, felmorzsolódott, elfogyott. Minden útkanyarulat, minden bokor, minden árnyat adó facsoport lemaradásra csábított valakit, s a turisták végül mind egy szálig leszakadoztak. Thompsont nem követte már egy árva lélek sem - ha leszámítjuk, persze, a rotterdami Van Piperboom irdatlan alakját, aki akkor állt meg, amikor a vezetője, és türelmesen várakozott.

Robert és Thompson kajánul összenéztek.

– Még ilyet, professzor úr! - mosolygott befelé emez. - Ebben a helyzetben igazán nincs mit tenni: rendelkezzék szabadon önmagával. Engem Las Palmas teljesen hidegen hagy, ezért, ha megengedi, fogom magam és visszatérek a hajónkra.

Azzal Thompson elindult, s nyomában ott baktatott a kifürkészhetetlen hollandus, akit nyilván épp olyan hidegen hagyott Las Palmas, mint őt.

Robert még mindig ezen a közjátékon mosolygott, amikor egyszer csak egy vidám hang szólította a nevén.

– Mi az ördögöt művel ott? Elfogyott a regimentje? - szólt le Roger a kocsijából. Vele szemben a két amerikai hölgy ült.

– A regimentem? - szólt vissza ugyanazon a tréfás hangon Robert. - Azt én is szeretném tudni, hogy mi lett a regimentemmel. A hadvezér viszont visszatért az anyahajónkra, hátha ott még akad hadra fogható egyén.

– Ott mást nem talál, csak a faramuci Johnsont - nevetett Roger -, mert az a különc egy lábujját sem dugná ki a szárazföldre. No de maga mit csinál itt?

– Mint látja, az égvilágon semmit.

– Hisz akkor nyugodtan velünk jöhet - mutatott helyet Roger maga mellett. - Legyen a pilótánk, professzor úr.

A Guiniguada folyó két egyenlőtlen részre osztja Las Palmast: a felsővárosban csak nemesek és tisztviselők laknak, míg az alsóváros a kereskedők birodalma. Ez utóbbi nyugaton egy hegyfokban végződik, s ezen emelkedik Castillo del Rey erődje.⁸

A négy turista három órán át járta hol gyalog, hol kocsin a főváros utcáit, majd amikor erőt vett rajtuk a fáradtság, visszavitették magukat a Seamew-ra. Ha valaki ekkor a benyomásaikról faggatja őket, ezt felelhették volna:

„Las Palmas szép építésű város, szűk és árnyas utcákkal, de terepviszonyai miatt sétálni nem, csak hegyet-völgyet mászni lehet benne. Spanyol reneszánsz székesegyházán kívül alig akad benne látnivaló.⁹ A tengerről, igaz, mór stílű városnak tűnik, de a látszat csal, és közelről nézve elvész a varázslat. Utcáiban, házaiban és lakosaiban semmi mór jelleg nincs; az idevalósiak kizárólag európai, sőt francia csín szerint igyekeznek öltözni.”

Ennél több benyomás nem is érhette őket. Bezzeg, ha elidőzhettek volna a sziget lakosainál, hogy megismerjék szolgálatkész kedvességüket, amelynek könnyen kést rántó hirtelenségük adja ellenpontját! Bezzeg, ha benézhettek volna a házak takaros homlokzata mögé, ahol lakásonként egy tágas terem körül csupa apró szobácska szorong! A rátarti kanári-szigetiek ugyanis abban versengenek, kinek nagyobb, kinek díszesebb a nappalija. Hogy is ismerhették volna hát meg a helyiek lelkét, amelyben hidalgó őseik büszkesége el nem ismert elődeik, a guanchék¹⁰ önérzetes ártatlanságával párosul?

Ezzel a hátránnyal jár minden sietős utazás. Az ember túl bonyolult, vele a turista nem törődhet; pillantása csak a természetet képes átfogni.

De még ehhez is legalább meg kell nézni a természetet; márpedig a Thompson Ügynökség ezt a pontot is teljesen kiiktatta útitervéből.

Robert társai legalább néhány homályos benyomással tértek meg Las Palmas-i sétájukról, de az ő emlékezetében még ennyi sem maradt meg a városról. Ő abból semmit sem látott, hiszen Lindsaynéra volt csak szeme egész délután. Mást nem is tudott felidézni, csak az asszony képét, ahogy a meredek utcák lejtőin tovalibben, s néha mosolyogva, keresetlen egyszerűséggel kérdez tőle valamit, vagy épp egy kérdésére felel.

Lám, elhatározását feledve hogy átadta magát a boldog jelennek! De gondtalansága nem tartott soká, a Seamew fedélzetére lépve rögtön elővették gyötrő kételyei. Miért csapja be önmagát? Miért indul el olyan úton, amelyen nem akar végigmenni? Keserűen gondolt most vissza a boldog délutánra, félt, hogy talán nem sikerült elrejtenie érzéseit. Ha csak egy pillantással, egy mozdulattal is elárulta magát, akkor ki tudja, milyen érzelmeket, milyen szégyenletes pénzsóvárságot tulajdonít most neki, ágrólszakadt hódolójának, a gazdag amerikai hölgy?

E gondolatokra egészen elvörösödött, és megfogadta, hogy ezentúl akkor is óvatosabb lesz, ha ezzel netán az eddig elnyert rokonszenvet és barátságot kockáztatja. De a sors úgy akarta, hogy nemes elhatározása írott malaszt maradjon. Valahol a magasban meg volt már írva az ő története, s az események láncolata csak beteljesítette azt.

Amikor a négy turista visszaért a hajóra, Thompson és Pip kapitány éppen élénk eszmecserét folytatott. Nagyon fontos kérdésről lehetett szó, mert Thompson szokása szerint lázasan, szertelen taglejtésekkel, a gutaütés határán ágált, míg a hidegvérű, higgadt kapitány csak néha bökött ki egy-két kurta szócskát, s valamivel gyakrabban tett heves, elutasító mozdulatokat. Lindsayné asszony és társai kíváncsian álltak meg pár lépésre. A vita egyébként nemcsak őket érdekelte: a legtöbb utas időközben visszatért, és most három tömött sorban tolongtak a viharfedélzeten, úgy figyelték a disputát.

Az általános kíváncsiságot az is gerjesztette, hogy a Seamew kéménye fölött egy fikarcnyi füstpamacs sem látszott. Semmi nem utalt rá, hogy éjfélkor terv szerint fölszedhetnék a horgonyt. Mindenféle találgatások hangzottak el, s türelmetlenül várták, hogy a kapitány és Thompson vitája végeztével valamelyiküktől magyarázatot kapjanak.

Vitájuk még akkor is tartott, amikor vacsorára szólított a harang. Az utasok gyorsan lementek megszokott helyükre az ebédlőben. Vacsora közben majd csak fény derül a rejtélyre.

De az étkezés úgy folyt le és úgy is ért véget, hogy Thompson kielégítetlenül hagyta asztaltársai kíváncsiságát. Amúgy is kezdett elterelődni a figyelmük erről a kérdésről, mert sokkal égetőbb gond foglalkoztatta őket.

A hajószakács bebizonyította, hogy a lejtőn még akkor sincs megállás, ha már mindenki azt hiszi, hogy a legaljára értek. Thompson vérszemet kapott a büntetlenségétől. De most az egyszer túllőtt a célon. Az étel íze olyan volt, akár egy lebujban, de egy lebujban legalább többet adnak. Az étkezőknek még alig jött meg az étvágyuk, amikor már a desszerten is túl voltak.

Egymásra néztek, aztán Thompsonra, aki szemlátomást remekül érezte magát. Még senki nem mert reklamálni, csak Saunders köpött bele szokása szerint rögtön a levesbe.

– Steward! - nyikorgott.

– Sir? - sietett oda hozzá Roastbeaf úr.

– Steward, hozzon még nekem ebből a förtelmes csirkéből. Ha jól meggondoljuk, az éhhalálnál az ételmérgezés is jobb.

Roastbeaf úr nem méltányolta e rendkívül szellemes megjegyzést.

– Elfogyott, uram - felelte csupán.

– Annál jobb! - rivallt rá Saunders. - Akkor hozzon valami mást, ennél rosszabb az se lehet.

– Valami mást, uram? - kiáltott most Roas Roastbeaf. - Ön talán nem tudja, hogy a hajón már egy fogpiszkálónyi étel sem maradt. A tisztelt utasok még a konyhai személyzetnek sem hagytak vacsorát!

Micsoda keserűség csengett Roastbeaf hangjában!

– Ugyan, Roastbeaf úr, a bolondját járatja velem? - szólt vésztjóslóan Saunders.

– Én, uram? Dehogy! - bizonykodott Roastbeaf.

– Akkor meg mit akar ezzel a sületlen tréfával? Talán bizony a Medúza tutaján¹¹ utazunk?

Roastbeaf széttárta a karját, s ezzel a mozdulattal minden felelősséget Thompsonra hárított, aki a fogát piszkálgatta szórakozottan. Saunderst ez mélységesen felháborította: olyat csapott az asztalra, hogy az összes pohár vad táncba kezdett.

– Magához beszélek, uram! - mennydörgött.

– Hozzám, Saunders úr? - tettetett meglepődést Thompson.

– Bizony, magához. Talán megfogadta, hogy az éhhalálba kerget minket? Igaza van, másképp úgysem tudja elhallgattatni a panaszainkat.

Thompson nagy szemeket meresztett.

– Már három napja olyan ételt kapunk, amilyet egy koldus is szégyellne a kutyájának lökni - dühöngött Saunders. - Eddig futotta a türelmünkből, de ma már torkig vagyunk! Azaz dehogyis vagyunk torkig, mint azt a jelenlévő hölgyek és urak is tanúsítják.

Saunders felszólamlása olyan sikert aratott, amilyet a parlamenti jegyzőkönyvekben a „heves tetszésnyilvánítás” és „szűnni nem akaró taps” kifejezésekkel szokás illetni. Mindenkinek egyszerre eredt el a szava, zajosan helyeseltek. Röpködtek az „úgy van!”-ok és a „hogy volt?”-ok. Öt percig tartott, míg valamelyest lecsöndesedtek.

Roger jót nevetett a ribillión. Ez az utazás kezd ellenállhatatlanul mulatságos lenni! Derültségében Alice, Dolly és Robert is osztoztak. A világ minden kincséért ki nem hagyták volna ezt a csapnivaló, de annál szórakoztatóbb vacsorát.

Thompson mindeközben szenvtelen maradt, és igyekezett egy kis csöndet teremteni. Lehet, hogy valami jó okkal tud szolgálni erre a mizériára?

– Elismerem - kezdte, amikor végre meghallotta a saját hangját -, hogy ez a vacsora kissé elmarad az előzőek mögött...

A nagy felzúdulás beléfojtotta a szót.

– Igen, elmarad mögöttük - folytatta aztán nyugodtan -, de Ügynökségünk erről a legkevésbé sem tehet, és Saunders úr vissza fogja szívni a bírálatait, mihelyt meghallja az igazságot.

– Üres szavak! - torkollta le Saunders. - Engem nem lehet szavakkal kifizetni. Én másféle kártérítésre fogom bejelenteni igényemet - húzta elő a zsebéből örökös noteszét -, mihelyt visszaérünk Londonba. Itt és most, mindenki szeme láttára föl is jegyzem ezt a legújabb gorombaságát.

Thompson ügyet sem vetett a közbeszólásra.

– Tudják meg hát, hölgyeim és uraim - folytatta -, hogy az a leste, amely Madeira szigetén ránk zúdult, errefelé is éreztette hatását, sőt a Kanári-szigetek fekvése és Afrikához való közelségük miatt itt még féktelenebbül dühöngött. S mivel a baj nem jár egyedül, a szél hátán egy egész sáskahad is érkezett a kontinensről. Errefelé ritka a sáskajárás¹², de most épp az érkezésünk előtt estek át egyen. Két ilyen sorscsapás után nem csoda, ha kő kövön nem marad. Igen, Ügynökségünk kissé szűkmarkúan mérte az ételt, de ennek csak az az oka, hogy Gran Canaria szigetén is megritkult az élelmiszer.

– Méghogy megritkult! - hurrogta le a hajthatatlan Saunders. - Mondja csak úgy, hogy megdrágult.

– De hisz az ugyanaz! - vetette ellen ártatlan képpel Thompson. De most az egyszer elárulta magát.

Az utasok megrökönyödtek ezen a nyíltságon.

– Na hallja, uram! - felelte Saunders. - De mindegy, Londonban majd rendezzük ezt is. Egyelőre csak egy dolgot tehetünk: szedjük föl tüstént a horgonyt. Ha Gran Canarián nincs mit vacsorázni, akkor majd Tenerifén költjük el az estebédünket.

– Bravó! - hallatszott mindenfelől.

Thompson csöndet intett.

– Erre a kérésre majd tisztelt parancsnokunk fog választ adni, uraim - mondta.

– És azt a választ fogja adni - szólt Pip kapitány -, hogy legnagyobb sajnálatára nem szedhetjük föl a horgonyt. A kazánunkat előbb alaposan ki kell tisztítani, a tömítéseket mind ki kell cserélni: ez a ma elkezdett munka legalább három napig eltart, vagyis csak június 7-én déltájban indulhatunk tovább Puerto de la Luzból.

A kapitány közlése lehűtötte a kedélyeket. Az utasok lesújtottan tekintettek egymásra. Még három nap bármiféle kirándulás és séta nélkül! „No meg a jól ismert étrenddel!” - tette hozzá a megveszekedett Saunders.

A levertséget hamar fölváltotta a harag. Hisz el lehet azt nézni, hogy a Thompson Ügynökség csúfot űzzön az ügyfeleiből? Az asztalbontás után, a viharfedélzeten az utasok között terjedt a fenyegető zúgolódás.

Épp ebben a percben futott be a kikötőbe egy nagy gőzös, az Anglia és Fokváros közti menetrendszerű járat. Most éppen Londonba tartott. A dolognak azonnal híre ment a Seamew fedélzetén.

Öt vagy hat utas megragadta a nem remélt alkalmat, és tüstént összecsomagoltattak. E kiábrándultak között volt lady Heilbuth is, drágalátos kutyafalkájával. Az ebecskéknek is elegük volt már az utazásból, és ennek hangot is adtak.

Thompson mintha észre sem vette volna, miképp fogyatkozik a serege. Az utasok nagy többsége - takarékosságból vagy más okból - hű maradt a Seamew-hoz. Köztük volt Saunders is, és az ő elhatározásában anyagi megfontolás nem játszott szerepet. Szó sem lehet róla, hogy futni hagyja Thompsont, hisz a karmai közt tartja és többé el sem engedi az Általános Ügyintézőt! E megátalkodott utas szíve, úgy látszik, csordultig telt gyűlölettel.

De nem mindenkinek volt olyan alapos oka a maradásra, mint Saundersnak, vagy olyan még jobb indoka, mint a kevésbé tehetős utasoknak. Lindsayné asszony például vajon miért ragaszkodott hozzá, hogy folytassa ezt az ezerféle kellemetlenséget felvonultató társasutazást? Mi tartotta vissza a Thompson Ügynökség védőszárnyai alatt? Robert is ezen törte aggódva a fejét, míg a sötétben néhány lépésről figyelte Alice-t.

De Lindsayné egy tapodtat sem mozdult. Minden különös szándék nélkül figyelte a nagy utasszállító kikötését. Nem, ő nem fog átszállni a gőzösre. Robert erről meg is bizonyosodott, amikor meghallotta, hogyan szól Alice Roger-hoz:

– Gondolom, nem maradunk két álló napig a hajón?

– Természetesen nem - felelte Roger, aki még nem hagyta abba a nevetést.

– Legalább annyi hasznunk legyen a késedelemből, hogy egy kicsit megismerjük a vidéket! - folytatta Alice. - Remélem, magának is van kedve kirándulni?

– Hogyne - felelte Roger. - Morgand úrral már ma este szállítóeszközök után nézhetünk. Számoljunk csak: öten leszünk, ugye?

Robert már várta ezt a pillanatot. Mindenáron el akarta kerülni, hogy szolgálatkész honfitársa döntsön őfelőle. Bármilyen fájdalmat is érez, Robert akkor sem tart a kis csapattal, és szigorúan a helyén marad.

– Elnézést, de... - kezdte.

– Nem, csak négyen - szólt közbe nyugodtan Alice. - A sógorom nem jön.

Robert-nak megdobbant a szíve. Tehát maga Lindsayné dönt az ő jelenlétéről és szerepéről, ő akarja, hogy Robert mellette legyen...

Öröme félresöpörte minden aggályát és kétségét. Ezer zavaros gondolat kavargott a fejében.

Tiltakozó mondatát félbehagyva nagyot szippantott az esti levegőből, és föltekintett az égboltra, ahol mintha ebben a percben gyúltak volna ki a csillagok.