ROBERT MORGAND MÁSODIK TITKA

Amikor másnap reggel Jack Lindsay feljött a kabinjából, a Seamew-n még teljes volt a nyugalom. Bizonytalan léptekkel átkelt a viharfedélzeten, majd gépiesen leült egy padra a bal fedélzeten, rákönyökölt a korlátra, és szórakozottan végigjáratta tekintetét a tengeren.

A délkeleti láthatáron egy halvány ködpamacs jelezte, hogy közelednek a Kanári-szigetek első tagjához. De Jack mit sem látott abból, ami a valóságban egy gránittömb volt. Nem figyelt semmi másra, csak önmagára; csakis a saját gondolatait elemezte, önnön helyzetét vizsgálgatta minden lehetséges szempontból, mint már annyiszor tegnap óta. Újra átélte az árvízi jelenetet. Újra a fülébe hasított Alice hasztalan segélykiáltása. Amikor idáig ért az események felidézésében, tizedszerre is ugyanaz a gyötrő kérdés merült föl elméjében, amely nem hagyta nyugodni: rájött-e Alice az igazságra?

Hogyha rájött, ha világosan látta, hogy milyen aljasan húzta vissza kinyújtott kezét Jack, akkor nyilván cselekedni fog, védelmet kér valakitől, talán még föl is jelenti őt!... S ha így lesz, mitévő legyen?

De a tények beható elemzése tizedszerre is megnyugtatta. Nem, Alice nem fog beszélni, hisz soha nem szennyezné be azt a nevet, amelyet maga is visel. Ha mindent tud, akkor is hallgatni fog.

De különben láthatta-e, megérthette-e Alice, hogy mi történt? Ha jól meggondoljuk, ez nem is olyan bizonyos, hisz az elemek tombolásáról, a hatalmas felfordulásról csak zavaros benyomásai támadhattak. Minél tovább töprengett ezen Jack, annál inkább megnyugodott efelől. S ha így áll a dolog, akkor nincs miért változtatnia útitársaihoz való viszonyán, beleértve a mit sem sejtő Alice-t...

Aki él és virul! - tette hozzá magában. Bizony, bárhogy igyekezett mindent a maga javára magyarázni, azt be kellett látnia, hogy rögtönzött merénylete csúfos kudarcot vallott. Alice itt van a Seamew-n, él és egészséges, és továbbra is övé a vagyon, amelyet nem hajlandó megosztani vele. Egyébként, ha Alice meghalt volna, Jack akkor sem táplálhatna vérmes reményeket. Tudván tudja, hogy Dollyt sem hódíthatná meg könnyebben, mint a nővérét. Amikor a leányról végső kétségbeesése percében egy pillanatra lefoszlottak a társasági megszokások kötelékei, a vak is láthatta, hogy kihez húz a szíve, s mivel ez a szív immár Roger de Sorgues-é volt, Jack nem remélhette, hogy valaha is megszerzi.

Akkor pedig nincs mit tennie.

Vagy talán mégis?... sugallta egy benső hang. De Jack megvetően vállat vont, elhessegette magától a képtelen ötleteket. Eddig a véletlen vezette a kezét; most törjön talán nyíltan, előre megfontolt szándékkal két nő életére? Őrültség volna. Ha más oka nincs rá, akkor értelmetlen ilyen bűntettet fontolgatnia. Az áldozatok egyedüli örököseként úgyis őrá terelődnék legelőbb a gyanú. Különben is, hogyan játszhatná ki őrangyaluk, Roger de Sorgues éber figyelmét?

Nem, ezek a gondolatok nem állják ki a józan ész próbáját. Nincs mit tenni, várnia kell. Hisz teljes nyugalomban várhat, elvetélt merényletének nem akadt szemtanúja. Meg volt győződve, hogy efelől teljes biztonságban érezheti magát. Közel s távol nem volt senki, amikor Alice könyörgőn kinyújtotta feléje a kezét. Akkor sem látta őket senki, amikor az óriási hullám magával ragadta Alice-t. Hogy is láthatta volna bárki...?

Gúnyos mosollyal éppen ezt a kérdést tette föl magának, amikor egyszer csak egy erélyes kéz nehezedett a vállára. Jack megremegett, fölpattant. Robert Morgand állt előtte.

– Uram... - habogott Jack, és hiába próbált némi határozottságot vinni a hangjába.

Robert csöndet intett, és másik kezével most még erősebben szorította Jack vállát. Hidegen, fenyegetően csak ennyit mondott:

– Láttam!

– Uram - próbált felelni Jack -, nem értem, hogy...

– Láttam! - ismételte Robert még vészjóslóbb hangon. Jack megértette, hogy komoly figyelmeztetésről van szó.

Robert elengedte Jack vállát. Jack kiegyenesedett, és nem adta tovább az értetlent.

– Micsoda furcsa modor - szólt dölyfösen. - Sajátos szokások dívnak a Thompson Ügynökségnél. Ki engedte meg, hogy hozzám nyúljon?

Robert nem vette magára az amerikai utas sértéseit.

– Egy gyilkos vállára bárki ráteheti a kezét - felelte.

Jack megőrizte a hidegvérét.

– Egy gyilkoséra? Túl könnyen veszi a szájára ezt a szót! Szóval azt hiszi, csak úgy letartóztathat? - tette hozzá gúnyosan, és meg sem próbálta tisztázni magát.

– Most még nem - szólt hidegen Robert. - Ezt csak figyelmeztetésnek szántam. De jegyezze meg: először csak a sors véletlene állított Lindsayné és maga közé, de ezentúl szándékosan fogom az útját állni.

Jack vállat vont.

– Ahogy tetszik, barátom, ahogy tetszik - szólt szemtelen könnyedséggel. - De miért mondta azt, hogy „most még nem”? Ezek szerint később...

– Mindenről beszámolok Lindsayné asszonynak - szakította félbe Robert teljes lelki nyugalommal -, s azután majd ő hozza meg a döntést.

Ezzel sikerült kizökkentenie Jacket gunyoros hangulatából.

– Szólni akar Alice-nek! - kiáltott, és szikrát szórt a szeme.

– Bizony.

– Ezt nem teheti!

– Pedig megteszem.

– Ajánlom, hogy vigyázzon magára! - Jack fenyegetően közelebb lépett a Seamew tolmácsához.

Ezúttal Robert vonta meg a vállát. Jack nagy nehezen higgadtságot parancsolt magára.

– Nagyon vigyázzon magára! - ismételte sziszegve. - És ne csak magára, hanem őrá is!

Választ sem várva sarkon fordult és elrohant.

Most Robert-on volt a magányos töprengés sora. Arra gondolt, hogy minden tétovázás nélkül véghezvitte a tervét: mihelyt szembekerült Jackkel, azonnal felelősségre vonta a hitvány alakot. Jack nyilván tanult ebből a leckéből: a gonosz emberek rendszerint gyávák is. Bárminő ismeretlen - ám sejthető - ok vitte rá Jack Lindsayt a félresikerült bűntényre, most, hogy egy figyelő szempárt érez majd magán, nyilván nem mer új gazságra vállalkozni, s így Lindsayné asszonynak sem kell tartania többé veszélyes rokonától. Persze, azért nem árt az óvatosság.

Rövid gondolatmenete végére érve Robert undorral hessegette el magától ellenszenves útitársa képét, és más teendő híján a délkeleti láthatárt fürkészte, ahol az imént látott páragomoly mostanra magas, kopár szigetté változott, míg távolabb, délen felködlöttek más szárazföldek is.

– Kérem, professzor úr, megmondaná, mi ennek a szigetnek a neve? - hallott egy csúfondáros hangot a háta mögül.

Robert hátrafordult: Roger de Sorgues állt ott. Elmosolyodott, de nem szólt semmit, mert a sziget nevét, mi tagadás, nem ismerte.

– Mondhatom, szépen állunk! - vigyorgott rá barátilag Roger. - Mi az, most már a bedekkert sem vágjuk be? Még szerencse, hogy én viszont nem lustálkodtam.

– Ugyan! - szólt Robert.

– De nem ám. A tengerből előttünk az Alegranza-, vagyis Öröm-sziget emelkedik ki, professzor úr. Hogy minek örül annyira? Talán annak, hogy egy lélek sem lakja. Terméketlen, parlagon heverő földjére évente csak egyszer, a lakmuszzuzmó szedése idején lépnek emberek: az egész szigetvilág egyik legfőbb természeti kincse ez a festőnövény. Távolabb, délen az a ködgomoly Lanzarote nagy szigetét jelzi. Lanzarote és Alegranza között két szigetecske található: a lakatlan Graciosa, amelyet egy szűk csatorna, a Rio választ el Lanzarotétól, és a Montaña Clara, amely nem egyéb egy közönséges, ám a hajósokra annál veszélyesebb szirtnél.

– Nagyon köszönöm az eligazítást, tolmács úr - komolykodott Robert, amikor Roger végre kifogyott a szuszból.

A két honfitárs elnevette magát.

– Csakugyan, az utóbbi napokban kegyetlenül elhanyagoltam a hivatalos feladataimat. No de minek is vesztegettem az időmet a madeirai túrával?

– Valóban úgy találja, hogy vesztegette az idejét? - mutatott Roger a karon fogva közelgő Alice-re és Dollyra.

Lindsaynénak már a járásán is látszott, hogy teljesen visszanyerte az egészségét. Némi sápadtság, egy-két véraláfutás a homlokán és az arcán: csupán ennyi tanúskodott róla, hogy minapi kalandjuk során meglegyintette a halál szele. Robert és Roger az amerikai hölgyek elé sietett: közeledésükre a kecses pár fölbomlott.

Alice sokáig szorongatta Robert kezét, és pillantása többet mondott a legékesszólóbb köszönetnél.

– Ön az, hölgyem! - kiáltott föl Robert. - Nem óvatlanság, hogy máris elhagyja a fülkéjét?

– Nem, uram - mosolygott rá Alice -, hála önnek, aki saját testi épségét nem kímélve megóvta az enyémet, amikor akaratlan fürdőt vettünk - akaratlant, ami engem illet! - tette hozzá, és tekintetéből még forróbban sütött a hála.

– Óh, asszonyom, mi sem természetesebb. A férfiak mégiscsak erősebbek, mint a nők. Tudja, a férfiak...

Nagy zavarában Robert-nak elakadt a nyelve. Már-már ostobaságokba menekült...

– Hagyja, asszonyom, erről egy szót se többet - zárta le a témát. - Ami megesett, megesett; önző módon akár azt is mondhatom: sajnálnám, ha nem így történt volna. Fizetségre sem tarthatok számot, hiszen bőséges jutalom a saját örömöm. Tekintse hát úgy, hogy semmi módon nincs nekem lekötelezve.

Hogy elejét vegye minden további ellágyulásnak, gyorsan a hajókorláthoz terelte útitársait, hogy megcsodáltassa velük az egyre tisztábban látható szigeteket.

– Hölgyeim, mint látják, utunk végéhez közeledünk - pergett a nyelve. - Előttünk a Kanári-szigetcsoport első tagja, Alegranza. Parlagon heverő, terméketlen, lakatlan földjére csak a lakmuszzuzmó-szüret idején lépnek emberek. Ez a festőnövény az egész szigetvilág egyik legfőbb természeti kincse. Délebbre Rio szigetét látjuk, amelyet a Montaña Clara nevű szoros választ el a szintén lakatlan Lanzarote szigetétől, és Graciosától, amely nem egyéb egy közönséges szirtnél...

Robert nem fejezhette be képzeletdús leírását, mert Roger nevetésben tört ki.

– Ördög és pokol, micsoda csapnivaló tanítvány! - kiáltott föl a tiszt saját kiselőadásának újszerű feldolgozását hallván.

– Elismerem - nevetett Robert is -, hogy a Kanári-szigeteket még egyszer át kell vennem.

Tíz óra körül, Alegranzától öt mérföldre a Seamew majdnem pontosan délnek vette az irányt. Egy óra múlva épp a Montaña Clara-szirtfok mellett haladtak el, amikor a harang az ebédlőbe hívta az utasokat.

Az étrend mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy az apályt nem mindig követi dagály. A legtöbb utas már végleg föladta a reményt, oda se figyeltek rá, hogy mit esznek. Alice viszont, aki nem edződhetett az előző napi étkezéseken, kissé meglepődött, sőt egyszer önkéntelenül el is fintorodott.

– Ezt hívják ellentételezésnek, asszonyom! - kiáltott át arcátlanul Saunders az asztal túlvégéről. - Hosszú az út, viszont rossz az étel.

Alice válasz helyett elmosolyodott. Thompson eleresztette a füle mellett ádáz ellenfele áskálódását; vagy ha meg is hallotta, csak annál nagyobb élvezettel csettintgetett, mint aki soha nem evett még ennél jobbat.

Mire fölmentek a fedélzetre, a hajó már elhagyta Graciosa kis szigetét, és egyre csökkenő sebességgel Lanzarote partjai mentén haladt.

Vajon Robert Morgand-nak nem kellett volna elfoglalnia posztját, hogy elmagyarázza az elébük táruló látványt, s hogy megválaszoljon minden fogós kérdésre? Bizony, itt lett volna a helye, de a Seamew idegenvezetője estig sem került elő.

Egyébként mit is mondhatott volna? Lanzarote nyugati partja mindenütt ugyanazt a szilaj képet mutatja, amelybe az Azori-szigetek óta már bőven volt idejük beleunni.

Először egy magas sziklafal tűnik föl, a Riscos de Famara, majd seregnyi fekete kúp meredezik fel az ellaposodó partot borító vulkáni hamuból, s végül a Playa Quemada, a „kiégett part” következik, amelynek már a neve is árulkodik végleges terméketlenségéről. Kietlen a táj mindenütt, a zord sziklák közt alig látszik az a néhány kékes színű húsos növény, amely mégis gyökeret tud verni. Itt, a nyugati parton egy jelentősebb város sincsen, nagy ritkán tűnik csak fel egy-egy nyomorú falucska, amelynek a nevét még a legfölkészültebb idegenvezetőnek sem kötelező fejben tartania.

Két kereskedelmi gócpont van a szigeten: az egyik Teguise, Lanzarote belsejében, a másik pedig a keleti parti Arrecife, amely pompás kikötőöblöt tudhat a magáénak. Ezek környékén zajlik élénkebb élet, meg általában azokon a helyeken, ahová még hoz némi éltető csapadékot az északkeleti passzátszél. A sziget többi részét viszont - különösen a Seamew-ról látott vidéket - valóságos sztyeppé aszalta a szárazság.

Ennél többet Robert Morgand sem mondhatott volna - mármint ha mindezt tudja, és ott is van velük. Mivel e két feltétel egyike sem teljesült, az utasok kénytelenek voltak nélkülözni idegenvezetőjüket. Igaz, hiánya szinte föl sem tűnt nekik. Üres tekintettel, leverten és közömbösen hagyták, hadd múljon az idő, hadd menjen a hajó. Csak Hamiltonben és Saundersban parázslott még valami harci szellem. Tegnap óta még Blockhead is lehangoltnak tűnt.

Roger szokása szerint a két amerikai hölgy társaságában töltötte el a délutánt. Azok többször is meglepetten hozták szóba, hogy miért nincs velük Robert. Roger azt válaszolta, hogy honfitársa éppen földrajzi ismereteit frissíti fel. Istenuccse, rászorult!

Ha már egyszer erre a vágányra állt rá a társalgás, többet le sem tért róla. A Seamew tolmács-idegenvezetőjének nem eshetett rosszul, hogy állandóan csöng a füle. Dolly azt mondta, neki imponál Robert, aminek Roger lelkesen helyeselt.

– Hogyne, amit Lindsayné asszonyért cselekedett, már az is igazi hőstett. De Robert Morgand olyan ember, aki minden körülmények között szótlanul teszi a kötelességét. Igazi férfi, a szó legnemesebb értelmében.

Alice elmerengve hallgatta e dicséretet, a messzeségbe révedt, lelkében vegyes érzelmek dúltak...

– Jó napot, Alice! Borzasztóan örvendek, hogy ismét jó színben látom - tűnt föl mellettük valaki. A három elmerült társalgó meg sem hallotta a lépteit.

Lindsayné összerázkódott, de úrrá lett magán.

– Köszönöm, csakugyan kitűnően érzem magam, Jack - szólt békésen.

– Nem is képzelhetnék kellemesebb hírt - felelte Jack, és nem tudott visszafojtani egy megkönnyebbült sóhajt.

Nem vallott hát szégyent ebben az első ütközetben, amelytől annyira tartott. Sógornője ezek szerint egyelőre semmiről sem tud.

Ez a meggyőződés annyira megnyugtatta, hogy kedvetlen természetére rácáfolva egészen fölélénkült. Nem vonult félre, hanem bekapcsolódott a társalgásba, és nagy meglepetésre már-már vidámnak tűnt. Dolly és Roger úgy meghökkentek, hogy alig bírtak válaszolgatni, míg Alice gondolatai valahol másutt járhattak, mert egy szót sem hallott abból, amit körülötte beszéltek.

Négy óra körül hátuk mögött hagyták Lanzarote szigetét, és a Seamew Fuerteventura hajszálra ugyanolyan partjai mentén haladt tovább. A két szigetet elválasztó, tíz kilométer széles csatorna, a Bocaina nélkül észre sem vették volna, hogy már más tájon járnak.

Robert csak nem bukkant föl. Roger oldalát annyira fúrta a kíváncsiság, hogy be is kopogott barátjához, hátha hajlandó lesz feljönni a fülkéjéből - de hiába, Morgand professzor úr nem nyitott ajtót.

Robert csak a vacsoránál tűnt föl - mely épp oly gyászos hangulatban zajlott le, mint az ebéd -, de azután ismét eltűnt. Amikor Alice napnyugtakor újból fölment a viharfedélzetre, látta, hogy megközelíthetetlen megmentője ablakában fény gyúl.

Robert aznap este már nem került elő: nyilván még akkor is szorgoskodott, amikor az amerikai hölgyek nyugovóra tértek, hisz égett a lámpája.

– Elment az esze! - nevetett Roger, aki a kabinjukig kísérte a hölgyeket.

Fülkéjébe térve Alice nem lelte rögtön megszokott nyugalmát. Tétova mozdulatokkal végezte esti toalettjét, s közben többször is azon kapta magát, hogy csak ül és ábrándozik. Valami változást érzett, de nem tudta, hogy mit. Megfoghatatlan félelem nehezedett a lelkére.

A válaszfalon túlról könyvlapok sustorgását hallotta: Morgand úr tehát csakugyan ott van, tanul. De Alice egyszer csak összerezzent: a lapozás megszűnt, a könyvet becsapta egy kéz, hátratolt szék reccsent, s az ajtócsapódás máris elárulta a tapintatlan hallgatózónak, hogy Morgand úr fölment a fedélzetre.

„Azért megy föl most, mert mi már lejöttünk?” - Alice-nek akaratlanul ez jutott az eszébe.

Fejét megrázva elhessentette ezt az alattomos gondolatot, és kényszerítette magát, hogy befejezze a toalettjét. Öt perc múlva már fekhelyén várta a könnyebbséget hozó álmot, de az csak nem akart a szemére szállni.

Valóban, Robert az egész napos önsanyargató bezártság után friss levegőre vágyott, fölment hát a fedélzetre.

A viharfedélzeten a tájolóház fénye vonzotta magához. Egy pillantással fölmérte, hogy délnyugati irányban haladnak, és arra következtetett, hogy a Seamew Gran Canaria szigete felé tart. Ődöngése innen a tatba vezetett, ahol levetette magát egy karosszékbe, észre sem véve a mellette dohányzó utast. Egy pillanatig a láthatatlan habokon kószált a tekintete, majd homlokát a tenyerébe ejtve mélyen elmerült gondolataiban.

– Az ördögbe, professzor úr - szólalt meg a mellette pöfékelő alak -, milyen gyászos hangulatban van ma este!

Robert összerázkódott, fölpattant. A dohányos is fölállt, és Robert a jelzőlámpák fényében honfitársára, Roger de Sorgues-ra ismert, aki máris szívélyesen, nyájas mosollyal nyújtotta neki a kezét.

– Valóban, egy kicsit rosszul érzem magam - ismerte el Robert.

– Csak nem beteg? - nyugtalankodott Roger.

– Azt nem mondanám. Inkább csak fáradt vagyok.

– A minapi hideg fürdő viselte meg?

Robert csak legyintett.

– De mondhatom, szép dolog, hogy egész nap bezárkózik a fülkéjébe! - folytatta Roger.

Robert úgy vélhette, hogy válasz gyanánt bármikor megteszi egy legyintés is.

– Gondolom, a tananyagát ismételte át?

– Jól tudja, hogy az én esetemben túlzás ismétlésről beszélni! - mosolyodott el végre Robert.

– No de hova a csudába bújt el a vacak bedekkerével? Egyszer kopogtam az ajtaján, de nem felelt.

– Nyilván akkor jött le, amikor éppen kiszellőztettem a fejem.

– És nem csatlakozott hozzánk! - pirongatta Roger.

Robert nem szólt semmit.

– De nem csak engem lepett meg, hogy maga kámforrá vált - folytatta Roger. - A hölgyek is roppantul sajnálkoztak. Voltaképp Lindsayné asszony kérésére próbáltam az odújában háborgatni.

– Lehetséges volna...? - tört ki Robert-ból.

– Nekem nyugodtan elárulhatja - szólt barátilag Roger -, ha nem a nagy nekibuzdulása miatt zárkózott be a fülkéjébe.

– Higgye el, nem volt rá más okom.

– Ez esetben nagyon rosszul döntött - jelentette ki Roger. - Az egész napunkat elrontotta a távollétével. Odalett a jókedvünk, különösen a Lindsaynéé.

– Még ilyet! - kiáltott föl Robert.

Roger minden hátsó szándék nélkül, a lehető legtermészetesebben számolt be Lindsayné asszony hangulatáról. Roppantul meglepte hát, hogy szavai ilyen nagy hatást gyakorolnak Robert-ra, aki először szokatlan hangon fölkiáltott, majd gyorsan hátat fordított Roger-nak. Szemlátomást feszélyezve érezte magát, az arcán egyszerre tükröződött öröm és zavar.

„Nocsak!” - figyelt föl érdeklődve Roger.

– Persze lehet - folytatta egy pillanatnyi szünet után -, hogy kissé eltúlzom a maga távollétének szerepét Lindsayné mélabús hangulatában. Képzelje: egész délután ennek a gyászhuszárnak, Jack Lindsaynek a társaságát kellett élveznünk, pedig abban az alakban rendszerint nem teng túl a társasági hajlam. Most mégis egész nap kivételesen szívélyes volt a maga módján. Csakhogy a kedélyességét még nehezebb elviselni, mint a fagyos modorát, így nem volnék meglepve, ha inkább tőle komorult volna el Lindsayné.

Roger Robert-ra pillantott, de annak a szeme se rezdült. Folytatta hát:

– Pedig szegény asszony nem számíthatott senki másra, egyedül kellett visszavernie a végeérhetetlen ostromot. Dolly kisasszony és jómagam rútul cserbenhagytuk, mert magunkon kívül nem törődtünk senkivel a világon, legkevésbé Dolly sógorával.

Robert ezúttal viszonozta honfitársa pillantását. Az nem is kérette magát, folytatta bizalmas vallomását.

– Mit szól miss Dollyhoz, barátom? - kérdezte, s közelebb rántotta karosszékét.

– Elragadó leány - felelte őszintén Robert.

– Ugye? Nos, kedves barátom, szeretném, hogy maga tudja meg elsőként: én ezt az - ahogy mondta - elragadó leányt szívemből szeretem, és mihelyt hazaérünk, feleségül is veszem.

Robert-t nem lepte meg különösebben a hír.

– Megvallom, már számítottam erre a vallomásra - mosolyodott el -, hiszen, ha volnának verebek a fedélzeten, azok is ezt csiripelnék. Megengedne azért egy kérdést? Alig ismeri a Lindsay nővéreket. Gondolt már rá, hogyan fogadja a családja, ha beházasodik Lindsayékhez?

– Az én családom? - szorította meg Roger jóindulatú tanácsadója kezét. - Nincs nekem családom, legföljebb néhány távoli unokatestvérem, azok meg nem szólnak bele az ügyeimbe. Egyébként attól, hogy őrülten szerelmes vagyok, még nem vagyok szerelmes őrült. Talán el sem hiszi, de ebben a dologban olyan körültekintően jártam el, akár egy vén közjegyző. Mihelyt az Azori-szigetekre értünk - tudniillik már akkor a szerelem nyavalyájába estem -, távírón tájékoztatást kértem a Lindsay családról, és azt Madeirán meg is kaptam. Nos, ebből az üzenetből csupa olyasmi derült ki - eltekintve talán a Jack nevű illetőről szóló résztől, no de arra meg már magamtól is rájöttem -, hogy minden tisztességes ember csak büszke lehet rá, ha neki jut Dolly kisasszony keze... vagy a nővéréé - tette hozzá kis szünet után.

Robert egy aprót sóhajtott, de nem felelt.

– Hogy elcsöndesedett megint, kedves barátom! - törte meg Roger a csöndet. - Talán olyan ellenvetései vannak, hogy...

– Sőt, csak bátoríthatom! - kiáltott élénken Robert. - Dolly kisasszony bájos leány, maga pedig boldog ember lesz. De be kell vallanom, hogy amíg hallgattam, önző módon eszembe jutott a saját helyzetem, és egy pillanatra elfogott az irigység. Nézze el nekem ezt az elítélendő érzést.

– Rám irigykedik? Hogy lehet az? Mely balga asszony adna kosarat de Gramond márkinak?

– A Seamew tolmács-idegenvezetőjének, aki százötven frank javadalmat fog húzni, ha ugyan hihet a széllelbélelt Thompson ígéreteiben - helyesbített keserűen Robert.

– Semmiség! - legyintett könnyedén Roger az ellenvetésére. - Mióta mérik frankban a szerelmet? Nem egyszer megesett már, amerikai hölgyekkel pedig különösen, hogy...

– Egy szót se többet! - akasztotta meg Robert, és megragadta barátja kezét. - Vallomásért vallomás jár. Hallgassa meg az enyémet, és mindjárt megérti, miért nem ismerek tréfát ebben a dologban.

– Hallgatom - szólt Roger.

– Az imént azt kérdezte, volt-e valami oka a mai félrehúzódásomnak. Nos, igen, volt.

„A lényegre térünk!” - gondolta Roger.

– Maga könnyen átadhatja magát a miss Dollyhoz fűződő gyöngéd érzelmeinek, és nem kell rejtegetnie boldogságát. Én viszont félek a szerelemtől, s a félelmem teljesen megbénít.

– Fél a szerelemtől! Én el sem tudom képzelni, mi fán terem az ilyen félelem.

– Igen, félek. A váratlan esemény, amely úgy hozta, hogy volt szerencsém szolgálatot tenni Lindsayné asszonynak, természetesen becsülést ébresztett benne irántam...

– Higgye el, Lindsayné már addig is érdeme szerint becsülte magát! - szólt közbe Roger.

– ...s ettől mintha bizalmasabbá, már-már barátivá vált volna addig úgyszólván hivatalos viszonyunk - folytatta Robert. - Csakhogy ugyanez az esemény a saját érzéseimre is fényt, vakító fényt vetett. Hisz megtenném-e, amit tettem, ha nem volnék szerelmes?

Robert elhallgatott, majd így folytatta:

– S amikor erre ráébredtem, az is világossá vált előttem, hogy soha nem szabad visszaélnem ezzel az újkeletű bizalommal.

– Hát egyáltalán szerelmes az ilyen? - csipkelődött Roger.

– Számomra becsületbéli ügy ez - felelte Robert. - Nem tudom, mekkora vagyona lehet Lindsaynénak, de úgy hiszem, jelentékeny, mert magam is észleltem néhány erre utaló körülményt.

– Miféle körülményt?

– Attól tartok, ha további részletekkel szolgálnék, olybá tűnnék, hogy magam is hajbókolok a gazdagság előtt, s ennek a feltételezésnek csak tápot adna nyomorúságos helyzetem.

– Ugyan, barátom! - mondott ellen Roger. - Aggályossága becsületére válik, de gondolt-e arra is, hogy a maga tartózkodása milyen színben tünteti föl az én érzelmeimet? Én sokkal egyszerűbben gondolkozom Dolly kisasszonyról.

– A kettőnk helyzetét össze sem lehet hasonlítani. Maga gazdag...

– De csak magához képest - vágott vissza Roger. - Miss Dollyval összevetve szegény vagyok, akár a templom egere.

– De legalább fönn tudja tartani magát a vagyonából - szólt Robert. - Dolly kisasszony pedig szereti magát, ezt a vak is látja.

– Én is úgy hiszem - mosolygott Roger. - De lehet, hogy Lindsayné is szereti magát?

– Hogy Lindsayné szeretne engem...? - dünnyögte maga elé Robert.

De azonnal meg is rázta a fejét, mintha el akarná hessegetni ezt az esztelenséget, s a korlátra támaszkodva újból a tenger habjaiba révedt. Roger melléje könyökölt, és a két barát hosszan hallgatott.

Múltak a percek, az órák. A kormányos már régen éjfelet jelzett, de ők ketten még mindig ábrándozva álltak a tatban, s álmaik, a szomorúak és a vidámak, mind egyformán belevesztek a Seamew farvizébe.