A GÉPEZET MÁSODIK FOGASKEREKE

A négy turista másnap reggel hat órakor lépett partra. Arra számítottak, hogy egy helyi vezető várja őket a Robert és Roger szerezte lovakkal, ám igazi meglepetésben volt részük.

Nem mintha a lovak hiányoztak volna. Ellenkezőleg: volt ott hátas elég, sőt váratlanul épp hogy megsokszorozódtak. Tizenöt lovat számolhattak meg, no meg a vezetőét, amelynek hátán persze már ott ült lovasa.

Gyorsan fény derült a különös fejlemény okára. Lindsayné és társai végignézték, hogyan vonul föl egymás után Saunders, a Hamilton család, majd néhány más utas, köztük Tigg is, akinek gyászos szándékairól az utóbbi napokban már-már megfeledkeztek.

Szerencsére azonban nem mindenki volt feledékeny. Ha más nem is, a két Blockhead kisasszony továbbra is jótékony felügyeletet gyakorolt Tigg felett. Bárhol tűnt fel védencük, ott ők sem lehettek messze.

S valóban, most is ott loholtak aggodalmuk tárgyától tíz lépésre, nyomukban édesatyjukkal, aki kénytelen volt engedni lányai szeszélyének, s most aggodalmasan vizsgálgatta a hátaslovak csoportját: melyikre is essen vakmerő választása?

A két francia férfi és az amerikai hölgyek közös titka, a kirándulás terve valahogy kiszivárgott, s most meghitt kiruccanás helyett nagy sajnálatukra társas lovaglásnak nézhettek elébe.

De a kellemetlen meglepetések ezzel még nem értek véget. Az utolsó, a tizenötödik lovas egyedül érkezett, és nem volt más, mint Jack Lindsay. Láttára Dolly és Roger fölhúzták az orrukat, míg Alice és Robert - ugyanabból az egymásnak be nem vallott okból - elvörösödtek dühükben.

Jack mit sem törődött a hideg, sőt ellenséges fogadtatással, és nyeregbe pattant. Tüstént követték a példáját, s a karaván máris készen állt az indulásra.

Azaz: egy kivétellel. Az egyik lovas hiába tette ki a lelkét, sehogy sem sikerült fölkapnia hátasára. A nehézkedéssel vívott egyenlőtlen harcában hol a ló sörényét kapta el, hol a nyeregbe kapaszkodott, mégis minduntalan visszacsúszott a földre. Izzadt, fújtatott, nevetséges erőfeszítéseket tett, amivel kitűnően elszórakoztatta nézőközönségét.

– Ugyan, papa, mássz már föl! - feddte atyját bátorítólag miss Mary Blockhead.

– Mondhatom, jók vagytok - zsémbelt Mr. Absyrthus Blockhead. - Mit gondoltok, mennyi az én testsúlyom? És különben is, mi köze ennek az én foglalkozásomhoz? Megmondom, ahogy van: nem vagyok én lovasgárdista, rá se bírok nézni ezekre a gebékre! Nekem, lányom, ami a szívemen, az a számon!

Azzal Blockhead végérvényesen visszaeresztette két lábát az anyaföldre, és határozottan megtörölte gyöngyöző homlokát: megelégelte a hasztalan próbálkozást.

Robert egy jelére máris ott termett vezetőjük, hogy kisegítse szorult helyzetéből a turistát. Ő végre föltuszkolta Blockheadet arra a magaslatra, amelyre egymaga nem bírt felhágni. Sőt lelkes segítsége révén Blockhead kis híján átesett a ló túlsó oldalára. Szerencsére megúszta ezt a kellemetlenséget, és a karaván most már végre valóban útnak indulhatott.

Elöl léptetett vezetőjük, nyomában Robert és Alice, majd Dolly és Roger következett. A harmadik sorban sir és lady Hamilton méltóztatott haladni, az ötödikben pedig Tigg lovagolt miss Margaret oldalán.

A Blockhead kisasszonyok, ha már nem sikerült megakadályozniuk ezt a botrányos beosztást, minden módon megpróbálták legalább enyhíteni bosszantó következményeit, s ezért úgy helyezkedtek, hogy közrefogják a bűnös párt. Miss Bess a negyedik sorban Saundersra tukmálta rá magát, míg miss Mary a hatodikban szegény édesapját gyámolította, aki rémült tekintettel, lova sörényébe csimpaszkodva átkozta el a születése napját is, és jámboran hagyta, hogy vezessék. Tiggnek ily módon egy mozdulata sem maradhatott észrevétlen: kíváncsi fülek itták minden szavát, fürkész szemek lesték az ellenfél legkisebb gyöngeségét is, hogy minél gyorsabban visszahódítsák az elveszített helyet.

Sereghajtónak Jack Lindsay maradt: szokása szerint némán, egyedül léptetett. Időnként végigtekintett az előtte haladókon, s szeme egy pillanatra mindig az első soron állapodott meg. A fiatal pár láttán furcsa fény gyúlt a szemében, majd gyorsan elkapta a pillantását.

Robert a hátában érezte ezt a tekintetet. Jack jelenléte valami homályos nyugtalansággal töltötte el, s éppen emiatt döntött úgy, hogy a kis csapat élén a helye. Ha Jack nincs ott, akkor Robert maradt volna utolsónak.

De más oka is volt rá, hogy az élen haladjon. Ösztöne azt parancsolta, hogy tartsa szemmel némiképp gyanús vezetőjüket. Nem mintha az eddig nem viselkedett volna kifogástalanul. Robert mégis bizalmatlanul szemlélte ezt a - tisztesség ne essék szólván - gazemberképű illetőt, és feltette magában, hogy közbeavatkozásra készen egy pillanatra sem téveszti szem elől alkalmi segítőjüket, hátha az valami olyasmit tesz a kirándulás alatt, amire gyanús külseje alapján számítani lehet.

Robert különben nem élt vissza a körülmények diktálta helyzetével. Annyit szólt, amennyit az illendőség megkívánt, s egy szóval sem többet. Pár megjegyzéssel illette a szép időt, aztán elhallgatott, ami Alice-nek is kedvére lehetett, mert követte a férfi példáját. Robert szemét viszont nem kötötte némasági fogadalom, és száz szónoklatnál is többet elárult, hogy milyen sűrűn fordította pillantását társnője finom arcéle felé.

Együttlétük csendes volt tehát, mégis rejtélyes változást vitt végbe lelkük mélyén. Ahogy a két fiatal egymás mellett lovagolt a langy reggelben, s szemüket mindjárt el is kapva össze-összenéztek, melegség járta át a szívüket. Lelkük hajlandósága láthatatlan mágnesként vonzotta őket egymáshoz. A csönd csodás nyelvét tanulgatták, és minden együtt megtett lépés után valamivel jobban értették a másik által ki sem ejtett szavakat.

Északnyugati irányban hamarosan elhagyták az alig ébredező Las Palmast. Egy óra sem telt még el indulásuk óta, amikor lovaik patája már a főváros körül sugarasan szétágazó kitűnő utak egyikén kopogott. Ez városi sugárútként indult, mindkét oldalon kertes villák szegélyezték, amelyek körül dúsan tenyésztek a legkülönfélébb növényfajták, és pálmafák lengették ágaikat a szélben.

E forgalmas úton az utazók gyakran találkoztak szembe tevegelő parasztokkal. A teve tökéletesen meghonosodott a Kanári-szigeteken, így a földművesek teveháton szokták bevinni terményeiket a városi piacra. Az idevalósaik vékonydongájú, középtermetű, fekete szemű, szabályos arcvonású emberek, akikből valami velük született méltóság sugárzik.

Minél tovább tartott az út, annál jobban elmaradoztak egymástól a lovasok, egyenetlenek lettek a sorközök. Hamarosan már kétszáz méter választotta el Alice-t és Robert-t a sereghajtó Jacktől.

Emez le nem vette a szemét az élen haladó párról, és kebelében nőttön-nőtt a harag. Aki gyűlöl, az tisztán lát, és Jacknek nagy tehetsége volt a gyűlöletre. Nem lehetett Robert-nak olyan előzékeny mozdulata, amely elkerülte volna a leskelődő éber figyelmét. Legröpkébb pillantásait is elkapta, és ráérzett megfoghatatlan, ösztönös melegségükre. Már-már azt is kitalálta, mit mondanak egymásnak azok ketten, és lassanként föltárult előtte az igazság.

A nyomorult tolmács tehát csakis önös érdekből vigyáz úgy Lindsaynéra, mint a szeme világára, s az asszony mégis ráharap e közönséges csalétekre! Alice már akkor is idegenkedett Jacktől, amikor szabad volt a szíve; hát még milyen esküdt ellenségévé lehet most, hogy szeret is valakit!

Ahogy így morfondírozott, szinte fuldoklott a haragtól. Csakis a saját ostobaságát okolhatta, hogy kikaparta a gesztenyét a tűzből az őt kiszorító cselszövőnek. Annak aligha lenne most ilyen könnyű dolga, ha Jack akkor megragadja életveszélyben lévő sógornője kezét, s ezzel feleslegessé teszi a haszonleső Morgand közbeléptét.

Bizony, maga teremtett vetélytársat önmagának! És milyen veszélyes vetélytársat! Robert Morgand mindenről tud, ami a Curral das Freirasban történt, és tudása révén olyan erősnek érzi magát, hogy nem riad vissza a fenyegetéstől sem.

Abban viszont erősen kételkedett Jack Lindsay, hogy Morgand már be is váltotta volna a fenyegetését. Alice viselkedésében mindeddig semmi nem utalt arra, hogy bármivel is többet tudna, mint a szökőár másnapján. De amire eddig nem került sor, az bármely pillanatban bekövetkezhetett: lehet, hogy Robert éppen most súgja Alice fülébe a titkot?

Ez a veszély valóságos Damoklész kardjaként lebegett Jack feje fölött. Elhárításának csak egy módját ismerte: el kell tennie láb alól a veszélyt jelentő egyetlen szemtanút.

Balszerencséjére Robert Morgand nem olyan férfi volt, akit az első szél ledönt a lábáról. Jack nem áltatta magát, tudta, hogy nyílt harcban szinte semmi esélye nem lenne a győzelemre. Nem, más módon kell eljárnia: itt nem segít a vakmerőség, sokkal alkalmasabb eszköz a ravaszság. De ha valami alattomos ármányra adná a fejét, annak is kétséges volna a kimenetele itt, ahol rajtuk kívül egy tucat más turista is nyüzsög.

Jack gyűlölete tehát fokozatosan célt váltott, és Alice után most, legalábbis egyelőre, Robert-ra zúdult teljes erejével. Robert volt a második fogaskerék a gépezetben. Jack, aki sógornőjének - ha csak tétlensége révén is - már kis híján gyilkosává lett, most előre fontolgatta Robert megölését, habár tehetetlen volt a mélységesen gyűlölt fiatal párral szemben.

Ezek közben nem is néztek feléje, tán még azt is elfelejtették, hogy a világon van egyáltalán. Amíg az ő kebelében egyre nagyobbra nőtt a harag, azok ketten a szerelmet érlelték a szívükben.

Mióta elhagyták Las Palmast, a lovasok jócskán lemaradoztak egymástól, de három sor mégis szoros takarásban követte egymást. Tigget minden oldalról körbevették, reménytelen vállalkozás lett volna megszöknie éber őrzőitől. A két Blockhead kisasszony megátalkodottan közrefogta, egy patányira sem tágítottak mellőle. Nagy buzgalmában miss Mary nemegyszer olyan közel léptetett miss Margaret hátasához, hogy lovaik összerúgtak. „Nem tud vigyázni, kisasszony?” „De hiszen vigyázok, kisasszony!” - pereltek éles hangon, de harcálláspontját egyikük sem adta föl.

Termékeny, jól megművelt vidéken haladtak, egymást követték a gondozott parcellák. Európa és a trópusok minden terménye felvonult szemük előtt, de leggyakrabban nagy bíborkaktusz-ültetvényeket láttak.

A Kanári-szigetek lakói nem hajbókolnak a Haladásnak nevezett szörnyeteg előtt, és ezen nem is csodálkozhatunk. Régebben kizárólag cukornádat termesztettek, de a cukorrépa elterjedése megfosztotta őket kemény munkájuk gyümölcsétől.¹ Ők nem csüggedtek, és szőlőt telepítettek mindenhová: ekkor meg kisvártatva a gyilkos szőlőtetű sújtott le rájuk, a filoxéra, amelynek ellenszerét máig sem találják a bölcs egyetemek². A tönkremenés határán Bacchus drága növénye helyébe ekkor a bíbortetűnek otthont adó nopál- vagy bíborkaktuszt telepítették, és rövid időn belül az e rovarból nyert kárminfesték legfőbb termelőjévé léptek elő. Ám a tudomány, amely a répacukor feltalálásával leértékelte a Kanári-szigetek nádcukrát, s mely nem tudta megvédeni szőlőjüket a kártevő parányoktól, ez a tudomány most csírájában fojtotta el az új kezdeményezést. Az anilinből készült új festékanyagok megjelenésével, úgy tűnt, a bíbortetű-tenyésztésnek is befellegzett.

A mezőgazdaság e viszontagságai mindenesetre a szigetlakók vállalkozó szelleméről tanúskodnak. Szívósságuk kétségkívül meg is hozná a gyümölcsét, ha nem állnának állandóan hadilábon a szárazsággal. E napégette tájon, ahol hetek, hónapok, néha évek múlnak el úgy, hogy egy esőcsepp sem hullik, a szárazság a legnagyobb csapás. Amit emberi agy kigondolhat, azt az itteniek meg is teszik ellene. Sűrű vízvezeték-hálózattal vezetik le a hegycsúcsok csapadékát a völgyekbe. Mély vízgyűjtőket ásnak a bíborkaktuszok és az áloék tövébe, amelyeknek széles levelein dérként ül meg a nap első sugaraira gyorsan fölolvadó éjjeli harmat.

Nyolc óra körül a lovasok egy nagy kutyatejfa-erdőbe értek. Egyenletesen emelkedő útjukat mindkét oldalt sövényként szegélyezte ez a furcsán tekergő, tüskés, baljós külsejű növény, amelynek a leve halálos méreg. De minél följebb értek, az euphorbia canariensis annál inkább átadta helyét a szelídebb külsejű euphorbia balsamiferának: emennek fényesen feszülő bőrét, nevéhez illőbb módon, csak ártalmatlan tejszerű folyadék duzzasztja, amely a legkisebb érintésre is három méteres távolságra lövell.³

Félóra múlva fölértek a Caldera de Bandama peremére: e kétszázharminc méter mély, tökéletes kör alakú kráter fenekén megművelt földet, tanyaházat látni.

Azután futólag megtekintették a Cima de Giramart: egy feneketlen kürtő kivételével ez a vulkáni kráter is teljesen feltöltődött földdel. A turisták meghallgatták, milyen visszhangot vernek a kürtő mélyébe dobott kövek, majd tizenegy óra körül végre beértek a kétezer lakosú San Lorenzo faluba, ahol vezetőjük szerint bizonyosan találnak valamit ebédre.

Találtak is, de csak olyasmit, ami nem válogatós gyomornak való. A San Lorenzó-iak dúskálnak az ízletes gyümölcsben, de más tekintetben szegény a falu. Még szerencse, hogy a friss levegő minden utasnak fölcsigázta az étvágyát, mert így még a főfogásként feltálalt gofiót is ízletesnek találták. Tény, hogy ez a nemzeti különlegesség, amely erősen megpörkölt, tejbe áztatott árpa- vagy búzalisztből áll, nem mindenkinek ízlik.⁴ No de az éhség a legjobb szakács, és a megbékíthetetlen Saunders kivételével mind jóízűen fogyasztották a gabonakását. Saunders viszont szigorú képpel följegyezte örökös noteszébe: gofio. Gofiót etetni ővele! Csak ezért az egy arcátlanságért száz font sterling kártérítést fog követelni!

Az ebéd végeztével nyeregbe szálltak. A menetoszlop sorai némileg módosultak: például az egyik sorban, a Tiggében, most három lovas léptetett, mert Tigg mellé fölzárkózott két éber őrzője.

Bizony, egy ügyes hadmozdulattal kiszorították onnan miss Margaret Hamiltont, aki most Absyrthus Blockheadhez hasonlóan egymagában ügetett, míg győzedelmes vetélytársnői féltékeny szemmel vigyázták zsákmányukat.

Igaz, e forradalmi változásért keményen meg kellett küzdeniük. Amikor Margaret a lovára szállva meglátta, hogy időközben elfoglalták a helyét, sebzett lelkében tiltakozás éledt.

– De kisasszony - fordult egyszerre mindkét nővérhez -, azt hiszem, hogy az ott az én helyem.

– Melyikünkhöz intézi... - kezdte éles hangon miss Bess.

– ...a szót, kisasszony? - fejezte be nem kevésbé csípősen miss Mary.

– Nem hinném, hogy ezen a kiránduláson...

– ...számozva lennének a helyek!

Tigg meg sem hallotta e félhangos szóváltást. Mit sem tudott az őmiatta kitört háborúról, szokásos nemtörődömségével hagyta, hogy a feje fölött döntsenek felőle, még talán jól is esett neki, hogy így kényeztetik.

A kirándulók eredeti sorrendje még egy ponton módosult: Jack Lindsay sereghajtóból előőrssé lépett elő. Sógornőjét és Robert Morgand-t is megelőzve a helyi idegenvezető mellé léptetett, és szemlátomást élénk társalgásba kezdett vele.

Robert-nak szemet szúrt a dolog. A vezetőjük ezek szerint tud angolul? Minél tovább társalogtak azok ketten, annál nyugtalanabb lett Robert. Ráadásul Jack Lindsay nyilván nem akarta, hogy illetéktelenek is meghallják, miről folyik köztük a szó, mert ügyelt rá, hogy száz méterrel a turisták élbolya előtt haladjanak.

Miben sántikálhatott ez az alaposan gyanúsítható utas és a rosszarcú bennszülött? Robert erősen törte a fejét, de nem talált kielégítő választ.

Már-már azon volt, hogy mindenről beszámol társnőjének. Jack helyesen gondolta: Robert mindeddig nem váltotta be fenyegetését, Lindsayné egyelőre semmiről sem tudott. Robert nem akarta ilyen bizalmaskodással zavarba hozni az asszonyt, habozott elárulni, hogy mindent tud a kényes ügyről, és saját éberségében bízva eddig megőrizte némaságát. Most, amikor már a nyelve hegyén volt a titok, újra csak visszahőkölt, s csupán azzal nyugtatta magát, hogy ezentúl még figyelmesebben vigyáz majd Alice-re.

Három órába sem telt, és az északnyugati parton elérték Gáldart, a régi berber királyok székhelyét⁵; a visszaúton áthaladtak az Agaete nevű falucskán, majd öt óra felé megérkeztek Artenarába.

Artenara az egész sziget legmagasabban fekvő faluja: több mint ezerkétszáz méteres magasságban, a Tejeda nevű vulkáni katlan belső lejtőjén terül el. Kiváló kilátás nyílik innen: a meglepett szemlélő egy harmincöt kilométer kerületű tojásdad völgykatlant lát, amelyen nem ejt csorbát a legkisebb beomlás, a legapróbb hasadék sem; a katlan középpontja felé kisebb-nagyobb patakok folynak, s középre tartanak az erdős dombok láncolatai is, amelyek tövében kis tanyák húzódnak meg.

Maga a falu is egyedülálló hely. Kizárólag szénégetők lakják, akik, ha senki nem lép közbe, hamarosan teljesen le fogják csupaszítani a szigetet. Artenara a barlanglakók települése. Itt csak a templom áll a szabad ég alatt, a lakásokat a völgykatlan falába vájták. Valóságos emeletes barlangházak jöttek létre így, ahol az ablak szerepét mindenféle vágatok töltik be. Az otthonok padlójára gyékényt terítenek, de erre csak étkezni telepednek le. Székről és ágyról jószerivel gondoskodott a természet, a találékony szigetlakóknak csak ki kellett faragniuk a porhanyó tufát.

Arra nem is gondolhattak, hogy Artenarában töltsék az éjszakát. Képzelhetjük, milyen vendéglátás várta volna őket a barlanglakóknál. Úgy döntöttek hát, hogy még egy órát lovagolnak, s így hat óra körül végre a katlanról elnevezett Tejeda városkában húzhatták ki lábukat a kengyelből.

Épp ideje volt. Némelyik utas már egy lépéssel sem bírta volna tovább. A Blockhead család három tagja például semmiképp sem tudta volna folytatni az utat. Miss Mary és miss Bess kékült-zöldült a nyergében, de hős lélekkel mégis véghezvitték a magukra mért emberbaráti feladatot. Hány fájdalmas sikkantást és rikkantást kellett elfojtaniuk, amikor újra és újra megdöccentek hátasukon! S milyen megkönnyebbülten sóhajtottak föl, amikor révbe, vagyis egy fogadóhoz értek! A fogadós leesett állal bámulta a nem mindennapos vendégsereget.

Bizony, vezetőjük egy közönséges fogadóba irányította a turistákat. Ha őneki megteszi, akkor azoknak is jó lesz, gondolhatta, s nem is értette, miért nyúlik meg az arcuk, amikor jelt adott a megállásra. Akárhogy is, a szemrehányással már elkéstek volna. Miután Tejeda nem szolgálhatott jobb szálláshellyel, kénytelenek voltak beérni ezzel a fogadóval.

A valóság egyébként különb volt, mint a látszat. A tizenöt utas és vezetőjük még vacsorát is kapott, igaz, megint csak gofiót, amit Saunders természetesen megörökített a jegyzetfüzetében. Amikor viszont nyugovóra akartak térni, ismét cifrább lett a helyzet.

Némi találékonysággal a hölgyeket még csak-csak sikerült elszállásolni, de a férfiak kénytelenek voltak kabátokba, takarókba, sőt zsákokba burkolózva a padlón vagy odakünn a füvön tölteni az éjszakát.

A Kanári-szigetek éghajlata enyhe ugyan, de a hajnali harmat nem tesz jót a reumás fájdalmaknak. Sir Hamilton a saját kárán ismerkedett meg e földrajzi ténnyel. Már kora hajnalban szaggató ízületi fájdalmakra ébredt. Hevesen dörzsölgette fájós tagjait, és közben minden bajának okozóját, Thompsont átkozta.

Saunders irigykedve nézte Sir Hamilton testgyakorlatait. Mit nem adott volna érte, ha saját testében is fölfedezhet valami szokatlan fájdalmat! Micsoda érv lett volna az egy későbbi vitában! Saunders végig is vizsgálgatta minden porcikáját, megropogtatta ízületeit, begörbítette a hátát, hajolgatott, leste, hogy melyik mozdulat esik nehezére. De sehol semmi. Kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy göcsörtös, szívós testén nem fog a betegség.

Azért mégis aprólékosan följegyezte noteszébe, hogy milyen kellemetlenség érte útitársát. Azt be kellett látnia, hogy neki magának nincsenek reumás panaszai - no de lehettek volna, ha egyszer a baronetnek vannak! Úgy ítélte, hogy egy jó svádájú ügyvéd el tudná ismertetni, milyen jelentékeny kockázat esete forgott fenn nála.

A két Blockhead kisasszony hiába aludt melegben, mégis nagyon rossz bőrben ébredt mindkettő. Testük merev volt, az ajkuk rángott a szenvedéstől, s csak a bútorokba, a falakba vagy éppen útitársaikba kapaszkodva tudták vonszolni magukat. Legelőbb Tigg érdeklődött hogylétük felől, és meghallhatta a szomorú igazságot: a két Blockhead kisasszonyt lumbágó kínozza!

Mégis indulniuk kellett. A keresztényi törődés két szánalmasan nyögdécselő vértanúját föltuszkolták lovaikra, s az egész társaság fölkerekedett.

Robert ekkor furcsa dolgot vett észre. Míg a fogadós jóvoltából karavánjuk minden hátasa frissen kefélve, tisztára vakarva, előző napi fáradságát teljesen kipihenve indult útnak, addig vezetőjük és Jack Lindsay lova majd összerogyott kimerültségében. Aki csak látta, hogy milyen poros, csatakos a két állat szőre, az megesküdött volna, hogy hosszú távot tettek meg vágtában az éjjel.

Erre azonban csak akkor derülhetett volna fény, ha egyenesen rákérdeznek a dologra, s mivel Robert irtózott az ilyen közvetlenségtől, hát inkább hallgatott hirtelen támadt gyanújáról.

Különben, ha Jack Lindsay és a bennszülött vezető csakugyan forralt valamit ellenük, Robert már elkésett a közbelépéssel. Ha azok ketten valóban összeszűrték a levet, akkor mostanra már nem maradt megbeszélnivalójuk, ugyanis a vezető visszaállt a menet élére, Jack pedig ismét kedvenc helyét foglalta el a kis csapat utolján.

Megjegyzendő, hogy a sereghajtói tisztre már nem pályázhatott, mert azon a poszton Absyrthus Blockhead úr és kellemdús leányai váltották fel.

Milyen cudar helyzetbe került a két Blockhead kisasszony! A felebaráti szeretet még csak hajtotta volna őket előre, de a keresztcsontjaikba nyilalló fájdalom miatt vissza kellett fogniuk lovaikat. Tigg a nővérek minden erőfeszítése ellenére kicsúszott a meglazult ellenőrzés hálójából, és a két missnek a többi utastól száz méterre lemaradva, kemény nyergében vergődve kellett végignéznie, hogyan ül diadalünnepet utálatos vetélytársnőjük.

Mivel korán indultak, korán is értek el a tirajanai meredélyhez. Az egykori kráterbe a nyugati fal egy szűk hasadékán át vezet be az út, majd a keleti falon kígyózva visz fölfelé.

Már jó ideje kaptattak kínos-keservesen, amikor az út egyszer csak két, egymással hegyesszöget bezáró, már-már párhuzamos ágra vált szét előttük.

Az előőrsben haladó Alice és Robert megállt, szemükkel a vezetőt keresték.

A vezetőnek nyoma veszett.

A turisták egy perc alatt összesereglettek az elágazásnál, és zajosan tárgyalták a furcsa esetet.

Társai szózuhataga nem zavarta Robert-t, csöndben töprengett. Vajon vezetőjük eltűnése a feltételezett összeesküvés első felvonása lenne? Távolról nézve Jack Lindsayn épp olyan őszinte meglepődést látott, mint bármely társán. Jack viselkedése semmivel sem támasztotta alá a Seamew tolmácsának kebelében növekvő félelmeket.

Egyelőre korai lett volna ítélni, hisz a vezető távollétének mindenféle köznapi okai is lehettek. Meglehet, egy percen belül szép nyugodtan visszatér közéjük.

De fél óra is eltelt, és idegenvezetőjüknek se híre, se hamva. Az ördögbe is, mégsem ereszthetnek gyökeret ezen a helyen! Legfeljebb majd találomra indulnak el a két út valamelyikén, valahová majd csak elérnek.

– Jobb volna talán - tett ésszerű ellenvetést Jack Lindsay -, ha egyvalaki előremenne, és úgy ezer méter hosszúságban felderítené az egyik utat. Akkor legalább annyit megtudnánk, hogy nagyjából merre tart. Mi többiek közben itt várakoznánk, hiszen az sincs kizárva, hogy a vezetőnk visszajön.

– Igaza van - nézett farkasszemet Jack Lindsayvel Robert, az egyetlen, aki fölcsaphatott felderítőnek. - Mit gondol, melyik utat válasszam?

Jack széttárta a kezét.

– Talán ezt? - mutatott Robert a jobboldalira.

– Ahogy gondolja - felelte Jack, mint akinek édesmindegy.

– Hát akkor legyen ez - döntött Robert. Jack elfordította a tekintetét, de mintha az öröm szikrája csillant volna meg a szemében.

Mielőtt elindult volna, Robert még félrevonta honfitársát, Roger de Sorgues-ot, és a lehető legnagyobb elővigyázatosságra intette. Lényegében ennyit mondott:

– Néhány jel, különösen az idegenvezetőnk eltűnése mintha arra utalna, hogy csapdába akarnak bennünket csalni. Kérem, legyen rendkívül óvatos.

– No és magával mi lesz? - vetette ellen Roger.

– Ugyan! - válaszolt Robert. - Ha csakugyan támadás készül, annak aligha én vagyok a célpontja. De legyen nyugodt, tudok vigyázni magamra.

E félhangos tanácskozás után Robert rálépett a maga választotta útra, a turisták pedig tovább várakoztak.

Az első tíz perc gyorsan elszaladt. Ennyi idő kell is egy lónak, ha lovasa egy kilométernyi utat akar nyújtott ügetésben földeríteni. A következő tíz perc viszont annál lassabban vánszorgott, és Robert késlekedése percről percre aggasztóbb lett. Húsz perc után Roger megelégelte a tétlenséget.

– Nem várhatunk tovább - szögezte le. - Idegenvezetőnk eltűnését nem tudjuk mire vélni, Morgand úrral pedig történhetett valami. Én azonnal elindulok utána.

– Húgom és én is magával megyünk - jelentette ki határozottan Alice.

– Mindannyian magával tartunk! - kiáltották egy emberként a társasutasok.

Bármit is gondolt magában, Jack Lindsay sem akadékoskodott, és a többiekhez hasonlóan ő is gyors ügetésre fogta lovát.

A kis csapat gyorsan haladt a két függőleges krétamészkő fal közé ékelődött úton.

– Jobb hely se kell az útonállóknak! - mormogta Roger.

De nem tűnt fel semmi szokatlan. Öt perc alatt megtettek egy kilométert, s közben egy lélekkel sem találkoztak.

Az út egy fordulójánál a turisták megtorpantak s a fülüket hegyezték. Valami tompa morajlást véltek hallani, mint amikor nagyobb tömeg zúg.

– Siessünk! - fogta vágtára a lovát Roger.

A lovascsapat pár másodpercen belül egy falu szélére ért: innen szűrődött ki a zaj, amelyre fölfigyeltek.

Sajátos falu volt ez is, mert egy ház sem állt benne. Artenara e szakasztott másánk lakói is az utat szegélyező mészkőfalakba vájták lakásukat.

E percben azonban néptelenek voltak a barlanglakások, mert a falu apraja-nagyja - ébenfekete néger mindahány - az úton nyüzsgött, és éktelen zenebonát csapott.

Zengett-zúgott az egész falu. De vajon miért forrongott a népség? A turisták nem sokáig töprenghettek, mert minden figyelmüket lekötötte a hirtelen elébük táruló valószínűtlen látvány.

Gyenge ötven méterre Robert Morgand-t pillantották meg: ő volt a népharag céltáblája, senki más. Lováról szállva Robert a lakásoktól szinte kaptárrá vált mészkőfalnak vetette hátát, és lovának fedezékében úgy védekezett, ahogy csak bírt. Az ideges állat hányta-vetette magát, kirúgott, így a támadók eddig még nem tudtak közelebb férkőzni gazdájához.

Úgy tűnt, hogy a négereknek nincsenek lőfegyvereik. Amikor a turisták a küzdelem színhelyére értek, mégis közel volt a végkifejlet. Robert Morgand egyre gyengébben védekezett. Miután revolverét elsütve két négert leterített, egyetlen fegyvere a lovaglópálcája maradt, amelynek súlyos markolatgombja eddig elegendő volt az önvédelemre. Most már azonban három oldalról ostromolta az őrjöngő csőcselék, férfiak, nők és gyermekek dobálták kővel; félő volt, hogy nem tarthatja magát sokáig. A jól elhajított kövek közül több is célba talált, és Robert homlokáról már patakban folyt a vér.

Igaz, megjött a felmentő sereg, de vajon meg tudják-e menteni a turisták Robert Morgand életét? Több száz kiabáló, üvöltő négerből álló tömeg választotta még el őket Robert-tól, és a szörnyen izgatott feketék alig vették észre az újonnan érkezetteket.

Roger már éppen a veszéllyel mit sem törődve rohamot vezényelt volna, akár a vadászezredében, de egyik útitársa megelőzte.

A kirándulók leghátsó soraiból hirtelen egy lovas viharzott elő, és úgy csapott le a föltorlódott négerekre, akár a mennykő.

Amikor a lovas elzúgott a turisták mellett, azok döbbenten ismertek rá Blockhead úrra, aki ólomsápadtan, páni félelemben üvöltözve csimpaszkodott lova nyakába, de az csak egyre jobban megbokrosodott a négerek kiáltozásától.

Blockhead ordításaira a kormos képűek⁶ rémült kiáltozással feleltek. A megvadult ló vágtatva, szökellve tiport le mindent, ami az útjába került. Egy perc alatt kiürült az egész térség. Akik csak járni tudtak, azok mind egy szálig a barlangok legmélyére menekültek az iszonytató csataló elől.

Egyetlen kivétellel. Egy néger még állta a sarat.

Az út közepén, földijeinek rémületére ügyet sem vetve, egy herkulesi termetű, éjsötét óriás nézett farkasszemet Robert-ral. Már egy negyedórája töltögette a puskaport ódon spanyol muskétájába, s most büszkén emelte a magasba a fegyvert.

Még egy perc, és a légnyomás szétveti kezében a puskát: már a vállgödrébe támasztja, már célba veszi Robert-t...

Roger és társai előrerontottak a visszavonult vegyeskereskedő parádés lovasmutatványával megtisztított téren. De vajon meg tudják-e akadályozni, hogy elsüljön a fegyver?

Szerencsére egy hős gyorsabb volt náluk: szabadságtól megittasult paripája hátán Mr. Absyrthus Blockhead ismét az élre tört!

Máris két lépésre találta magát az óriási négertől, aki még mindig a szokatlan művelettel, ósdi mordályának elsütésével kísérletezett. A megbokrosodott ló visszahőkölt a váratlan akadály láttán: négy patáját a földnek szegezte, majd tajtékozva felágaskodott, végül megtorpant.

Bezzeg Mr. Absyrthus Blockhead folytatta a megkezdett vágtát! Nagy nekibuzdulásában - no és némiképp a már elért sebesség okán is - átbucskázott paripája nyakán, és tetszetős görbét leírva, szabályos röppályán, valóságos bombaként vágódott a néger mellkasának.

Lövedék és célpontja egy kupacban hemperedtek a földre.

Roger és társai ebben a pillanatban értek a megörökítésre méltó csata színhelyére.

Blockheadet egy szempillantás alatt föltámogatták, keresztben föltuszkolták egy ló hátára, elárvult paripáját pedig egy turista vette pártfogásába. Miután Robert is fölpattant a maga hátasára, az európaiak kis csoportja vágtában elhagyta a néger falut, épp ellenkező irányban, mint amerről jöttek.

Még egy perc sem telt el azóta, hogy megpillantották Robert Morgand-t, és már mindnyájan biztonságban voltak. Bizony, Mr. Absyrthus Blockheadnek ez a rövidke idő is elég volt, hogy örökre beírja nevét a lovas hadviselés aranykönyvébe, föltaláljon egy új hajítófegyvert, s ráadásul még egy embertársa életét is megmentse!

A vitéz harcos egyelőre nem volt túl jó bőrben. Miután erős agyrázkódás érte, ájulása tartósnak ígérkezett.

Mihelyt azonban elég messzire értek a néger falutól, hogy ne kelljen ellentámadástól tartaniuk, leszálltak a nyeregből, és hideg vízzel fellocsolták Blockhead urat. Az pár perc múlva már készen is állt rá, hogy folytassa az utat.

A visszavonult vegyeskereskedőnek előbb azonban még fogadnia kellett Robert hálás szavait. Nem nagyon értette, mit köszönget neki, de hisz szerény ember volt világéletében.

Lovaikat lépésre fogva egy órába telt, míg megkerülték a sziget középső hegycsúcsát, a Pozzo de la Nievét, vagyis „havas kutat”, amely az oldalába mélyített jégvermekről kapta a nevét.⁷ Ezután egy széles fennsíkot szelt át az útjuk, amelyet számos magányos sziklaorom (a helyiek „roqué”-nak mondják) tarkít. Egymás után hagyták maguk mögött a Saucillo del Nublót, ezt a száztizenkét méteres monolitot, majd a Bentaygát és a Cumbrét.⁸

Akár a néger falu izgalmai okozták, akár a fáradtság, annyi bizonyos, hogy nem sok szó esett a fennsíkon. A turisták némán léptettek, legtöbbjük az eredeti beosztás szerinti helyén. Néhány apró változás azért történt: Saunders a vitéz Blockhead társául szegődött, míg Robert és Roger párban haladtak, s mögöttük Alice és Dolly alkotta a második sort.

A két francia a rejtélyes eseményről beszélgetett, amely kis híján egyikük életébe került.

– Helyesen látta előre a veszélyt - szólt Roger -, csak abban tévedett, hogy az nem hátulról, hanem elölről fenyegetett.

– Igaz - ismerte el Robert. - De miből gondolhattam volna, hogy pont az én szerény személyem lesz a célpont? Egyébként nem kétlem, hogy a véletlen műve az egész, és ha énhelyettem maga merészkedik a kormos képűek falujába, akkor magát fogadták volna ilyen szívélyesen.

– No de hogy kerül egyáltalán egy fekete kolónia egy fehérek lakta ország kellős közepére? - kérdezte Roger.

– Szökött néger rabszolgák alapítottak itt hajdan köztársaságot - magyarázta Robert. - Mára minden művelt ország kormánya eltörölte a fennhatósága alá tartozó területeken a rabszolgaságot, így a köztársaságot nincs értelme fenntartani. Csakhogy ezek a vasfejű négerek mindenben az elődeik szokásait akarják követni. Rideg barlangjaik mélyén ma is szinte teljes elszigeteltségben élnek, és van, hogy álló évig sem mutatkoznak a szomszédos falvakban.

– Az biztos, hogy nem valami vendégszerető népség - nevetett Roger. - No de mi az ördöggel sikerült így fölkorbácsolnia a népharagot?

– Semmivel az égvilágon - felelte Robert. - Fortyogott az már azelőtt is, hogy a faluba értem.

– Nocsak! És mitől gurultak ennyire dühbe?

– Azt nem árulták el nekem, de a rám zúdított szitkokból azért sikerült kihámoznom, hogy mi a sérelmük. Tudnia kell, hogy a Kanári-szigetekre egyre több külföldi érkezik, amit sok helybéli rossz szemmel néz, mert attól tart, hogy az idegenek mindenféle kórságot hurcolnak be a szigetekre, amibe végül mindenki belepusztul. Nomármost, a kormos képűek azt vették a fejükbe, hogy mi leprakórházat és tüdőszanatóriumot akarunk létesíteni az ő falujukban. Ez hozta ki őket a sodrukból.

– Még hogy kórházat! No de hogyan születhetett ilyen furcsa gondolat a boglyas fejükben?

– Csakis úgy, hogy valaki beléjük plántálta - vélekedett Robert. - Képzelheti, milyen hatással lehet az ilyen ijesztgetés az előítéletekkel teli koponyákra!

– Valaki beléjük...? Kire gyanakszik?

– A helyi vezetőnkre.

– No de mi lenne a célja ezzel?

– Mi más, mint a haszonszerzés? A jómadár kivette volna a részét a zsákmányból.

Ez a magyarázat valóban hihetőnek tűnt, és minden bizonnyal így is történt a dolog. Vezetőjük az előző éjjel készíthette elő a csapdát, akkor ültette el a dühítő gondolatokat a könnyen föltüzelhető és becsapható négerek tompa agyába.

Robert azt azonban elhallgatta, hogy Jack is bizonyosan bűnrészes, és őneki nyilván nem az azonnali zsákmányszerzés volt a célja. Alapos mérlegelés után Robert úgy döntött, hogy nem szól a gyanújáról. A súlyos vádhoz bizonyíték is kell, és Robert ilyennel nem rendelkezett. Feltételezéseknek persze bővében volt, de mivel a vezető megszökött, bizonyítékkal nem tudott szolgálni. Ilyen körülmények között jobb, ha hallgat az egész ügyről - gondolta.

Meglehet, akkor is így tett volna, ha van mire támaszkodnia. Hisz maradjon inkább büntetlenül a támadás, mintsem úgy álljon bosszút, hogy abból miss Lindsaynek épp akkora kára származzék, mint a bűnösnek.

Amíg a két francia erről az érdekes témáról tárgyalt, Saunders Blockhead nyugalmát háborgatta.

– Gratulálok, uram! - mondta rögtön, indulásuk után alig pár lépéssel.

Blockhead egy szót sem szólt.

– Micsoda mesteri fejesugrás! - nevetett Saunders; azaz megnyikordult, mint a kenetlen pinceajtó.

Blockhead makacsul hallgatott. Saunders élénk érdeklődést mutatva közelebb oldalazott hozzá.

– Hát hogy érzi magát, kedves uram?

– Kutyául! - sóhajtott Blockhead.

– Bizony, bizony... - bólintott Saunders. - A feje, ugye...

– Dehogyis a fejem!

– Akkor meg micsodája?

– A túlsó végem! - nyögte Blockhead, aki hasmánt feküdt a lován.

– A túlsó vége! - ciccegett Saunders megértően. - Ugyan, ugyan, hát olyan sokat számít, hogy melyik vége...?

– Számít bizony! - morogta Blockhead.

– Az ördögbe is! - felelte Saunders. - Mindenesetre az egészről csakis a Thompson Ügynökség tehet. Ha nem tizenöten lennénk, hanem százan, akkor talán ránk támadtak volna? Fájna most magának a... feje? Ha nem lóháton kirándulunk, hanem, amint abban az arcátlan programban áll, hordárok visznek, akkor fájna most magának a... másik fele? Ki csodálkozhatna ezek után, ha maga tajtékzik a jogos haragtól?

Blockheadnek volt ereje tiltakozni.

– Dehogy tajtékzom, uram, sőt el vagyok bűvölve! - szólt kissé elcsukló, de máris a szokásos lelkesedésétől átfűtött hangon.

– El van bűvölve? - ismételte Saunders meghökkenten.

– Hát hogyisne lennék elbűvölve, uram! - bólogatott még lelkesebben Blockhead. - Mindenki alá lovat adnak, és aki négereket akar látni a szigeten, az se marad hoppon... rendkívüli ez, uram, sőt rendkívül rendhagyó!

Nagy áradozásában Blockhead egészen megfeledkezett fájdalmáról. Óvatlanul kiegyenesedett a nyergében, és ünnepélyesen kezet nyújtott.

– Blockheadnek ami a szívén, az a száján, uram!... Jaj! - és visszahanyatlott a hasára, mert egy égető érzés rádöbbentette a valóságra. Saunders faképnél hagyta a javíthatatlan derűlátót.

Tizenegy óra körül beértek a Cumbre előhegyei között rejtőző számos falu egyikébe. Csevegve haladtak át a falucskán, egészen egy kis térig, ahonnan nem vezetett kifelé más út, mint amelyiken odaérkeztek. A lovasok zavartan torpantak meg.

Csakis úgy történhetett, hogy két órával azelőtt, az elágazásnál rossz irányba indultak el. Akkor pedig nincs más megoldás, vissza kell fordulniuk.

Robert mindenekelőtt szót akart váltani a helyiekkel. Ekkor azonban súlyos nehézséggel kellett szembenéznie. Robert spanyolságából a helyiek nem értettek egy árva kukkot sem, a helyiek beszédén pedig Robert nem tudott eligazodni.

A tolmácsot ez nem is lepte meg különösebben, hiszen hallott már róla, hogy milyen hihetetlen eltérések vannak a belső vidékek nyelvjárásai között.

De beszédes némajáték kíséretében addig-addig ismételgette a „Telde” szót - mert így hívták a várost, ahová ebédre el akartak jutni -, amíg kielégítő eredményre nem jutott. Az egyik bennszülött a homlokára csapott, odahívott egy surbankó legénykét, hosszadalmas és érthetetlen intelmekkel látta el, majd intett a lovasoknak, hogy kövessék botcsinálta vezetőjüket.

Két órán keresztül léptettek a fütyörésző lurkó nyomában. Emitt egy ösvényen kapaszkodtak föl, amott egy csapáson ereszkedtek le; most egy úton keltek át, majd meg egy másik ösvényre tértek. Már rég célba kellett volna érniük. Robert már arra gondolt, hogy jobb híján mégis megpróbál kiszedni valamit ifjú kalauzukból, amikor egy újabb útkereszteződésnél a fiú vidáman meglengette a sapkáját, dél felé mutatott, majd nyakába szedve a lábát egy szempillantás alatt eltűnt egy kecskecsapáson.

A turisták megdöbbenten néztek utána. Mi az ördögöt vélt érteni az a falusi, aki melléjük adta a fiút? Akárhogy is: késő bánat ebgondolat. Mit volt mit tenni, továbbindultak, de nem dél felé, hanem északnak, mert csak arrafelé remélhették föllelni Telde városát.

Ám teltek-múltak az órák, és az összetört, kiéhezett utasok csak nem látták meg Telde templomtornyát. Eltelt az egész nap, s a keserves menetelésnek sehogy sem akart vége szakadni. A két Blockhead kisasszony volt a legszánalmasabb állapotban: nyögni sem bírtak, s lovuk nyakára omolva hagyták, hogy vigye őket, ahová akarja.

Hat óra körül a legmerészebb turisták fölvetették, hogy a szabad ég alatt is letáborozhatnának, de ekkor végre házakat vettek észre. Tüstént gyorsabb tempóra ösztökélték lovaikat. Micsoda meglepetés: Las Palmast látták maguk előtt! Sietve átkeltek a városon, és egy óra múlva már a Seamew-n voltak; soha nem derült ki, milyen úton-módon jutottak vissza a városba.

Az ebédlőben éppen a vacsorát tálalták: az utazók gyorsan asztalhoz ültek, és máris a levesüket kanalazták. Sajnos, az étrend összeállítása most is azon elvek alapján történhetett, amelyek már két napja is érvényben voltak a Seamew fedélzetén, s az éhes gyomroknak meg se kottyant a kevéske étel.

Ezen az apró bosszúságon mégis szó nélkül túltették magukat. Fontosabb kérdés foglalkoztatott most mindenkit: hogy áll a gőzgép javítása? Hogy még nem fejezték be, arról az állandó kopácsolás is tanúskodott. Mindenhová behatolt a pokoli zaj: az ebédlőben alig hallották egymás szavát, a fülkékben kirepült a szemükből az álom. A kalapálás egész éjszaka tartott, és teljesen kétségbe ejtette az utasokat.

Robert a fáradtságtól végül mégis álomba szenderült. Hajnali ötkor arra riadt föl, hogy hirtelen csönd támadt. Minden zaj elült a hajó fedélzetén.

Robert egy perc alatt felöltözött, és fölment a néptelen fedélzetre. Csak Pip kapitányt és Bishop urat látta, a viharfedélzet lábánál beszélgettek. Gondolta, lemegy hozzájuk és tájékoztatást kér, de ekkor meghallotta a kapitány hangját:

– Nos, minden készen áll, uram?

– Igenis, parancsnok úr - felelte Bishop.

– És meg van elégedve a javításokkal?

– Hm! - dünnyögte Bishop úr.

Majd kis csönd után hozzátette:

– Tatárboc azt mondaná, parancsnok úr, hogy kutyából nem lesz szalonna.

– Nem bizony! - bólintott a kapitány. - No de azért el tudunk indulni, igaz?

– Hogyne, parancsnok úr - felelte Bishop úr. - De vajon meg is tudunk érkezni...?

Ismét hallgattak egy sort; ez a csönd hosszabb volt az előzőnél. Robert előrehajolt, és azt látta, hogy a kapitány borzasztóan kancsalít, mint mindig, amikor nagy érzelmek gyötrik. Azután meggyömködte az orra hegyét, s végül megragadta a főgépész kezét:

– Micsoda kalamajka, uram! - mondta ünnepélyesen, s azzal búcsút vett a tiszttől.

Robert úgy vélte, jobb, ha nem árulja el útitársainak a szabálytalanul tudomására jutott előrejelzést. Azt, hogy fölszedik a horgonyt, nem kellett külön bejelentenie: ezt hamarosan a kéményből gomolygó füst is hírül adta az utasoknak.

Az Általános Ügyintézőt csakis az azonnali indulás menthette meg ügyfeleinek haragjától, amelyet a minősíthetetlen ebéd még jobban fölkorbácsolt. Mégsem reklamált senki, éppen csak vesztegzár alá helyezték az Ügynökség bűnös vezetőjét. De látni kellett volna, hogy földerültek az arcok, amikor az étkezés vége felé meghallották az indulásra felkészítő első vezényszavakat: másutt talán elviselhetőbb vacsora vár rájuk?