THOMPSON CSILLAGA HANYATLÓBAN

Az események tehát Saundersnak adtak igazat. Thompson fölött beborult az ég, sőt hanyatlóban volt a csillaga, ahogy azt az epés jós Horta egét szemlélve megjövendölte.

Vajon lesz-e folytatása annak a vitának, amely utasainak többségével szembeállította Thompsont? Erre csak a jövő adhatta meg a választ, de valami bizonyosan megroppant az Általános Ügyintéző és azok között, akiknek az ügyeit intézte.

Úgy mondják, hogy éhes embernek vacsora híján egy jó alvás is megteszi. A bosszús turisták jókedvét viszont nem adhatta vissza az álom, s így június 2-án reggel csupa zúgolódó sétálóval népesült be a viharfedélzet.

Kész szerencséje volt Thompsonnak, hogy az előző nap eseményei egyelőre elfojtották a fortyogó haragot. Mindenkinek egy dolog kötötte le a figyelmét, ugyanarról esett szó mindenütt, és ez enyhítette az aznapi első találkozások feszültségét.

Talán nem is volt utas, aki ne sajnálkozott volna Lindsayné gyötrelmein, s még kevésbé olyan, aki ne magasztalta volna Robert Morgand hősiességét. Útitársai már eddig is értékelték Robert megbízhatóságát, és - mi tagadás - Thompson áradozása sem tévesztett hatást, de most már egyenesen fölnéztek rá, és alig várták, hogy megéljenezhessék, mihelyt megjelenik a fedélzeten.

De Robert-nak nyilván testét-lelkét kimerítette az előző napi megpróbáltatás, s meg is sebesülhetett, amikor fölvette a harcot a megvadult árral. Egész délelőtt a kabinjában maradt hát, s nem adott alkalmat csodálóinak, hogy kinyilvánítsák jogos lelkesedésüket.

Jobb híján a dráma tanúihoz fordultak hát. Saundersnak, Hamiltonnek és Blockheadnek nem is egyszer kellett beszámolnia megrendítő kalandjukról.

De nincs olyan téma, amely ki ne merülne egyszer. Miután minden részlet már többször is elhangzott, és Roger kijelentette, hogy honfitársa csak kimerültsége miatt maradt kabinjában, s délután alighanem fölkel, az utasok nem foglalkoztak többet Alice-szel és Robert-ral, és mindenki visszatért a maga dolgához.

Vagyis: szidták Thompsont, mint a bokrot. Ha a kemény szavaknak súlyuk volna, az Ügyintéző egy percen belül bizonyosan összeroskad. Az Ügynökség áldozatai kis csoportokban zsémbeltek, úgy töltötték ki rajta a mérgüket. Egyenként fölhánytorgattak minden régi panaszt és sérelmet. Hamilton és Saunders gondoskodott róla, hogy egy se maradjon említetlen.

De bárhogyan bujtogatott a két uszító, a rossz hangulatnak nem lett semmi fejleménye. Senki nem vetette föl, hogy menjenek Thompsonhoz panaszra. Minek is tennék? A múltat, ha akarná, sem változtathatná meg. Ha már voltak olyan ostobák és hittek az Ügynökség ígéreteinek, akkor viseljék a következményeket. Már úgyis csak az utazás egyharmada van hátra: az is nyilván pont olyan lesz, mint az első kétharmad volt.

Nos, az utolsó harmad nem is kezdődhetett volna rosszabbul. Éppen csak elhagyták Madeirát, amikor máris újabb kellemetlenség tette próbára az utasok türelmét. A Seamew alig haladt. Nem kellett tengerésznek lenni ahhoz, hogy észrevegyék rohamos lassulását. Hol volt már a beígért és rövid ideig be is tartott tizenkét csomós sebesség? Most már az óránkénti öt mérföldet is alig tudták elérni! Ha egy halászhajó veszi vontatókötélre őket, már azzal is többre jutottak volna.

Nem kellett soká találgatniuk, mi okozhatta ezt a végletes lassulást: bárki hallhatta, milyen szánalmasan nyög, zihál és csikorog a gőzgép, s hogyan szökik ki sisteregve a gőz az eresztékeken.

A vak is láthatta, hogy ilyen tempóban csak negyvennyolc óra múlva érik el a Kanári-szigeteket. De mit tehettek volna? Természetesen semmit - Pip kapitány is így felelt a bosszús Thompsonnak, akinek úgy kellett ez a késés, mint púp a hátára.

Csöndben viselték hát a bosszúságot. Be kellett látniuk, hogy a düh hasztalan - így csak a levertség maradt. Fenyegetés helyett az arcukon is csak fáradt beletörődés tükröződött.

De mily végletesen mély lehetett ez a beletörődés, ha még a megszokott időben felszolgált ebéd sem zökkentette ki belőle a társasutasokat! Pedig az ételre aztán lett volna miért panaszkodniuk.

Aki végigtekintett az asztalon, joggal hihette, hogy Thompson a hasukon próbálja megtakarítani az állandó késések okozta külön kiadásokat. A mostani ebédet össze sem lehetett hasonlítani például azzal az étkezéssel, amelynek során Saunders először engedett szabad folyást a mérgének.

De még ekkor sem hagyta el az ajkukat zokszó; tudták, hogy úgyis hiába. Némán fogyasztották szánalmas táplálékukat. Thompson kissé félve figyelte a szeme sarkából az áldozatait, de joggal gondolhatta, hogy sikerült végleg betörnie őket. Csupán Saunders nem tette le a fegyvert: ő ezt a legutóbbi sérelmet is gondosan följegyezte napi kiadásainak noteszébe. Semmi nem merülhet feledésbe: ő majd egy füst alatt nyújtja be a számlát minden kiadásért és sérelemért.

A komor hangulat akkor oldódott valamelyest, amikor két óra felé Robert is megjelent a viharfedélzeten. Az utasok mind odasiettek hozzá, még az is melegen szorongatta a kezét, aki addig egy szót se szólt a hajótolmácshoz. Robert jól nevelt szerénységgel fogadta a túláradó gratulációkat, és mihelyt illendőn megtehette, inkább félrehúzódott Dollyval és Roger-val.

Alig kezdett még oszlani a lábatlankodó sokaság, amikor Dolly örömkönnyekben úszva megragadta Robert két kezét. Ez a férfit is megindította: nem lehetett olyan szűkkeblű, hogy elhárítsa a természetes hála e megnyilvánulását. Mégis zavarba esett, s végül igen megkönnyebbült, amikor honfitársa a segítségére sietett.

– Most, hogy magunk között maradtunk - szólt hamarosan Roger -, gondolom, beszámol nekünk életmentő tettéről?

– Igen, meséljen el mindent, Morgand úr! - könyörgött Dolly is.

– De mit is mondhatnék? - felelte Robert. - Végtére is mi sem lehetett volna könnyebb és egyszerűbb.

De barátai persze nem érték be ennyivel: apróra el kellett mondania mindent. Dolly önfeledten hallgatta.

Robert csak pár pillanattal Alice után vetette magát a habokba, így szerencsére gyorsan utolérte az asszonyt. De az őrjöngő ár mélyén olyan iszonyatosan kavargott az örvény, hogy soha nem menthette volna meg Lindsaynét, sőt maga is belevész, ha éppen a legjobbkor nem sodródik melléjük egy hatalmas fa, amelyet az ár levelestül-ágastul fordított ki a hegyoldal magasából. Innentől kezdve Robert-nak már nem volt sok szerepe. Mindketten fölkapaszkodtak a fára, s ezzel félig-meddig már meg is menekültek. Robert egy vastagabb ággal, akár egy csáklyával, a bal part felé lökte alkalmi tutajukat, ahol a szövevényes ágak fennakadtak, s a megmentő fa megfeneklett. A többit már ki lehetett találni: miután elvergődtek egy parasztkunyhóig, onnan már hordszéken hozták be őket Funchalba, s mire társaik komolyabban aggódni kezdtek volna, már vissza is értek a Seamew-ra.

Ennyit mondott el Robert, de Dolly addig ismételtetett vele mindent, amíg a legapróbb részletre is fény derült. Boldogságából csak a vacsorára szólító harang zökkentette ki. Az ő számára úgy röpült el az egész nap, akár egy álom.

A többi utasról már nem lehetett ugyanezt elmondani. A hajón borongós hangulat uralkodott, a percek óráknak, az órák évszázadoknak tűntek. A három társalkodónak ez eddig nem tűnt föl, de a vacsoraasztalnál már nem kerülhette el a figyelmüket. Épp olyan csönd ülte meg az étkezőt este is, mint délben. Vágni lehetett volna a mélységes unalmat. Csak ketten töltötték kellemesen az időt, a két telhetetlen: Johnson és Piperboom. No de honnan is ismerhetné az unalmat a telhetetlen szivacs és a feneketlen hordó?

Piperboom talán már arra gondolt, hogy szokása szerint mindjárt rágyújt a pipájára, s az emberek gyarló gondjai elől füstfelhőbe burkolózik. Egyelőre az kötötte le, amit a hivatásának érzett ebben az árnyékvilágban: minőségre való tekintet nélkül, nagy mennyiségben lapátolt magába minden ehetőt.

Ez a félelmetes emésztőgép méltó párjára lelt Johnsonban, aki az asztal túlsó végén a legfásultabb szemlélőt is lenyűgöző módon ürítgette a különböző formájú és tartalmú flaskákat. Be volt rúgva, mint az öreg ágyú: merev testtel ült a székén, arca bíborvörös volt, homloka sápadt; a keze remegett, és üveges tekintettel meredt maga elé.

Egyikük sem értette, hogy mi zajlik körülöttük, és megszólalni sem voltak képesek, így az általános békétlenség nem hatolt el a tudatukig. De ők amúgy sem osztották volna a többiek elégedetlenségét. Hisz ha lehet rogyásig inni, ha lehet pukkadásig enni, mi hiányzik akkor egy kellemes utazáshoz?

Ám e két boldog emberen kívül az asztaltársak mind savanyú ábrázatot vágtak. Igaz, egyiküket sem lehetett még Thompson esküdt ellenségének mondani, de az is biztos, hogy barátra aligha talált volna közöttük.

Pontosabban egy, egyetlenegy barátja még most is akadt. Ha valaki ekkor látja először a társasutasokat, annak is első szempillantásra feltűnt volna, hogy egyikük jóval hangosabban beszél a többinél, és azt sem veszi a lelkére, hogy szavai visszhangtalanul enyésznek el útitársai közönyös csendjében.

Már tizedszer mesélte el, hogyan menekült meg Lindsayné asszony a halál torkából, s bár szomszédjai már rég nem figyeltek rá, még mindig nem fogyott ki a Robert Morgand-t dicsérő jelzőkből.

– Bizony, uraim - kiáltott föl -, ilyen az igazi hős! Szóval látjuk ám, hogy egyszer csak egy akkora hullám robog felénk, mint egy ház. Azt hittük, ütött az utolsó óránk! Emberfeletti bátorság kell ahhoz, hogy valaki csak úgy a vízbe ugorjon, mint a professzor úr. Én, szó ami szó, nem ugrottam volna bele, de más sem! Blockheadnek, ami a szívén, az a száján, uraim!

Bizony, a visszavonult vegyeskereskedő becses személyében Thompson igaz barátot tudhatott maga mögött. De lám, mit tesz a kapzsiság, egy perc alatt kis híján örökre elveszítette ezt az egy hű barátot is.

Éppen asztalt bontottak, s az utasok visszaszállingóztak a viharfedélzetre. Szinte semmi nem törte meg a csendet, csak Blockhead kürtölte továbbra is világgá határtalan elégedettségét. Szavait elsőrenden bájos családjának tagjaihoz intézte, akikhez már-már a két börtönőrétől szabadulni nem tudó szerencsétlen Tigget is hozzá lehetett számítani.

– Abel! - kezdte ünnepélyesen Blockhead. - Soha ne feledd, mit adatott látnod ezen a mostani utunkon. Remélem...

Vajon mit remélt Blockhead? A visszavonult vegyeskereskedőnek már nem jutott ideje kifejteni. Thompson lépett hozzá, kezében papír.

– Elnézését kérem, Blockhead úr - szólt Thompson -, de be kell nyújtanom egy aprócska számlát. Egy volt kereskedőnek nyilván nem lesz ellenére, hogy naprakészen tartsuk az elszámolásunkat.

Blockhead jámbor képe megnyúlt, és szokatlanul izgatott lett.

– Miféle számlát? - tolta vissza az odanyújtott papírlapot. - Mi már rég kiegyenlítettünk minden számlát, uram, rendesen kifizettük a helyünket.

– Nem egészen, uram - helyesbített mosolyogva Thompson.

– Hogyhogy... nem egészen? - dadogta Blockhead.

– Merem állítani, kedves uram, hogy cserben hagyja az emlékezete - erősködött Thompson. - Ha belegondol, biztosan eszébe fog jutni, hogy összesen négy teljes árú és egy félárú jegyet váltott.

– Tényleg - nyitotta tágra a szemét Blockhead.

– Nomármost - folytatta Thompson -, a félárú jegyet ön az itt jelenlévő fiának, Abel úrfinak vette, aki indulásunk napján még nem töltötte be a tizedik életévét. Gondolom, nem nekem kell emlékeztetnem az édesapját, hogy Abel úrfi éppen ma érte el ezt az elragadó életkort.

Minél tovább mondta a magáét Thompson, annál jobban elsápadt Blockhead. A pénztárcájában akarnak turkálni?

– Vagyis...? - szólt megtört hangon.

– Vagyis a mai napon érvényét veszti Abel úrfi korkedvezménye. Ám puszta előzékenységből, no meg azért is, mert utazásunk egy részét már megtettük, Ügynökségünk kész lemondani az őt megillető különbözet feléről. Mint láthatja, a számlán így csupán tíz font sterling áll, egy pennyvel sem több.

Ezzel Thompson egy finom mozdulattal csüggedt utasa ujjai közé csúsztatta a papírszeletet, és csücsörítve várta a választ. Blockhead arcáról eltűnt a szokásos derű. Gondolhatjuk, milyen dührohamot kapott volna, ha béketűrő természete egyáltalán ismeri a heves érzelmeket! De Blockhead nem volt képes dühbe gurulni. Ajka elfehéredett, homloka ráncokba futott, súlyosan, megsemmisülten hallgatott, míg Thompson gunyorosan pillantott rá.

Csakhogy az Általános Ügyintéző alábecsülte ügyfelét. Az ártalmatlan Blockheadnek félelmetes szövetségesei voltak. Máris három pár karmos kéz próbálta kikaparni a szemét; három agyaras pofa acsarkodott rá, és három torokból harsant dobhártyaszaggató sikítás. Georgina asszony és a két drága miss, Mary és Bess siettek a családfő segítségére.

Thompson szembefordult támadóival, de az eltorzult arcok láttán páni rémület fogta el. Gyorsan nyakába szedte a lábát. Szó szerint a bőrét mentette, míg Georgina asszony, miss Bess és miss Mary a felindultságtól ziháló Absyrthus Blockhead karjaiba vetették magukat.