Gyors, szapora léptekkel haladtunk végig a városon, majd kifordultunk a Duna partjára.

Az idő esőre állt. Sűrű, nehéz fellegek ereszkedtek le a földre. Furcsa fojtott levegő, mintha nehéz súlyként nyomná agyunkat és összeszorítja szívünket. A madarak lankadtan, alacsonyan leeresztett szárnyakkal, közel a földhöz repültek. Egy falevél sem mozdult a nyomott, fojtott levegőben és mégis minden idegszálunkban ott éreztük a kitörésre készülő vihart.

Az utcák is csendesek, elhagyottak. Egy-két parasztember lézengett az utcákon, néhány asszony, kik sürgős bevásárlások után jártak. Különben pedig az emberek behúzódtak lakásaikba, hogy a minden pillanatban kitörni akaró zivatar szabad ég alatt ne érje őket.

Útközben nem győztem dicsérni Székely rendőrfőnök óvatosságát. Mert hiszen ha rendőrökkel vonulunk végig a csöndes utcákon, bizonyára óriási feltűnést keltettünk volna.

Radvánszky Ferenc még mindig szótlanul haladt mellettem. Ez a némaság olyan éles ellentétben állt kedves, közvetlen, jóízű beszédességével.

Attól tartottam, hogy Ferenc barátom, ha szemtől-szembe kerül Storitz-cal, képtelen lesz majd uralkodni magán és valami erőszakos cselekedetre ragadtatja el magát.

És most már őszintén sajnáltam, hogy Székely rendőrfőnök megengedte a fiatal Radvánszkynak, hogy velünk tartson. Hiszen jól tudtam, hogy itt csak az abszolút nyugalom és hidegvér segíthet rajtunk.

Egy negyedóra mulva ott voltunk Storitz háza előtt...

A ház mintha teljesen kihalt lett volna, az ablakok mind becsukva.

Összeszorult szívem, mikor ennek a zord háznak félelmetes magányosságát láttam.

És úgy látszik, Ferenc lelkén is átfutott ez az érzés, mert az arca még komorabb lett. Kínosan, nehezen, fájdalmasan sóhajtott és keze fenyegetőleg ökölbe szorult. Ám egyetlenegy szó sem hagyta el keményen összeszorított száját...

Az utca szegletén, hol Storitz háza állt, egy ember sétálgatott zsebretett kézzel, közömbös arckifejezéssel. Székely rendőrfőnök megbízottja.

Mi is azonnal hozzácsatlakoztunk, a következő pillanatban Székely rendőrfőnök intésére hat polgári ruhába öltözött titkosrendőr jött elő.

És most mindnyájan megálltunk a rejtelmes ház kertjének kerítése előtt.

– Lakatost is hoztam magammal, - mondta a rendőrfőnök - ha a kert kapuja nem nyílnék meg szépszerével előttünk.

Storitz házának ablakai, mint említettük, csukva voltak. Az ablakokat zsalu, a toronyszoba ablakait pedig függöny borította.

– Azt hiszem, a ház teljesen üres, - jegyezte meg az egyik polgári ruhába öltözött rendőr.

– Majd meglátjuk - felelt Székely rendőrfőnök. - Ám őszintén szólva, engem nagyon meglepne, ha a házat lakatlannak találnánk. Nézzék csak figyelmesen a kéményt, látják ott azt a vékony kis füstoszlopot?...

A rendőrfőnöknek igaza volt. A ház baloldalán levő kéményből vékony füstoszlop szállt fel.

– Ha Storitz nincs is itthon, - tette hozzá Székely rendőrfőnök - szolgája, Hermann, minden valószínűség szerint itthon lesz. Reánk nézve pedig jelenleg csak az a fontos, hogy valaki kinyissa az ajtót.

Ami engem illet, tekintettel Ferenc barátom lelkiállapotára, jobban szerettem volna, ha Storitz jelenleg nincs házában. Sőt azt tartom volna legkívánatosabbnak, ha megelégelvén a zűrzavart, melyet okozott, és félvén annak következményeitől, végképpen elhagyta volna a várost.

Székely rendőrfőnök a kopogtatóval erősen rávert az ajtóra.

Aztán vártunk, hogy valaki majd csak előjön ajtót nyitni.

Két vagy három perc mulva Székely rendőrfőnök újra megdöngette az ajtót.

Vártunk. Hiába, senki sem jött.

– Úgy látszik, a lakók kissé nagyothallók, - dörmögte a rendőrkapitány.

Majd a lakatoshoz fordult:

– Törje fel a zárt! - mondta határozott, parancsoló hangon.

A lakatos kiválasztott ládikájából egy szerszámot s az ajtó pár pillanat mulva minden ellenállás nélkül kinyílt.

Székely rendőrfőnök és én, négy rendőr kíséretében beléptünk az ajtón.

Két rendőr kinn maradt, hogy a kijárásokat őrizze.

Végigmenve a kerten, eljutottunk a ház ajtajáig, melyhez három lépcsőfok vezetett.

Ez az ajtó is csukva volt.

A kapitány itt is megrázta az ajtót. Két-három pillanatig erősen dörömbölt, de aztán látva, hogy senki sem jelentkezik, újra felszólította a lakatost, hogy vegye elő szerszámait.

A lakatos ezt az ajtót is feltörte.

Arra gondoltam, hogy Storitz Vilmos, ha sejtett volna valamit jövetelünkről, mindenesetre gondosabban, erősebben bezárta volna az ajtókat, vagy pedig valami belső biztosítószerkezettel lehetetlenné teszi, legalább is nagyon megnehezíti a bejövetelünket. Ám nagyot csalódtam feltevésemben.

Ez az ajtó is éppen olyan könnyen kinyílt, mint a másik kettő.

A folyosóra értünk. A folyosóra a belső ajtón és rácsain keresztül szűrődött át valami világosság. A rendőrfőnök néhány lépést tett előre és hangosan felkiáltott:

– Van itt valaki? A törvény nevében felszólítom, azonnal jelentkezzék!

Ám semmiféle válasz nem jött, pedig a rendőrfőnök még egyszer megismételte a parancsot.

A ház teljesen néma, mintha semmiféle élő lélek nem lakna ebben az épületben.

És ott, a dermesztő csendben feszült figyelemmel hallgatóztunk.

De hiába, semmi zaj. Csak mintha az egyik távoli szobában recsegett volna meg egész halkan a padló.

De lehet, hogy ez is képzelődés.

Székely rendőrfőnök, Ferenc és én, végigmentünk a folyosón, mely két oldal felé elágazott. A házajtónál ismét ott maradt a két rendőr, hogy a folyosót mindenképpen szemmel tudják tartani.

A hosszú folyosó vége a kert hátsó részébe torkollott.

A teljesen elhagyatott, gondozatlan kert éppen úgy, mint a ház, nagyon kietlen, zord benyomást tett. A fű benőtte az utakat, sűrű bokrok vadon nőttek egymásra, a kerítés mentében néhány nagy lombos, öreg fa állt.

A rendőrök átkutatták a kertet, semmiféle élő lényt sem találtak, bár a földön friss lábnyomokat lehetett látni.

– A kert teljesen üres, - mondta a rendőrfőnök. - Most legokosabb lesz, ha megkeressük a helyet, ahonnan füst szállt fel. Ott tűznek kell lenni s ha valahol, itt bukkanhatunk valami emberi nyomra.

Visszamentünk a hosszú folyosóra. Miután az ajtót gondosan bezártuk magunk után, nekiláttunk a ház átkutatásának. Elsősorban is a folyosóról nyíló konyhába jutottunk be.

Az egyik rendőr kinyitotta az ablakot, mert a konyhában félhomály volt s így könnyen elrejtőzhetett volna benne valaki.

A bútorzat nagyon egyszerű, majdnem silány. Egy hatalmas kemence, melynek csöve beletorkollott a kandalló kürtőjébe. Kétoldalt két nagy szekrény, a közepén egy ütött-kopott asztal, megrozzant szalmaszék és zsámoly. A falakon szögeken lógott néhány lábas, tepsi. Az egyik sarokban falióra. Az óra ketyegett, világos jeléül annak, hogy előző este felhúzták.

A kemencében még ott izzott néhány fatuskó maradványa. Innét jöhetett a füst, melyet kívülről láttunk.

– A konyha már megvan, - mondottam - de hol a szakács?

– És ami fontosabb, - tette hozzá Ferenc - hol a szakács gazdája?

– Folytassuk a kutatást, - vágott közbe komor hangon a rendőrfőnök.

A kővetkező helyiség, ahová bejutottunk, egy nagy tágas szalón volt.

A szoba ódivatú, régi bútorokkal volt berendezve. A padló már erősen kopott szőnyeggel fedve. A hatalmas kandalló párkányán meglehetősen ízléstelen, nagy óra állt. Az óra nem járt és vékony porréteg fedte, éppen úgy, mint a kandalló párkányát.

A szalón végtelenül elhanyagolt és szomorú benyomást tett. Ám egyszerre mégis megkapta valami figyelmünket ebben a banális berendezésű szobában.

Az ablakkal szemközt nagy, ovális keretben berámázott kép függött. A kép rámájának alsó részén egy név volt bevésve.

Közelebb hajoltunk és elolvastuk a bevésett nevet.

Storitz Ottó.

A festő neve nem volt ráírva a képre, de én, ki sok remek festményt láttam életemben, kevés ilyen csodálatos képben gyönyörködtem.

Az egész arc, a lángoló szemek, az erősen összeszorított száj mintha csak élne és ki akarna lépni a rámából.

És nemcsak engem kapott meg így a festmény. Radvánszky Ferenc szinte lenyűgözve bámulta az öreg tudós érdekes, megkapó arcát.

Mert ez az arc egyike volt a legkülönösebb, legérdekesebb ábrázatoknak és nem túlozok, ha állítom, hogy valósággal ijesztő benyomást gyakorolt reám. Azt most már magam sem tudnám megállapítani, hogy ezt a különös, szinte dermesztő impressziót egyedül csak a festmény keltette-e bennem, vagy pedig hozzájárult ehhez a magányos ház, a néma, lakatlan szoba és az egész fantasztikus környezet?

Annyi bizonyos, hogy ebben az elhagyatott szobában, ebben a komor környezetben Storitz Ottó arca úgy nézett reám, mintha valami földöntúli hatalommal felruházott misztikus lény lenne.

Az impozáns fej, a dús, fehér és csapzott haj, az aránytalanul nagy, domború homlok, a szúrós tekintettől villogó sötét szempár és a keskeny ajkú, mégis parancsoló, energikus száj, azt a benyomást tette, mintha élő ember nézne le reánk és figyelné tetteinket. És ebben a pillanatban egy cseppet sem csodálkozom, ha Storitz Ottó képe haragosan rámkiált:

– Mit kerestek itt! Hogy mertek engem nyugalmamban háborgatni?

A szobára félhomály borult és ez a félhomály csak növelte a titokzatosan félelmes hangulatot. Még a rendőrfőnököt is meglepte ez a rámából ránk néző arc. Megdöbbentette a nagy hasonlatosság, mely az apa és fiú között volt.

Ugyanaz a szempár, ugyanaz a homlok, ugyanaz a fejforma, 20-25 esztendő mulva Storitz Vilmos éppen olyan lesz, mint amilyen apja, Storitz Ottó, a nagy tudós volt.

És nemcsak a vonásokban volt meg a megdöbbentő hasonlatosság, hanem az arckifejezésben is.

Apa és fiú arcán egyaránt valami nyugtalanító, fenyegető, komorság volt. Radvánszky Ferenc valósággal lenyűgözve állt az arckép előtt, mintha csak élő, eleven embert nézne, nem tudta levenni róla a szemét.

– Gyerünk, gyerünk, uraim, - sürgetett bennünket a rendőrfőnök - folytassuk a kutatást.

A szalónból a dolgozószobába jutottunk. Ez is barátságtalan és meglehetősen rendetlen helyiség volt. A falak mellett egyszerű, fehér fából készült könyves polcok álltak. A polcok tömve voltak kötetlen könyvekkel.

Futó pillantást vetettem a könyvekre, mert nagyon érdekeltek ennek az embernek az olvasmányai.

Majdnem kizárólag fizikai, kémiai és matematikai munkák voltak a polcon felhalmozva.

A szoba egyik sarkában egy csomó kémiai felszerelés. Tölcsérek, lombikok, mindenféle alakú csövek, különösformájú edények, mellettük halomban egy csomó ásvány, melyeket figyelmesen végignéztem.

Bár magam is vegyészmérnök vagyok, egynémelyikről nem tudtam megállapítani, hogy mi lehet.

A szoba közepén nagy asztal állott, telve üres és félig beírt papirosokkal. Ott álltak még az asztalon Storitz Ottó összegyüjtött munkái, a könyvek mellett egy kéziratcsomó.

Kezembe vettem a kéziratot és rögtön észrevettem, hogy az első lapon a hírneves tudós, Storitz Ottó neve áll.

A kézirat egyébként a világosságról szóló tanulmány volt.

Az asztalon heverő könyveket, kéziratokat és egyéb irományokat hivatalosan lepecsételtük és magunkhoz vettük.

Sajnos, a két szobában és a konyhában vezetett nyomozás semmiféle pozitív eredménnyel nem járt. Semmiféle olyan nyomot nem találtunk, amely valamiféle útbaigazítást adhatott volna számunkra.

Már éppen ki akartunk fordulni a dolgozószobából, midőn a kandallón egy furcsa alakú, kékszínű üveget vettünk észre.

Inkább ösztönös kíváncsiságból, mint tudatos gyanúból, a rendőrfőnök a kandallóhoz lépett és le akarta venni az üveget, hogy közelről megvizsgálja. Már kinyujtott kezében tartotta az üveget, mikor hirtelen megtántorodott, elbotlott és az üveg, melyet éppen csak az ujjaival érintett, leesett a földre.

Az eltört üvegből furcsa, sárgásbarna folyadék ömlött a padlóra. Ez a rendkívül könnyen párolgó és kissé kesernyés szagot terjesztő folyadék néhány pillanat mulva teljesen elpárolgott. Valami furcsa, nagyon gyenge illat maradt utána.

– Az ördögbe is, - kiáltott fel mérgesen a rendőrfőnök - az üveg valósággal végszóra tört el.

– Pedig nem lehetetlen, hogy Storitz Ottó valami kémiai találmánya volt benne, - mondottam.

– Hát akkor a fiánál bizonyára meglesz a kémiai képlet és tud majd belőle újat csinálni, ha szüksége lesz rá, - felelte Székely rendőrfőnök.

Kimentünk a dolgozószobából, de óvatosságból egy rendőrt hagytunk a szoba őrizetére.

Most Storitz hálója került sorra. Az is felette egyszerűen volt berendezve. Mindössze is egy vaságyat, éjjeliszekrényt, tölgyfából készült ruhaszekrényt és egy rézmosdót találtunk a szobában. Egyik sarokban egy dívány és egy szürkével bevont karosszék és még két kisebb szék is állt.

Szőnyeg, függöny, vagy valami dísz egyáltalában nem volt a hálóban.

Írásnak, feljegyzésnek semmi nyomát sem találtuk.

Az ágy vetetlenül állt, de nem bírtuk megállapítani, hogy feküdt-e benne valaki az éjjel, vagy sem.

Székely rendőrfőnök figyelmesen, fürkésző szemmel járta körül a hálószobát. Aztán megállt a mosdóasztal mellett álló veder előtt. A veder szinte színültig tele volt vízzel és a víz felületén szappanhab úszott.

– Itt ma reggel valaki mosakodott, - mondta a rendőrfőnök. - Ez a víz nem maradhatott itt tegnap óta, mert akkor a szappanhab már feloldódott volna. Egészen bizonyos tehát, hogy Storitz néhány órával ezelőtt még itt tartózkodott.

– Úgy látszik, egy-két órával ezelőtt hagyhatta el a házát.

– Az is lehetséges, hogy még visszajön, ha ugyan észre nem vette a rendőröket.

Csakhogy a rendőrök is figyelik a járókelőket, - felelt Székely - és ha meglátják Storitz Vilmost, úgy parancsomnak engedelmeskedve, azonnal letartóztatják.

Ebben a pillanatban tompa zörej hallatszott és mintha valaki halk léptekkel járna valamelyik szomszédos szoba padlóján. Feszült figyelemmel hallgattuk a zajt. Tisztán hallottuk, a szomszéd szobából jött.

Radvánszky Ferenc egy hatalmas ugrással ott termett a szoba ajtajánál és felrántotta azt.

Ám a következő pillanatban csalódott arckifejezéssel fordult vissza.

– Ez a szoba is teljesen üres.

– Talán a padláson jár valaki, - kockáztattam meg, ámbár ezt a feltevést magam sem tartottam valószínűnek.

Ez a helyiség még a hálószobánál is egyszerűbben volt bútorozva. Egy asztal, két szék, egy faágy, rajta meglehetősen elnyűtt matrac és durvaszövésű ágynemű. A falon egy akasztón néhány férfiruha lógott, az egyik szögletben nagy komód; a rendőrfőnök kinyitotta: fehérnemű volt benne.

Minden valószínűség szerint Hermannak, az öreg szolgának szobájában voltunk.

A rendőrfőnök egyébként kijelentette, hogy a szoba ablakát már nagyon hosszú ideje nem nyithatták ki, mert a vaspánt erősen rozsdás volt, és mikor megpróbáltuk kitárni az ablakszárnyakat, próbálkozásunk kudarcot vallott.

– Üres, teljesen üres, - mondta Székely, miután minden zugot átkutattunk. - Most már csak a torony- és a padláshelyiségeket kell átvizsgálnunk. Induljunk uraim, ne vesztegessünk el egyetlenegy percet sem.

Előzetesen meggyőződtünk már arról, hogy Hermann szobájában, azon az ajtón kívül, mely gazdája hálószobájába vezet, semmi más titkos ajtó nincsen.

Kimentünk hát a folyosóra, és már megindultunk felfelé a rendkívül szűk, meredekfokú és kanyargós lépcsőn, mely a toronyszobába és a padláshoz vezetett, mikor a folyosón álló rendőr hangosan felordított.

Hanyatthomlok rohantunk le a lépcsőn.

– Mi baj, Jóska? - kérdezte Székely a hatalmas termetű legénytől, aki minden porcikájában reszketve állt a fal mellett.

– Rendőrfőnök úr kérem, szörnyű dolog történt velem! Itt állok a folyosón és parancs szerint szemmel tartom az ajtókat, mikor egyszerre csak nekem szalad valaki és majd hogy fel nem dönt.

– És ettől ijedtél úgy meg? No, mondhatom, szép vitéz vagy!

– Igen ám, csakhogy aki nekem szaladt, az láthatatlan volt, - mondta komor hangon a legény. - Ne tessék ám azt hinni, hogy képzelődtem. Olyan alaposan nekem szaladt az a Valaki, hogy a falhoz tántorodtam. Élő, eleven embertől nem ijedek ám meg egykönnyen, - tette hozzá mentegetődzve - de kísértetekkel nem merek szembeszállni.

– Ugyan Jóska, nem sül ki a szemed, hogy ennyi ostobaságot fecsegsz itt össze-vissza?

– Hát én pedig amondó vagyok, Rendőrfőnök úr, rossznéven ne vegye a szegény ember szavát, hogy bizony kísértetek járnak ebben az átkozott házban. Az imént is, mielőtt elestem volna, a folyosón lépések zaját hallottam, oszt látni meg nem láttam senkit.

Természetesen nem érthettem meg a legény beszédét és Radvánszky Ferenc mondta el mindezt nekem, és nekem, magam sem tudom, hogyan, de eszembe jutott az az eset az utcán, néhány nappal megérkezésem után, mikor egy ember elesett és senki sem látta, hogy bárki is meglökte volna, sőt ő maga sem. Akkor... akkor persze azt gondoltuk: vagy részeg, vagy hallucinál az az ember, de most, a sok rendkívüli esemény súlya alatt, egészen más színben láttam azt a dolgot.

Egyébként a rendőrfőnököt is gondolkozóba ejtették a történtek. Egy szót sem szólt, csak hümmögött, mialatt megindultunk felfelé a szűk, meredek csigalépcsőn, hogy folytassuk a kutatást.

Először a padlást kutattuk át, ám nagyon hamar elkészültünk munkánkkal, mert néhány ócska bútordarabon és üres ládán kívül egyebet nem találtunk.

Most a torony volt a soron.

A padláshelyiségből csapóajtó vezetett a toronyba.

– A csapóajtó nyitva van! - figyelmeztettem a rendőrfőnököt.

– Úgy van, és talán így magyarázhatjuk meg az imént hallott zajt is. Valószínűleg a szél csapkodta ide-oda a csapóajtót.

– Úgy-e, nem sértődik meg kérem, Rendőrfőnök úr, de én nem osztom véleményét, - mondta Radvánszky Ferenc - ugyanis én tisztán emlékszem arra a zörejre: lépések zaja volt.

– Talán odafönt? - vetettem közbe és felfelé mutattam.

Székely rendőrkapitány szó nélkül felfelé indult a meredek lépcsőfokokon.

Ferenc és én azonnal a nyomába kapaszkodtunk.

A toronyszoba, amennyiben a torony nagyságából ítélni lehet, éppen akkora lesz, hogy mi hárman szűken elférünk benne.

A szűk toronyszoba meglehetősen homályos volt, bár a gerendák közé nagy ablak volt beépítve.

A homályosságnak az volt az oka, hogy az ablakokat sűrű, nehéz anyagból készült függöny fedte. De mihelyt félrehúztuk a függönyt, a világosság azonnal betódult a szobába.

A toronyszoba ablakából az egész várost, sőt még a környékező vidéket is látni lehetett.

Ez a hely, akárcsak a ház többi része, teljesen üres. Így hát, sajnos, hamar beláttuk, hogy a házkutatás teljesen eredménytelen és meddő maradt.

Storitz Vilmos házának rejtelméből éppen olyan keveset tudtunk most, mint azelőtt.

Mielőtt felmásztunk volna a toronyba, azt hittem, hogy ezt a magasan fekvő szobát asztronómiai megfigyelésekre használják. De semmi erre szolgáló műszert a helyiségben nem találtunk. A bútorzat mindössze egy asztalból és egy karosszékből állt.

Az asztalon néhány papírlap, néhány újság, többek között az a lap is, melyet én a budai vendéglőben olvastam, melyben hír volt Storitz Ottónak, a nagy tudósnak évfordulójáról.

Az asztalon lévő papírokat éppen úgy, mint azokat az írásokat, melyeket a dolgozószobában találtunk, hatóságilag lefoglaltuk és lepecsételtük.

Most már egészen bizonyos volt előttünk, hogy Storitz Vilmos itt pihente ki magát, ha munkáját elvégezte. Valószínűleg sokat tartózkodott itt a dolgozószobájában, illetve laboratóriumában.

Az sem lehetett kétséges előttünk, hogy olvasta ezt a cikket édesapja évfordulójáról, mert a Storitz Ottóról szóló cikk egy vörös kereszttel volt megjelölve.

De hirtelen erős kiáltás hallatszott. Riadtan néztünk körül.

Radvánszky Ferenc kiáltott fel. Kiáltása telve volt haraggal és felháborodással.

Az egyik sarokban egy kemény papírskatulya hevert. Ferenc kinyitotta ezt a skatulyát.

És mindnyájunk nagy megdöbbenésére kivette belőle Mária mirtuszkoszorúját, melyet a titokzatos merénylő az ünnepélyes estén elrabolt.