Természetes, hogy másnap már korán reggel az egész városban, széltében, hosszában tárgyalták a Radvánszky-házban történt rejtelmes dolgokat.

Nemcsak a vénasszonyok köszörülték rajta nyelvüket, hanem szinte mindegyik család meghányta-vetette a különös esetet.

Azt hiszem nem is szükséges mondanom, hogy ezzel a kínos incidenssel a kellemesnek ígérkező este szomorú véget ért. Mária és Márk kétségbe voltak esve. Az elszakított házassági szerződés, a széttépett menyasszonyi csokor, a szemük láttára elrabolt mirtuskoszorú, mindez végtelenül lesujtotta őket. Mária könnyektől fojtott hangon mondta:

– Istenem, milyen baljóslatú jel is ez a házasságkötés előtt.

Emlékszem, hogy aznap rengeteg ember csoportosult Radvánszkyék háza előtt. Különösen az egyszerűbb társadalmi osztályból való asszonyok gyülekeztek a ház előtt és sokért nem adják, ha bepillanthatnak valamelyik ablakon.

Természetesen mindenki a Radvánszky-házban történt eseményekről tárgyalt.

Sem Radvánszkyné, sem Mária nem mentek ki aznap az utcára, hogy a lakosság kellemetlen kíváncsiságától megmeneküljenek.

Nyolc óra tájt kinyílt szobám ajtaja és öcsém lépett be. Szegény Márk, a közelmult izgalmai rendkívül megviselték. Máskor oly nyugodt, derűs arca most dult volt és rendkívül fáradt.

– Radvánszky doktor és Ferenc szeretnének beszélni veled, Henry. Azt hiszem, te is azon a nézeten vagy, hogy jobb, ha nálunk beszéljük meg a teendőket, mint a Radvánszky-házban, ahol csak újból felizgatnánk Máriát és anyját.

Teljes mértékben osztottam öcsém véleményét... Magam is azon a nézeten voltam, hogy jobb, ha a szállodában hányjuk-vetjük meg a teendőket.

Akárcsak öcsém, Ferenc is rendkívül izgatott volt. Ideges léptekkel járt fel és alá a szobában.

Csodálnom kellett az öreg Radvánszky önfegyelmezettségét, arca nyugodt, mozdulatlan, csak szokatlanul sápadt arcszíne árulta el, hogy az izgalmak őt is felette megviselték.

Természetesen a beszéd azonnal arra a tárgyra terelődött, mely mindennél jobban foglalkoztatta érdeklődésünket, fantáziánkat, mely feldúlta harmonikus életünk nyugalmát: a Radvánszky-házban történt merényletre.

– A merényletet - mondta Radvánszky Ferenc sötét hangon, - csakis olyan személy követhette el, aki ellensége házunknak. Mert azt, úgy hiszem, magyarázni is felesleges, hogy itt nem holmi ízléstelen tréfáról van szó.

Őszintén szólva, magam is éreztem, hogy Ferencnek igaza van. Ám mégis úgy gondoltam, kötelességem megnyugtatni - legalább is valamennyire - a két izgatott kedélyű fiatalembert:

– Én úgy gondolom, kedves Ferenc, kissé túlontúl nagy fontosságot tulajdonítunk az egész ügynek. Igazán nem látom be, miért ne lehetne valami rosszul sikerült tréfáról, valami ostoba bűvészmutatványról szó. S mivel a dolog balul ütött ki, a szerencsétlen szerző nem is mer jelentkezni.

– Henry, te tréfás kedvben vagy?! Hiszen magad sem hiheted el egy pillanatra sem azt a magyarázatot, amit az imént adtál nekünk, - felelt ingerült hangon Ferenc.

Elpirultam és zavarba jöttem. Ám ekkor az öreg Radvánszky jóságosan közbevágott:

– Hagyd, Ferenc, hiszen tudhatnád, hogy Henry csak bennünket akart megnyugtatni.

Nem szóltam semmit, mert hiszen éreztem, mindnyájan éreztük, hogy Radvánszkynak igaza van.

– Ami engem illet, - folytatta Radvánszky - én csak egyféleképpen tudom megmagyarázni a dolgot, illetve előre is beismerem, hogy ez a magyarázat sem kielégítő, és nem biztos, csupán feltevés, lehetőség. Én ugyanis azt hiszem, hogy valaki szántszándékkal követte el a tegnap esti merényletet, ám e mögött a valaki mögött valami titokzatos és számunkra érthetetlen hatalom áll és éppen e miatt tört ki a pánikszerű félelem.

– Ez a magyarázat annál is inkább elfogadható, - vetette közbe izgatott hangon Ferenc - mert hisz a titokzatos valaki a Gyűlölet himnuszát énekelte, bizonnyal azért, hogy a magyar nőket és férfiakat felingerelje. Hiszen mindenki előtt ismeretes, hogy a magyarok nemzeti önérzetét mennyire sérti ez az ének.

– Ami Henry magyarázatát illeti, - folytatta Radvánszky doktor az ő nyugodt hangján - az már azért sem elfogadható, mert láthatatlan bűvész vagy hasbeszélő nem szakíthatta el a házassági szerződést és Mária csokrát és nem vihette ki szemünk láttára a menyasszonyi koszorút. Nincs a világon olyan bűvész, aki ilyesfajta mutatványra képes lenne.

– Oh, - kiáltott Márk - sose fogom elfelejteni azt a szörnyű látványt. A menyasszonyi koszorú végiglibegett a szobán, ki a verandán át a kertbe, a nélkül, hogy láttuk volna azt az embert, ki szemünk láttára ellopta.

Néhány pillanatig mindnyájan hallgattunk. Emlékünkben újra felidéződött a tegnap este történt kínos esemény. Azután Radvánszky doktor szólalt meg.

– Én csakis annál a feltevésnél maradhatok, hogy valaki szántszándékkal követte el azt, amit elkövetett, és ez a valaki nem lehet más, mint családunk ellensége, akinek érdekében volt, hogy megzavarja az ünnepséget, hogy botrányt okozzon a házban.

Radvánszky doktor szavai tulajdonképpen nem is nekünk szóltak, hanem Márk öcsémnek, aki mitsem tudott Storitz látogatásáról a Radvánszky-házban és éppen ezért nem is gyaníthatta, hogy kinek a keze van benne az ügyben.

– Egy ellenség? - kiáltott Márk. - Olyan ember, aki nektek és nekünk is ellenségünk? Én csak egy ilyet ismerek, egyetlenegyet ebben a városban.

Elhallgatott, mintha félne kimondani azt a szót, amivel egy esetleg ártatlan embert gyanúsít meg ilyen förtelmes cselekedettel.

De Radvánszky Ferenc türelmetlenül folytatta:

– Helyes nyomon jársz, Márk. Neked és nekünk csak egy ellenségünk lehet a városban, és ez...

– Storitz Vilmos? - suttogta, inkább kérdő, mint állító formában testvérem.

– Úgy van, ő! - mondta komor hangon Ferenc.

És ekkor néhány rövid mondatban felvilágosítottuk Márkot arról, amit mindeddig nem tudott. Elmondtuk Storitz Vilmos látogatását, Radvánszky doktor válaszát házassági ajánlatára, Storitz fenyegetőzését és azt, hogy erre Radvánszky doktor kiutasította házából. Mindent összevetve, szinte bizonyosra vehetjük, hogy Storitz, ha éppen személyesen nem is rendezte a tegnap esti csinos kis színjátékot, de azért a keze alaposan benne volt a dologban.

– És ti mindeddig egy szót sem szóltatok nekem erről! Csak most, csak ma tudom meg, hogy az én imádott Máriám milyen veszélyben forog. Igazán kegyetlenek vagytok! De most legalább odáig vitte ez a fickó a dolgot, hogy okom és jogom van felelősségre vonni!

– Hadd csak Márk, ez a mi kötelességünk, - kiáltott fel Radvánszky Ferenc. - Végre is apám házát érte a sértés!

– De az én menyasszonyomról van szó! - felelt Márk.

Szemmel láthatólag mindkettő alig bírt uralkodni magán, annyira elfogta őket a düh, annyira vágytak arra, hogy Storitzot megbüntessék.

Közbevetettem magam, hogy legalább valamennyire lecsillapítsam őket.

– Ne feledjétek el, hogy mindaz, amivel Storitzot vádoljuk, csak feltevés és korántsem bizonyosság. Mert végül is nem mondhatjuk neki, hogy: «Ön volt tegnap este a Radvánszky-házban, ön zavarta meg az ünnepet a Gyűlölet himnuszával! Ön tépte szét a házassági szerződést és a virágcsokrot, ön vitte el Mária menyasszonyi koszorúját!» Meg vagyok győződve, hogy azt felelné: «De uraim, honnan veszik ezt a feltevést? Hiszen én otthon voltam este, sőt önök is tanuk erre, hiszen mikor éjjel hozzám rohantak, én magam nyitottam ajtót.»

Márk kérdő tekintettel nézett rám.

– Hát ebben igaza van Henrynek, - mondta Ferenc sötét hangon - azt a gazembert tényleg otthon találtuk tegnap éjszaka. Ugyanis ösztönszerűleg őt gyanúsítottam már az első pillanatban. Az is igaz, hogy jódarabig várakoztatott minket, amíg kinyitotta az ajtót, de tagadhatatlan, hogy mégis csak ő volt, saját személyében.

Végül is hosszas vitatkozás után megállapodtunk abban, ami mindent összevetve a legokosabbnak látszott: elmegyünk a városházára és a rendőrfőnöknek tudtára adjuk a történteket. Elmondunk neki őszintén mindent, hogy milyen szándékai voltak Storitznak Radvánszky Máriát illetőleg, hogyan viselkedett Radvánszky dolgozószobájában, mikor ismételten kosarat kapott. Végezetül néhány szóval jó lesz megemlíteni, hogy már apja, Storitz Ottó is milyen furcsa hírben állott kartársai előtt. A rendőrfőnök mindenesetre szemmel fogja tartani Storitzot, akinek egyénisége és viselkedése tagadhatatlanul gyanús: ha pedig van valami mód arranézve, hogy a város megszabaduljon jelenlététől, az is minden valószínűség szerint neki fog eszébe jutni.

Azt hiszem, mondanom sem kell, nem volt könnyű dolog, amíg erre az elhatározásra jutottunk. Mert Márkot és Ferencet alig bírtuk visszatartani attól, hogy fegyveres útra ne tereljék ezt az ügyet, és Radvánszky meg jó magam minden ékesszólásunkat latbavetettük, amíg tervüktől elálltak.

Végre ők is belátták, hogy csakugyan az a leghelyesebb, amit tehetünk. A rendőrség szükség esetén mindenesetre több energiát fejthet ki, hiszen több eszköz is áll rendelkezésére, mint a magányos embernek.

– Azonfelül - mondta Radvánszky doktor - valószínűnek tartom, hogy tegnapi látogatástok után Storitz be sem engedne titeket. Erőszakkal pedig nincs jogotok belépni. Erőszakkal csakis a rendőrség léphet fel. Én mindenesetre arra fogom kérni a rendőrfőnököt, hogy tartson házkutatást Storitz házában, hátha találunk valami nyomravezető dolgot?

Abban egyeztünk meg, hogy Márk visszamegy a Radvánszky-házba, mi hárman pedig felmegyünk a Városházára.

Féltizenegy óra volt, mikor leértünk az utcára. Említettem már, hogy a városban jókora port vert fel a tegnap esti jelenet, széltében, hosszában csak erről tárgyaltak. És mikor meglátták, hogy a városházára megyünk, azt hiszem, mindenki tisztában volt, hogy mi az oka ennek az útnak?

Megérkeztünk a városházára s Radvánszky doktor szólt a folyosón lebzselő hajdúnak, hogy jelentsen be minket a rendőrfőnöknél. Alig egy perc mulva már ki is nyílt az ajtó s maga a rendőrfőnök sietett felénk.

Barátságosan üdvözölte a két Radvánszkyt, aztán miután bemutattak neki, velem is magyaros szívességgel kezet fogott. Bevezetett bennünket dolgozószobájába, ahol Radvánszky doktor tüstént el is mondta idejövetelünk okát.

Székely rendőrfőnök kicsinytermetű és hízásra hajlamos férfi volt. Feje szinte aránytalanul nagy testéhez képest, arca roppant energikus.

A rendőrfőnök arcán a szempár volt legfeltűnőbb. Rendkívül éles, átható tekintetű szürkés-kék szeme valósággal rátapadt az emberre. Ez a furcsa, hideg, kutató tekintet szinte belefúródott abba, akire gazdája rászögezte, a nélkül, hogy a rendőrfőnök gondolataiból bármit is elárult volna.

Mialatt Radvánszky előadta a tegnap este történteket és azokat az okokat, melyek arra késztették, hogy Storitzot gyanúsítsa meg a titokzatos tett elkövetésével, Székely átható tekintete szinte állandóan rajtam pihent.

Mikor Radvánszky befejezte mondanivalóját, melyet német nyelven adott elő az én kedvemért, egy-két pillanatnyi hallgatás után megszólalt a rendőrfőnök.

– Egyet s mást hallottam már a tegnap este történtekről. Természetesen az Ön elbeszélése egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Végtelenül örülök, hogy a rendőrséghez fordultak, higyjék meg, sohasem jó az ilyen rejtélyes ügyet egyénileg elintézni. Végeredményben az ember nem tudhatja, hogy kivel, vagy esetleg kikkel áll szemben? Ne haragudjon kedves kapitányom, - fordult mosolyogva Ferenc felé - de már ebben a tekintetben teljesen édesapjának és Vidal úrnak volt igaza.

(Ugyanis Radvánszky futólag megemlítette, hogy Márk és Ferenc azon a nézeten voltak: az ügyet személyesen kell elintézni.)

– Nos tehát, hogy a dologra térjünk, - folytatta a rendőrfőnök - önök Storitzra gyanakodnak, aki feleségül akarta volna venni Mária kisasszonyt?

– Úgy van, - mondta határozott hangon Radvánszky.

Egyébiránt a rendőrfőnököt egy szikrát sem lepte meg ez a gyanúsítás.

– Mégis, mire alapítják ezt a feltevést? - kérdezte aztán. - Csupán csak arra a tényre, hogy Storitz kosarat kapott és bosszút akar állni szerencsés vetélytársán és a menyasszonyon?

– Gyanúnkat több indok is támogatja, - felelt Radvánszky. - Elsősorban is Storitz néhány nappal ezelőtt fent járt nálam és újra megkérte lányom kezét. Mikor visszautasítottam, fenyegetődzni kezdett és azt kiabálta, hogy ez a házasság nem fog megtörténni. Egy-két nap mulva egy láthatatlan titokzatos valaki leszakította, - még pedig több ízben - a templomban Mária és Márk nevét a házasulandók táblájáról.

– Erről is hallottam, - bólintott a rendőrfőnök.

– Nos tehát, feltevésem szerint az a láthatatlan valaki azonos a tegnap esti ugyancsak láthatatlan merénylővel. És az pedig tagadhatatlan, hogy a tettes csakis családom ellensége lehet. Már pedig Storitz Vilmoson kívül - akire egyébként saját fenyegetődzése terelte rá a gyanút, - nekem más ellenségem nincs.

– Hm, hm, - mondta a rendőrfelügyelő - annyi biztos, hogy különös, nagyon különös ügy. Mert hiszen a rendőrség húsból és vérből való gonosztevőket szokott üldözni, nem pedig láthatatlan rémeket. Ám kísértetek nincsenek, legalább is mi rendőrök nem hiszünk bennük, és így biztosra veszem, hogy a láthatatlan valaki néha éppen úgy látható, mint bárki más. Csak éppen hogy a nyitjára kell bukkanni a dolognak és akkor a legbonyolultabb ügy is végtelen gyorsan és egyszerűen megoldódik... Ami ezt a Storitzot illeti, őszintén szólva, ez az ember mindig ellenszenves volt előttem. Életmódja rendkívül rejtélyes. Sejtelmünk sincs arról, hogy miből és hogyan él? Néha hetekre is bezárkózik öreg szolgájával magányos házába, ahová egyébként még senki sem tette be a lábát. Igen, mindez gyanús, nagyon gyanús... És aztán az apja Storitz Ottó, a híres kémikus és feltaláló, aki úgy hírlik, nagyon rejtélyes kísérleteket végzett; talán itt kell keresnünk valahol a dolog nyitját?...

És a rendőrfőnök egy-két pillanatra gondolataiba merülten elhallgatott.

Ferenc szakította meg a csendet.

– És mi a terv, rendőrfőnök úr? - kérdezte aztán - mert hiszen most már az ön kezébe tettük le az ügyet.

– Azt hiszem, a legokosabb dolog lesz, ha házkutatást tartunk Storitznál. Hátha találunk valami jelt, mi kétségtelenné teszi bűnösségét. De ha ilyesmit nem is lelnénk, úgy remélem, a házkutatás valamiféle nyomra vezethet bennünket.

Ferenc izgatottan ugrott fel helyéről.

– Akkor hát azonnal induljunk!

– Csak csöndesen, fiatal barátom, csak üljön le csöndesen a helyére, - mondotta a rendőrfőnök. - Házkutatásra még előbb engedélyt kell kérnem a felettes hatóságtól. Magam személyesen megyek az engedélyért, mert sok mindent élőszóval kell megmagyaráznom ebben a rejtélyes ügyben. Remélem, félóra mulva már itt is leszek az engedéllyel, akkor aztán hozzáfoghatunk a dologhoz. Egyben pedig - folytatta - elfogatási parancsot is akarok kérni, ha Storitz bűnössége bebizonyítható, vagy nyilvánvalóvá lesz.

– Hanem a házkutatásnál mi is ott leszünk, - mondta Radvánszky Ferenc, én pedig helyeslőleg bólintottam.

Székely rendőrfőnök búcsút vett tőlünk és egyedül hagyott bennünket.

Abban állapodtunk meg, hogy Ferenc és én a városházán fogjuk megvárni, az öreg Radvánszky pedig hazamegy feleségéhez és leányához, ott fog reánk várakozni, míg csak hírül nem vihetjük neki a házkutatás eredményét.

Ferenc és én ott ültünk egymás mellett. Hallgatagon néztünk magunk elé, mindketten belemerülve töprengéseinkbe.

Semmi szükségünk sem volt arra, hogy egymáshoz szóljunk. Mind a ketten tudtuk, hogy a másik mire gondol. Érdeklődésünket teljesen lefoglalta a rendkívüli jelentőséggel teljes esemény, hogy egy félóra mulva talán már átlépjük a rejtelmes Storitz Vilmos házának küszöbét.

És lelkemben felmerült az aggodalommal teli kérdés: vajjon Ferenc képes lesz-e uralkodni magán, ha Storitz-cal szembekerül?

A rendőrfőnök ígéretéhez képest egy félóra mulva visszajött. Már hozta is magával a házkutatáshoz szükséges felhatalmazást. Írásbeli utasítást arranézve, hogy teljes hatalommal intézkedhetik ebben az ügyben.

– Nos, uraim, - mondotta a rendőrfőnök - azt hiszem, indulhatunk. Kérem, menjenek csak egyenesen Storitz háza felé, én néhány lépésnyi távolságban követni fogom önöket, embereim pedig majd kerülő úton, észrevétlenül veszik körül a házat, hogy a kutatás közben senki el ne menekülhessen. Húsz perc mulva, - kérem nézzék meg pontosan az órájukat - mindnyájan ott leszünk Storitz Vilmos házánál.

– Helyes, - felelte Radvánszky Ferenc, Aztán mindketten elindultunk a Storitz-ház felé.