Most már kétségtelen volt, hogy Storitz Vilmos követte el a tegnap esti merényletet. Hiszen ez a mirtuszkoszorú mindennél jobb, erősebb és meggyőzőbb bizonyíték arranézve, hogy Mária kikosarazott kérője akart rajtunk ily nemtelen módon bosszút állni.

Az aztán, hogy a merényletet ő maga követte el, vagy Hermann szolgájával hajtatta végre, immár csak részletkérdés.

– Micsoda gazember! Micsoda aljas gazember! - kiáltott fel Radvánszky Ferenc, felém fordulva. - Hallottatok még egy ilyen elvetemedett, sötétlelkű gonosztevőről?

A rendőrkapitány hallgatott. Szemmel láthatólag mély töprengésbe merült és összehúzott szemöldökkel bámult maga elé.

Mert hiszen erre a különös ügyre alapjában véve még mindig homály borult.

Mert ha tudtuk is, hogy Storitz Vilmos volt a tettes, ám a legfontosabb mozzanatról, hogyan követhette el a láthatatlan lopást, arról most éppoly kevéssé volt sejtelmünk, mint azelőtt.

Ferenc semmiképpen sem bírt felháborodásán uralkodni és tovább folytatta:

– Igen igen, most már bizonyos... Ő volt az, aki belopódzott házunkba és a Gyűlölet himnuszával feldúlta ezt a szép, meleg ünnepséget. Igen, ő volt az, aki széttépte a házassági szerződést és alávaló, becstelen módon ellopta húgom mirtuszkoszorúját. Csak tudnám, hogyan követhette el gaztettét? Ezt a mirtuszkoszorút pedig, melyet ő becstelen kezével beszennyezett, szét fogom tépni, mert nem akarom, hogy akár egyetlen levele is...

Ám a rendőrfőnök hirtelen megfogta Ferenc kezét:

– Ne feledje, fiatal barátom, - mondta nyugodt hangon - hogy ez a mirtuszkoszorú vezetett bennünket nyomra és hogy a hatóságnak szüksége lehet reá a további kutatásoknál, és mindenesetre szükség lesz erre a koszorúra, ha vádemelésre kerül a sor.

Mégegyszer körülnéztünk a toronyszobában. Ámbár már magunk is tudtuk, hogy kutatásunk teljesen hiábavaló. Mert hiszen semmiféle emberi lény itt ebben a szobában el nem rejtőzhetett.

Aztán, miután mégegyszer sorra jártuk az összes szobákat, elhagytuk Storitz Vilmos házát.

A ház- és kertajtót gondosan bezártuk és hatóságilag lepecsételtük.

A rendőrfőnök azonfelül még két rendőrt is otthagyott azzal a megbízással, hogy óvatosan, lehetőleg észrevétlenül figyeljék a házat és a környéket.

Miután lelkünkre kötötte, hogy a házkutatásról senkinek egyetlen szót se szóljunk, búcsút vett tőlünk s mi elváltunk a derék és buzgó kapitánytól.

Aztán gyors léptekkel megindultunk Radvánszkyék háza felé.

Ferenc valósággal remegett a nagy benső felháborodástól.

Igyekeztem ugyan megnyugtatni, de jól láttam, hogy fáradozásom teljesen hiábavaló.

Titokban reméltem, hogy Storitz Vilmos már elhagyta a várost, vagy pedig ha mégis itt volna, rövid időn belül szökni fog innét. Mert hiszen a házában tartott kutatásból már sejtheti, hogy tudjuk: ő volt a merénylet elkövetője.

– Kedves jó barátom, - mondtam Ferenchez fordulva - erőt kell magadon venned. Le kell csillapodnod, bármilyen nehezedre esik is. És főleg ne felejtsd el, hogy a rendőrfőnök meghagyta nekünk: a dologról senkinek sem szabad szólni.

– És apám?... és öcséd?... - kiáltott fel Ferenc.

– Nos hát őrájuk csakugyan nem vonatkozhat a teljes titoktartás. Ezért el fogjuk nekik mondani, hogy sem Storitzot, sem szolgáját nem láttuk a titokzatos házban, de megtaláltuk Mária mirtuszkoszorúját. Storitz pedig véleményünk szerint már el is utazott a városból.

– És a többiek? Mit mondunk nekik? - mondotta Ferenc még mindig remegve a felindulástól.

– Ami édesanyádat és Máriát illeti, azt hiszem, tanácsosabb, ha nem izgatjuk fel őket. A tegnap esti merénylet amúgy is megviselte szegényeket. Én a te helyedben azt mondanám, hogy a menyasszonyi koszorút egy cseléd találta meg.

Ferenc barátom kénytelen-kelletlen belátta, hogy nekem van igazam. És így aztán megállapodtunk abban, hogy elmegyek a rendőrkapitányhoz és visszakérem tőle Mária koszorúját.

Ám mielőtt a rendőrkapitányhoz mentem volna, előbb Márk öcsémmel akartam beszélni. Nagyon is aggasztó állapotban volt, mikor elváltam tőle.

Így tehát most mind a ketten a Radvánszky-ház felé siettünk.

Mihelyt megérkeztünk, az inas egyenesen a doktor szobájába vezetett.

Az egész család a legnagyobb izgalommal várt bennünket.

Még be sem tettük lábunkat az ajtón, máris a kérdések egész özönével árasztottak el bennünket.

Radvánszky doktor és öcsém a legnagyobb felháborodással hallgatták végig, mikor elmondtuk, hol, hogyan találtuk meg Mária mirtuszkoszorúját. Öcsém valósággal magánkívül volt dühében.

Márk éppen úgy, mint Ferenc, azt hajtogatta, hogy Storitz megbüntetését nem szabad a törvényre bízni. Sokkal jobb, ha ő maga, személyesen torolja meg a Radvánszky-házon elkövetett sértést.

És én hiába erősítgettem, hogy Storitz már minden valószínűség szerint elhagyta a várost.

– Ha itt nincs, akkor Sprembergben van, - kiáltott öcsém szinte magánkívül.

Én nem bírtam vele, és csak Radvánszky doktornak sikerült, úgy, ahogy, valamiképpen lecsillapítani.

– Kedves Márk fiam, - mondotta a doktor komoly, szeretetteljes hangon - nagyon kérlek, végy erőt magadon és hallgass Henry bátyádra és reám. Végül Mária nemcsak a te menyasszonyod, hanem az én leányom is. Már pedig Henry bátyádnak és nekem is az a legfőbb óhajunk, hogy ez az ügy minden botrány nélkül, lehetőleg szép csendben, rendben elsimuljon. Storitz elhagyta a várost és most már azon kell igyekeznünk, hogy a házasságtok minél előbb megtörténjék. Akkor aztán Mária teljes biztonságban lesz. Ami Storitzot illeti, nekem is az a véleményem, ami Márk bátyádnak, biztosra veszem, hogy elutazott. De ha csalódnánk és történetesen még itt tartózkodnék, akkor is a házkutatás és a rendőrség beavatkozása után egészen bizonyosan tartózkodni fog mindenfajta további erőszakos fellépéstől.

Még tovább vitatkoztunk a dologról, igyekeztünk Márkot valahogy meggyőzni, ami talán valamennyire sikerült is.

Ami pedig Radvánszkynét és Máriát illeti, abban állapodtunk meg, hogy ugy a házkutatást, mint a nyomozás eredményét, eltitkoljuk előttük.

A mirtuszkoszorú megtalálására vonatkozó indítványomat mindnyájan elfogadták.

Illetve Radvánszky doktor azt mondta, jobbnak tartja, ha úgy adjuk elő a dolgot, hogy nem egy cseléd, hanem Márk, vagy valaki a család tagjai közül találta meg a menyasszonyi koszorút.

– A cselédek ugyanis - tette hozzá a doktor - könnyen fecsegnek, és akárhogy betanítjuk őket, gondatlanságból, pletykavágyból, vagy csakhogy érdekessé tegyék magukat, könnyen eljár a szájuk.

Abban is megállapodtunk, hogy a tegnap esti kínos eseményt hogyan fogjuk a cselédség előtt kimagyarázni. A doktor előttünk fog panaszkodni az ízetlen tréfára, mely abból állt, hogy egyik vendég valami szemfényvesztőt csempészett be az ünnepségre, a bűvész egyik mutatványszám gyanánt eltüntette a menyasszonyi koszorút. Nem gondolva arra, hogy a rossz tréfa milyen ijedelmet és bosszúságot okozhat. Mikor aztán látta a nagy kavarodást, nem volt bátorsága ahhoz, hogy kimagyarázza a dolgot.

Mihelyest ezt a dolgot megbeszéltük, magam kértem el a kapitánytól a menyasszonyi koszorút.

Azon estén éppen együtt ültünk a nagy szalónban, Márk öcsém egyszerre diadalmas, sugárzó arccal nyitott be az ajtón.

– Drága Máriám, egyetlenem, nézd csak, mit hozok én neked!

– A koszorúm! - kiáltotta Mária és öcsém felé szaladt.

– Igen! - mosolygott Márk, - egészen véletlenül találtam meg a kertben, az egyik bokor mögé esett.

– De hogyan kerülhetett oda? - kérdezte elgondolkozva Radvánszkyné.

A doktor sietett feleségét megnyugtatni.

– Hát mondtam már neked, kedvesem, hogy az egész dolog rossz tréfa volt. Hidd el nekem, legokosabb, ha nem is foglalkozunk vele és többé nem is gondolsz reá.

Mária meghatottan, boldogságtól könnyes szemmel köszönte meg a visszakapott mirtuszkoszorút.

És a következő napokon semmi különösebb esemény sem történt.

A város teljesen csendes volt, a Storitz házában történt rendőri kutatásról, úgy látszik, senkinek sem volt tudomása.

Most már nem tehettünk egyebet, mint hogy türelmesen, azaz hogy nagyon is türelmetlenül vártuk a házasságkötés napját.

Minden szabad időmet, amit nem öcsém mellett töltöttem, arra fordítottam, hogy a városban és környékén hosszú, nagyobb sétákat tegyek.

Gyakran Ferenc is elkísért, ilyenkor aztán szinte mindig végigmentem a Dunaparton, a Storitz háza előtt.

A ház változatlanul magányos és elhagyatott volt. Két polgári ruhába öltözött rendőrt is mindig láttunk a ház körül, a rendőrfőnök állandóan őrizet alatt tartatta Storitz hajlékát. Ha Storitz visszatér a városba, a rendőrség azonnal tudomást vesz a dologról.

És nemsokára más úton is meggyőződhettünk arról, hogy Storitz valóban elhagyta Zimonyt.

Ugyanis május 29-én Székely rendőrkapitány magához hívatott és elmondta, hogy május 25-én ünnepelték meg Sprembergben Storitz Ottó halálának évfordulóját.

A gyászünnepségre, melyet a temetőben tartottak a nagy tudós síremlékénél, rengetegen gyültek össze. Még pedig nemcsak a sprembergi lakosság, hanem a nagy német városok kiváló tudósai majdnem kivétel nélkül megjelentek.

Különösen a poroszok fővárosából, Berlinből jöttek számosan. Ám a tudósokon kívül rengeteg sokan az egyszerűbb néposztályhoz tartozó emberek is ott voltak a gyászünnepségen, mert Storitz Ottót ezekben a körökben boszorkánymesternek tartották, és az, hogy évfordulóját megünneplik, nagy izgalomba hozta a lelkeket.

A sprembergi lakosság valami borzalmas csodát várt és arra is el voltak készülve, hogy az öreg Storitz Ottó felkel sírjából, vagy hogy a válságos pillanatban nagy földrengés fogja megrázni az egész mindenséget.

A derék emberek természetesen csalatkoztak várakozásukban. Storitz Ottó gyászünnepélyén semmi különösebb dolog nem történt. A halott nem hagyta el sírját, elmaradt a földrengés, ez a mi árva földgolyóbisunk pedig éppen úgy forgott a nap körül, mint eddig.

Minket, már mint a Radvánszky-családot és engem, az egész dologból csak annyi érdekelt, hogy a gyászünnepségen a nagy tudós fia, Storitz Vilmos is ott volt. Így tehát egészen bizonyos, hogy ellenségünk elhagyta a várost.

És meg voltam győződve róla, hogy nem is fog többé visszatérni.

Hazasiettem, hogy ezt a hírt Márkkal és Ferenccel tudassam.

Nagyon örültünk, hogy az emberek lassankint kezdik felejteni a különös eseményeket, mik Mária és Márk eljegyzésén történtek.

A főispán, ki annakidején maga is résztvett az ünnepségen, meghagyta a rendőrségnek, hogy ha Storitz megjelenne a városban, azonnal tartóztassa le idegen lakásba való betörés és lopás miatt, mert hiszen Mária koszorúját Storitz csakugyan ellopta.

– Majd meg fogjuk látni, - mondotta a főispán - hogy a börtönből is ki tud-e olyan észrevétlenül surranni, mint ahogy a Radvánszky-házba belopózott?

Május 30-án a főispán a következő kérdést intézte Székely rendőrkapitányhoz:

– Nem történt valami ebben a Storitz-ügyben?

– Semmi, méltóságos uram!

– Szóval az a véleménye, hogy Storitz Vilmos nem fog visszatérni a városba?

– Minden valószínűség e mellett a feltevés mellett szól, méltóságos uram.

– A házát remélem még mindig őriztetik?

– Két-két emberem éjjel-nappal ott áll a Storitz háza előtt.

– No, ez az eset elég port vert fel, - mondotta a főispán. - Már Budáról is érdeklődtek. Mégegyszer lelkére kötöm ezt a dolgot.

– Tekintettel arra, hogy Storitz Sprembergben tartózkodik, illetve hiteles forrásból tudom, hogy 25-én még ott volt, azt hiszem, méltóságos uram, immár semmi okunk sincs az aggodalomra.

– Igen, igen, csak azt kellene megakadályozni, kedves barátom, hogy az az ember vissza ne térhessen.

– Ennél aztán misem könnyebb, - felelt a rendőrkapitány.

– Tekintettel arra, hogy Storitz porosz alattvaló, ha Méltóságod kiadna egy kiutasító végzést, mely megtiltaná, hogy ebben a városban...

– Sőt nemcsak a városból, hanem az egész országból ki fogjuk tiltani, - mondta a főispán felindulva.

– Akkor, - felelt a rendőrfőnök - mihelyt kezemben lesz a kiutasító végzés, értesítem a határrendőrséget, hogy Storitz Vilmosnak tilos Magyarország területére lépni.

Pár óra mulva már a rendőrkapitány kézhez kapta a Storitz Vilmosra vonatkozó kiutasító rendeletet. Természetesen minket is azonnal értesített, hogy milyen intézkedéseket léptetett életbe Storitz ellen.

Így aztán meglehetősen nyugodt lelkiállapotban töltöttük az esküvő előtti napokat.

Azt hittük, hogy ezzel a kellemetlen eseménnyel, mely a Radvánszky-ház ünnepségét megzavarta, már minden bajon átestünk, és sejtelmünk sem volt azokról a szörnyű megpróbáltatásokról, melyek a közel jövőben vártak reánk.