Nemo kapitány · Második rész

XI.

A SARGASSO-TENGER

Il luogo del capitolo nella Sala delle mappe: Sargasso-tenger

A Nautilus nem változtatta meg irányát. Le kellett tehát egyelőre mondanunk a reményről, hogy rövidesen megint az európai tengerek felé veszi útját. Nemo kapitány egyenesen délnek irányította a hajót. Hová visz bennünket? Még elképzelni se mertem.

A Nautilus ezen a napon az Atlanti-óceán egy különös táján haladt át. Mindenki tudja, hogy az Atlanti-óceánnak van egy nagy, meleg áramlata, amelyet Golf-áramnak neveznek. A Golf-áram a floridai csatornákból indul ki, s a Spitzbergák1 felé halad. Miután elhagyta a Mexikói-öbölt, az északi szélesség 44°-a körül két ágra oszlik: a főág Írország és Norvégia partjai felé halad, a másik ág pedig elkanyarodik az Azori-szigetek magasságában dél felé, s az afrikai partokat érintve, hosszú oválist ír le, s ismét visszatér az Antillák2 felé.

Ez a másik ág - amely inkább megnyúlt karikához hasonlítható - körülöleli meleg vízgyűrűjével a hideg, csendes, mozdulatlan óceánnak azt a részét, amelyet Sargasso-tengernek neveznek. Valóságos tó ez az Atlanti-óceán kellős közepén: három esztendő alatt kerüli meg a nagy áramlat vize.

A Sargasso-tenger voltaképpen az elmerült Atlantist borítja el. Egyes szerzők azt állították, hogy a vizet ellepő rengeteg tengeri fű a régi szárazföld rétjeiről szakadt fel. Valószínűbb azonban, hogy a tengeri füveket, hínárokat és moszatokat a Golf-áram sodorja ide az európai és amerikai partokról. Ebből a jelenségből annak idején Kolumbus Kristóf is egy ismeretlen földrész létezésére következtetett. Amikor a bátor fölfedező hajói a Sargasso-tengerre értek, a legnagyobb nehézségek közepette tudtak csak a hínárban előrehaladni; egészen belegabalyodtak a tengeri füvekbe. A legénység rémüldözött. Három hosszú hétig tartott, míg a hajók átvergődtek a hínáros vízen.

Ezen a tájékon járt most a Nautilus; igazi buja réten, a moszatok, úszó hínárok sűrű szőnyegén. A hajó vágósarkantyújával nagy nehezen át tudott volna vágni rajta. Nemo kapitánynak azonban nem volt kedvére, hogy a hajócsavar belegabalyodjék a hínárszövedékbe, s ezért most néhány méterrel alámerültünk.

A Sargasso-név a spanyol „sargaza” szóból ered, ami hólyagmoszatot jelent. Főként ebből a moszatból, az úgynevezett „hajónyűg”-ből áll ugyanis ez az óriási hínártelep. A tudós Maury, a „Leíró földrajz” című könyv szerzője következőképpen adja okát, hogy miért van a rengeteg vízinövény az Atlanti-óceán e csendes medencéjében:

„Ez a jelenség egy általánosan ismert kísérlettel magyarázható meg. Ha egy edénybe dugódarabkákat, vagy más úszó testeket helyezünk, s a benne levő víznek körirányú mozgást adunk, azt tapasztaljuk, hogy a szétszórt dugódarabkák egy csoportba gyűlnek össze a folyadék közepén, ahol a legcsendesebb a víz.”

A szóban forgó jelenségnél az edény nem más, mint az Atlanti-óceán, a Golf-áram a körben kavargó víz, a Sargasso-tenger pedig a középpont, ahol a víz felszínén úszó testek összegyűlnek.

Jómagam is osztom Maury véleményét, s e jelenséget most különleges környezetben tanulmányozhattam, ahol hajó csak egész ritkán jár. Felettünk, a barnás színű tengeri fű között, a legkülönbözőbb eredetű testek úsztak: az Andesek vagy a Sziklás-hegység erdeiből kitépett fatörzsek, amelyeket az Amazonas vagy a Mississippi árja sodort az óceánba, számtalan roncs, kormányrudak, hajógerincek töredékei, beszakított hajótestek, melyek úgy elnehezültek a sok kagylótól, hogy nem szállhattak fel az óceán felszínére.

Maury egy másik nézetét is igazolja majd az idő: a századok folyamán összegyűlt hordalékanyag a víz vegyi hatása alatt el fog ásványosodni, s kimeríthetetlenül gazdag szénforrássá változik.

Így készül a természetben az értékes széntartalék, arra az időre, amikor az ember a szárazföldi szénbányákat már kimerítette.3

A tengeri füvek és moszatok tömkelegében bájos, rózsaszínű alcyone-csillagokat láttam, továbbá hosszú, bozontos csápú tengeri kökörcsineket, zöld, vörös és kék medúzákat, s különösen érdekesek voltak a villával szegélyezett, kékes ernyőjű, nagy gyökérszájú medúzák.

Február 22-én a Sargasso-tengeren telt el az egész nap, ahol a tengeri növénnyel táplálkozó halak és héjasok bőséges eledelre lelnek. Másnapra azonban az óceán már a megszokott képét mutatta.

Ettől fogva, tehát február 23-tól március 13-ig, tizenkilenc napon át a Nautilus állandóan napi száz mérföldes sebességgel ragadott tova bennünket. Nemo kapitány, úgy látszik, végig akarja futni tervezett tenger alatti útját. Biztosra vettem, hogy a Horn-fokot megkerülve ismét visszatér a Csendes-óceán déli vizeibe.

Ned Land aggodalmai mégis alaposak voltak. A végtelen óceánon itt már szigetek sem voltak, gondolnunk sem lehetett arra, hogy a hajóról eltávozzunk. Arra sem volt mód, hogy szembeszálljunk a kapitánnyal. Nem kínálkozott más választásunk: alá kellett vetni magunkat a parancsnok akaratának.

Jólesett azonban arra gondolnunk, hogy amit erőszakkal és furfanggal nem érhettünk el, azt meggyőzéssel talán majd mégis elérjük. Ha utunk egy napon véget ér, Nemo kapitány talán mégiscsak szabadon enged bennünket, ha fogadalmat teszünk: soha senkinek sem beszélünk róla. Ezt becsületszóra megígérjük, és álljuk is adott szavunkat.

Hanem ezt a kényes kérdést meg is kellene tárgyalni a kapitánnyal. De nem veszi-e majd zokon tőlem, hogy a szabadságomat követelem? Hiszen mindjárt kezdetben határozottan kijelentette: örökre a Nautilus foglyai maradunk, mert élete titkát mindenáron meg akarja őrizni! Négy hónap óta hallgatok - nem tűnhet-e ez hallgatólagos beleegyezésnek? Ha ismét firtatni kezdeni ezt a kérdést, nem fog-e gyanút a kapitány, s nem ártok-e ezzel magamnak? Nem kockáztatom-e egyszer s mindenkorra a szökési terv sikerét? Elvégre lehetséges, hogy később majd úgy alakulnak a dolgok, hogy ismét megkísérelhetjük a szökést.

Mérlegeltem ezeket az érveket, töprengtem rajtuk, megbeszéltem a dolgot Conseiljel, de ő is éppoly tanácstalan volt, mint jómagam. Nem csüggedek el egykönnyen, be kellett mégis látnom: napról napra csökken a valószínűsége, hogy valaha is visszatérhetek az emberek közé. Különösen azóta valószínűtlen ez, amióta a vakmerő kapitány az Atlanti-óceán déli vizei felé fut.

Az említett tizenkilenc nap alatt az úton semmi különös esemény nem történt. A kapitányt ritkán láttam. Dolgozott. Gyakran találtam a könyvtárban valamelyik asztalon nyitva maradt könyveit: főként természetrajzi munkákat tanulmányozott. A mély tengerfenékről szóló könyvemet is forgatta; a lapok széle tele volt írva megjegyzésekkel, melyek helyenként elvetették mind az elméletemet, mind a módszeremet. A kapitány ilyenformán teljesen átfésülte könyvemet, de csak egészen ritka alkalmakkor bocsátkozott vitába velem. Néha hallottam, amint mélabús futamok hangja kél az orgonán. Nemo kapitány sok érzéssel játszott, de csak éjszaka ült a hangszer elé, a víz sötét, titkos mélyén, amikor a Nautilus elpihent az óceán végtelen pusztaságában.

Nemo az orgonánál
Nemo az orgonánál Nella Galleria →

Utazásunk e szakaszán sokszor napokon át az óceán felszínén úsztunk. A tenger szinte teljesen puszta volt, és elhagyatott. Néha egy-egy vitorlás tűnt fel a távolban, egyike azon hajóknak, amelyek a Jóreménység fokának érintésével India felé haladnak.

Egyik napon bálnavadász-csónakok vettek üldözőbe minket; alighanem óriási nagy, roppant értékes bálnának nézték a *Nautilus*t. Nemo kapitány nem akarta, hogy a derék halászok hiába vesztegessenek időt és fáradságot, s hogy véget vessen a vadászatnak, a tenger alá merült. Kalandunk szemlátomást nagyon izgatta Ned Landet. Nem hinném, hogy tévedek, ha azt mondom: a kanadai örült volna, ha a halászok halálos sebet ejtenek szigonyukkal a mi acélbálnánkon.

A halak, amelyeket Conseil meg én utunk e szakaszán megfigyeltünk, nem sokban különböztek a más tájakon már tanulmányozott halaktól. Főként a porcos halaknak abból a csoportjából láttunk néhány rettentő példányt, amely fajta három alfajra oszlik; a három alfajhoz viszont nem kevesebb, mint harminckét család tartozik. Az általunk megfigyelt állatok öt méter hosszú csíkos cápák voltak; lapos fejük szélesebb a testüknél, farkuszonyuk kerek, hátukat hét széles, fekete hosszanti sáv csíkozza. Láttunk hamuszürke színű cápákat is; ezeknek hét kopoltyúnyílásuk van, egyetlen hátuszonyukat pedig testük közepe táján hordják.

Óriási farkascápák is úsztak el az ablak előtt. Ezek állítólag igen falánk állatok. Joggal kételkedhetünk azonban a halászok elbeszéléseiben. Beszélik, hogy egyszer egy ilyen farkascápa gyomrában egy egész bivalyfejet meg borjúfejet találtak, egy másik cápa gyomrában pedig két tonhalat meg egy egyenruhás matrózt; de akadt olyan farkascápa is, amelyikben egy katonát találtak kardostul - egy másikban pedig egy huszárt lovastul. A Nautilus hálóiba egyetlen farkascápa se sétált be, s így nem volt módomban ellenőrizni, hogy valóban ilyen falánk-e ez az állat.

Na követett bennünket egy-egy csapat kecses, játékos delfin. Ötösével-hatosával jártak, falkában vadásztak, mint falun a farkasok. Ha elhihetem, amit egy koppenhágai professzor állít, hogy tizenhárom barnadelfint és tizenöt fókát szedett ki egyetlen delfin gyomrából, úgy a delfin még a farkascápán is túltesz étvágy dolgában. Igaz, hogy az a bizonyos delfin az ismert legnagyobb fajtához, a gyakran huszonnégy lábnál is hosszabb kardosdelfinekhez tartozott. A delfinfélék e családja tíz nemre oszlik; az általam látott állatok a csőrösdelfinek neméhez tartoztak, amelyek a koponyájuknál négyszer hosszabb, igen keskeny pofájukról nevezetesek. Testük három méter hosszú, hátuk fekete, rózsásfehér hasukat néhány elszórt kis petty tarkítja.

Megemlítem még, hogy ezen a tengeren a tüskésszárnyúak rendjéhez és az árnyékhalak osztályához tartozó különös példányokat is láttam. Egyes szerzők - költői hajlamú természettudósok - azt állítják, hogy ezek a halak dallamos hangon énekelnek, és ha csapatostul vannak együtt, olyan hangversenyt rendeznek, hogy túltesznek az embereken. Én ezt nem tagadom, csak annyit állapítok meg, hogy utunk alatt az árnyékhalak minekünk bizony egyetlenegyszer sem adtak éjjeli zenét, amit eléggé sajnálok.

Conseil végül még rengeteg sok repülőhalat is osztályozott. Roppant érdekes látvány volt, amikor a delfinek vadásztak rájuk. Bámulatos pontossággal dolgoztak. Bármily magasra repült is, bármekkora ívet írt le - még ha a Nautilus fölé szökött is -, a szerencsétlen hal egyenest a delfin tátott szájába pottyant. Világítószájú halak voltak: mint megannyi hulló csillag, tüzes csóvákat írtak éjjel a levegőbe, majd alábuktak ismét az óceán sötét vizébe.

Ilyen körülmények között hajóztunk március 13-ig. Ezen a napon a Nautilus roppant érdekes mélységmérési kísérleteket végzett.

A Csendes-óceánról való elindulásunk óta közel tizenháromezer mérföldet tettünk meg, s most a déli szélesség 45° 37’-e s a nyugati hosszúság 37° 53’-e keresztezésén haladtunk át, ugyanott, ahol a Herald parancsnoka, Denham kapitány tizennégyezer méterre eresztette le a mérőónt, de az még mindig nem érte el az óceán fenekét. A Congress nevű amerikai fregatt parancsnoka, Parker sorhajóhadnagy, ugyanitt tizenötezer-száznegyven méter mélységben sem érte el mérőónjával az óceán fenekét.

Nemo kapitány elhatározta, hogy leszáll a *Nautilus*szal a legmélyebb tengerfenékre, és ellenőrzi a különböző méréseket. Felkészültem tehát, hogy a kísérlet minden mozzanatát feljegyzem. A szalon ablakait fedő redőnyök szétnyíltak, s megindultak a műveletek, hogy hajónk leszállhasson az óceán csodálatos, távoli mélységeibe.

Mondanom sem kell, hogy a leszállást ezúttal nem a tartályok megtelítésével hajtottuk végre. Ezzel talán nem is tudták volna kellőképp növelni a Nautilus súlyát. Közbejátszhatott az is, hogy a felszállásnál ismét ki kellett volna üríteni a holtsúlyt jelentő vizet, márpedig a szivattyúk valószínűleg nem bizonyultak volna elég erősnek, hogy legyőzzék a külső víznyomást.

Nemo kapitány hosszú átlós vonalban akart leérkezni az óceán fenekére, mégpedig úgy, hogy a magassági kormányt negyvenöt fokos szögben állította a Nautilus merülési vonalára. A hajócsavar forgása elérte a legnagyobb gyorsaságot; a négy lapát hatalmas erővel csapkodta a vizet.

A Nautilus teste remegett, mint valami megfeszített húr, és szabályosan merült alá az óceánban. A kapitány meg én a szalonban a feszmérő sebesen helyét változtató mutatóját figyeltük. Csakhamar túljutottunk a halak által legsűrűbben lakott rétegen.

Egyes halak csak a tenger vagy a folyók felszínén élnek meg, mások, s ezek kevesebben vannak, meglehetősen nagy mélységekben tartózkodnak. Ez utóbbiak közül megfigyeltem a hatsipókás farkascápákat, amelyeknek hat légzőnyílásuk van; láttam óriás szemű teleszkóphalat, szürke melluszonyos villásorrú morgóhalat, amelynek halványvörös csontpikkelyét fekete mellvért védi; s láttam ezerkétszáz méter mélységben élő, százhúsz atmoszféra nyomást elviselő gránátoshalat is.

Megkérdeztem Nemo kapitányt, látott-e ennél nagyobb mélységben is halakat.

– Nagyon ritkán - felelte. - S hogyan vélekedik erről ma a tudomány? Mit feltételeznek? Mit tudnak biztosan?

– Megmondom, kapitány úr. Tudjuk, hogy az óceán alsó rétegei felé haladva a növényi élet hamarabb tűnik el, mint az állati. Tudjuk, hogy ott, ahol még mindig vannak élőlények, már csak egyetlenegy vízinövény tengődik. Tudjuk, hogy a fésűskagyló meg az osztriga kétezer méter mély vízben is megél, és hogy MacClintock, a hős sarkutazó kétezer-ötszáz méter mélységből fogott ki egy élő tengeri csillagot. Tudjuk, hogy az angol flottához tartozó Bulldog legénysége kétezer-hatszázhúsz ölnyi mélységből halászott ki egy tengeri csillagot. De ön, kapitány úr, erre talán azt válaszolhatja, hogy semmit sem tudunk.

– Nem leszek ennyire udvariatlan, professzor úr - felelte Nemo kapitány. - Csak azt szeretném megkérdezni öntől, mivel magyarázza, hogy ekkora mélységben is megélhetnek még az élőlények?

– Két oka van ennek - feleltem. - Az első az, hogy a vízrétegek különböző sótartalma és sűrűsége folytán létrejött függőleges áramlás mozgást idéz elő, amely elegendő a tengeri liliomok és a csillagállatok kezdetleges élete fenntartásához.

– Helyes - mondta a kapitány.

– A másik okát a következőkben látom: az élet alapja az oxigén. Tudjuk, hogy a tengervíz oxigéntartalma a mélység arányában nemhogy csökkenne, hanem nő, s hogy a mély vízrétegekben a nyomás összesajtolja az oxigént.

– Ó, hát ez is ismeretes már? - kérdezte kissé meglepetten a kapitány. - Nos, professzor úr, ezt helyesen tudják, minthogy ez a való igazság. Még hozzáteszem, hogy a víz felszínén hálóba kerülő halak úszóhólyagja több nitrogént tartalmaz, mint oxigént, viszont a nagy mélységekből kihalászott halak vízhólyagjában több az oxigén, mint a nitrogén. Ez a jelenség az ön elméletét igazolja. No de folytassuk a megfigyeléseket.

A feszmérőre pillantottam megint. A készülék hatezer méter mélységet jelzett. Egy óra óta süllyedünk lefelé. A Nautilus ferdén beállított magassági kormányával egyre mélyebbre siklott le a kihalt, csodálatosan átlátszó, csendes, tiszta vízbe. S egy órával később már tizenháromezer méter mélységben jártunk, s még mindig nem tünedezett elő a tengerfenék.

Tizennégyezer méter mélységben egyszerre csak fekete szirteket láttam kimeredezni a vízből. Lehetséges, hogy ezek a sziklák a Himalája-hegységnél vagy a Mont Blanc-nál is magasabb hegylánchoz tartoznak. Még hozzávetőlegesen sem sejthettük, hogy mekkora lehet itt a tengerfenék mélysége.

S a Nautilus, dacolva a hatalmas nyomással, egyre mélyebbre szállt alá. Éreztem, mint remeg meg eresztékeiben az acélborítás, a rudak meggörbültek, nyögtek a falak, a szalon ablaka horpadozni látszott a víz nyomása alatt. S az erős gépezet bizonyára össze is roppant volna, ha nem bírt volna - mint ahogy a kapitány mondotta - egyetlen szilárd tömbként a nyomásnak ellenállni.

Amint a sziklák lejtője mellett haladtunk, még néhány kagylót, serpulát, eleven tüskéscsigát s egyes csillagállatokat is láttam.

Azután az állatvilág utolsó képviselői is eltűntek, s tizenötezer méter mélységbe érve a Nautilus túlhaladt a tenger alatti élet végső határán, mint a léggömb, amikor a légzésre alkalmas levegőrétegek fölé emelkedik. Hamarosan tizenhatezer méter mélységbe jutottunk le már; a Nautilus oldalaira ekkor ezerhatszáz atmoszféra nyomás, vagyis felületének minden négyzetcentiméterére ezerhatszáz kilogramm nehezedett!

– Micsoda érdekes helyzet! - kiáltottam fel. - Olyan mélységben járunk, ahol ember még sosem járt! Nézze csak, kapitány úr, nézze csak ezeket a pompás sziklákat! Nézze csak ezeket a lakatlan barlangokat! A föld legmélyebb fekvésű üregei ezek, itt már nem lehetséges semmilyen élet! Ismeretlen, csodás tájak! Milyen kár, hogy csak emlékezetünkben őrizhetjük meg a képét!

A mélytenger feltárása
A mélytenger feltárása Nella Galleria →

– Szeretné, ha a puszta emlékképnél többet vinne magával e tájból? - kérdezte tőlem Nemo kapitány.

– Mit akar ön ezzel mondani?

– Csak azt, hogy mi sem könnyebb, mint lefényképezni a tenger alatti tájat!

Arra sem volt időm, hogy megmondjam a kapitánynak, mennyire meglep ez az újabb ötlete, mert hívására máris felhoztak egy fényképezőgépet a szalonba. A villanyfénnyel megvilágított víz egészen tisztán, élesen látszott az ablakon át. A mesterséges világítás nem vetett árnyékot, sehol sem voltak homályos részek. A napfény sem lehetett volna előnyösebb a felvételhez. A Nautilus a hajócsavar és a lefelé hajló magassági kormány együttes hatására most megállt. A fényképezőgép lencséje a tengerfenékre irányult - s pár pillanat múlva már meg is kaptuk a felvétel rendkívül éles negatívját.

A föld őskorából való sziklák láthatók rajta; e sziklákat sohasem érte napfény. Ez a legmélyebb gránitréteg képezi a föld alapjait. A kősziklában mély üregek tátonganak. A szirtek bámulatosan éles, fekete körvonallal rajzolódnak ki a felvételen, mintha valamely flamand festő ecsetje festette volna. A szirtek fölött csodálatosan lágy hegyvonulat adja meg a táj hátterét. Tollam gyenge ahhoz, hogy leírjam a sima, fekete, csupasz sziklákat - még csak egy kis moha, egy kis foltocska sincs rajtuk sehol; különös kemény formáik szeszélyes-merészen rajzolódnak ki a villanyfényben villogó homokszőnyegen.

Nemo kapitány a felvétel elkészülte után így szólt hozzám:

– Szálljunk fel ismét a felszínre, professzor úr. Ne feszítsük túl a húrt, nem szabad a *Nautilus*t túlságosan sokáig ekkora nyomásnak kitennem.

– Igen, szálljunk fel! - feleltem.

– Kapaszkodjék meg jó erősen!

Fel sem foghattam még, mire jó ez a figyelmeztetés, s máris a szőnyegre buktam.

A kapitány az imént jelt adott, mire hirtelen meggyorsították a hajócsavar járását, a magassági kormányt pedig függőlegesre állították, s a Nautilus, mint az elszabadult léggömb, szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba. Harsogva, remegve szelte át hajónk a víztömeget. Minden összefolyt a szemem előtt. Négy perc alatt tette meg a Nautilus a tizenhat kilométert az óceán felszínéig, s mint valami repülő hal, felszökött a habokból, majd ismét alámerült, hatalmas hullámokat csapva fel maga körül.

Note

  1. Florida: félsziget az Egyesült Államok délkeleti részén. Spitzbergák: szigetcsoport az északi sarkvidéken ↩
  2. Szigetcsoport Közép-Amerika keleti oldalán ↩
  3. Elavult feltevés, ma már tudománytalan ↩

Eri attento?

  1. Melyik tengert öleli körül a Golf-áramlat meleg vízgyűrűje?

  2. Hány napig halad a Nautilus napi száz mérfölddel február 23-tól?

  3. Mennyi idő alatt ér fel a Nautilus tizenhat kilométer mélyről?

  4. Mit készít Nemo a legmélyebb tengerfenéken?

Qual è il tuo personaggio preferito?

Ventimila leghe sotto i mari – tra i personaggi principali

Telegramma

Ufficio di partenza: World Wide Web · Destinazione: a bordo del Nautilus

0 parole · tariffa: 0 kreuzer (i punti diventano STOP)