A BARLANGOKBAN

Amikor Kau-dzser kilépett a Kormányházból, a vihar már lecsendesedett. Nem esett az eső sem. A nap fölszökött a tengerből, és a felhőket maga előtt terelve bearanyozta ferde sugaraival Libériát.

Kau-dzser körbepillantott. Nem látott senkit. Mint mindennap, most is ő kelt fel legelőbb.

Mélyen beszívta a reggeli levegőt, és néhány lépést tett a sártengerré változott téren. Észrevette, hogy a bíróság kapuja félig nyitva áll. Nem tulajdonított jelentőséget ennek a figyelmetlenségnek, mégis odament, hogy bezárja a kaput. Ekkor vette észre, hogy azt fölfeszítették, s ez mélységesen meglepte. Mi értelme lehet egy ilyen betörésnek? Annyira nincstelen emberek is volnának a városban, hogy a terem szegényes tartalma is képes megkísérteni őket?

Kau-dzser betaszította az ajtót, és a küszöb mellett meglátta a hordócskát. Először nem tudta mire vélni a dolgot, de egy gyors vizsgálat felvilágosította a dolgok állásáról. Szerteszórt lőpor... a padlón egy háromnegyedig égett kanóc... Semmi kétség: valaki fel akarta robbantani őt, a Kormányházzal együtt.

Ez a felfedezés elképesztette. Akadna hát telepes, aki ennyire gyűlöli őt?... Eltöprengett rajta, kinek a keze lehet egy ilyen merényletben. Vádolni nem vádolhatott senkit, de ismerte annyira a város lakóit, hogy gyanúját viszonylag kis körre tudja szűkíteni. Ferdinand Beauval lett volna, új tisztsége ellenére?...

Lehet, de nem valószínű. Lewis Dorick?... Már elképzelhetőbb.

Az biztos, hogy olyasvalaki, aki az ő nyomaikon jár.

Kau-dzser körbepillantott a teremben, és észrevette a válaszfalon ütött nyílást. Napnál világosabb lett előtte, hogy mi történt. Kicipelték a hordót a raktárból, odavitték, ahol most áll, majd a tettes meggyújtotta a kanócot - aminek a lőpor berobbanását kellett volna kiváltania - és továbbállt... Csakhogy a számítása nem vált be, a lőpor nem robbant föl. A kanóc kétharmad hosszban végigégett, majd az utolsó harmadot ellepő víztócsában kialudt.

Hogy került oda a víz? Kau-dzsernek csak a feje fölé kellett néznie.

A mennyezet durván összerótt deszkái között, a tető egy repedésén csorgott be. Két, egymástól elvált falemez között még láthatók voltak a nedvesség nyomai. Ott szivárgott be csöppenként a víz, mely végül tócsává összeállva áthághatatlan akadályt állított a tűz útjába.

Kau-dzser akarata ellenére megborzongott; nem magára gondolt, hanem a többiekre, akikkel egy fedél alatt töltötte az éjszakát: Hartlepoolra, aki két fogadott gyermekével együtt a Kormányházat választotta otthonául, és az éjjeli őrségre. Mindnyájuk élete csak egy véletlen körülményen múlott. Ha pitymallatkor nem tör ki a vihar, mostanra mind egy szálig halottak.

Alapos megfontolás után Kau-dzser úgy döntött, hogy tanácsosabb titokban tartani a hamvába holt merényletet. Nem tartott igényt az ilyesmiből fakadó népszerűségre, és mindent összevetve úgy vélte, jobban teszi, ha nem zavarja meg a lakosság nyugalmát.

Behúzta maga mögött az ajtót, felébresztette Hartlepoolt, és a bíróság termében beszámolt neki a történtekről. Hartlepool le volt sújtva. Akárcsak Kau-dzser, ő sem tudta volna megjelölni a bűnösöket, de az ő gyanúja is rögtön ugyanazokra az emberekre terelődött.

Mivel Kau-dzser elhatározta, hogy nem hagy kitudódni semmit, a falon ütött lyukat is mások segítsége nélkül kellett eltüntetnie.

Hartlepool a szükséges anyagokért indult, míg Kau-dzser visszavitte a hordót az eredeti helyére.

Így megállapíthatta, hogy egy másik hordócska is eltűnt. Azt is beleértve, amelyiket a bíróság termében talált, csak négy hordó volt meg az ötből. Miben sántikálhatnak a tettesek? Az biztos, hogy nem készülnek semmi jóra. Tűzfegyverek hiányában viszont nem vehetik hasznát a puskapornak, hiszen aligha próbálkozhatnak újra valami hasonlóval, mint ez a szerencsés véletlen folytán meghiúsult merényletük.

Miután Hartlepool visszajött, a két botcsinálta kőműves helyretette a Kennedy által kivágott gerendadarabot, majd a körülötte lévő nyílást kitöltötték a kőtörmelékkel kevert habarccsal - épp úgy, ahogy volt. Hamarosan nyoma sem maradt a merényletnek. Kau-dzser csak ekkor tért vissza szobájába, és Hartlepoolt magával híva beszámolt neki a másik puskaporos hordó eltűnéséről.

A dolgot nem intézhették el egy kézlegyintéssel. Ha a tettesek elrabolták a puskaport, akkor nyilván újra akarnak próbálkozni, és nem árt megtenni ellenük a szükséges óvintézkedéseket.

Miután minden oldalról megvizsgálták a kérdést, végül abban maradtak, hogy a merényletnek nem szabad kitudódnia, ezért elővigyázatosan, a fölösleges föltűnést kerülve járnak el.

Elsőül azt határozták el, hogy negyvenről hatvan főre emelik a rendőrség létszámát, s ha később szükségesnek mutatkozik, tovább növelik az állományt. Egyelőre be kellett érniük nyolc újabb őrrel, mert ennél több tartalék fegyverük nem volt, de megállapodtak, hogy Kau-dzser hozat még kétszáz puskát, hogy ezentúl minden eshetőséggel szembe tudjanak nézni. Libériában már tekintélyes - és napról napra gyarapodó - vagyonok halmozódtak föl. Lényeges volt, hogy ezeket szükség esetén meg tudják védeni.

Abban is megegyeztek, hogy az őrök ezentúl nem az őrszobán, hanem odakint teljesítenek szolgálatot. Kettesével fogják váltani egymást, és szolgálati idejük alatt föl-le járnak a Kormányház körül, hogy megakadályozzák az ilyen meglepetéseket.

Kau-dzser más intézkedéseket egyelőre nem tartott szükségesnek, Hartlepool viszont megfogadta magában, hogy észrevétlen, ám annál hatékonyabb védelmet biztosít a vezetőnek.

Azt nem remélhették, hogy kézre kerítik a tetteseket, mert ahhoz az egész várost fel kellett volna bolygatniuk. Mivel nyomok nem maradtak, csak az elrabolt puskaporos hordó leplezhette volna le a tetteseket. Ha azonban keresni kezdik a hordót, akkor se vége, se hossza nincs a házkutatásoknak, márpedig Kau-dzser mindenáron el akarta kerülni az ilyesmivel járó nyugtalanságot.

Miután így elrendezték az ügyet, minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Teltek-múltak a napok, és egyre ritkábban jutott eszükbe az eset. Az idő múlásával már nem is tűnt olyan jelentősnek a dolog, az újkeletű intézkedések pedig amúgy is megakadályozták, hogy még egyszer előforduljon ilyesmi.

Kau-dzser legalábbis gyorsan megfeledkezett az ügyről. Egészen mást forgatott a fejében. Az alkotás fennkölt mámorában fürdött, a munka lendülete ragadta magával. Felhevült agya szünet nélkül ontotta az ötleteket, még javában tartott egyik tervének megvalósítása, amikor neki már egy másikon járt az esze.

Még el sem készült a leendő rakpart előtti körgát, amikor neki már másutt jártak a gondolatai. Egyik bizonyosan megvalósítható álma az volt, hogy a folyónak egy néhány kilométerrel feljebb fekvő vízesésénél áramszolgáltató telepet létesítsenek, mely az egész szigetet elláthatná fénnyel és energiával.

Villanyfény Libériában!... Ki gondolt volna erre két évvel ezelőtt?

Mégsem ez a terv lelkesítette leginkább Kau-dzsert. Az ő igazi álma ennél sokkal nagyszabásúbb volt. Hogyne, hasznos dolog kivilágítani Libériát, de ez csak az emberiség egy kicsiny töredékét érinti; másrészt egy ilyen terv igen könnyen megvalósítható, szinte gyerekjáték. Őt egy sokkal általánosabb jelentőségű mű gondolata lelkesítette igazán, egy olyané, amely az egész emberiség javát szolgálja.

A Jonathan hajótörése után gondolkozott el először ezen a problémán. Emlékszünk, hogy amikor felhangzottak az ágyúlövések az éjszakában, Kau-dzser tüzet gyújtott a Horn-fok csúcsán. Ezt a megoldást azonban csak a vészhelyzet szülte, és sem azelőtt, sem azután nem állt itt jelző, mely figyelmeztette volna a bajba jutott hajókat a veszélyre. Ezen a vidéken egy örökös dráma zajlik, amelyben a Jonathan haláltusája csak egy volt a számtalan jelenet közül. Száz és száz hajó kerüli meg viharos időben Amerika legdélibb csücskét. Mivel nem olyan szerencsések, mint a Jonathan, és nem látnak maguk előtt vezérlő fényt, túl sokan roncsolódnak szét közülük a szigettenger zátonyain. Nem így történnék, ha napnyugtakor minden este kigyúlna itt egy világítótorony fénye. A hajók időben észlelnék a jelzést, a nyílt tenger felé fordulnának, és nem egy hajótörés válnék elkerülhetővé.

Amióta Kau-dzser a Horn-fok földjére lépett, nem múlt el nap úgy, hogy ne kísértette volna meg e nagy mű gondolata. Mivel azonban tisztán látta a nehézségeket, sokáig csak úgy foglalkoztatta ez az ötlet, mint afféle megvalósíthatatlan álom. Mostanra azonban sok minden megváltozott. Mint egy virágzó állam kormányzója, szinte korlátlanul foglalkoztathatott munkásokat. Álma megvalósíthatóvá vált.

Időközben ráadásul a pénz kérdése is megoldódott. Azt kell hinnünk, hogy Kau-dzser bőven rendelkezett anyagiakkal, hiszen a hoste-szigeti állam fejlődését az ő hitelei tették lehetővé.

Sokáig a világért sem nyúlt volna hozzá ehhez a vagyonhoz, amelynek még a létezéséről is szívesen megfeledkezett, most viszont, miután már úgyis felhasználta egy részét, nem volt miért vonakodnia. Ha egyszer már hozott áldozatot, miért ne tegye meg másodszor is?

A hoste-szigeti állam gazdagodása egyébként azzal kecsegtetett, hogy hamarosan elkezdheti visszafizetni létrehozójának a kölcsönöket.

Az ebből származó tőkét Kau-dzser aligha fogja kispolgári módon befektetni. Ő, aki megveti a pénzt, nyilván nem akarja élére rakni a garast. És fordíthatná-e nemesebb célra a vagyonát, mint arra, hogy világítótornyot épít a rosszhírű fokra, amelynek szikláin már annyi hajó zúzódott darabokra?

Egy jelentős nehézséggel azonban még szembe kellett nézni. A Hoste-sziget szabad föld ugyan, a Horn-fok viszont chilei terület maradt.

Ez talán mégsem jelentett megoldhatatlan gondot, amennyiben Chile méltányolja a leendő tulajdonos szándékait a területre nézve, és lemond a lakatlan szirtre vonatkozó jogairól. Meg kellett próbálkozni a tárgyalással. A legelső kifutó hajó ezért magával vitt egy hivatalos jegyzéket is, amelyet a Hoste-sziget kormányzója intézett e tárgyban a Chilei Köztársasághoz.

Amíg Kau-dzser elmerült nagy művének tervezésében, egészen megfeledkezett a feje fölött lebegő veszélyről. Továbbra sem lehetett tudni, kik voltak a merénylet tettesei. A telepesek tömegében elvegyülve szabadon és büntetlenül élték világukat, pedig a birtokukban lévő puskaporos hordó szörnyű fenyegetést jelentett.

Kau-dzser szíve mélyén megmaradt annyi a szabados elvekből, hogy ne folyamodjék rendőri eszközökhöz - igaz, azt állította, hogy a lakosság háborgatását szeretné elkerülni. Pedig ha azonnal komoly nyomozást rendel el, talán sikerül kézre kerítenie a bűnösöket, hiszen a puskaporos hordó nem volt messze: Dorick és Kennedy rögtön a merénylet reggelén a Keleti-földnyelv egy barlangjában rejtette el. E barlangokat Kau-dzsernek is jól kellett ismernie, hiszen Hartlepool annak idején ide szállította a tartalék puskákat.

Talán nem felejtettük még el, hogy három barlangról volt szó: a két alsó egymással közlekedett - egyikük a déli lejtőről kapta a fényt, a másik a hegy gyomrában öblösödött -, míg a felső barlang ötven méterrel magasabban az északi lejtőre nyílt és Libériára nézett. A két együttest csak egy felettébb lejtős, szűk hasadék kötötte össze, amelyen szükség esetén át lehetett jutni, bár középtájt egy néhány méteres szakaszon úgy összeszűkült, hogy ott négykézláb kellett mászni, arra is ügyelve, hogy a mászó ne érintse, sőt ne is súrolja azt az ingatag tömböt, amelyen kívül semmi nem tartotta fönn a járat mennyezetét. Ha ez beomlik, elkerülhetetlen a katasztrófa.

Hartlepool annak idején a felső barlangban raktározta el a puskákat, Dorick és Kennedy pedig most az alsó barlangokba vitték a lőport.

Ezeknek arra sem volt gondjuk, hogy a hordót legalább a második barlangban rejtsék el, amelyet a szeszélyes természet mélyen a sziklatömb belsejébe vájt. Miután gyorsan körülpillantottak emebben, és még a fölfelé tartó, járattá szélesedő nyílást sem vették észre, csupán faágakkal álcázták a hordót, és az első barlangban hagyták, amelynek tágas boltívei közé szabadon áradt a levegő és a fény.

Nagy volt a meglepetésük február 27-én reggel, amikor útjukról visszatérve megállapították, hogy a Kormányház még mindig áll.

A várostól távolodva, majd a visszaúton is, minden percben várták a robbanást. Tudjuk, hogy a robbanás nem következett be, és amikor a két gonosztevő hazaért, még mindig nem történt semmi szokatlan.

A tettesek nem értettek semmit az egészből.

Bármennyire is fúrta az oldalukat a kíváncsiság, mégsem siettek tudakozódni. Kudarcuk igazolta minden félelmüket, és most másra sem gondoltak, mint hogy észrevétlenek maradjanak. Ezért elvegyültek a munkások között, és igyekeztek úgy viselkedni, hogy semmi se hívja föl rájuk a figyelmet.

Lewis Dorick csak délután merészkedett a Kormányház környékére. A távolból egy gyors pillantást vetett a bíróságra, ahol Lawson lakatos éppen a betört kaput javította. Nem látszott, hogy Lawson rendkívüli jelentőséget tulajdonítana munkájának. Neki annyit mondtak, hogy szereljen föl egy új zárat: ő fölszereli, ennyi az egész.

Lawson nyugalma egy csöppet sem tetszett Doricknak. Ha javítják a kaput, akkor a betörés kitudódott, következésképp a puskaporos hordót és a végigégett kanócot is fölfedezték. Ki találhatott rájuk? Dorick el sem tudta képzelni. Arról viszont nem lehetett kétsége, hogy egy ilyen fontos eseményről értesítették a kormányzót is. Ebből helyesen következtetett arra, hogy meg fogják szigorítani az őrséget, és egyéb intézkedéseket is életbe léptetnek; mivel tudta magáról, hogy bűnös, úgy érezte, nagy veszedelemben forog.

Amikor alaposabban belegondolt, mégis visszanyerte a hidegvérét.

Végtére is nincs bizonyíték a bűnösségére. Ha gyanúba fogják is, puszta gyanú alapján nem lehet senkit letartóztatni, bebörtönözni, még kevésbé elítélni. Bizonyíték nélkül ez nem megy. Márpedig az mindaddig nem is lesz, amíg a bűntársai nem vallanak rá.

E megnyugtató gondolatok ellenére is heves ijedelmet érzett, amikor estefelé váratlanul szembetalálkozott Kau-dzserrel, aki szokása szerint a kikötői munkálatokat készült megszemlélni. A kormányzó úgy viselkedett, mint mindig, és aki ránézett, nem is sejthette, hogy valami szokatlan történt. Dorickra ijesztőbben hatott ez a nyugalom, mint ha Kau-dzser haragudott volna. Ha ilyen higgadtan viselkedik - gondolta -, akkor nyilván bizonyos benne, hogy kézre keríti a tetteseket. Remegve úgy tett, mint aki elmerül a munkájában, és nem is emelte a szemét Kau-dzserre, mert úgy érezte, hogy nem állná a tekintetét. Ha Kau-dzser ekkor megszólítja, a nyomorult el is árulja magát.

Mivel azonban Kau-dzser nem szólt hozzá, lassan visszatért a lelkinyugalma. A napok múlásával egyre nagyobb lett az önbizalma is.

Bár nem tudta mire vélni a dolgot, a városban nem észlelt semmi változást, pedig a merényletre bizonyosan fény derült. Ezt mutatta az éjszakai őrség rendjének módosítása is.

Sokáig mégis a félelem volt erősebb az öt cinkosban. Két hétig kerülték egymást, és olyan példás életet éltek, hogy ha valaki szemmel tartja őket, akkor biztosan gyanút fog. A két hét elmúltával azonban ismét bátorságra kaptak. Először csak odavetett szavakkal érintkeztek, aztán, amikor látták, hogy továbbra sem fenyegeti őket semmi, újrakezdték esti sétáikat és tervezgetéseiket.

Biztonságérzetük úgy megerősödött, hogy már a puskaporos hordó rejtekhelyére, a barlangba is elmerészkedtek. A hordót ugyanúgy találták, ahogy hagyták, és ez végleg megnyugtatta őket.

Lassanként a barlang vált sétáik megszokott célpontjává. Egy hónappal elvetélt merényletük után már minden este összejöttek itt.

Beszélgetéseik tárgya szemernyit sem változott, amint elégedetlenségük okai sem. A merénylet után is ugyanazt az életet élték, mint az előtte. Továbbra sem bújhattak ki az általános munkakötelezettség alól, márpedig akármilyen nagy hangon bíráltak is mindent, alapjában véve ez ingerelte őket.

Addig-addig tüzelték egymást kölcsönös szemrehányásaikkal, míg lassacskán túltették magukat a kudarcon, és azon kezdték törni a fejüket, hogyan köszörüljék ki a csorbát. Tehetetlen dühük folyton-folyvást nőtt, és elérkezett az a nap, amikor készen álltak az újabb zendülésre.

E napon, március 30-án az öt cimbora külön-külön hagyta el Libériát, és szokásuk szerint csak a várostól kissé távolabb csatlakoztak egymáshoz. Összejöveteleik megszokott színhelyére már teljes létszámban érkeztek el.

Az utat csöndben tették meg. Dorick elmerült gondolataiban, ki sem nyitotta a száját, a többiek pedig osztották hallgatását. De nemcsak az ajkukat szorították össze, arcuk is zárkózott maradt. A levegőben lógott a vihar. A sebzett lelkekben gyűlölet fortyogott.

Dorick lépett elsőként a barlangba. Rémült mozdulatot tett. A bejárat közelében tűz égett. Valaki tehát itt járt, és a láng élénksége arról árulkodott, hogy nem is telt el sok idő a betolakodó távozása óta.

Égő tűz!... Doricknak rögtön a puskapor villant az eszébe. Ha a vigyázatlan illető csak néhány lépéssel odébb rak tüzet, menthetetlenül a levegőbe röpül. Nem is sejthette, hogy az életével játszik...

Dorick a hordóhoz rohant... Nem, nem bukkantak rá... Még mindig ott volt a ráhalmozott száraz ágak alatt, ahonnan csak néhány gallyat vettek el, hogy azzal táplálják a vidáman ropogó tüzet.

Kennedy közben megragadott egy égő ágat, és a másik barlangban is körbevilágított. Megnyugodva tért vissza, nem talált senkit. Az ismeretlen látogató már bizonyosan eltávozott.

Miután közölte a hírt a társaival, szétrugdosta a tüzet, mely ugyan a puskaportól távol égett, mégsem volt teljesen veszélytelen.

Dorick azonban leintette; összekaparta a szétszórt üszköt, és új ágakat dobott a feléledt tűzre. Társai meglepetten figyelték, mit művel.

– Barátaim - egyenesedett föl -, nem bírom tovább... Már az imént el voltam szánva a cselekvésre... Amit most láttunk, megerősít elhatározásomban... Valaki itt járt, s ez újabb ok arra, hogy sietve cselekedjünk, hiszen vissza is térhetnek, és amit ma nem találtak meg, arra holnap rábukkanhatnak.

Dorick remegő hangja lázasan csengett, közben hevesen gesztikulált.

Látni lehetett, hogy csakugyan nem bírja tovább.

A szenvtelen Sirdey kivételével mindenki zajosan helyeselt.

– És mikor lépünk akcióba? - kérdezte Fred Moore.

– Még ma este - felelt Dorick.

Majd megbicsakló hangon folytatta, mint aki nem tud úrrá lenni az idegein:

– Mindent meggondoltam... Mivel nincs fegyverünk, én majd csinálok... Egy bombát... még ma este... több rétegben, kátrányos vászon közé préselem a puskaport... Ezért van szükségem a tűzre... hogy megolvasszam a kátrányt... No persze, az én bombám nem ér majd föl a bonyolult időzített meg feldöntésre működő szerkezetekkel... De az ember olyat csinál, amilyet tud... Én nem vagyok vegyész... Egyébként is, akármilyenre sikerül, meglesz a hatása... Egy kanócot vezetek bele... Az harminc másodperc alatt ég végig... Már próbáltam... Épp annyi idő kell, hogy az ember meggyújtsa és elhajítsa...

Dorick furcsa viselkedése meglepte hallgatóit. Tekintete égett, szeme szinte megszállottan csillogott. Őrült lett volna Lewis Dorick?

Nem, nem volt őrült, legalábbis a szónak orvosi értelmében nem.

Bár egész életének keserűsége és irigysége az ajkaira tolult ebben az órában, és ez lázassá tette viselkedését, azért továbbra is az eszénél volt - már amennyire eszénél lehet valaki, akit elönt a harag.

– És ki hajítja el azt a bombát? - kérdezte hűvösen Sirdey.

– Én - felelte Dorick.

– Mikor?

– Ma éjjel... Két óra körül bekopogok a Kormányházba... Kau-dzser kijön, hogy ajtót nyisson... Mihelyt meghallom, meggyújtom a kanócot... nálam lesz minden, ami kell... amikor kinyílik a kapu, behajítom a bombát...

– És veled mi lesz?

– Marad annyi időm, hogy elfussak... Különben, ha levegőbe röpülnék is, akkor is véget kell vetni ennek az egésznek.

A csoport tagjai elnémultak. Hökkenten pillantottak egymásra; Dorick terve elrémítette őket.

– Akkor tehát - szólt nyugodtan Sirdey - nincs is ránk szükséged.

– Senkire sincs szükségem - válaszolt hevesen Dorick. - Aki gyáva, az el is mehet.

Ez bántotta a hiúságukat.

– Én maradok - szólt Kennedy.

– Én is - mondta William Moore.

– Én is - így Fred Moore.

Csak Sirdey nem szólt semmit.

Egyre emeltebb hangon beszéltek. Észre sem vették, és vitájuk máris veszekedésbe csapott át. Az égve talált tűz ellenére sem gondoltak rá, hogy a közelben valaki netán kihallgatja óvatlan szavaikat.

Pedig volt hallgatójuk, igaz, csak egyvalaki, méghozzá olyan kis ember, hogy akkor sem tartanak tőle, ha tudják, hogy ott van. Az akaratlan fültanú ugyanis nem volt más, mint Dick, márpedig az öt megtermett férfinak igazán nem lehetett félnivalója egy gyerektől.

Dick és Sand, akiknek március 30-a szabadnap volt, már korán elhagyták a várost: a barlangok felé tartottak, amelyek régebben oly gyakran visszhangoztak játékaiktól. A gyermekek szeszélyesek. Néha legkedveltebb szenvedélyükre is egycsapásra ráunnak, mert belefáradtak, de ha az újabb szórakozástól is elmegy a kedvük, akkor épp olyan hirtelen térnek vissza előző kedvtelésükhöz.

Először a barlangok is vonzották őket, majd megfeledkeztek róluk, most pedig újra „divatba jöttek” náluk.

Dick és Sand gyors léptekkel haladtak, de menetközben is azt a fontos kérdést vitatták, milyen játékot játsszanak aznap. Pontosabban - ahogyan ez szokásban volt közöttük - Dick parancsolgatott, Sand meg engedelmesen tudomásul vett mindent.

– Öregem - szólt Dick, amikor az utolsó házakat is elhagyták -, mondok neked valami csudajót.

Sand kíváncsian hegyezte a fülét.

– Ma vendéglősdit játszunk.

Sand bólintott, de - valljuk meg - nem értette, miről van szó.

– Idesüss, öregem! - szólt diadalmasan Dick.

– Gyufa!... - bámult el Sand a csodás játékszeren.

– Hát még ez!... - tódította Dick, és nagy nehezen előbányászta a zsebéből a fél tucat krumplit, amit elindulás előtt gyömöszölt be oda. Sand tapsikolt.

– Szóval te leszel a vendéglős - jelentette ki parancsoló hangon Dick -, én meg a vendég.

– Miért? - tudakolta ártatlanul Sand.

– Csak! - felelte Dick.

Egy ilyen ellentmondást nem tűrő érv előtt Sandnek meg kellett hajolnia. Így aztán attól kezdve, hogy a barlangba léptek, minden úgy történt, ahogy zsarnoki pajtása rendelkezett. Egy sarokban ki tudja honnan odakeveredett ágakra találtak. Néhány gallyból pompás tüzet raktak, és már sülhetett is a krumpli.

Akkor kezdődött csak igazán a játék, amikor megsült. Sand meggyőzően alakította a vendéglőst, és Dick sem maradt alatta a vendég szerepében. Látni kellett volna, milyen fesztelenül lépett be a barlangba - előtte természetesen kiment, hogy annál élethűbben jöhessen vissza -, milyen előkelően telepedett le a földre, a képzeletbeli asztal mellé, és milyen határozottan rendelt meg minden fogást, ami az eszébe jutott. Kért tojást, sonkát, tyúkot, marhahúskonzervet, rizst, pudingot, és még számos más dolgot.

Hál’istennek, a vendég itt nyugodtan lehetett igényes. Talán senki nem látott még vendéglőt, mely nagyobb választékot mutatott volna föl. A vendéglős bármivel tudott szolgálni. Akárhogy szólt a rendelés, ő habozás nélkül felelte: „Parancsoljon, uram!”, és már hozta is a kért ételt. Semmi kétség, hogy csakugyan tojás, sonka vagy tyúk került az asztalra, habár a felületes szemlélő talán összetévesztette volna e fogásokat az egyszerű sült krumplival.

Sajnos, a legdúsabb éléskamra is kiürül egyszer, és a legfeneketlenebb gyomor étvágya is csillapodik. Érdekes egybeesés, hogy e két esemény egyszerre következett be, sőt, ami még csodálatosabb, pontosan abban a pillanatban, amikor az utolsó krumpli is eltűnt.

Sandet ez a lehangoló tény felettébb elszomorította.

– Megetted az összest! - sóhajtott föl csalódottan.

Dick méltóztatott magyarázatot adni.

– De hiszen én vagyok a vendég... - felelte, mintha a dolog magától értetődne. - A vendéglős csaknem eheti el a vendége elől az ételt!

De Sandet ez egyszer nem volt könnyű meggyőzni.

– És közben nekem nem jutott semmi - jegyezte meg zavartan.

Dick fölényesen rászólt.

– A végén még azt mondod, hogy haspók vagyok! De akkor nem is játszom veled többet!

– Dick!... - könyörgött Sand, akit megrémített a fenyegetés.

Ennyi elég is volt. Dick azonnal elállt mindenfajta bosszútervtől.

– Akkor - jelentette ki nagylelkűen - most én leszek a vendéglős, és te leszel a vendég.

A játékot az új megállapodás szerint kezdték újra. Ezúttal Sand ment ki a barlangból, visszajött, és leült a földre a képzelt asztal mellé. Miután ezzel a beállítással megvoltak, Dick odalépett, és egy kavicsot kínált föl elragadtatott vendégének.

Sand azonban, aki lassabban fogta fel a dolgokat, nem értette meg rögtön, miről van szó, és elképedten bámult a kavicsra.

– Jaj, te buta - magyarázta Dick -, ez a számla.

– Nem is ettem semmit - háborodott föl Sand.

– Hát hiszen nincs is semmi... nincs is semmi más hátra, mint a fizetés... Egy vendéglőben fizetni is illik, nem igaz?... Mondd azt: „Pincér, a számlát legyen szíves!”. Mire én: „Parancsoljon, uram”! Mire te: „Egy cent a vacsoráért, egy cent pedig a magáé”. Mire én: „Köszönöm, uram”. És te adsz nekem két centet.

Minden e fölöttébb logikus terv szerint zajlott. Sand a legélethűbben szólt oda: „Pincér, a számlát legyen szíves!”, Dick pedig olyan hitelesen kiáltotta: „Parancsoljon, uram!”, hogy megtévesztésig hasonlított egy igazi pincérre. Sand elbűvölten nyújtott át két centet.

Az örömébe mégis üröm vegyült.

– Te etted meg a krumplit, és én fizessek érte! - mondta kissé bánatosan.

Dick úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig nagyon is jól hallotta, mert fülig elvörösödött.

– Veszünk majd medvecukrot Rhodeséknál - ígérte, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét.

Majd, hogy véget vessen a közjátéknak, mélységesen politikus módon kijelentette:

– Most valami mást fogunk játszani.

– Mit? - tudakolta Sand.

– Oroszlánosdit - határozott Dick, és habozás nélkül magára osztotta a főszerepet. - Te leszel az utazó, én meg az oroszlán. Te kimész. Azután bejössz a barlangba, hogy megpihenjél, és én rád vetem magam, mert fel akarlak falni. Erre te azt kiabálod: „Segítség!” Mire én otthagylak, és futva visszajövök. Akkor már vadász leszek, és megölöm az oroszlánt.

– De hiszen te vagy az oroszlán! - vetette ellen Sand nem éppen ésszerűtlenül.

– Nem, én a vadász leszek.

– Akkor ki fog engem felfalni?

– De buta vagy! Hát én, amíg oroszlán leszek.

Sand erős töprengésbe fogott, és elgondolkodva tekintett pajtására. Az félbeszakította tűnődését.

– Nem is kell megértened - mondta. - Menj el, aztán gyere vissza. Az oroszlán már lesni fog rád a sziklák között... Van időd...

Legalább egy félóra... Tudod, én vagyok az oroszlán... És ezért lesben állok... Egy oroszlán nem két percig áll lesben... Menj föl a folyosón a fölső barlangba, és kívülről gyere vissza... De nem is sejtesz semmit, érted, nem gyanakszol... Majd csak akkor, amikor meghallod az oroszlán bőgését...

Azzal Dick iszonyatosat bődült.

Sand már el is ment. Fölkapaszkodott a folyosón; nemsokára majd engedelmesen visszatér a másik irányból, hogy fölfalassa magát az oroszlánnal.

Miközben barátja eltávolodott, Dick lekuporodott a sziklák közé.

Még egy félórát kellett várnia, de nem türelmetlenkedett. Most oroszlán volt. Márpedig - amint fontoskodva megjegyezte - egy oroszlánnak tudnia kell kitartóan lesben állni. A világért sem dugta volna elő a képét, és ha egyedül volt is, aprókat bődült, készülve arra a hatalmas és szörnyű üvöltésre, amelyet az oroszlán akkor fog hallatni, amikor széttépi a szerencsétlen utazót.

Gyakorlását félbe kellett szakítania. Emberek tartottak fölfelé a hegyoldalban. Dicknek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ő egy igazi oroszlán, és a világ minden kincséért sem mutatkozott volna előttük. De ha át is változott a sivatag királyává, azért fölismerte a mellette elhaladó Lewis Dorickot, a Moore testvéreket, Kennedyt és Sirdey-t. Dick elfintorodott. Nem szívelte ezeket az embereket, Fred Moore-t pedig egyenesen személyes ellenségének tekintette.

Az öt férfi, Dick nagy felháborodására, eltűnt a barlangban.

Hallotta meglepett kiáltásaikat, amikor rábukkantak a tűzre.

– Nem az övék a barlang - morogta a fogai között.

De más szavakat is hallott, és ezekre már hegyezni kezdte a fülét.

Puskaporról beszéltek és bombáról - ez utóbbi szót nem nagyon értette -, s közben a kormányzó és Hartlepool nevét emlegették.

Lehet, hogy a távolság miatt rosszul hallotta?... Óvatosan a barlang bejáratáig lopózott, ahol már minden bent elhangzó szót tisztán lehetett hallani.

Aki most beszélt, abban Dick Sirdey-t ismerte fel.

– No és azután mi lesz?... - kérdezte a volt hajószakács, aki még mindig Dorick fő bírálójaként lépett föl.

– Hogyhogy azután? - kérdezett vissza Dorick.

– Hát úgy - folytatta Sirdey -, hogy a bombád hatása nem ér fel a hordóéval. Most nem tervezheted, hogy mindnyájukat elteszed láb alól... Ha levegőbe röpíted is Kau-dzsert, még mindig ott van Hartlepool meg az őrök.

– Mit nekem...! - felelte hevesen Dorick. - Tőlük nem tartok... Ha lefejezzük a testet, a törzs már nem számít.

Eltenni láb alól!... Lefejezni a kormányzót!... Dick egyszeriben komoly lett, és remegve hallgatta e szörnyű szavakat.