A MERÉNYLET

– Ez nem tarthat így örökké! - kiáltott fel Lewis Dorick, és társai határozottan rábólintottak a szavára.

A munkanap végeztével Dorick, a Moore fivérek és Sirdey négyesben sétáltak Libériától délre, azoknak a hegyeknek az első lejtőin, amelyek a Hardy-félsziget fő vonulatától különválva, a keleti földnyelv gerinceként vesznek bele távolabb a tengerbe.

– Nem, ez nem tarthat így örökké! - ismételte még nagyobb dühvel Lewis Dorick. - Nem is vagyunk férfiak, ha nem térítjük észre ezt a vadembert, aki törvényt akar szabni nekünk!

– Úgy bánik velünk, mint egy kutyával! - tódította Sirdey. - Semmibe vesz bennünket. „Tegye ezt”, „Tegye azt”, mondja, és közben rá se néz az emberre... Ki nem állhat bennünket ez az átkozott!

– Milyen jogon parancsolgat nekünk? - kérdezte dühödten Dorick. - Ki a fene nevezte ki kormányzónak?

– Én nem - mondta Sirdey.

– Én se - mondta Fred Moore.

– Én se - szólt William fivére.

– Ti sem, és senki más sem - állapította meg Dorick. - Nem is olyan ostoba a fickó!... Nem várta meg, hogy felajánlják neki a kormányzói széket... Beleült ő magától.

– Ez nem törvényes eljárás - tiltakozott tudálékosan Fred Moore.

– Méghogy törvényes! Törődik is ő azzal! - tódította Dorick.

– Mit számít az az olyan birkáknak, akik maguk nyújtják a hátukat, hogy lenyírja a gyapjút!... Talán kikérte a véleményünket, mielőtt visszaállította a magántulajdont? Azelőtt mindenki egyenlő volt. Most már vannak gazdagok és szegények.

– És mi vagyunk a szegények... - szögezte le mélabúsan Sirdey. - Három napja - tette hozzá fölháborodottan - közölte velem, hogy tíz centet levon az aznapi béremből...

– Csak úgy?... Minden ok nélkül?

– Azt mondta, hogy nem dolgozom eleget... Annyit biztosan csinálok, mint ő, aki reggeltől estig zsebrevágott kézzel lófrál... Tíz centet levett a féldolláros napidíjamból!... Arra aztán várhat, hogy a kikötőben dolgozzam neki!...

– Éhen fogsz dögleni - felelte fagyosan Dorick.

– A nyavalya törje ki!... - szitkozódott ökölbe szorított kézzel Sirdey.

– Velem két héttel ezelőtt babrált ki - vette át a szót William Moore. - Szerinte túl durván beszéltem John Rame-mel, a raktárosával. Terhére voltam az úrnak... Azt látni kellett volna!... Mint egy császár!... Fizessek a hóbelevancáért és még köszönjem is meg szépen!

– Nekem meg a múlt héten gyűlt meg vele a bajom - mondta Fred Moore -: azt mondja, hogy verekedtem egy cimborámmal... Talán most már nem lehet csak úgy barátilag meglapogatni valakit?... És hogy elkaptak a fogdmegjei!... Már azt hittem, a rendőrszobán alszom!...

– Mintha csak a szolgái lennénk! - morgott Sirdey.

– A rabszolgái - morogta William Moore.

Aznap este már századjára tárgyalták meg ezt a témát. Szinte másról sem beszélgettek minden áldott nap.

Azzal, hogy a munkát törvényes kötelességgé tette, majd be is tartatta a törvényt, Kau-dzser szükségképpen többek érdekét sértette, különösen a semmittevőkét, akik jobban szerették volna, ha más tartja el őket. Ez volt hát a nagy harag oka.

Az elégedetlenek mind Dorick körül gyülekeztek. Ő maga és bandája hiába próbálta folytatni megszokott életmódját. Amióta egykor engedelmes áldozataiknak kötelességeik támadtak, ráébredtek a jogaikra is; az egykori bárányok, tudván, hogy szükség esetén számíthatnak segítségre, megtanultak vicsorogni. A kizsákmányolók már semmire sem mentek a megfélemlítéssel, és kénytelenek voltak, mint mindenki más, munkával keresni a kenyerüket.

Dúlt hát bennük a harag, és panaszkodással próbáltak könnyíteni magukon, de az elkeseredésük csak annál nagyobb lett.

Mindeddig még nem tettek semmi mást, csak beszéltek. Aznap este azonban másképp alakultak a dolgok. A százszor felhánytorgatott sérelmek cselekvésre késztették, a fölhalmozódott harag súlyos döntésekre indította őket.

Dorick végighallgatta társait, nem szólt közbe. A többiek úgy fordultak feléje, mintha őt hívnák tanúul, mintha az ő helyeslésére vágynának.

– Ezek csak szavak - szólt csípős hangon. - Szolgák vagytok, szolgaságot érdemeltek. Ha volna egy kis vér a pucátokban, már régóta szabadok lennétek. Ezren vagytok, és elviselitek egy ember zsarnokságát!

– De hát mit tehetnénk? - siránkozott Sirdey. - Ő az erősebb.

– Ugyan már! - tiltakozott Dorick. - Az ő ereje azoknak a szánalmas alakoknak a gyengeségében van, akik körülveszik.

Fred Moore kétkedve vetette föl a fejét.

– Lehetséges!... - szólt. - De azért túl sokan állnak az ő pártján. Mi négyen magunkban semmit sem...

– Ostoba!... - vágott közbe durván Dorick. - Ők nem Kau-dzsert, hanem a kormányzót támogatják. Ha megbukna, abcúgolnának. Ha én volnék a helyén, előttem is hason csúsznának, mint most őelőtte.

– Nem mondom, hogy nem - helyeselt gunyorosan William Moore. - A bökkenő csak az, hogy ő a kormányzó és nem te.

– Ezt nélküled soha nem tudom meg - torkollta le a haragtól sápadtan Dorick. - Éppen erről van szó. Egyet mondok: a Kau-dzser nyomában lihegő talpnyalókkal nem kell foglalkoznunk, mert azok az utódjának is éppúgy a kegyét keresik majd. Csak a főnökük miatt kell tartani tőlük is, csak a főnök van nagyon terhünkre... Tegyük hát ártalmatlanná!

Egy pillanatnyi csend támadt. Dorick három társa félve nézett össze.

– Ártalmatlanná tenni! - szólalt meg végül Sirdey. - Te aztán nem teketóriázol!... De ebben az egyben ne számíts rám!

Lewis Dorick megvonta a vállát.

– Nélküled is boldogulunk - mondta megvetően.

– Rám se számíts - csatlakozott Sirdey-hez William Moore.

– Én benne vagyok - szólt hevesen a fivére, aki nem felejtette el, hogyan alázta meg egyszer Kau-dzser. - Csak hát... hogy is mondjam... nem olyan egyszerű a dolog.

– Dehogynem, nagyon is könnyű - vetette ellen Dorick.

– Hogyhogy?

– Gyerekjáték...

Sirdey nem hagyta annyiban.

– Hóha, hó! Hogy elkapott a lendület! De mihez kezdtek majd, amikor Kau-dzsert... ártalmatlanná tettétek, ahogy Dorick mondja?

– Hogy mihez kezdünk?

– Mert hogy egy ember, az csak egy ember. Akkor még mindig ott a többi. Akármit mond Dorick, én nem vagyok benne olyan biztos, hogy velünk tartanának.

– Velünk fognak tartani - jelentette ki Dorick.

– Hm! - kétkedett Sirdey. - De akkor sem mindnyájan.

– Miért ne?... Este még senki nincs veled, reggelre meg mindenki melléd áll... Különben nincs is szükségünk mindnyájukra. Pár ember is elég, hogy megadja az első lökést. A többi majd megy őutánuk.

– És hol az a pár ember?

– Megvannak.

– Hm! - dünnyögte ismét Sirdey.

– Először is itt vagyunk mi négyen - mondta Dorick, akit feltüzelt a vita.

– Az még csak négy - jegyezte meg higgadtan Sirdey.

– És Kennedy?... Őrá talán nem számíthatunk?...

– De - ismerte el Sirdey. - Akkor öt.

– És Jakson, Smirnoff, Reede, Blumenfeldt, Loreley? - sorolta Dorick.

– Tíz.

– Vannak még mások is. Össze kell számolni.

– Akkor számoljunk - javasolta Sirdey.

– Legyen! - egyezett bele Dorick, és ceruzát meg jegyzetfüzetet húzott elő a zsebéből.

Mind a négyen leültek a földre, és pihent fejjel végiggondolták, kiknek a támogatására számíthatnak annak az embernek az eltűnése után, aki Dorick szerint egymaga teszi félelmetessé a tömeg szétaprózott erejét. Felváltva javasoltak neveket, majd alapos megfontolás után beírták őket a füzetbe.

Arról a magaslatról, ahol ültek, széles panoráma tárult a szemük elé. A nyugatról érkező folyó a lábuk alatt folyt tova, majd visszakanyarodva északnyugatnak fordult, és önmagával már-már párhuzamosan haladva elérte Újtelepet, ahol a tengerbe torkollott.

Mintha térképen tárulna elébük, a folyó kanyarulatánál ott feküdt Libéria, távolabb pedig a várost és a tengerpartot elválasztó mocsaras síkság terült el.

1884. február 25-ét írtak. Több mint másfél év telt el azóta, hogy Kau-dzser átvette a hatalmat. Amit e rövid idő alatt véghez vittek, az valóban a csodával volt határos.

Mivel azok helyébe, akik nem tudtak megszokni a Hoste-szigeten, folyamatosan újabb munkástömegek áramlottak, Libéria lakosainak száma egyre nőtt, és immár meghaladta az ezret. Megszaporodtak a nagyobbrészt fából készült házak is, így mindenkinek jutott tető a feje fölé. Libériát nyugat felől a folyó határolta, de az ellenkező irányban és dél felé akadálytalanul terjeszkedhetett a város.

Az egykori táborhelyet most már csakugyan városnak lehetett nevezni. Nem hiányzott belőle semmi, ami az élethez szükséges vagy akár csak kellemes. Pékek, fűszeresek, hentesek gondoskodtak a közellátásról. Áruik jó része már hoste-szigeti termék volt, és a hazai termelés bőségesen fedezte a fogyasztást. Még egy év, és a sziget minden valószínűség szerint önellátó lesz búzából, zöldségből és tőkehúsból, és már nem volt messze a nap, amikor a behozatalról áttérhetnek a kivitelre.

A gyerekek nem csavarogtak többé. Megnyílt az iskola, amelyet Rhodes és felesége felváltva vezetett.

Harry Rhodes hosszú távollét után tavaly októberben tért vissza Libériába, és tekintélyes mennyiségű árut hozott magával.

Mihelyt megérkezett, hosszan elbeszélgetett Kau-dzserrel, majd magyarázatot sem adva utazásának szokatlan elhúzódására újra a dolgaihoz látott.

Rhodesék iskolai működése korántsem ment a virágzó üzletmenet kárára, mert a boltról Edward és Clary gondoskodott, Tullia és Graziella Ceroni segítségével.

Egy Dr. Samuel Arvidson nevű orvos és egy gyógyszerész áttelepült Valparaisóból Libériába, ahol busásan megtalálták a számításukat. Sikeres konfekcióüzlet és cipőbolt is nyílt.

Azok a kivándorlók, akik egyszer már megpróbáltak a saját szakmájukban boldogulni, most újabb kísérletet tettek - jóval több szerencsével. Libériában több vállalkozó működött, aki nagy számú munkást foglalkoztatott: akadt egy kőműves, egy ács, két asztalos, egy faesztergályos és két lakatos, akik közül az egyiknek olyan komoly szerszámai voltak, hogy bátran építési vállalkozónak is lehetett volna nevezni.

A városhoz közel, délre - nem messze attól a helytől, ahol most Lewis Dorick és társai tartózkodtak -, téglagyár nyílt, amely kiváló minőségű téglával látta el a kolóniát. Keletre, a földnyelv vonulatának előhegyeiben jelentős lelőhelyeket találtak két olyan anyagból, amely nagy mennyiségben fordul elő a természetben: a mészszulfát és -karbonát. Ezért se gipszben, se mészben nem volt hiány, s egy merész vállalkozó kezdetleges módszerekkel még cementet is gyártott, amely nagy mennyiségben fogyott a kikötői építkezéseknél.

A hegyoldal tövében futó széles út - ezen haladt a négy hőzöngő, míg egy kapaszkodón neki nem vágtak a hegyoldalnak - a folyó minden vargabetűjét követte, és egy kilométerre nyugatra, két domb között tűnt el. Mint a kolónián mindenki, ők is jól tudták, hogy az út a dombokon túl is folytatódik, és még távolabb is dolgoznak rajta. Két hónappal azelőtt érte el Riviére-ék gazdaságát, majd el is hagyta azt, és egyre újabb elágazásokra bomolva nyújtózott tovább észak felé.

Egy másik út már teljesen elkészült: ez egy szilárd kőhídon áthaladva a fővárost kötötte össze elővárosával.

Újtelepen nem sok változás történt, de a parthoz kapcsolódó gát egyre több földet hódított el a tengertől. A gát már teljesen megoltalmazta a kis öblöt a keleti széltől, így az lassanként tágas és szélcsendes kikötővé alakult. Éppen aznap kezdték leverni a körgátat tartó cölöpöket, melyre majd olyan rakpartot építenek, ahol a hajók mélyvízben horgonyozhatnak.

A kereskedőhajók azonban nem várták meg, hogy a rakpart és a gát elkészüljön a Hoste-szigeten. Az előző évben három érkezett, mindegyik Kau-dzser megrendelésére. Az idén már hét jött: közülük csak kettőt bérelt a kolónia vezetése, a többi öt jövetelét magánjellegű ügyletek és egyéni vállalkozások indokolták.

Ekkor éppen egy nagy vitorlás várakozott Újteleppel szemben, amelyet már félig raktak a Riviére-féle fatelep deszkáival, egy másik vitorlás pedig, mely hasonló rakománnyal néhány órája szedte föl a horgonyt, eltűnni készült a keleti földnyelv mögött.

A Lewis Dorick és társai szeme elé táruló látványnál mi sem érzékeltethette volna jobban, hogyan növekszik és virágzik a kolónia. De hiába, hogy a látvány magáért beszélt, ők se láttak, se hallottak. Annyira megszokták már ezt az állapotot, hogy nem tudták megbecsülni. A fokozatos változásokat könnyű nem észrevenni, márpedig amit most láttak, annak a kifejlődését napról napra figyelemmel kísérhették. Ha eszükbe is jutott volna még hajótörésük másnapja - immár három év telt el azóta -, vajon felfogják, milyen nagyot léptek előre azóta? Nem biztos.

Nyilván természetesnek találták volna a sziget mai képét, mintha mindig is ilyen lett volna.

Egyelőre viszont más járt az eszükben. Gondosan sorra vették Libéria lakóit, és egyenként kipipálták a nevüket.

– Már nem maradt senki - mondta végül Sirdey. - Hánynál tartunk?

Dorick megszámolta a füzetébe írt neveket.

– Száztizenhétnél - szólt.

– Ezerből!... - jegyezte meg Sirdey.

– No és?... - ellenkezett Dorick. - Száztizenhét, az már valami. Azt hiszitek, hogy Kau-dzsernek talán több embere van, úgy értem, mindenre elszánt? A többi csak birka, azok akárkit követnének.

Sirdey nem válaszolt, úgy tűnt, nem győzte meg.

– Egyébként épp eleget fecsegtünk már - zárta le durván a témát Dorick. - Négyen vagyunk. Szavazzuk meg a dolgot.

– Énnekem elegem van - rázta hatalmas öklét Fred Moore. - Legyen, aminek lennie kell. Én arra szavazok, hogy vágjunk bele.

– Én is - szólt a fivére.

– Az velem együtt már három szavazat... Hát te, Sirdey?

– Én úgy teszek, mint a többiek - jelentette ki minden lelkesedés nélkül a volt hajószakács. - De...

Dorick félbeszakította:

– Semmi de. Amit megszavaztunk, azt megszavaztuk.

Sirdey azonban nem hagyta megfélemlíteni magát:

– De meg kell egyeznünk a dolog mikéntjéről is. Ártalmatlanná tenni Kau-dzsert, könnyű azt mondani! Csak azt tudnám, hogyan.

– Ó, bárcsak volna fegyverünk... egy puskánk... vagy egy revolverünk... vagy legalább egy pisztolyunk!... - kiáltott fel Fred Moore.

– Csakhogy nincsen - felelte flegmán Sirdey.

– Van késünk - vetette föl William Moore.

– Ha ott akarod hagyni a fogadat, öregem, akkor tényleg nincs jobb a késnél - torkollta le Sirdey. - Te is tudod, hogy Kau-dzsert úgy őrzik, mint egy királyt... Meg aztán olyan nagy darab, hogy akkor is megizzasztana, ha négyen fognánk a dologhoz.

Fred Moore összehúzta a szemöldökét, összeszorította a fogait, és egy erőteljes mozdulattal adott nyomatékot arckifejezésének.

Sirdey-nek igaza van. Fred Moore tapasztalatból tudta és még jól emlékezett rá, hogy nagy teste mennyit veszített súlyából Kau-dzser markában.

– Én jobb ajánlattal szolgálhatok - törte meg a Sirdey válasza után beállott csöndet egyszer csak Dorick.

Társai kérdő tekintettel fordultak feléje.

– A lőpor!

– A lőpor?... - ismételték értetlenül mindhárman.

Egyikük megkérdezte:

– Mit csinálunk a lőporral?

– Bombát gyártunk belőle. Úgy mondják, Kau-dzser megtért anarchista. Nos, mi az anarchisták fegyverét fogjuk ellene fordítani.

Doricknak nem sikerült magával ragadnia hallgatóságát.

– És ki készíti el azt a bombát? - dörmögött Fred Moore. - Mert hogy én nem. Mindig csak én...

– Majd én - szólt Dorick. - Habár talán nem is érdemes. Van egy ötletem, és ha beválik, akkor Kau-dzser nem egyedül robban föl. Levegőbe röpül Hartlepool és az őrségben lévők is... Ennyivel is kevesebb ellenségünk lesz holnap.

A három férfi csodálattal tekintett társára. Még Sirdey sem tudott mit mondani.

– No de ilyet! - morogta csak ellenérvei fogytán.

Aztán valami az eszébe ötlött.

– A kakas csípje meg! - kiáltott föl. - Úgy emlegetjük a lőport, mintha bizony volna lőporunk.

– Van a raktárban - felelte Dorick -, csak érte kell mennünk.

– De könnyen beszélsz!... - Sirdey nem adta be egyhamar a derekát. - Mintha az olyan egyszerű volna!... De ki fogja elvégezni a feladatot?

– Én nem - szólt Dorick.

– No persze! - gúnyolódott Sirdey.

– Nem azért - magyarázkodott Dorick -, csak nem vagyok elég erős. Te sem felelsz meg: túl gyáva vagy. Fred és William Moore se jobbak: ők durvák és ügyetlenek.

– Hát akkor kicsoda...?

– Kennedy.

Senki nem tett ellenvetést. Csakugyan: Kennedy, a volt matróz fürge, talpraesett, mindenhez ért, jó a kézügyessége: ő sikerrel járhat ott, ahol a többiek kudarcot vallanának. Dorick jól választott.

Dorick véget vetett a töprengésnek.

– Későre jár - szólt -, ha akartok, gyertek ide holnap ugyanebben az órában. Kennedy is itt lesz. Mindent tisztázunk és megbeszélünk.

Az első házakhoz közeledve elővigyázatosan különváltak, s ugyanezt az óvintézkedést megtették másnap is, amikor a megbeszélt helyre indultak. Külön-külön hagyták el a várost, és csak akkor várták be egymást, amikor látótávolságon kívül kerültek.

Aznap este öten voltak: Dorick értesítette Kennedyt, és ő csatlakozott a kvartetthez.

– Ő a mi emberünk - jelentette ki Dorick, és a matróz vállára csapott.

Mindenki kezet szorított vele, majd egy percet sem veszítve nekiláttak megtárgyalni, hogyan kivitelezzék esti tervüket. A beszélgetés soká tartott. Sötét éjszaka lett, amikor az öt férfi ismét a város felé indult. Egyetértésük teljes volt: még az éjjel akcióba lépnek.

Bár teljes volt a sötétség, ugyanúgy különváltak, mint az előző nap. Egymástól pár percnyi távolságra letértek az útról, átvágtak a mezőkön, délről megkerülték a házakat, majd a folyóhoz érve visszafordultak, és Patterson birtoka mentén haladtak a városig. Minden csendes volt. Észrevétlenül jutottak el a Kormányházig, ahol Kau-dzser, Hartlepool és a két hajósinas aludt.

Egy ház árnyékában bevárták egymást: senki nem látta meg őket. Mozdulatlanná dermedve, feszült figyelemmel kémleltek az éjszakába...

A bíróság kapuja előtt álltak. A ház túlsó oldaláról, a rendőrszobáról gyönge zajok hallatszottak át. Ott virrasztottak.

Emerre azonban nem járt senki. Az utca itt csendes volt és kihalt.

Miért is őrizték volna a tárgyalótermet? Nem volt abban semmi más, mint egy asztal, egy durva szék, és néhány lerögzített pad.

Amikor meggyőződtek róla, hogy a helyszínen nem jár senki, Dorick és Kennedy elhagyták a leshelyüket, és gyorsan átvágtak a nyílt térségen. Egy perc alatt a bíróság kapujánál termettek; míg Dorick őrködött, Kennedy megpróbálta betörni. Közben a Moore testvérek Sirdey-t ott hagyták, ahol az imént még mind a négyen rejtőzködtek, és egyikük balra, másikuk jobbra távolodott el néhány lépésre. Onnan, ahol álltak, egyikük megfigyelés alatt tarthatta a fő homlokzatot és a Kormányház előtti teret, másikuk pedig a börtön kijárat nélküli déli falát és az utcát, amely elválasztotta a házaktól ezt a falat. Kennedyt jól fedezték. Ha bármi veszély támad, még időben el tud menekülni.

De semmi zavaró nem történt. Az ex-matróz kényelmesen végezhette munkáját. Feladata annál könnyebbnek bizonyult, mert a bíróság kapuján a zár nem tartott túl erősen. A kapu már az első taszításnak engedett, és feltárult az épület sötét belseje.

Kennedy belépett; Dorick kint maradt őrködni.

Odabent koromsötét volt. Kennedy gyufát sercintett, gyertyát gyújtott. Mivel Dorick alaposan kitanította, tudta, hogy hol jár. A terem három fala közül a jobb oldali a börtönt választotta el a bíróságtól, a baloldali pedig a voltaképpeni kormányhelyiségekkel volt közös, amelyek egyben Kau-dzser lakásaként is szolgáltak. Végül a szembenlévő fal a raktáré volt.

Kennedy rézsút átvágott a termen, odáig, ahol az utóbbi fal a börtönével találkozott. Miután a börtön éppen üresen állt, senki nem hallhatta meg, mit művel. Itt megállt, gyertyájának fényét végigjártatta a falon, és megvizsgálta, hogyan lásson munkához.

Örömében elmosolyodott. Ezen a válaszfalon gyerekjáték áthatolni. A Kau-dzser államcsínye utáni napokban építették, akkor, amikor nem számított más, csak a gyorsaság, s így nem jelenthetett komoly akadályt. A függőleges tartógerendák két végüknél a mennyezetbe és a padlóba voltak ágyazva, a közüket pedig kőtörmelékkel töltötték ki. A habarcs elég rossz minőségű volt, nem tartott túl erősen. Kennedy kése simán hatolt belé, s a meglazított kövek lassanként kiváltak üregükből.

Csak arra kellett vigyázni, hogy leesve ne csapjanak zajt. Kennedy ezért, mihelyt kilazultak, egyenként kiszedte és vigyázva lerakta őket a földre.

Egy óra alatt akkora nyílást vájt a falba, hogy magasságát tekintve át is fért volna rajta. Megfelelt volna a szélessége is, ha nincs középütt egy gerenda; ezt tehát át kellett vágni. Ez volt a munka legfáradságosabb része. Egy óráig tartott, míg ezzel is elkészült.

Kennedy időnként megállt és hallgatózott. Odakintről nem hallott semmi zajt. Az őrök sem jeleztek veszélyt.

Amikor a lyuk eléggé tág lett, átmászott a fal túloldalára. Itt már nehezebb dolga volt. A ládákkal és mindenféle holmikkal dugig telt raktárban szinte moccanni sem lehetett úgy, hogy az ember zajt ne csapjon. A lehető legóvatosabban kellett eljárnia.

Hol lehetnek a puskaporos hordók?... Nem látta őket sehol... Pedig itt vannak valahol...

Kutatni kezdett utánuk. Lassan, minden mozdulatára ügyelve a ládák közé óvakodott, néha odébbrakott egyet, hogy elférjen.

Kis híján két óra telt el. Odakint nyilván nem is sejtették, hogy miért késlekedik, és lassan már maga is kezdte elveszíteni a reményt. Elfogta az idegesség. Gyorsan múlik az éjjel; hamarosan felkel a nap. Vajon dolgavégezetlenül kell távoznia? Pedig a feltört ajtó elárulja őket, s akkor nem próbálkozhatnak még egyszer ugyanezzel...

Fáradtságában már éppen beletörődött volna kudarcába, amikor végre fölfedezte, amit keresett. Az öt kis lőporos hordó ott állt szép sorban az orra előtt, egy ajtó mellett, amely túloldalt a rendőrök szobájába nyílt. Ha visszatartotta a lélegzetét, Kennedy hallotta az ügyeletesek beszélgetését. Világosan ki tudta venni a szavaikat is. Még nesztelenebbül kellett cselekednie, mint eddig.

Kennedy megemelte az egyik hordót, de rögtön vissza is tette a földre.

A hordó túl nehéz volt, egy ember nem cipelhette ki zajtalanul azon a bonyolult úton-módon, amelyre kényszerültek. Kennedy a ládák között visszalopakodott a nyílásig, átkelt a bíróság termébe, és odahívta Dorickot, akinek sötét árnyát jól kivehette a kinti viszonylagos derengésben.

Hívására Dorick odalépett a falhoz.

– De sokáig tartott! - mondta halkan, a nyíláshoz hajolva. - Közbejött valami?

– Semmi - felelte Kennedy ugyanolyan halkan -, csak odabent nem olyan könnyű tájékozódni.

– Itt vannak a hordók?

– Nincsenek. Túl nehezek... Két ember kell a dologhoz... Gyere!

Dorick Kennedyt követve átlépett a raktárba vezető nyíláson. A két férfi megragadta az egyik hordót, átemelték a ládák fölött, és a bíróság termébe vitték. Dorick rögtön ismét átmászott a falon.

– Hová mész? - kérdezte Kennedy fojtott hangon.

– Még egy hordót hozok - felelte Dorick. - Siessünk, mindjárt fölkel a nap.

– Még egy hordót? - ismételte Kennedy meglepetten. - Ezzel az eggyel is levegőbe lehet röpíteni egész Libériát!

– Elhozunk egy másikat is - szólt Dorick.

– Minek?

– Van egy ötletem... Ha megszabadultunk Kau-dzsertől, nekünk kell uralmon maradnunk... Hasznát vehetjük még a puskapornak.

– És addig hová teszed?

– Ne nyugtalankodj, tudok egy biztos rejtekhelyet.

Kennedy kelletlenül engedelmeskedett. Negyedórával később a másik hordó is ott állt az első mellett.

Gyorsan a baloldali válaszfal mellé állították az egyik hordócskát, majd Kennedy megfúrta az alját, mire egy maroknyi lőpor pergett ki a lyukból.

Dorick közben kivett a zsebéből egy lazán összefűzött, gyapjúszálakból álló fonatot, amelyet már előzőleg gondosan megnedvesített. Meghengergette a lőporban, késsel lemetszette az egyik végét, majd kísérletképpen meggyújtotta ezt a próbakanócot. A tűz felsistergett, végigfutott rajta és kialudt.

– Tökéletes! - jelentette ki Dorick. - Egy perc alatt öt centiméter ég végig. Akkor az egész kanóc húsz percig tart. Ennyi idő nekünk bőven elég.

A hordócskához lépett...

Ebben a pillanatban hirtelen zajt hallottak. Dorick megmerevedett. Kennedyvel egymásra pillantottak. Az arcuk halálsápadtra vált...

Ijedelmük nem tartott soká. Dorick nyerte vissza előbb a hidegvérét.

Elnevette magát.

– Az eső - vonta meg a vállát.

A kapuhoz lépett és kipillantott. Csakugyan szakadt az eső, és a zaj, amely úgy megrémítette őket, nem volt más, mint az esőcseppek szapora kopogása a tetőn. Ezt egyenesen kedvező körülményként értékelhették. Az eső elmos minden nyomot, és ha a gyanú netán rájuk terelődne, akkor sem árulja el őket semmi. A zuhogás hangja a kanóc elkerülhetetlen pattogását is elnyomja.

Nem vesztegethették hát az időt. Kelet felé már bíborszínt öltött az ég alja. Néhány perc múlva fényes nappal lesz, és Dorick, aki jól ismerte Kau-dzser szokásait, tudta, hogy hamarosan kilép a házából.

– Gyorsan! - szólt.

Letekerte a gyújtózsinórt, egyik végét bedugta a hordóba, majd gyufát gyújtott, és odatartotta a másikhoz. A két férfi ezután sietve távozott: először Kennedy, aki magával vitte a másik hordót, majd Dorick, aki - már amennyire tudta - gondosan becsukta maga mögött a kaput.

A Moore testvérek és Sirdey közben nem hagyták el őrhelyüket.

Dorick halkan odafüttyentett, majd egy intéssel hírül adta nekik a vállalkozás sikerét. Ekkor mindnyájan sietve elhagyták a helyszínt, miközben a kihalt teret öntözni kezdte a zápor.