A KIS HŐS

Lefejezik a kormányzót!... Dick egészen megfeledkezett oroszlán mivoltáról, csak az járt az eszében, hogy el kell futnia.

Libériába kell szaladnia... el kell mondania, hogy mit hallott...

De balszerencséjére a nagy sietségben nem ügyelt eléggé a mozdulataira. Egy kő kilazult, és nagy zajjal legurult a lejtőn. A barlang küszöbén azonnal feltűnt valaki, és gyanakodva tekintett körbe. Dick rémülten ismerte föl Fred Moore-t.

Az is észrevette a gyereket.

– Szóval te vagy az, tökmag!... - mondta. - Mit keresel te itt?

Dicket úgy megbénította a rémület, hogy felelni sem tudott.

– Mi az, megkukultál?... - dörrent rá újból Fred Moore. - Pedig máskor túlságosan is jól forog a nyelved... No várj csak, majd én segítek a némaságodon.

A félelem erőt öntött Dick lábaiba. Újból futásnak eredt a lejtőn. Ellenfele azonban pár lépéssel már utol is érte. Durva mancsával az övénél fogva ragadta meg, és úgy kapta föl, akár egy pelyhet.

– Láttak már ilyet!... - morogta Fred Moore, és arca magasságába emelte a rémült gyermeket. - Majd megtanítlak rá, hogyan hallgatózzál máskor, te kis vipera!

Dick egy pillanat alatt a barlangban találta magát; úgy dobták Lewis Dorick lába elé, akár egy csomagot.

– Nicsak, mit találtam odakint - mondta Fred Moore -, éppen hallgatózott az ebadta!

Dorick talpra pofozta a gyermeket.

– Mit csinálsz itt? - kérdezte szigorúan.

Dick szörnyen félt. Valljuk be: remegett, mint a kocsonya. Azután mégis a büszkesége kerekedett felül. Úgy ágaskodott föl kis lábain, mint egy harci kakas a sarkantyúján.

– Semmi köze hozzá - válaszolta dölyfösen. - Talán nem szabad oroszlánosdit játszani a barlangban?... A barlang nem a maguké.

– Válaszolj rendesen, te taknyos - kent le egy újabb pofont foglyának Fred Moore.

Ütésekkel azonban nem lehetett jobb belátásra bírni Dicket. Ha úgy elverik is, mint a kétfenekű dobot, akkor sem adja be a derekát. Nem hajolt meg előttük, sőt, teljes alacsonyságában kihúzta magát, ökölbe szorította a kezét, és ellenségével farkasszemet nézve sziszegte:

– Gyáva alak!...

Fred Moore-ről lepergett a sértés.

– Mit hallottál? - faggatta. - Vagy megmondod nekünk, vagy...

De Fred Moore hiába emelte föl a kezét, és hiába csapott le többször és egyre nagyobb erővel, Dick csökönyösen hallgatott.

Dorick közbeszólt.

– Hagyd azt a gyereket. Úgysem húzol ki belőle semmit. Különben egy csöppet sem számít. Akár hallott valamit, akár nem, nyilván nem leszünk olyan ostobák, hogy hagyjuk kereket oldani...

– Azért nem öljük meg, ugye? - szólt közbe Sirdey, aki nem volt az erőszakos megoldások híve.

– Szó sincs róla - vonta meg a vállát Dorick. - Éppen csak összecsomagoljuk... Van valakinél egy darab kötél?

– Nosza - húzta elő a zsebéből Fred Moore a kért tárgyat.

– Tessék - adta hozzá William fivére a bőrövét.

Dicket egy szempillantás alatt szorosan összekötözték. Egymáshoz szorították a bokáját, hátrakötözték a kezét, úgy, hogy moccanni sem bírt. Fred Moore a másik barlangba vitte, és ledobta a földre, akár egy zsák krumplit.

– És aztán maradj szépen nyugodtan - ajánlotta foglyának, mielőtt otthagyta volna. - Máskülönben velem gyűlik meg a bajod, fiacskám!

A jótanács után visszatért társaihoz, és ott folytatták végnélküli eszmecseréjüket, ahol abbahagyták. De nem vitatkoztak már soká: ismét elközelgett a cselekvés órája. Amíg a többiek beszélgettek, Dorick a tűzre tette a kátrányt, és aprólékos gondossággal nekilátott a gyilkos szerkezet összeállításának.

Miközben az öt nyomorult ekként készülődött a bűntényre, sorsuk tőlük függetlenül formálódott. Dick elfogása nem maradt észrevétlen. Amikor Sand visszatért, hogy megállapodás szerint a bősz oroszlán martalékává váljék, tanúja lett az egész jelenetnek. Látta, hogyan fogják és hurcolják el, hogyan kötözik meg és dobják végül a másik barlangba a pajtását.

Sand borzasztóan kétségbe esett. Miért ejtették fogságba Dicket?... Miért ütötték meg?... Miért hurcolta el Fred Moore?...

Mit tettek vele?... Talán meg is ölték!... De az is lehet, hogy csak megsebesült, és segítségre van szüksége.

Akkor pedig Sand segíteni fog neki. A gyermek nekiiramodott a hegy lejtőjének, zergeként szökellt föl a felső barlangig, majd aláereszkedett a két rendszert összekötő szűk járaton.

Negyedóra sem telt el, és már leért a legaljára, oda, ahol a járat a sziklatömb kellős közepén sötét üreggé tágult.

Ebbe a tömlöcbe vetették Dicket.

Azon az átjárón, amely a külső barlanggal kötötte össze ezt a kiöblösödést, beszűrődött egy kis fény. Átszűrődött Lewis Doricknak és négy társának a hangja is. Sand megértette, hogy óvatosnak kell lennie: lelassította a lépteit, és lábujjhegyen óvakodott oda barátjához.

A hajósinasok - mint afféle tengerésztanoncok - mindig hordanak a zsebükben bicskát. Sand már elő is kapta a magáét, és átvágta a fogoly kötelékeit. Amaz, mihelyt ismét szabadon mozoghatott, szó nélkül arra iramodott, ahonnan a segítség érkezett: a járat szája felé. Most nem volt helye tréfának. Rajta kívül senki nem tudta - hála a néhány elkapott szónak -, hogy milyen súlyos a helyzet, és milyen fontos a gyors cselekvés. Így aztán nem is vesztegette az idejét hálálkodásra; nekivágott a járatnak, és míg rohanva megindult fölfelé a lejtőn, szegény Sand lélekszakadva loholt a nyomában.

A kettős szökés könnyedén sikerült volna, ha Fred Moore-nak balszerencséjükre nem pont ekkor támad az az ötlete, hogy utánanéz a foglyának. Az első barlangból beszűrődő bizonytalan fényben mintha egy mozgó alakot pillantott volna meg. Találomra utána lódult, és így bukkant rá a fölfelé vezető járatra, amelynek létezését eddig nem is sejtette. Tüstént rájött, hogy kijátszották, és dühösen szitkozódva a szökevény nyomába eredt.

A gyermekeknek volt vagy tizenöt méter előnyük, Fred Moore-nak viszont - legalábbis a viszonylag tágas járat alsó részében - előnyére vált hosszú lába. Igaz, számára komoly akadályt jelentett az ismeretlen folyosóban uralkodó vaksötét, míg Dick és Sand úgy ismerték a járatot, mint a tenyerüket. Csakhogy Fred Moore-ban tombolt a harag, és akinek a harag a tanácsadója, az nem elővigyázatos. Hanyatt-homlok, előrenyújtott karral rohant a sötétben, és nem ügyelt rá, hogy bármikor betörheti a fejét egy kiálló kőtömb.

Fred Moore nem tudta, hogy ketten menekülnek előle. Látni az orráig se látott, a fiúk pedig ügyeltek, hogy hangos szóval ne árulják el magukat. Csak a szembeguruló kövek jelezték, hogy jó nyomon jár, és e percről percre közelebbi zajból sejtette, hogy csökken a lemaradása.

A gyermekek lélekszakadva rohantak. Tudták, hogy üldözik őket, és az is világos volt előttük, hogy üldözőjük mind közelebb ér.

Mégsem estek kétségbe. Minden erejüket megfeszítve igyekeztek a járat szűkülete felé, ahol a mennyezetet csak egy végtelenül ingatag sziklatömb tartotta fönn. Azon túl alacsonyabb és szűkebb a folyosó, és ott már előnyükre válik apró termetük. Ők ott is tovább tudnak majd futni, ellenségük viszont kénytelen lesz összegörnyedni.

Végre-valahára elérték az áhított szűkületet. Dick lehajolt; ő jutott át először szerencsésen. Sand négykézláb utánamászott, de egyszerre csak azt érezte, hogy mozdulni sem tud: bokáját egy durva kéz fogta satuba.

– Megvagy, bandita!... - kiáltotta mögötte egy dühös hang.

Fred Moore tajtékzott haragjában. Mivel semmiből sem sejthette, hogy a járat egyszer csak alacsonyabb lesz és elvékonyodik, nem sok hiányzott hozzá, hogy betörje a fejét. Olyan keményen verte be a homlokát a sziklafalba, hogy félig ájultan rogyott alá. Éppen ennek köszönhette, hogy üldözése elérte célját: ahogy ösztönösen előrenyújtotta a karját, véletlenül éppen a szökevény lábát ragadta meg.

Sand már azt hitte, elveszett... Ha őt ártalmatlanná teszik, máris Dick nyomába erednek, és őt is elfogják... És mi lesz akkor Dickkel?... Tömlöcbe vetik... talán meg is ölik!... Ezt mindenáron meg kell akadályozni!...

Vajon Sand csakugyan így végiggondolt mindent? Egyáltalán, kétségbeesésében vajon szándékosan folyamodott a végső eszközhöz...? Nem biztos, mert gondolkodásra nem volt idő, és az egész dráma, az elejétől a végéig, egy másodpercig sem tartott.

Néha úgy tűnik, mintha valaki más is lakoznék bennünk, valaki, aki időnként helyettünk cselekszik. Talán nem más ez, mint a filozófusok tudatalattija, amely éppen akkor vezet rá egy probléma régóta keresett megoldására, amikor nem is gondolunk rá. Talán ez parancsol a reflexeinknek, ez irányítja az ösztönös mozdulatokat, amelyeket a külvilág ingerei váltanak ki belőlünk. És talán ez késztet minket néha olyan váratlan tettekre, amelyek bensőnkből fakadnak ugyan, de akaratunk nem adott rájuk határozott parancsot.

Sandet egyetlen világos gondolat hajtotta: meg kell menteni Dicket, meg kell hiúsítani az üldözést. A többi a tudatalattija műve volt. Két karja magától nyúlt ki, és megragadta a járat mennyezetét tartó ingatag tömböt, miközben a mit sem sejtő Fred Moore hevesen húzta a fiú lábát hátrafelé.

A tömb kimozdult a helyéből. A járat teteje tompa dörejjel beomlott.

Erre a zajra Dicket homályos rossz érzés fogta el; megtorpant, hogy hallgatózzék. Már nem hallott semmit. Újra csönd honolt a föld alatt, épp olyan mélységes, mint az őt körülvevő sötétség.

Dick Sandet szólította, előbb halkan, majd hangosabban, majd még hangosabban... Mivel nem jött válasz, végül visszafelé indult, de útját egy sziklaomlás torlaszolta el. Minden világos lett előtte: a járat beomlott és maga alá temette Sandet...

Dick egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, majd nyakába szedte a lábát, és a napvilágra érve úgy viharzott le a lejtőn, mint aki az eszét vesztette.

Kau-dzser éppen békésen olvasgatott lefekvés előtt, amikor valaki föltépte a Kormányház ajtaját. Egy kiabáló, artikulátlan hangokat hallató embercsomó gurult a lábához. Amikor elmúlt első meglepetése, Dicket ismerte föl benne.

– Sand!... Kormányzó!... Sand!... - nyögte Dick.

Kau-dzser szigorúan rászólt.

– Mit jelentsen ez?... Mi a baj?

De Dick mintha nem értette volna meg. Szeme eszelősen csillogott, arcán patakzottak a könnyek, ziháló mellkasából egyenként törtek elő a szavak.

– Sand!... Kormányzó!... Sand... - Dick megragadta Kau-dzser kezét, mintha magával akarná vonszolni. - A barlang... Dorick... Moore... Sirdey... a bomba... lefejezik... És Sand!... a sziklák alatt!... Sand... Kormányzó!... Sand!...

Az összefüggéstelen szavak értelme így sem lehetett kétséges.

Valami rendkívüli történhetett a barlangban, amiben így vagy úgy része volt Doricknak, Moore-nak és Sirdey-nek is, és Sand volt az áldozat. Ennél többet lehetetlen lett volna kihúzni Dickből. A fiú, mint aki elvesztette az eszét, az iszonyat tetőfokán végeérhetetlenül csak ugyanazokat a szavakat ismételgette.

Kau-dzser fölállt, odahívta Hartlepoolt, és gyorsan így szólt hozzá:

– Valami különös történik a barlangoknál... Vegyen maga mellé öt embert, hozzanak magukkal fáklyákat, és jöjjenek utánam. Siessenek.

A választ meg sem várva, engedett a kis kéz egyre sürgetőbb hívásának, és futva a földnyelv irányába eredt. Két perccel később öt fegyveres élén Hartlepool is utánuk indult.

Balszerencséjükre az éj sötétjében hamarosan szem elől veszítették Kau-dzsert. „A barlangokhoz” - ezt mondta nekik. Hartlepool tehát a barlangok felé tartott, vagyis a felé, amelyiket legjobban ismert, ahol annak idején elrejtette a puskákat. Eközben Kau-dzser Dick vezetésével nyugat felé indult, hogy a földnyelvet megkerülve elérje a túloldali lejtőn a két alsó barlangot, Dorick főhadiszállását.

Amikor Fred Moore a fogoly szökését fölfedezve felkiáltott, Dorick félbehagyta a munkáját, és három társával egyetemben követte Moore-t a második barlangba, hogy szükség esetén segítségére legyen. Mivel azonban Fred Moore-nak mégiscsak egy gyerekkel volt dolga, Dorick nem sokáig időzött ott, és miután hasztalanul meresztgette a szemét a sötétben, visszatért a munkájához.

De Fred Moore még e munka végeztével sem került elő, s elmaradása kezdte meglepni őket. Egy szövétnek fénye mellett ismét beléptek a belső barlangba: William Moore haladt elöl, Dorick, majd Kennedy követte. Sirdey is utánuk indult, de egy szempillantás alatt meggondolta magát és visszafordult. Miközben társai a második barlangban kutattak, ő az elsőből is kilépett, és a leszálló éjszaka leple alatt elrejtőzött a kinti sziklák között. Fred Moore eltűnése nem jelenthetett semmi jót. Sirdey, aki nem volt éppen rettenthetetlen hadfi, kellemetlen bonyodalmakra számított. Amíg alattomos ravaszkodásra és óvatos csalásra volt szükség, mindennek állt elébe, de a tettlegesség nem volt ínyére. Drága irháját féltve föltette hát magában, hogy addig nem kockáztat, amíg nem látja tisztán az események alakulását.

Időközben Dorick és két társa rábukkantak a járatra, amelyben Fred Moore Dick és Sand nyomába eredt. Mivel a barlangnak nem volt más kijárata, tévedésről szó sem lehetett. Akit kerestek, az csak arrafelé távozhatott. Ők is elindultak hát a járatban, de száz métert sem tehettek meg, amikor egymásra halmozódott kőtömbök állták útjukat. A járat tehát zsákutca volt, nem mehettek tovább.

Mélységes döbbenettel tekintettek egymásra a váratlan akadály előtt. Hol az ördögben lehet Fred Moore?... Kérdésükre nem kaptak választ, s mivel nem is képzelték, hogy cimborájuk a kőhalom alatt hever, visszaereszkedtek a lejtőn.

A megmagyarázhatatlan rejtély zavarba ejtette őket; csöndben tértek vissza az első barlangba. Ott kellemetlen meglepetés várta őket. Alig léptek be, máris két emberi alak tűnt fel a küszöbön: egy férfi és egy gyermek.

A tűz vidáman lángolt, tiszta fénye szétoszlatta az árnyakat. A nyomorultak azonnal ráismertek a férfira és a gyermekre is.

– Dick!... - kiáltottak fel mindhárman, megdöbbenve, hogy a félórával azelőtt bezárt és alaposan megkötözött hajósinas most ebből az irányból tűnik fel.

– Kau-dzser!... - mormogták azután dühösen és rémülten.

Egy pillanatig haboztak, majd a düh kerekedett fölül bennük: William Moore és Kennedy egy emberként rontottak előre.

Kau-dzser, akinek magas termetét megvilágította a tűz fénye, szilárdan megvetette lábát a küszöbön, és mozdulatlanul várta támadóit. Azok kést rántottak. Kau-dzser nem hagyott időt, hogy használják is. Vaskézzel torkon ragadta őket, s egymásnak koccantotta koponyájukat. A két férfi ájultan csuklott össze.

Kennedynek, ahogy mondani szokás, kijutott a jóból. Mozdulatlanul terült el a földön, miközben William Moore tántorogva föltápászkodott.

Kau-dzser ügyet sem vetett rá, és egy lépést tett Dorick felé...

Azt olyan váratlanul érték a villámgyorsan lejátszódó események, hogy csak tétlenül szemlélte a közelharcot. A háttérben maradt, s kezében tartotta a bombát, amelyből pár centiméternyi kanóc lógott ki. A meglepetéstől bénultan eddig nem tudott közbeavatkozni, s a harc kimeneteléből most már látta, hogy minden ellenállás haszontalan. Amikor Kau-dzser megindult felé, megértette, hogy minden elveszett...

Ekkor valami őrület kerítette hatalmába... Elöntötte az agyát a vér; ahogy a nép mondja találóan, elborult az agya... Egyszer az életben mégis ő lesz a győztes... Ha vesznie kell, pusztuljon a másik is!...

Odaugrott a tűzhöz, megragadott egy üszköt, a kanóchoz tartotta, majd hátrafeszítette karját, hogy elhajítsa a félelmetes tárgyat...

A gyilkos mozdulat félbemaradt. Ügyetlensége volt az ok, a kanóc hibája, vagy valami egészen más? A bomba a kezében robbant fel.

Hatalmas dörrenés rázta meg a környéket... Megremegett a föld. A barlang tátongó szájából tűzcsóva csapott ki...

A robbanásra odakintről ijedt kiáltás felelt. Hartlepool és emberei végre rájöttek tévedésükre, és éppen a dráma pillanatában érkeztek meg futólépésben a színhelyre. Kau-dzsertől jobbra és balra két lángnyelvet láttak előtörni, s míg Dick halálra váltan ölelte Kau-dzser térdét, az úgy állt a tűzkör közepén, akár egy márványszobor. Hartlepoolék a segítségére siettek.

Neki azonban nem volt szüksége segítségre. A robbanástól csodálatos módon a haja szála sem görbült meg. A kiáramló levegő kétfelé vált előtte, a robbanás szele nem érte el, csak meglegyintette. Épp olyan mozdulatlanul állt ott a veszély elmúltával is, mint a vész pillanatában. Egy kézmozdulattal megállította a feléje rohanókat.

– Őrizzék a bejáratot, Hartlepool! - rendelkezett megszokott hangján.

Hartlepool és emberei elképedten engedelmeskedtek e hihetetlen hidegvér láttán, és élő kerítést alkottak a barlang szája előtt. A füst lassanként eloszlott, de mivel a robbanás kioltotta a tüzet, az orrukig sem láttak.

– Gyújtson fényt, Hartlepool - szólt Kau-dzser.

Fellobbant egy fáklya. Beléptek a barlangba.

Odakint nem maradt senki, ismét sötét lett, s a bejárat melletti szikláktól azon nyomban elvált egy árny. Sirdey már tudta, mihez tartsa magát. Dorick meghalt, vagy elfogták - mindenképpen ajánlatos biztonságos helyre jutni. Előbb lassú léptekkel távolodott, majd amikor elég messzire ért, megszaporázta a lépteit.

Hamarosan el is tűnt az éjszakában.

Kau-dzser és emberei közben átvizsgálták a tragédia színhelyét. Szörnyű látvány tárult a szemük elé. A vérfoltos földön mindenütt emberi maradványok hevertek. Nehéz volt azonosítani Dorickot, akinek két karját és fejét leszakította a robbanás. Pár lépéssel odább William Moore hevert feltépett hassal. Távolabb Kennedy mintha csak szundított volna, nem látszott rajta sérülés. Kau-dzser odalépett hozzá.

– Még él - mondta.

A volt matróz valószínűleg annak köszönhette megmenekülését, hogy miután Kau-dzser félig megfojtotta, képtelen volt lábra állni.

– Nem látom Sirdey-t - jegyezte meg körbetekintve Kau-dzser. - Pedig ő is benne lehetett a bandában.

Hiába kutatták át lépésről lépésre a barlangot, a Jonathan szakácsának nem bukkantak nyomára. Az álcázásként ráhalmozott ágak alatt Hartlepool viszont fölfedezte a lőporoshordót, amelyből Dorick még alig merített.

– Itt van hát a másik hordó!... - kiáltott fel diadalmasan. - Megvannak a múltkori tettesek!

Ekkor egy kis kéz ragadta meg Kau-dzser kezét, és gyöngén felnyögött egy hang:

– Sand!... Kormányzó!... Sand!...

Dicknek igaza volt. Még nem végeztek mindennel. Meg kellett még keresniük Sandet, akinek barátja szerint része volt a történtekben.

– Vezess minket, fiam - szólt Kau-dzser.

Dick átkelt a belső átjárón, és egy ember kivételével - akit Kennedy őrzésére hagytak hátra - mindenki követte. A nyomában áthaladtak a második barlangon, majd fölkapaszkodtak a járatban odáig, ahol a kőomlás történt.

– Itt!... - mutatott Dick egy kőhalmazra.

Végtelen fájdalom gyötörte, s tehetetlensége részvétet ébresztett az erős férfiakban, akiknek a segítségéért esdett.

Már nem sírt, de kivörösödött szeme lázban égett, és nehezen szakadtak föl belőle a szavak.

– Itt?... - felelte szelíden Kau-dzser. - De hiszen látod, kisfiam, hogy erre nem lehet továbbmenni.

– Sand! - ismételte makacsul Dick, és remegő keze ugyanabba az irányba mutatott.

– Mit akarsz mondani, fiam? - faggatta Kau-dzser. - Remélem, nem azt, hogy Sand barátod a kövek alá került?

– De igen!... - préselte ki ajkán Dick. - Erre jártunk... ma este... Dorick elkapott... elmenekültem... Sand mögöttem volt... Fred Moore el akart kapni... akkor Sand... meglökte... és leomlott minden... őrá... hogy engem megmentsen!...

Dick hangja elfulladt, és Kau-dzser lábaihoz vetette magát.

– Ó!... Kormányzó... - könyörgött - ...Sand!...

Kau-dzser látható megindultsággal próbálta csitítani a gyermeket.

– Nyugodj meg, fiam - szólt jóságosan -, nyugodj meg!... Ne félj, kiszabadítjuk a barátodat... Gyerünk, lássunk munkához! - fordult Hartlepoolhoz és embereihez.

Mindnyájan lázas munkába kezdtek. Egyenként lazították ki és hordták el maguk mögé a kőtömböket. Szerencsére a tömbök nem voltak túl nagyok, és az erős karok ki tudták mozdítani őket a helyükből.

Dick Kau-dzser utasítása szerint engedelmesen visszament az elülső barlangba, ahol az őrizet alatt álló Kennedy már kezdte visszanyerni eszméletét. Dick leült egy kőre a bejárat mellett, és merev tekintettel, mozdulatlanul várta, hogy beteljesedjék a kormányzó ígérete.

Eközben a járat mélyén, fáklyafénynél elkeseredett munka folyt.

Dick nem hazudott. A sziklák alatt emberi testek feküdtek. Az első kövek kiemelése után már meg is pillantottak egy lábat. Nem gyermeké volt, tehát nem lehetett Sand lába, hanem férfiláb, méghozzá egy megtermett férfié.

Nagy igyekezettel küzdöttek tovább. A lábfej után egy egész láb, majd a felsőtest, végül egy hason fekvő férfi egész teste vált láthatóvá. Amikor azonban a fényre akarták húzni a férfit, ellenállásba ütköztek. Előrenyújtott karját, melyet a kövek közé fúrt, nyilván visszatartotta valami. Így is volt: amikor teljesen kiszabadították a kart, meglátták, hogy a férfi keze egy gyermek bokáját szorongatja.

Miután ki tudták húzni a kezét, a hátára fordították a férfit. Fred Moore volt az. Feje szétzúzódott, mellkasa beszakadt; halott volt.

Még az eddiginél is lázasabban folytatták a munkát. A láb, amelyre rámerevedtek Fred Moore ujjai, csak a Sandé lehetett.

Ugyanolyan sorrendben haladtak előre, mint az imént: a lábfej után előtűnt az egész láb. Miután a második áldozat kisebb termetű volt az elsőnél, a testrészek most gyorsabban bukkantak elő.

Betarthatja-e Kau-dzser a Dicknek tett ígéretét, visszaadhatja-e neki kis barátját? Amit eddig láttak a szerencsétlenül járt gyermekből, az nem sok reményre adott okot. Lába szétzúzódott, ellapult, összetört, formátlanra roncsolódott, s ebből már sejthették, milyen állapotban találják a többi testrészét.

Bármennyire is sietve dolgoztak, mégis egy pillanat szünetet kellett tartaniuk, hogy meggondolják annak a minden eddiginél nagyobb kőtömbnek az eltávolítását, amely a szegény Sand térdét roncsolta össze. Mivel ez a szikladarab tartotta fenn a többit is, óvatosan kellett eljárniuk, hogy ne okozzanak újabb kőomlást.

Ez a nehézség lelassította a munkát, de centiméterről centiméterre haladva végül ezt a követ is kiemelték...

A mentőosztag tagjai meglepve kiáltottak föl. A kőtömb mögött egy üreg volt, és Sand úgy feküdt ebben az üregben, akár egy sírgödörben. Mint Fred Moore, ő is a hasán hevert, de az egymásnak feszülő kőtömbök az ő mellkasát megoltalmazták. Felsőteste sértetlennek tűnt, és ha a két lába nincsen olyan szánalmas állapotban, ép bőrrel úszta volna meg a borzasztó kalandot.

A gyermeket a lehető legelővigyázatosabban kiszabadították és lefektették a fáklya fénykörében. Szeme zárva volt, kifehéredett ajkát összepréselte, arcán ólmos sápadtság ült. Kau-dzser a gyermek fölé hajolt...

Sokáig hallgatta. Ha maradt még lélegzet e mellkasban, akkor csak olyan gyönge, hogy alig tudta észlelni...

– Lélegzik!... - mondta végül.

Két férfi emelte karjára a könnyű terhet, és csöndben megindultak vele lefelé. Milyen gyászos volt most ez a föld alatti út, ahol a kormozó fáklyafényben szinte tapintani lehetett a sűrű sötétet! A gyermek lekókadt feje szánalmasan himbálózott, és fájdalom volt látni, hogyan hull alá összezúzott lábából nagy csöppekben a vér.

Amikor a szomorú menet a külső barlangba ért, Dick fölugrott és faggatón rájuk tekintett. Megpillantotta a szétroncsolódott lábakat, a vértelen arcot...

Dick kimeredt szemébe halálos gyötrelem költözött. Rekedten fölkiáltott, és a földre omlott.