Aznap este a vadászok bőséges zsákmánnyal tértek haza, a szó szoros értelmében roskadoztak az elejtett vadak terhe alatt, és pontosan annyit cipeltek, amennyit négy ember még éppen elbír. Még Top nyakában is egymáshoz kötözött tőkésrécék lógtak, Jup válláról pedig szalonkafüzérek csüngtek alá.

– Nézze csak, kedves gazdám - kiáltotta Nab -, nézze csak, mit hoztunk! Lesz ám dolgunk elég, amíg konzervet, pástétomot készítek belőle tartaléknak! De nem is győzöm egymagam a munkát, valakinek segítenie kell. Számítok rád, Pencroff...

– Nem érek rá, Nab - válaszolta a tengerész. - Sürgetős az én teendőm is, még kötelekkel és vitorlákkal kell fölszerelnem a hajót; sajnos, le kell mondanod rólam.

– És maga, Harbert úrfi?

– Nekem meg holnap a karámba kell mennem, Nab - felelte a fiú.

– De legalább ön ugye, segít nekem, Spilett úr? - fordult Nab az újságíróhoz.

– Szívesen, Nab, ha ezzel a kedvedben járok - felelte Gedeon Spilett -, de annyit mondok, ha közben véletlenül kikotyogod a konyhareceptjeidet, én bizony közhírré teszem valamennyit!

– Ahogy önnek tetszik, Spilett úr - mosolygott Nab -, értesítse csak olvasóit, ahogy önnek tetszik!

És lám, csakugyan, másnap Gedeon Spilett fölcsapott szakácsinasnak, és megkezdte kuktáskodását Nab mester konyhai laboratóriumában. A mérnök azonban még előbb közölte vele vizsgálata eredményét; és az újságíró osztozott Cyrus Smith véleményében: bár szemlátomást semmi sincs a kútban, mégis rejlik ott megfejtésre váró titok.

A kemény fagy még egy hétig tartott, és a telepesek jóformán ki sem mozdultak a Gránitpalotából, legföljebb a baromfiudvarba látogattak el olykor-olykor. A lakásban, Nab és az újságíró szakértő munkálkodásának eredményeképpen ínycsiklandozó illatok terjengtek; ám a lápvidéki vadászat zsákmányát nem teljes egészében dolgozták föl konzervvé; a vadhúst a nagy hideg tökéletesen tartósította, a kacsafélék egy részét viszont azon frissiben fogyasztották a telepesek, és megállapították, hogy azoknál ízletesebb víziszárnyas nem tenyészik sehol a széles földkerekségen.

Ezen a héten Pencroff és vele együtt Harbert - aki szintén ügyesen forgatta a varrótűt - olyan hévvel dolgozott, hogy a hajó valamennyi vitorlája készen került ki a kezük alól. Kenderkötélben nem láttak hiányt, a léggömb hálózatából bőségesen kitelt a szükséges mennyiség. A zsinegek is, a kötelek is jó erős fonálból készültek annak idején, a tengerésznek most éppen ilyenek kellettek. A vitorlákat szívós madzagsodralékkal szegélyezték, és még arra is maradt idejük, hogy fölhúzóköteleket, árboctartó „csarnakokat” és fogóköteleket, miegymást fabrikáljanak. Ami a vitorlák kezeléséhez szükséges csigafölszerelés alkatrészeit illeti, azokat Cyrus Smith faragta - Pencroff útmutatása alapján - a maga gyártotta esztergapadon. Így történt, hogy az árbocozat és a kötélzet hamarább készült el, mint maga a bárka. Pencroff még zászlót is varrt: a szigeten sok, festékanyagot tartalmazó növény termett, ezeknek a nedvével kékre, pirosra és fehérre sávozta a selymét. Csak éppen ahhoz a harminchét csillaghoz, amelyek az Egyesült Államok harminchét államát jelképezik az amerikai lobogón, a tengerész hozzábiggyesztett egy harmincnyolcadikat is, azaz a „Lincoln-Szigetállamét”, minthogy őkelme már hazájuk nagy köztársaságához tartozónak tekintette kicsiny birodalmukat.

– Hiszen szívem szerint már régen csatlakoztunk az Unióhoz - nyilatkozta Pencroff -, ha ténylegesen még nem üthettük is nyélbe a dolgot!...

A zászlót egyelőre a Gránitpalota középső ablakára erősített rúdra függesztették, és a telepesek háromszoros „hurrá!” kiáltással tisztelegtek előtte.

A hideg évszak a vége felé közeledett, és már-már úgy látszott, hogy a második tél minden különösebb baj nélkül múlik el, amikor az augusztus 11-re virradó éjszakán váratlan esemény történt, amely az egész Kilátó-fennsíkot teljes pusztulással fenyegette.

A telepesek mélyen aludtak - aznap egész napon át keményen dolgoztak, s jólesett a pihenés -, de hajnali négy óra tájt Top ugatására hirtelen fölriadtak.

A kutya ezúttal nem a kút szájánál kaffogott, hanem a küszöb előtt, és olyan bőszen rontott neki az ajtónak, mintha ki akarná dönteni. Jup mester pedig eszeveszetten rikácsolt.

– Mi ütött beléd, Top? - kiáltotta Nab, aki elsőként dörzsölte ki szeméből az álmot.

A kutya azonban még dühösebben csaholt.

– Mi történt? - kérdezte Cyrus Smith.

A telepesek sebtén magukra kapkodták ruháikat, az ablakhoz csődültek, és föltépték a zsalugátert.

Szemük előtt hólepel födte a fövénysávot, de a koromsötét éjszakában még ez a takaró is alig fehérlett föl. A telepesek nem láttak semmit, időnként azonban különös, vakkantásszerű hangok csaptak föl hozzájuk a vakhomályból. Nyilvánvaló volt: egész sereg állat özönlötte el a partszegélyt; nem lehetett tudni, mifélék.

– Miféle vadak ezek? - kiáltotta Pencroff.

– Farkasok, jaguárok vagy majmok! - vélte Nab.

– Ebugattát! - döbbent meg az újságíró. - Hiszen ezek a fennsíkra is följuthatnak!

– A baromfiudvar! - jajdult föl Harbert. - A búzaföldünk! A konyhakertünk!

– Hogy az ördögbe kerülhettek ide?! - tanakodott Pencroff.

– Csak a fövényparti pallón jöhettek át, amelyet valamelyikünk elfelejtett fölvonni - felelte a mérnök.

– Az ám! - kapott észbe Gedeon Spilett. - Most jut eszembe, hogy este nyitva hagytam...

– No, ezt jól megcsinálta, Spilett úr! - horkant föl a tengerész.

– Ami történt, megtörtént - vágott a szavába Cyrus Smith. - Lássuk, hogyan segíthetünk a bajon!

A kérdések és a feleletek villámgyorsan váltogatták egymás. Cyrus Smith és társai azt az egyet bizonyosra vehették, hogy az állatok átjutottak a pallón, ellepték a fövénypartot, és bármifélék legyenek is, a Hála-folyó bal partján könnyűszerrel fölkerülhetnek a Kilátó-fennsíkra. A telepeseknek tehát a lehető legsürgősebb dolguk az, hogy útjukat szegjék, és szükség esetén akár meg is küzdjenek velük.

– De hát miféle vadak ezek? - hangzott el másodízben is a kérdés, amikor a homoksávról újult erővel harsant föl az állatfalka vonítása.

A vakkantásokra fülelve Harbert megremegett, és eszébe jutott, hogy ezt a hangot hallotta már valamikor: első kirándulásuk alkalmával, a Vörös-patak forrásvidékén.

– Ezek *Canis fulvus*ok! - szólt ijedten. - Ezek a fakó rókák!

– Hajrá, le velük! - kurjantotta a tengerész.

Valamennyien fejszét, pisztolyt, karabélyt ragadtak, beugráltak a fölvonó kosarába, és nemsokára a fövényen álltak.

A fakó rókák veszedelmes fenevadak, különösen ha falkástul támadnak, és az éhség is hajtja őket. A telepesek mindazonáltal habozás nélkül nekirontottak a hordának; a vaksötétben gyors villódzással tündökölt föl az első pisztolylövések torkolattüze, és a rókák elővédje meghátrált.

A telepeseknek mindenekelőtt és mindenáron azt kellett meghiúsítaniok, hogy a dúvadak följussanak a Kilátó-fennsíkra, hiszen ha betörnek a konyhakertbe, a búzavetésbe és a baromfiudvarba, ott mérhetetlen és tán jóvátehetetlen károkat okozhatnak, főként a búzaföldön. Minthogy azonban a Kilátó-fennsíkra csak a Hála-folyó bal szegélyén vezet út, elég, ha a víz széle és a gránitfal közé szorult szűk parti ösvényt torlaszolják el áthághatatlan akadályként, ott szegülnek szembe a fakó rókákkal.

Ezzel az elképzeléssel valamennyien egyetértettek, és Cyrus Smith utasítására sietve igyekeztek a kijelölt partszakaszra, miközben a rókahad szilaj szökellésekkel keringett körülöttük az éjszakában.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Pencroff és Nab átszakíthatatlan rajvonalban fogadták a rókák rohamát. Top harapásra tárta félelmetes állkapcsát, és követte a telepeseket, nyomában pedig ott loholt Jup, vastag, göcsörtös bunkósbotot szorongatott a markában, és úgy forgatta a feje körül, mint valami buzogányt.

Az éjszaka csillagtalan feketeséggel borult reájuk. A telepesek csak a sortüzek föl-fölszikrázó világánál látták egy-két pillanatig támadóikat; mindegyik lövésüknek célba kellett találnia, mert legalább száz róka nyüzsgött a havon, szemük izzott, akár a parázs.

– Nem szabad átjutniok! - kiáltotta Pencroff.

– Nem jutnak át! - felelte a mérnök.

Valóban, nem jutottak át, de nem azért, mintha meg sem kísérelték volna az áttörést. A hátsó rajok tolták-taszították az elsőket, szakadatlanul folyt a viaskodás, a telepesek pisztolylövésekkel és fejszecsapásokkal védekeztek. Rókatetemek tömege takarta már a talajt, de a horda száma csak nem akart megfogyatkozni: úgy látszik, a fövénypart pallóhídján át szüntelenül fölújította erőiket az utánpótlás.

A telepesek rövidesen kézitusára kényszerültek, test küzdött test ellen, s eközben néhányan óhatatlanul sebeket kaptak, szerencsére nem súlyosakat. Harbert pisztolylövéssel mentette meg Nabet, akinek a hátára úgy vetette magát egy róka, mint valami tigris. Top ádáz dühvel acsargott, vicsorogva marcangolta a rókák torkát, és egyre-másra megfojtotta őket. Jup - hiába küldték hátra a telepesek - úgy csépelte fütykösével a rókahordát, mint aki se lát, se hall. Pedig az ő tekintete áthatolt a legsűrűbb sötétségen is: ezért aztán mindig ott vagdalkozott, ahol a legkeményebben dúlt a harc, időről időre éleset füttyentett, ez a hang az ő szájából diadalmas győzelmi ujjongásnak felelt meg. Némelykor annyira előmerészkedett, hogy egy-egy pisztolylövés fényénél látni lehetett, mint viaskodik egyszerre öt-hat jól megtermett rókával, mint nyomja kupán őket ritka hidegvérrel.

Végül is a telepesek nyerték meg a csatát, de micsoda roppant, kétórás helytállás árán! Kétségkívül a hajnal első sugarai késztették arra a támadókat, hogy visszavonuljanak: észak felé menekültek, és átiszkoltak a folyó hídján, Nab pedig üldözte őket, és tüstént fölvonta mögöttük a pallót.

Amikor a fölkelő nap elegendő fényt vetett már a csatatérre, a telepesek vagy ötven róka szétszórt tetemét számlálták össze a fövénysávon.

– Hát Jup? - bődült el Pencroff. - Hol van Jup?

Jup eltűnt. Nab fennhangon szólongatta, és most fordult elő első ízben, hogy Jup nem felelt barátja és tanítója hívására. Mindnyájan Jup keresésére indultak, és valamennyien attól rettegtek, hogy a halottak közt találják. Eltakarították a rókadögöket, amelyeknek a vére vörösre festette a havat, és ott bukkantak rá Jupra, hatalmas hullahegy alatt: szétzúzott pofájú, összeroppantott ágyékú fenevadak tömege tanúskodott arról, milyen derék munkát végzett félelmetes furkósbotjával a rettenthetetlen orangután. Szegény Jup még akkor is markában szorongatta törött husángja csonkját: fegyvertelenül maradt a harcban, a túlerő leteperte, és mély sebek tátongtak a mellén.

– Él! - kiáltotta Nab, aki fölébe hajolt.

– Megmentjük - fogadkozott a tengerész -, úgy ápoljuk, mint közülünk valót!

Jup, mintha csak megértette volna a tengerész szavait, fejét hálásan Pencroff vállára hajtotta. Pencroff maga is megsebesült, sérülései azonban, csakúgy, mint társaié, szót sem érdemeltek, mert fegyvereikkel majdnem mindvégig távol tudták tartani testüktől a támadókat. Csak az orangután került ilyen súlyos állapotba.

Nab és Pencroff fölemelte, s odavitte Jupot a fölvonóhoz; ekkor alig hallható nyöszörgés hagyta el a majom ajkát. Gyöngéd óvatossággal vonták föl a Gránitpalotába. Az egyik heverőből kiszedték a derékaljat, és arra fektették, sebeit a legnagyobb gonddal kimosták. Úgy látszott, hogy a harapások sehol sem értek létfontosságú szervet; Jup azonban teljesen elgyöngült a nagy vérveszteségtől, láza pedig igen magasra szökött.

Ágyat vetettek hát számára, sebeit bekötözték, és könnyű ételt erőltettek beléje, „mint afféle szegény beteg emberbe”, ahogyan Nab mondta, aki néhány csésze üdítő herbateát is itatott vele; a gyógyital alkotórészei a Gránitpalota gyógyfüvekkel gazdagon fölszerelt házi patikájából kerültek elő.

Jup elaludt, s eleinte nyugtalan álma lehetett; később azonban lélegzete lassanként egyenletessé vált, s a telepesek magára hagyták, hadd pihenjen zavartalanul. Top időről időre halkan, úgyszólván „lábujjhegyen” pajtása fekhelyéhez lépett, és olyan gyöngéden nézett reá, hogy gyöngédebben már nem is lehet. Jup egyik keze lelógott az ágyról, és Top bánatos képpel nyalogatta.

Még aznap reggel eltakarították a rókadögöket, valamennyit kiszállították a Vadnyugat-vadonba, és ott mélyen elföldelték őket.

Ez a támadás - amely súlyos következményekkel járhatott volna - alapos leckéül szolgált a telepeseknek, s attól fogva lefekvés előtt egyikük-másikuk mindig megbizonyosodott felőle, vajon fölhúzták-e valamennyi hidat, és ezzel megakadályoztak-e minden behatolást a telep területére.

Jup állapota néhány napig komoly aggodalomra adott okot, a majom szívós szervezete azonban, hosszú birkózás után, végül is legyűrte a betegséget. Láza fokról fokra csökkent, és Gedeon Spilett, aki konyított valamicskét az orvostudományhoz, úgy vélekedett, hogy rövidesen túljut a válságon. Augusztus 16-án Jup végre enni kért; Nab jó cukros kását főzött neki, a beteg pedig látható élvezettel kóstolgatta az édes pépet, élt-halt ugyanis a nyalánkságokért, és Nab nem is akarta leszoktatni erről a kis hibájáról.

– Ugyan már, hadd pákosztoskodjék - legyintett, amikor Gedeon Spilett néhanapján szemére vetette, hogy túlságosan elkényezteti az állatot -, ennek a szegény Jupnak más öröme sincsen, csak a hasa, én meg örülök, hogy legalább néhány jó falattal meghálálhatom szolgálatait!

Jup mester tíz napig nyomta az ágyat, aztán augusztus 21-én fölkelt. Sebei behegedtek, és látszott rajta, hogy hamarosan visszanyeri szokott rugalmasságát és régi testi erejét. Mint minden lábadozót, őt is valóságos farkasétvágy gyötörte, az újságíró pedig ezúttal hagyta, hadd tömje kedvére a gyomrát, mert bízott benne, hogy ösztönös mérséklete - amely a nála értelmesebb lényekből nagyon gyakran hiányzik - minden szertelenségtől megóvja az orangutánt. Nab túláradó boldogsággal - tapasztalta, hogy tanítványának újra jó az étvágya.

– Egyél csak, Jup - biztatta -, egyél csak, és ne törődj semmivel! Te a véredet ontottad miérettünk, igazán az a legkevesebb, hogy segítsek pótolni a vérveszteségedet!

Augusztus 25-én a telepesek fölfigyeltek Nab kiáltozására, aki társait hívta:

– Cyrus úr, Gedeon úr, Harbert úr, Pencroff, jöjjenek! Gyorsan!

A nagyteremben ülő telepesek fölugrottak helyükről, és Jup szobájába siettek.

– Mi történt? - kérdezte az újságíró.

– Oda nézzenek! - kiáltotta Nab, kacagástól fuldokolva.

Mit láttak? Jup mester törökülésben kuporgott a küszöbön, és nyugodtan, komoly képpel pipázott!

– Az én pipám - rikkantott föl Pencroff. - Elcsente a pipámat! No jól van, derék Jup, tartsd meg, neked adom. Szívjad csak, pajtikám, váljék egészségedre!

Jup pedig roppant elmélyülten eregette a bodor füstgomolyokat, látszott rajta, hogy páratlan gyönyörűséget szerez neki a dohányzás.

Cyrus Smith mérnököt nem lepte meg különösképpen ez a látvány, tüstént idézte is több olyan szelíd majom példáját, akik rákaptak a pipázásra.

Ettől a naptól fogva azonban Jup mester saját pipával büszkélkedhetett: a tengerész hajdani pipája ott lógott a kamrájában, dohányzacskója mellett. Maga tömte meg, maga gyújtott rá izzó parázzsal, és ilyenkor úgy tetszett, nincs nála boldogabb négykezű az egész földkerekségen. Gondolhatjuk, hogy Jup és Pencroff cimboraságát még szorosabbá fűzte ez az ízlésbeli közösség, és a jámbor rajom meg a derék tengerész attól fogva az addiginál is meghittebb barátságban élt egymással.

– Némelykor már-már azt hiszem, hogy nem is majommal, hanem emberrel van dolgom - mondta Pencroff néha Nabnek. - Te talán csodálkoznál rajta, ha egyszer csak beszélni kezdene velünk?

– Szavamra, nem! - felelte Nab. - Én inkább azon csodálkozom, hogy nem szólal meg, hiszen egyébként alig különbözteti meg valami az embertől!

– Jól mulatnék - fűzte tovább a gondolatot a tengerész -, ha egy szép napon így szólna hozzám: „Ugyan cseréljünk már pipát, Pencroff bácsi!”...

– Hát bizony - felelte Nab -, igen nagy kár, hogy némának született!...

Szeptemberre a tél kiadta mérgét, a telepesek pedig ismét serény munkába fogtak.

A hajóépítés gyorsan haladt. A külső palánkozat már teljesen elkészült, és most a belső bordázat fölszerelése került sorra; az is meglett, a mérnök és a tengerész a hajótest minden pontját a bárka alakjához illő, vízgőzön hajlított bókonyokkal merevítette.

Fában nem lévén hiány, Pencroff azt javasolta a mérnöknek, hogy ráadásul vízhatlan belső deszkaburkolattal is béleljék ki a bárkát, mert ezáltal a jármű még biztonságosabbá válik.

Cyrus Smith nem tudhatta, mit tartogat számukra a jövő, s ezért helyeselte a tengerész ötletét, hogy olyan viharállóvá építsék a hajót, amilyenné csak lehet.

Szeptember 15-én befejezték a belső burkolat berakását s a fedélpalánkozat fölszögelését is. Az eresztékek tömítésére tengeri füvet alkalmaztak, a kócpamatokat kis fakalapáccsal dugacsolták a hajótest, a belső deszkaburkolat és a fedélzet palánkrései közé; az eresztékeket pedig erdei fenyőből csapolt, olvasztott gyantával kenték be kátrány helyett.

A hajó belső berendezése a lehető legegyszerűbb volt. Először is nehezéket raktak a fenék aljára: mészhabarcsba ágyaztak a hajótövön néhány súlyos gránittömböt, amelyek mintegy tizenkétezer fontot nyomtak, és biztosították a hajó egyensúlyát. A holtsúlyként használt kövek fölé alsó fedélzetet húztak, a hajóteret pedig két fülkére osztották, amelyeknek mindegyikében egy-egy pad húzódott a fal mellett: ezek útiládaként szolgáltak. Az árboc lába a két fülke közt állt, és a közfalakat támogatta: a fülkékből egy-egy, tetővel ellátott följáró vezetett a felső fedélzetre.

Pencroffnak nem okozott nagy gondot, hogy árbocnak való fát találjon. Göcstelen, sudár, fiatal fenyőt választott ki erre a célra, és nem is kellett mást tennie vele, csak tövénél, az úgynevezett árbocfészeknél négyszögletesre faragta a törzsét, csúcsát pedig kissé legömbölyítette. Az árbocra, a kormányszerkezetre és a hajótestre vasalás is kellett, ezt a Kémény kovácsműhelyében kalapálták ki, nem valami tetszetősen, eléggé durvára - viszont annál szilárdabbra sikeredett. Végül is október első hetében valamennyi árboc, vitorla, sudárszár, daruszálfa, evező és velük együtt a hajó minden más tartozéka ott állt a helyén, s a telepesek úgy döntöttek, hogy próbautat tesznek a sziget körül, és meggyőződnek róla, mennyire állja a bárka a tengert; akkor majd elválik, jogosan lehetnek-e büszkék a művükre.

A telepesek azonban a hajóépítés ideje alatt sem hanyagolták el mindennapi teendőiket. A karámot átrendezték, kibővítették, mert a muflon- és vadkecskenyáj többször is megfiadzott, és a borjaknak, gidáknak lakóhelyre és takarmányra volt szükségük. Cyrus Smith és társai az osztrigatelepet és a vadaskertet szintén föl-fölkeresték, sőt el-ellátogattak a kőszén és vas lelőhelyére, valamint a Vadnyugat-vadon vadban bővelkedő, ismeretlen rengetegeibe is.

Kirándulásaik során leltek néhány újfajta növényt, igaz ugyan, hogy valami nagy hasznát egyiknek sem látták, de azért ezekkel is sikerült változatosabbá tenniök a Gránitpalota tartalékait. Egyik alkalommal például fügeféle cserjéket találtak, némelyikük a fokföldi *ficus*ra emlékeztetett; akadt olyan, amelynek húsos levelét ehették, a másiknak pedig a magva tartalmazott ízletes, lisztnemű anyagot.

Október 10-én végre vízre bocsátották a bárkát. Pencroff sugárzott az örömtől. A művelet kitűnően sikerült. Az árboccal, kötélzettel tökéletesen fölszerelt, „fölcsarnakolt” bárkát görgőkön tolták a part széléig, ott aztán a nemsokára beálló dagály a hátára kapta a telepesek tapsa és éljenzése közepette; különösen Pencroff ünnepelt ujjongva, ez alkalommal sem mutatkozott csöppet sem szerénynek. Hiúságát egyébiránt még a hajóépítés sikerénél is jobban kielégítette, hogy átvehette a bárka parancsnokságát, a telepesek ugyanis közfelkiáltással kapitányi rangra emelték.

Hogy Pencroff kapitány kedvében járjanak, mindenekelőtt nevet akartak adni a bárkának, és miután hosszasan meghányták-vetették a dolgot, különféle javaslatok elvetése után végül is a Bonadventure¹ névre esett a legtöbb szavazat, ez volt ugyanis a derék tengerész keresztneve.

Miután a Bonadventure-t habjaira vette a dagály, annyit máris látni lehetett, hogy pontosan a vízvonalig merül a tengerbe, és alighanem bármilyen vitorlaállás mellett könnyen tartja majd a menetirányt.

A próbahajózásra még aznap sor került a part menti vizeken. Szép idő volt, friss szellő fújdogált, a tenger - kivált az északnyugati széltől védett déli partvidéken - alig vetett hullámot.

– Beszállás, beszállás! - vezényelte Pencroff kapitány.

Indulás előtt azonban illett reggelizni, sőt úgy látszott, tanácsos némi elemózsiát is magukkal vinniök, hiszen megeshetett, hogy a kirándulás eltart akár estelig is.

Cyrus Smith szintén türelmetlenül várta, hogy végre kipróbálják a dereglyét, elvégre ő tervezte, ha gyakran változtatott is egyik-másik részletén a tengerész tanácsára; ő azonban korántsem bízott meg benne annyira, mint Pencroff, aki egyébiránt nem hozta már szóba a tabor-szigeti kirándulást, és ezért a mérnök abban reménykedett, hogy barátja fölhagyott immár a tervvel. Cyrus Smith ugyanis sehogyan sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy két-három társa ezen a végeredményben igen kicsiny, legföljebb tizenöt tonnás bárkán nekivágjon a hosszú, kalandos útnak.

Fél tizenegykor mindenki a fedélzeten volt, még Jup is és Top is. Nab és Harbert fölhúzta a horgonyt, amely a Hála-folyó torkolatának fövenyébe kapaszkodott, fölvonták a fővitorlát, és a Lincoln-sziget flottalobogója is fölkúszott az árbocra, a Bonadventure pedig, Pencroffal a kormánykeréknél, kifutott a nyílt vízre.

Hogy kijussanak az Unió-öbölből, hátszéllel kellett haladniok, s az utasok ekkor megállapíthatták, hogy a bárka „tág szarvval”, vagyis szél előtt vitorlázva kielégítő gyorsasággal szeli a hullámokat.

Miután megkerülték a Gazdátlan Láda fokát és a Karom-fokot, attól fogva Pencroffnak „élben”, azaz széljárásra rézsútosan kellett vezetnie a bárkát, hogy továbbra is a sziget déli szegélye hosszán hajózhasson - ilyenkor a vitorlásnak zegzugosan kell futnia, és hol jobbról, hol balról kapja a szelet -, és néhány irányváltoztatás után elégedetten állapította meg: a dereglye jó sebességgel halad így is, a „dűlőkben”, vagyis a hirtelen fordulókban szintén remekül kanyarodik. Gyorsan, biztosan vált „szelen át” - szaknyelven szólva: jó vitorlasajátságokkal rendelkezik -, sőt cikcakkos menetben halad még széllel szemben is.

A Bonadventure utasai valóban elragadtatást éreztek. Látták, hogy kifogástalan dereglyén hajóznak, amely szükség esetén nagy segítségükre lehet; a gyönyörű időben, a lengedező szélben valamennyien roppantul élvezték a sétahajózást.

Pencroff kivágott a nyílt tengerre, három vagy négy mérföldnyire elkalandozott a pattól, a Léggömb-kikötő magasságában. Szemük előtt ekkor merőben új nézőpontból bontakozott ki a sziget látképe, a Karom-foktól a Kígyó-félszigetig terjedő változatos tengerszegély, az erdőségek rügyező, zsenge lombozata, amelyből itt is, ott is fölhorgadt a sudár toboztermők csúcsa, a sziget fölé tornyosuló Franklin-hegy, ormán fehérlő hófoltokkal.

– Milyen szép! - kiáltott föl Harbert.

– Bizony - bólintott Pencroff -, szép sziget, jó sziget ez a mi szigetünk. Úgy szeretem, ahogy valamikor szegény édesanyámat! Nincstelenül vetődtünk ide, úgy fogadott, hogy semmink sem volt, és mindennel ellátta égből pottyant öt gyermekét. Mert ugyan miben látunk most hiányt?

– Semmiben - felelte Nab -, semmiben, kapitány uram, mindenünk megvan, amit csak szemünk-szájunk kíván!

És a két nekilelkesült, derék fickó három dobhártyarepesztő „hurrá!” kiáltást eresztett meg szigetük tiszteletére.

Gedeon Spilett eközben, az árboc sudarához dőlve, fölvázolta a szeme elé táruló tájképet.

Cyrus Smith szótlanul merengett a messzeségbe.

– Nos, Cyrus úr - kérdezte Pencroff -, mit szól a hajónkhoz?

– Úgy látszik, jól viselkedik - felelte a mérnök.

– De jól ám! És nem gondolja-e, Cyrus úr, hogy akár hosszabb utat is kibírna?

– Miféle utat, Pencroff?

– Hát például a Tabor-szigetig.

– Nézze csak, barátom - válaszolta Cyrus Smith -, úgy hiszem, hogy valamilyen halaszthatatlan, sürgető esetben habozás nélkül rábízhatnánk magunkat a Bonadventure-re, akkor is, ha netán hosszabb átkelésről volna szó; de, tudja, azt mégsem látnám szívesen, ha a Tabor-szigetre indulna, hiszen nekünk az égvilágon semmi okunk nincs odamennünk.

– Az ember szívesen megismerkedik a szomszédaival - makacskodott Pencroff, aki csökönyösen ragaszkodott az ötletéhez. - Márpedig a Tabor-sziget a szomszédunk, sőt: egyetlen szomszédunk! Már csak az udvariasság is úgy kívánná, hogy legalább egyszer tisztelgő látogatást tegyünk ott!

– Ördögadta! - füttyentett Gedeon Spilett. - A mi Pencroff barátunk, úgy látszik, bolondja az illemszabályoknak!

– Nem vagyok én bolondja semminek - vágott vissza a tengerész, aki bosszankodott; rosszul esett neki a mérnök ellenkezése, bár tudta, nem azért teszi, hogy az ő kedvét szegje.

– Gondolkozzék csak, Pencroff - szólt a mérnök -, hiszen egymagában úgysem mehet a Tabor-szigetre.

– Beérem én egy kísérővel is.

– Úgy - kérdezte a mérnök -, tehát a Lincoln-sziget öt telepese közül kettőnek kockára tenné az életét?

– A telepnek nem öt lakosa van, hanem hat! - felelte a tengerész. - Ön megfeledkezik Jupról.

– Heten vagyunk! - szólt közbe Nab. - Top jócskán fölér eggyel!

– Nincs kockázat, Cyrus úr - bizonygatta a tengerész.

– Lehet, hogy igaza van, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, én azonban ismétlem: semmi értelme, hogy önmagát és kísérőjét szükségtelenül veszedelemnek tegye ki!

Az önfejű tengerész nem válaszolt, ám csak azért hagyta abba a társalgást, hogy alkalmasabb pillanatban újrakezdje. Ám arra ő maga sem számított, hogy váratlan fordulat siet a segítségére, és az események egy csapásra emberbaráti cselekedetté változtatják azt, ami eddig általánosan vitatott, kétes értelmű szeszélynek számított csupán.

A Bonadventure ugyanis, miután hosszasan időzött már a nyílt tengeren, visszafordult, és a Léggömb-kikötő irányában a part felé közeledett. A telepeseknek meg kellett állapítaniok, miféle átjáró nyílik a homokpadok és a sziklazátonyok közt: szükség esetén bójákat - úszójelzőket - akartak ott lerakni a vízbe, a kis öblöt ugyanis a bárka állandó kikötőjéül szánták.

Vagy félmérföldnyire járhattak a parttól, és a dereglyének minduntalan térülnie-fordulnia, ferdéznie kellett, hogy előrejuthasson szél ellenében. A Bonadventure igen csekély iramban haladt, mert a parti magaslat is elfogta előle a szelet; csak apró, szeszélyes fuvallatok lengedeztek, nemhogy a vitorlákat duzzasztották volna, de még a tükörsima tengerfelületet is alig fodrozták.

Harbert a hajó orrában állt, hogy az utat jelezze az átjáró közepén, és egyszer csak fölkiáltott:

– Széloldalra, Pencroff, széloldalra!

– Mi van ott? - kérdezte a tengerész lábujjhegyre ágaskodva. - Szikla?

– Nem... várj csak - felelte Harbert -, nem látom tisztán... Még egyszer széloldalra!... Jól van... Most egy keveset szélirányba...

Azzal hasra vetette magát a fedélzeten, gyorsan belenyúlt a vízbe, majd fölegyenesedve így szólt:

– Palack!

Ledugaszolt palackot tartott a kezében: a parttól egy-két kötélhossznyira sikerült kifognia a vízből.

Cyrus Smith átvette a palackot. Nem szólt egyetlen szót sem, kihúzta a dugóját; nedves papírszeletet talált benne, és ezt olvasta rajta:

Hajótörött... Tabor-sziget: nyug. hossz. 153° - déli szél. 37° 11’.