– Hajótörött! - kiáltott föl Pencroff. - Magános hajótörött, néhány száz mérföldnyire tőlünk, a Tabor-szigeten! Ó, Cyrus úr, ugye most már nem ellenzi tovább a tervemet!

– Nem, Pencroff - felelte Cyrus Smith -, induljon, mihelyt lehetséges.

– Holnap?

– Holnap.

A mérnök még mindig kezében tartotta a palackban talált papírdarabot; néhány pillanatig tűnődve nézte, majd így szólt:

– Ez az írás sok mindent elárul, barátaim, már a megfogalmazás módjából is világos következtetéseket vonhatunk le; először is arról tanúskodik, hogy a Tabor-sziget hajótöröttjének igencsak fejlettek a tengerészeti ismeretei, hiszen percnyi pontossággal közli a sziget szélességi és hosszúsági helyzetét, ugyanúgy, ahogy azt a térképen találtuk; másodjára azt is megtudjuk ebből a levélből, hogy írója angol vagy amerikai, mivel angol nyelven vetette papírra üzenetét.

– A következtetés tökéletesen okszerű - válaszolta Gedeon Spilett -, és a hajótörött közelsége azt is megmagyarázza, hogyan került a gazdátlan láda a Lincoln-sziget partjára. A hajótörött nyilván azért került a Tabor-szigetre, mert hajótörés történt. Nem tudom, kicsoda az illető, de annyi bizonyos, szerencséje van, már csak azért is, mert Pencroff a fejébe vette, hogy hajót épít, ám különösen nagy szerencséje, hogy éppen ma próbáltuk ki ezt a bárkát, hiszen holnapra ez a palack már diribdarabra tört volna a szirtsorokon.

– Valóban - mondta Harbert -, igazán szerencsés véletlen, hogy a Bonadventure éppen most vitorlázott erre, amikor ez a palack is ott úszott a vízen!

– Nem tartja ezt különösnek? - kérdezte Cyrus Smith a tengerésztől.

– Nem én - válaszolta Pencroff -, úgy vélem, szerencsés véletlen, semmi egyéb. Ön talán valami különöset lát benne, Cyrus úr? Valahová csak el kellett jutnia ennek a palacknak, és ha valahová eljuthatott, miért ne juthatott volna el éppen ide?

– Lehet, hogy igaza van, Pencroff - mondta a mérnök -, és mégis...

– De vajon régóta úszkál-e ez a palack a tengeren? - kérdezte Harbert. - Nincs rajta semmilyen jel, amiből ezt meg lehetne állapítani?

– Nincs - felelte Gedeon Spilett -, maga az üzenet is olyan, mintha csak nemrégiben írták volna. Mit gondol, Cyrus?

– Nehéz erről véleményt mondani - válaszolta a mérnök -, egyébiránt, majd megtudjuk nemsokára!...

Pencroff beszélgetés közben sem maradt tétlen. Megfordította a bárkát, s a Bonadventure, erős hátszéllel - olyannal, amely hátulról, ferdén kap bele valamennyi vitorlába -, gyorsan suhant a Karom-fok felé. Valamennyien a Tabor-sziget hajótöröttjére gondoltak. Vajon idejében érkeznek-e a megmentésére? Nagy horderejű esemény ez a telepesek életében! Ugyan mi mások ők maguk is, mint hajótöröttek, az azonban könnyen meglehet, hogy az a másik nincs olyan kedvező helyzetben, mint ők, tehát kötelességük segítségére sietniök, mielőtt végveszélybe jut.

A Bonadventure megkerülte a Karom-fokot, és négy óra tájt horgonyt vetett a Hála-folyó torkolatában.

Még aznap este kitervelték az új fölfedező út minden részletét. Mivel Pencroff és Harbert értett leginkább a hajózáshoz, helyesnek látszott, hogy kettesben vágjanak neki. Ha október 11-én, vagyis másnap fölkerekednek, 13-án már célhoz is érhetnek: a most uralkodó szélben negyvennyolc óra sem kell ehhez a százötven mérföldes átkeléshez. Egy napot számítva a Tabor-sziget átkutatására, hármat vagy négyet pedig a visszatérésre, remélhették, hogy 17-re hazaérnek a Lincoln-szigetre. Az idő szép volt, a légsúlymérő ingadozás nélkül emelkedett, a szél állandónak ígérkezett: a körülmények tehát mindenben kedveztek a két bátor utazónak, aki az emberi kötelességtudat parancsára oly messzire készül eltávozni a szigettől.

A telepesek tehát úgy döntöttek, hogy Cyrus Smith, Nab és Gedeon Spilett a Gránitpalotában marad; egyvalaki azonban váratlanul óvást emelt a határozat ellen: Gedeon Spilett, aki korántsem feledkezett meg róla, miszerint ő voltaképpen a New York Herald tudósítója, ezért kijelentette, ha kell, akár át is úszik a Tabor-szigetre, de ilyen alkalmat el nem mulaszt a világ minden kincséért sem; társai végül is beleegyeztek, hadd vegyen részt az utazásban.

Az este azzal telt el, hogy a telepesek fekvőhelyeket, használati tárgyakat, fegyvereket, lőszert, iránytűt és nyolcnapi élelmet szállítottak a Bonadventure fedélzetére; hamar végeztek a berakodással, és visszatértek a Gránitpalotába.

Másnap, hajnali öt órakor az egyik kis csoport bizonyos meghatottsággal mondott búcsút a másiknak, Pencroff pedig széldagasztotta vitorlákkal a bárkát a Karom-fok felé kormányozta, mert ezt a szirtet meg kellett kerülnie, hogy aztán nyílegyenest délnyugatnak hajózhasson.

A Bonadventure már vagy negyedmérföldnyire járhatott a parttól, amikor utasai két emberalakot pillantottak meg a Gránitpalota fölötti magaslaton, Cyrus Smith mérnököt és Nabot. Istenhozzádot integettek.

– Barátaim! - kiáltotta feléjük Gedeon Spilett. - Tizenöt hónap óta most először válunk el egymástól...

Pencroff, az újságíró és Harbert még egyszer utoljára meglengette búcsúzóul a zsebkendőjét, és a Gránitpalota máris eltűnt szemük elől a fok magas sziklaszirtjei mögött.

Hajózásuk első óráiban a Bonadventure állandóan a déli fövényszegély mentén haladt, s utasai előtt kitárult az egész Lincoln-sziget, amely távolról úgy festett, mint valamilyen zöldellő virágágy, közepén a Franklin-hegy magasba szökő bérceivel. A távolság növekedtével a legkiemelkedőbb ormok is egyre alacsonyabbnak látszottak, s a sziget éppenséggel nem nyújtott olyan képet, hogy partjaira csábítsa a netán arra vetődő hajókat.

Egy óra tájt a hajó elhúzott a Kígyó-félsziget alatt, de akkor már vagy tízmérföldnyire járt künn a nyílt vízen. Ebből a távolságból nézve a Franklin-hegy tövéig húzódó nyugati partvidék mindenestül egybeolvadt a hajósok tekintete előtt, és három órával utóbb az egész Lincoln-sziget a horizont alá merült.

A Bonadventure nagyszerűen viselkedett. Könnyedén szelte a habokat, és gyorsan siklott a vízen. Pencroff a sudárvitorlát is fölvonta, s a dereglye biztosan haladt az iránytűvel meghatározott, egyenes irányban.

Harbert időközönként fölváltotta Pencroffot a kormánykeréknél, s a fiú olyan szilárd kézzel irányította a bárkát, hogy a tengerész nem talált kivetnivalót egyetlen ferdézésében sem.

Gedeon Spilett hol Pencroffal, hol Harberttel beszélgetett, hol meg - ha úgy hozta a szükség - a tengerészmunkákban segédkezett nekik. Pencroff kapitány maradéktalanul elégedett volt a legénységével, még jutalmat is ígért, nem kevesebbet, mint „matrózonként egy-egy negyed kanna bort”!

Estefelé halványan kirajzolódott az égen a növő hold sarlója - a hold öt nap múlva, 16-án éri majd el első negyedét -, de hamar kihunyt a szürkületben. Koromsötét éjszaka borult a tengerre, az égen azonban milliónyi csillag sziporkázott, és ez holnapra is jó időt ígért.

Pencroff, óvatosságból, bevonta a sudárvitorlát, nem akarta, hogy ha valamilyen hirtelen szélroham meglepi őket, vászonba kapaszkodhassék az árboc csúcsán is. Talán kissé túlzott is volt ez a vigyázatosság ilyen nyugodalmas éjszakán, Pencroff azonban semmit sem bízott a véletlenre, ezért pedig senki nem tehetett neki szemrehányást.

Az újságíró átaludta az éjszaka egyik részét. Pencroff és Harbert kétóránként váltotta egymást a kormánykeréknél. A tengerész úgy megbízott Harbertben, akár magamagában, és a higgadt, okos fiú rá is szolgált erre a bizalomra. Pencroff úgy ruházta át Harbertre a parancsnokságot, mint kapitány a kormányosára, és a fiú csakugyan nem engedte, hogy a Bonadventure akár egyetlen vonalnyit¹ is eltérjen az útiránytól.

Az éjszaka csöndben telt el, és október 12-e hasonlóképpen. A délnyugati irányt egész napon át szigorúan tartották s ezért a Bonadventure-nek, hacsak valamilyen észrevétlen áramlat sodrásába nem kerül, pontosan a Tabor-szigetre kellett érkeznie.

Ami a megtett utat illeti, a bárka teljesen elhagyatott tengerszakaszokon suhant át. Legföljebb egy-egy hatalmas albatrosz vagy fregattmadár húzott el a dereglye fölött; némelyik lőtávolba is került, Gedeon Spilett azonban nem tüzelt rájuk, mert arra gondolt, hátha köztük száll az a gyors röptű szárnyas, amelyikre rábízta a New York Heraldnak címzett legújabb keletű beszámolóját. Ezeken a madarakon kívül semmiféle élőlényt nem láttak az óceánnak ezen a részén, a Tabor-sziget és a Lincoln-sziget közt.

– Pedig ebben az évszakban a bálnavadászok naszádjai rendszerint a Csendes-óceán déli vizeire hajóznak - jegyezte meg Harbert. - Igazán, azt kell hinnem, hogy ez a tájék a legkihaltabb a világ minden tengere közt!

– Nem is olyan nagyon kihalt! - felelte Pencroff.

– Hogy érti ezt? - kérdezte az újságíró.

– Úgy, hogy mi is itt volnánk, vagy mi a manó! Vagy ezt a bárkát csak afféle hányt-vetett roncsnak tekinti, Spilett úr, mi pedig tán delfinek vagyunk?

És Pencroff hatalmasat hahotázott tulajdon elménckedésén.

Estefelé fölmérték a megtett utat, és hozzávetőlegesen úgy becsülték, hogy a Bonadventure a Lincoln-sziget partjaitól számítva körülbelül százhúsz mérföldet haladt, ami azt jelenti, hogy harminchat órányi hajózás során óránként három és fél mérföldes átlagsebességet értek el. A szellő amúgy is gyöngécskén fújt, most még inkább lanyhult. Az utazók mindazonáltal azt remélték, hogy másnap - ha ugyan jól becsülték bárkájuk gyorsaságát, és nem tértek el az egyenes iránytól -, hajnalhasadáskor meglátják a Tabor-szigetet.

Az október 12-ről 13-ra virradó éjszakán ezért sem Gedeon Spilett, sem Harbert, sem Pencroff nem hunyta le a szemét. Türelmetlenül várták a másnapot, és sehogyan sem tudták legyűrni magukban mély meghatottságukat. Hiszen annyi bizonytalanság tette kockázatossá vállalkozásukat! Közel járnak-e már a Tabor-szigethez? Ott lakozik-e még ama hajótörött, akinek a segítségére sietnek? Ki az az ember? Jelenléte nem bolygatja-e föl majd a kis telep életét? S egyáltalán, hajlandó lesz-e börtönét egy másikkal fölcserélni? Mindezekre a kérdésekre a másnaptól várták a választ, de az izgalom is ébren tartotta őket, s alig pirkadt, máris a nyugati látóhatárt fürkészték állhatatosan tekintetükkel.

– Föld! - kiáltott föl Pencroff hajnali hat óra tájban.

Pencroff nem tévedhetett, nyilvánvaló, hogy valóban ott a sziget.

Képzelhető, milyen nagy örömet érzett a Bonadventure maroknyi legénysége! Még néhány óra, és ott állnak a Tabor-sziget partján!

Ez a sziget lapályos földdarab volt, alig emelkedett a tenger színe fölé; talán tizenöt mérföldnyire jártak tőle. A Bonadventure, amelynek az orra eddig valamelyest délebbre fordult, most nyílegyenesen a szigetnek tartott, és amint a nap egyre magasabbra hágott a keleti égen, nemsokára a szárazföld néhány kiemelkedő pontját is megkülönböztethették imitt-amott.

– Ez a szigetecske még a Lincoln-szigetnél is jelentéktelenebb - állapította meg Harbert -, valószínűleg szintén vulkáni tevékenység tolta a hullámok fölé.

Délelőtt tizenegy órakor a Bonadventure már vagy kétmérföldnyire megközelítette a szigetet, és Pencroff, aki alkalmas átjárót keresett, végtelen óvatossággal vezette bárkáját az ismeretlen vizeken.

Az utazók most már teljes egészében maguk előtt látták a szigetkét, amelyen néhány zöldellő gumifacsoport állt egyéb fák közt - olyasfajták lehettek, mint a Lincoln-szigetiek. Egyvalami azonban nagyon meglepte fölfedezőinket: sem füst, sem bármilyen másféle jel nem vallott arra, hogy élne valaki valahol azon a partszegélyen!

Pedig a palackbeli üzenet világosan beszélt: hajótörött tartózkodik a szigeten, ez az ember tehát most ott leselkedik rájuk a bozótban!

A Bonadventure eközben kacskaringós átjárókon kalandozott előre a sziklazátonyok közt, Pencroff pedig feszülten fürkészte a szirtfüzéreket, és a legkisebb öböl sem kerülte el a figyelmét. Harbertet állította a kormánykerékhez, ő maga a hajó orrából vizsgálgatta a vizet, ejtőkötéllel a kezében, hogy azzal szükség esetén bármikor bevonhassa a vitorlát. Gedeon Spilett távcsővel pásztázta a partsávot, emberi nyomot azonban nem fedezett föl sehol.

Végül déltájt a Bonadventure orrtőkéje fövényszegélyre futott. Horgonyt vetettek, bevonták a vitorlákat, s a kicsiny hajó legénysége partra szállt.

Semmi kétségük sem lehetett: valóban a Tabor-szigeten álltak, hiszen a legújabb térképek szerint más sziget nincs is a Csendes-óceánnak ezen a fertályán, Új-Zéland és az amerikai partok közt.

A bárkát erősen a parthoz kötötték, hogy ne sodorhassa magával az apály; aztán Pencroff és két társa fogta fegyverét, és elindult a part mentén; vagy félmérföldnyire tőlük kétszázötven-háromszáz lábnyi magas halom emelkedett, arra akartak fölkapaszkodni.

– A dombtetőről bizonyára beláthatjuk az egész szigetet - mondta Gedeon Spilett -, s ez nagyban megkönnyíti számunkra a kutatást.

– Csakugyan, leghelyesebb, ha így teszünk - felelte Harbert -, hiszen Cyrus úr is azzal kezdte, hogy megmászta a Franklin-hegyet, onnan vette szemügyre a Lincoln-szigetet.

– Hasonlóképpen cselekszünk magunk is - bólintott az újságíró -, ez a legjobb módja a tájékozódásnak!

Beszélgetés közben a fölfedezők a halom lábáig húzódó mezőség szélét követték. Közeledtükre csapatostul rebbentek föl szirti gerlék és tengeri halászkák, ugyanolyanok, mint a Lincoln-szigetiek. A rétet bal kéz felől erdő szegélyezte, s a kutatók hallották, mint zörren meg a cserjés, látták, hogyan rezzen meg a bozót a riadtan menekvő állatok nyomában; arra azonban semmi nem vallott, hogy ember lakná a szigetet.

A domb tövéhez értek, majd Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett percek alatt megmászták az alacsony emelkedést, és tetejéről tekintetük körülfutott a horizonton.

Csakugyan szigeten álltak; kerülete alig lehetett nagyobb hat mérföldnél, és elnyúlt, tojásdad alakot mutatott, egyenletes, sima szélét csak el-elvétve csipkézték öblök, bemélyedések, földnyelvek, kiugró szirtfokok. Körös-körül, egészen a messzi égaljig, pusztán és kietlenül terült el a tenger. Sehol föld, sehol vitorla a láthatáron!

A szigetke felületét véges-végig erdők borították, merőben másként festett, mint az egyik felén zord és kopár, a másik felén pedig buján termékeny Lincoln-sziget: egyhangú zöld tömkelegben zöldellett az egész, csak két-három alacsony dombtető magasodott a sűrűség fölé. Az egyik rétséget a sziget tojásdad idomára ferdén patak szelte át, és keskeny torkolattal zuhogott a tengerbe a nyugati parton.

– Szűk kis birodalom ez! - állapította meg Harbert.

– Hát bizony - mondta Pencroff -, kissé kevés is lenne ötünknek!

– Ráadásul lakatlannak is látszik - tette hozzá az újságíró.

– Valóban - felelte Harbert -, semmi sem vall arra, hogy ember lakik a szigeten.

– Gyerünk - ajánlotta Pencroff -, kutassuk át.

A tengerész és két társa visszament a fövénysávra, ahol a Bonadventure-t kikötötték. Úgy döntöttek, gyalogszerrel kerülnek egyet a sziget körül, majd pedig behatolnak a belsejébe is, ilyen módon egyetlen pontját sem hagyják földerítetlenül.

A fövényszegélyen gyors járás esett, néhol ugyan nagyobb sziklatömbök szegték a fölfedezők útját, de azokat is könnyen megkerülték. A telepesek dél felé haladtak, és jöttükre csapatostul kaptak szárnyra a vízimadarak, a fókák pedig falkaszámra vetődtek a vízbe, pedig Pencroffék olyan messze jártak tőlük, hogy jóformán észre sem vették a tengerszélen sütkérező jószágokat.

– Ezek az állatok nem először látnak embert! - jegyezte meg az újságíró. - Félnek tőle, tehát ismerik!

Egy óra múlva mindhárman a szigetke hegyes fokban végződő csúcsára értek, ott aztán északnak kanyarodtak, és végiggyalogoltak a keleti parton, amely szintén egyetlen hosszú, szikla szabdalta homokcsíkként húzódott, és csak hátrébb szegélyezte sűrű rengeteg.

A kutatók pedig négy óra alatt körülkerülték az egész szigetet, de a tenger peremén nyoma sem látszott sehol emberi településnek vagy akár csak emberi lábnak.

Hát ez legalábbis igencsak különös volt, azt kellett hinniök, hogy a Tabor-szigeten soha nem laktak emberek, vagy ha mégis, akkor már régen eltávoztak innen. Végeredményben az sem lehetetlen, hogy a minap talált üzenetet több hónapja vagy éppen több éve zárta palackba valaki, s ebben az esetben a levélben említett hajótörött réges-rég visszatérhetett már hazájába, vagy akár el is pusztulhatott nyomorúságában a szigeten.

Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert, e többé-kevésbé kézenfekvő föltevéseket latolgatva, gyorsan bekapták ebédjüket a Bonadventure fedélzetén, hogy mennél hamarább újra kezdhessék a fölfedező útjukat, és késő estig folytassák a kutatást.

Így is tettek, délután öt óráig az erdőt járták.

Közeledtükre itt is, ott is állatok sokasága menekült a sűrűbe, főként - sőt szinte kizárólag - kecskék és házisertések; első pillantásra meglátszott rajtuk, hogy az Európában tenyésző fajtákhoz tartoznak. Kétségkívül valamilyen bálnavadászhajó fedélzetéről rakták ki őket a szigetre, és ott gyorsan elszaporodtak. Harbert el is tökélte magában, hogy néhány párt élve elfog közülük, és magával viszi őket a Lincoln-szigetre.

Ezek után csöppnyi kétségük sem maradhatott: itt valaha emberek jártak. S ez a megállapításuk egyre inkább igazolódott: az erdőben fejszével irtott ösvények, baltával kidöntött fák rönkjei ötlöttek a szemükbe, s ezeken kívül az emberi kéz más egyéb nyomai is; a facsonkok azonban már korhadoztak, lerítt róluk, hogy több éve vágták ki őket, a fejszecsapások hegeit moha nőtte be, az ösvényeket pedig úgy fölverte a gyom, a hosszú szárú, tömött bojtorján, a kusza gizgaz, dudva, hogy a láb taposta talajt magát alig lehetett fölismerni alatta.

– Mindez arról tanúskodik, hogy az emberek nem csupán rövid időre szálltak partra ezen a szigeten, hanem valameddig éltek is itt - jegyezte meg Gedeon Spilett. - De vajon kik lehettek? Hányan lehettek? Hányan maradtak meg közülük?

– Az üzenet csak egy hajótöröttet említ - mondta Harbert.

– No jó, ha még most is itt van a szigeten - felelte Pencroff -, akkor előbb-utóbb bizonyára ráakadunk!

A kutatás folytatódott. A tengerész és társai természetesen a szigetet átlósan keresztülszelő ösvényt követték, és ezen nemsokára el is jutottak a tenger felé siető patakhoz, s attól fogva annak mentén igyekeztek tovább.

Nemcsak az európai eredetű állatok jelenléte és nemcsak az emberi kézre valló munka nyoma bizonyította vitathatatlanul, hogy élt már ember ezen a szigeten, hanem erről tanúskodott a növényvilág számos példánya is. Bizonyos tisztások televényén hellyel-közzel földművelés nyoma látszott, és a kutatók megállapíthatták, hogy hajdan, valószínűleg sok-sok évvel azelőtt valaki oda konyhakerti növényeket ültetett.

Képzeljük, milyen nagy örömmel fedezett föl Harbert a konyhakerti növények közt néhány bokorra való burgonyát, sóskát, cikóriát, murokrépát, sárgarépát és több fej káposztát: elég, ha magot gyűjt róluk és a Lincoln-sziget földje máris értékes zöldségfélékkel gazdagszik!

– Ez már döfi! - rikkantott föl Pencroff. - Istókuccse, Nabnek is, nekünk is nagy örömünk telik majd bennük. Még ha nem találjuk is meg a hajótöröttet, legalább nem tettünk hiábavaló utat, a Jóisten kárpótolt a fáradságunkért!

– Kétségkívül - felelte Gedeon Spilett -, ám ami a veteményeskertet illeti, nagyon elhanyagolt állapotban van; attól tartok, hogy a szigeten már régóta nem lakik senki.

– Csakugyan - felelte Harbert -, mert ha laknék itt valaki, akárki is, nem hanyagolná el ennyire ezt a fontos konyhakertet!

– Bizony - bólintott rá Pencroff -, a hajótörött már elutazott!... Legalábbis azt gyanítom.

– Az üzenet tehát vélhetőleg régebbi keletű?

– Alighanem.

– És az a palack eszerint hosszú ideig hányódott a tengeren, amíg elvetődött a Lincoln-sziget partjáig.

– Miért ne? - kérdezte Pencroff. Majd hozzátette: - De lám csak, esteledik már; azt hiszem, jobb, ha egyelőre fölfüggesztjük a kutatást.

– Gyerünk vissza a bárkára, és majd holnap folytatjuk - mondta az újságíró.

Csakugyan, ez volt a legokosabb, amit tehettek, és már-már sarkon is fordultak, amikor Harbert arra a valamire mutatva, ami a fák közt sötétlett, így kiáltott föl:

– Kunyhó!

Mindhárman elindultak a kunyhó felé. Az esti félhomályban is jól látták, hogy gerendákból épült, és vastag, kátrányos vászon födi a tetejét.

Az ajtó félig nyitva állt; Pencroff betaszította, majd gyorsan belépett a szobába...

A kunyhó üres volt!