Mivel június havában beállt a tél - a déli féltekén ez a hónap az északi félgömb decemberének felel meg -, a telepeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy mennél sürgősebben tartós, meleg ruhákat készítsenek.

Mindenekelőtt megnyírták a karámbeli muflonokat, s ezután az a feladat várt rájuk, hogy valamiképpen szövetté alakítsák a muflongyapjút, ezt az igen értékes textilanyagot.

Mondanunk sem kell, Cyrus Smithnek semmiféle mosógép, szárítószerkezet, fésülő és gerebenező eszköz, előfonó, fonópad és szövőszék, mángorló-, csinozó- vagy bogácsolómasina - tehát semmiféle textilfeldolgozó szerszám nem állt a rendelkezésére, ezért hát a legegyszerűbb eljáráshoz kellett folyamodnia, hogy helyettesíthesse a fonást, a szövést és a többi bonyolult munkálatot. És valóban, a mérnök minden teketória nélkül úgy döntött: fölhasználja a gyapjúnak azt a tulajdonságát, hogy rostjai egyenletes sajtolás hatására összegubancolódnak, s a préselésnek kitett anyag, pusztán a keresztül-kasul egymásba kuszálódó szálak egybetapadása által erős posztóvá tömörül; az ilyen textilszövetet nemeznek vagy abaposztónak hívják. Nemez azonban nemcsak gépi sajtolással készíthető, hanem kézi sulykolással, úgynevezett ványolással vagy kallózással is, és ámbár ilyen módon veszít valamit puhaságából, melegtartó képessége viszont jelentékeny mértékben fokozódik. Minthogy a nemezgyártáshoz a mennél rövidebb fürtű gyapjú a legalkalmasabb, s a muflonokról lenyírt gyapjú igencsak kurta volt, a telepesek jó feltételekkel láthattak munkának.

A mérnök, társai segítségével - közéjük számítva Pencroffot is, akinek ezúttal ismét félbe kellett hagynia az ő hajójának ácsolását! - nekifogott a posztógyártás előkészítésének; a muflongyapjút ugyanis faggyas, olajos anyag, az úgynevezett gyapjúzsír, más néven lanolin itatja át: mindenekelőtt ettől kellett megtisztítaniok. Ez a zsírtalanítás úgy történt, hogy a gyapjúkötegeket huszonnégy óra hosszat kádak hetvenfokos meleg vizében áztatták, azután pedig lúgos fürdőben kiöblítették; majd miután nyomkodással eltávolították belőlük a vizet, nekiláthattak a voltaképpeni ványolásnak, vagyis az abaposztó készítésének, amely ugyan tartós, de kétségkívül durva anyag, Európa vagy Amerika ipari központjaiban alig értékelik valamire, a Lincoln-sziget vásárterein azonban százszázalékos keresletre számíthatott.

Magától értetődik, hogy ezt a szövetféleséget az emberiség ismerte már a legrégibb időkben is, és valóban, Cyrus Smith ugyanúgy szándékozott hozzáfogni a ványoláshoz, akár az első posztóverő iparosok.

Ő azonban, mérnök lévén, nagyszerűen kamatoztatta tehetségét, erre a célra is ügyes gépet eszelt ki, és találékony módon alkalmazta hozzá a fövényparti zuhatag mindaddig veszendőbe ment mechanikai erejét: a lezúduló víz hajtotta most a gyapjú sulykolására szolgáló ványolószerkezetet, a „kallómalmot”.

Végtelenül egyszerű alkotmány volt ez. A telepesek néhány emeltyűt kalapáltak egy vízszintes gerendára, s ezek szabályos időközönként fölhúzták, majd ismét leejtették a gyapjú befogadására szolgáló vályúkba az alázuhanó függőleges döngölőket; az egész szerkezetet pedig erősen összeácsolt fakeret tartotta össze: ennyiből állt hát a kallómalom, és így festett annak előtte évszázadokon át, amíg az embereknek eszükbe nem jutott, hogy a döngölőcölöpöket sajtolóhengerekkel helyettesítsék, és sulykolás helyett egyszerűen simára mángorolják a gyapjúanyagot.

Cyrus Smith jól oldotta meg feladatát, s a kísérlet eredményesen végződött. A gyapjút szappanos oldattal telítették kallózás előtt, részint azért, hogy ez meglágyítsa és sikamlóssá tegye a szálakat, s ezzel megkönnyítse összesimulásukat, részint pedig azért, hogy döngölés közben az anyagot ne érje sérülés; a laposra sulykolt gyapjútömeg vastag nemezlapok alakjában került ki a kallómalomból. A gyapjúrostok természetes egyenetlenségei és rovátkái szorosan egymásba akaszkodtak, s a kusza gyapjúszáltömkelegből vert posztó ruházat és takaró készítésére egyaránt alkalmasnak ígérkezett. Bizony, mi tagadás, nem valami finom szövet lett belőle, nyilvánvalóan nem mérkőzhetett sem a merinószövettel, sem a gyapjúmuszlinnal, sem a skóciai kasmírral, sem a stoff-fal, sem a ripsszel, sem a kínai szaténnal, sem az orléans-i selyematlasszal, sem az alpaka gyapjából készült kelmével, de még a gyári posztóval vagy flanellal sem!¹ Ez csak „Lincoln-szigeti abaposztó” volt, semmi egyéb - a Lincoln-sziget viszont újabb iparággal gyarapodott!

A telepeseket most már a jó meleg ruhák és vastag takarók birtokában nem aggasztotta a hideg, és félelem nélkül nézhettek az 1866-67-es tél elébe.

Valójában csak június 20-án kezdte fogait éreztetni az igazi, harapós nagy hideg, és ekkor Pencroffnak, őszinte sajnálatára, abba kellett hagynia az ácsmunkát; a hajókészítés máskülönben már annyira jól haladt, hogy jövő tavaszra minden bizonnyal be is fejeződik.

A tengerész azt a rögeszmét dédelgette, hogy átvitorlázik a Tabor-szigetre, és megnézi, mi van ott, bár a mérnök éppenséggel nem helyeselte a kirándulás tervét - amely puszta kíváncsiságból fakadt -, hiszen nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk azon a nagyrészt kietlen, elhagyatott sziklazátonyon. Cyrus Smith bizonyos aggodalommal gondolt arra, hogy a tengerész viszonylag kicsiny hajón, ismeretlen vizeken nekivágjon a százötven mérföldes útnak. Mi történik vele, ha nem jut el a Tabor-szigetre, de a Lincoln-szigetre sem talál vissza, és milyen sors vár reá a veszedelmekkel fenyegető Csendes-óceán kellős közepén?

Cyrus Smith és Pencroff gyakran beszélgetett erről a tervről, s a mérnök minden alkalommal úgy tapasztalta, hogy Pencroff szokatlan, furcsa makacssággal ragaszkodik az ötletéhez, noha konoksága okáról jószerint maga sem tud számot adni.

– Végtére is eléggé különös - figyelmeztette egy nap a mérnök -, hadd emlékeztessem, barátom, hogy mindeddig nem győzte magasztalni a Lincoln-szigetet, és váltig hajtogatta, mennyire sajnálná, ha egyszer el kellene távoznia innen; és most mégis elsőként akarja itt hagyni erőnek erejével!

– Csupán néhány napra mennék el - válaszolta Pencroff -, néhány napra csupán, Cyrus úr! Térülök-fordulok, megnézem, mi van azon a Tabor-szigeten, és máris itthon vagyok!

– De hiszen a Tabor-sziget nem érhet föl a Lincoln-szigettel!

– Ezt magam is bizonyosra veszem!

– Hát akkor mire való az egész kaland?

– Hogy megtudjam, mi van ott...

– Ugyan, mi lehetne? Nincs ott semmi!

– Ki tudja?

– És ha viharba keveredik?

– Tavasszal szép az idő, nem kell ettől tartanunk - felelte Pencroff. - Hanem azért persze mindenre gondolni kell; nem is akarok magammal vinni a kirándulásra mást, csak Harbertet; nos, kérem, egyezzék bele!

– Pencroff - mondta a mérnök komolyan, s a tengerész vállára tette a kezét -, azt a fiút valamennyiünk gyermekévé tette a véletlen, hogyan vigasztalódnánk, ha baj érné kettejüket?

– Sose féltsen bennünket, Cyrus úr - felelte a tengerész rendíthetetlen bizakodással -, nem okozunk önnek szomorúságot. Egyébiránt most ne firtassuk tovább a dolgot, akkor beszéljünk majd az utazásról, ha eljön az ideje. Meg aztán úgy képzelem, ha majd meggyőződött róla, hogy hajónk jól ácsolt, pompásan fölszerelt vízi jármű, és miután körülhajóztuk a szigetünket (s ezen a próbaúton ön is részt vesz, a többiekkel együtt), akkor azt is meglátja, milyen derekasan állja a hajó a tengert, akkor pedig, mondom, úgy képzelem, csöppet sem habozik tovább, és bízvást utunkra bocsát! Mert nem titkolom, az ön hajója valóságos remekmű lesz!

– Mondja legalább úgy: a mi hajónk! - helyesbítette a mérnök, akit pillanatnyilag lefegyverzett a tengerész szóáradata.

A beszélgetés azonban nem győzte meg sem a tengerészt, sem a mérnököt; csak azért hagyták abba, hogy alkalomadtán újrakezdjék.

Június vége felé lehullott az első hó is. Előzőleg a telepesek bőségesen ellátták a karámot takarmánnyal, ezért nem kellett naponta odalátogatniok; azt azonban elhatározták, hogy hetenként egyszer azért továbbra is fölkeresik a muflonnyájat.

A vermeket újra lombokkal álcázták, és próbát tettek Cyrus Smith bálnaszilából való csalétkeivel is. A jégburokba fagyott, vastag zsírréteggel bevont, meggörbített halcsontdarabkákat az erdőszegélyen szórták el, azon a csapán, amelyen a vadak többnyire tavi itatójukhoz vonulnak.

A mérnök nagy örömére az Aleut-szigeti halászok találmányának Lincoln-szigeti változata tökéletesen bevált. Tucatnyi róka és több vadkan kapta be a csalétket, sőt még egy jaguár is lépre ment: ezeket az állatokat mind szilától átfúrt gyomorral, holtan találták.

Ekkortájt a telepesek érdekes kísérletre szánták rá magukat, ami azért említésre méltó, mert a Lincoln-szigeti hajótöröttek ekkor próbálkoztak első ízben kapcsolatot keresni a külvilággal.

Gedeon Spilett már jó ideje törte a fejét, hogyan juttathatna üzenetet valamelyik lakott területre, akár úgy, hogy följegyzést készít, s azt palackba zárva a tengerbe dobja, hátha szárazföld közelébe sodorják az áramlatok, akár pedig galambposta útján. De hogyan is reménykedhetnék ép ésszel abban, hogy akár galambok, akár palackok legyőzhetik a sziget és a legközelebbi földrészek közti ezerkétszáz mérföldnyi távolságot? Merő hóbort lett volna ebben bizakodnia.

Június 30-án azonban, némi küszködés árán, sikerült élve elfogniok egy albatroszt: Harbert puskalövése könnyebb sebet ejtett a lábán. Pompás példánya volt a hosszúszárnyúak rendjéhez tartozó viharmadaraknak: szárnyának fesztávolsága a tíz lábat is elérte; ez a madárfaj könnyűszerrel átröpüli a legszélesebb tengereket, még magát a Csendes-óceánt is.

Harbert szívesen ott marasztalta és szelídítgette volna a fenséges madarat, amelynek gyorsan begyógyult a sérülése, Gedeon Spilett azonban megértette a fiúval, hogy nem szalaszthatják el ezt a ritka alkalmat: ezzel a hírvivővel talán üzenetet továbbíthatnának a Csendes-óceán melléki szárazföldek valamelyikére, és Harbert belátta, igaza van az újságírónak, hiszen ha az albatrosz lakott vidékről érkezett, akkor nyilvánvalóan késedelem nélkül vissza is száll oda, mihelyt szabadon bocsátják.

Meglehet, Gedeon Spilettben időnként még föl-föltámadt a hajdani hírlaptudósító, és lelke mélyén alig várta már, hogy lenyűgöző cikket írhasson a Lincoln-szigeti telepesek kalandjairól, s azt a véletlenre bízhassa... Mekkora sikert jelentene, a New York Herald állandó munkatársa és egyszersmind a tudósítást közlő lap számára, ha a küldemény csakugyan a címzett: a tiszteletre méltó John Bennett főszerkesztő kezébe kerülne!

Gedeon Spilett nekiült hát, és tömör cikket kanyarított a telepesek viselt dolgairól; a papírt kencével vízhatlanított, erős zacskóba zárta, és nem mulasztotta el rávezetni azt a nyomatékos kérelmet, hogy aki a kérelmet megtalálja, legyen szíves, juttassa el a New York Herald szerkesztőségébe. A kis zacskót az albatrosz nyakára erősítették; azért a nyakára, és nem a lábára, mert ezek a madarak a tenger színére szoktak szállni, ha pihennek; aztán kiszabadították kötelékeiből, és útjára bocsátották a légi gyorsküldöncöt; a telepesek bizonyos meghatottsággal figyelték, hogyan húz napnyugatnak, s hogyan tűnik el a távoli ködök közt.

– Vajon merre tart? - kérdezte Pencroff.

– Új-Zéland felé - felelte Harbert.

– Szerencsés utat! - kiáltott a tengerész a madár után, bár nem sok eredményt várt a levélküldésnek ettől a módjától.

Tél jöttén a Gránitpalotában újfent serényen folyt a sokféle házimunka: ruhafoltozás, különféle szabás-varrás, és egyebek közt a hajó vitorláit is kiszabták a léggömb kifogyhatatlan selyemburkából...

Július havában csikorgó hideg lett, a telepeseknek azonban nem kellett takarékoskodniok sem tűzifával, sem szénnel. Cyrus Smith második kandallót is épített a nagyteremben, a telepesek ott töltötték a hosszú téli estéket. Munka közben el-elcsevegtek, ha pedig dolgos kezük megpihent, olvasgattak; valamennyiük számára így teltek-múltak hasznosan és kellemesen a napok.

Igaz gyönyörűségükre szolgált, amikor esténként gyertyákkal jól megvilágított, szénnel jól fűtött szobában üldögéltek a kiadós vacsora után, előttük egy-egy csésze bodzakávé gőzölgött, pipájukból illatos füst gomolygott a magasba, és hallgatták az odakünn dühöngő vihar bömbölését! Tökéletes jólétben éltek, ha ugyan leledzhet valaha is jólétben az, aki ekkora távolságra szakadt embertársaitól, és képtelen velük bárminemű kapcsolatot találni! Többnyire a hazájukról beszélgettek, távollevő barátaikról, hozzátartozóikról folyt a társalgás, az amerikai köztársaság erősödéséről, ipari gyarapodásáról, és Cyrus Smith, aki annak idején nagy tájékozottságra tett szert az Egyesült Államok gazdasági ügyeiben, lendületes előadásai során összefoglaló ismertetéseket és jóslásokat adott róla hallgatóságának.

Egy napon Gedeon Spilett így szólt a mérnökhöz:

– Ugyan kedves Cyrus, mondja csak, végül is nem áll-e fenn az a veszély, hogy az ipar és a kereskedelem haladását (amelynek ön szakadatlan fejlődést jövendöl) előbb vagy utóbb egyszer csak teljességgel megakasztja valami?

– Megakasztja? Micsoda?

– A szénhiány; hiszen a szenet teljes joggal nevezhetjük a legértékesebb ásványnak!

– Igen, valóban, a legértékesebb - felelte a mérnök -, úgy tetszik, mintha a természet maga is azt akarta volna igazolni; amikor megalkotta a legtisztább kristályos szerkezetű szenet, a gyémántot.

– Csak nem azt akarja mondani ezzel, Cyrus úr - szólt közbe Pencroff -, hogy szén híján gyémánttal tüzelnek majd a kohókban és a kazánokban?

– Nem, barátom - felelte Cyrus Smith.

– Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre - makacskodott Gedeon Spilett. - Ön talán kétségbe vonja, hogy a föld szénkészlete előbb-utóbb teljesen kifogy?

– Ó, a kőszéntelepekben még tekintélyes mennyiség vár kiaknázásra, bár jelenleg százezer bányász dolgozik a tárnák mélyén, és évente százmillió quintal² szenet fejt-ki onnan, még ebben az iramban sem merítik ki jó sokáig a föld ölében rejlő kőszénmennyiséget.

– Csakhogy a fogyasztás növekedésének arányában nem gyarapodik-e előreláthatóan százezerről kétszázezerre a bányászok száma, és nem kétszereződik-e meg a kitermelt szénmennyiség is?

– Kétségkívül így lesz; de ha Európa bányái végleg kimerülnek (ami könnyen megtörténhetik, hiszen a gépek idővel lényegesen gyorsabb kiaknázásukat teszik majd lehetővé), Amerika és Ausztrália bányái még akkor is hosszú ideig elegendő szénnel látják el az ipart.

– Mennyi ideig? - kérdezte az újságíró.

– Legalább kétszázötven-háromszáz évig...

– Ez megnyugtató - kottyant közbe Pencroff -, már ami bennünket magunkat illet, ükunokáinkra nézvést azonban annál nyugtalanítóbb a helyzet!

– Majd találnak addigra más fűtőanyagot - jegyezte meg Harbert.

– Reméljük - felelte Gedeon Spilett -, mert végtére is szén nélkül nincs gép, gép nélkül nincs vasút, nincs gőzhajó, nincs gyár, nincs semmi, ami hozzátartozik a modern élethez!

– De vajon milyen fűtőanyagot találnak ki majd szén helyett? - tudakolta Pencroff. - Van-e róla fogalma, Cyrus úr?

– Hát nagyjából-egészéből igen, barátom.

– No és mivel tüzelnek majd utódaink, ha kifogy a szenük?

– Vízzel - válaszolta Cyrus Smith.

– Vízzel? - kiáltott föl Pencroff. - Vízzel fűtik a gőzhajókat és mozdonyokat, vízzel forralják föl a vizet?

– Úgy bizony, méghozzá alkotóelemeire bontott vízzel - felelte Cyrus Smith -, s a víz fölbontását kétségkívül elektromosság végzi majd el, amely addigra hatalmas, de mindazonáltal könnyen kezelhető erővé válik; a nagy találmányok ugyanis (és ez szinte megmagyarázhatatlan törvényszerűség) többnyire azonos korszakban születnek, és kiegészítik egymást. Igen, barátaim, szentül hiszem, hogy a vizet egy szép napon még tüzelőanyagként fogják fölhasználni, és alkotóelemei, a hidrogén és az oxigén, egymástól elkülönítve; de együttesen alkalmazva, kimeríthetetlen hő- és fényforrást jelentenek majd, hatásfokuk pedig akkora lesz, amekkora szénnel soha el nem érhető. Egyszer még eljön az idő, amikor a gőzösök kamráit és a mozdonyok szerkocsiját szén helyett sűrített gázzal töltik meg, amely sohasem sejtett hatásfokú hőmennyiséget termel majd a kazánokban. Nincs tehát mitől félnünk. A föld, amíg csak lakott lesz, ki is elégíti lakói szükségleteit, s az emberiség sohasem szenved majd hiányt sem fényben, sem melegben, mint ahogy nem nélkülözi majd a növényvilág, az ásványvilág vagy az állatvilág termékeit sem. Hiszem tehát, hogy ha a szénbányák egyszer csakugyan kimerülnek, az emberiség vízzel fűti a gépek kazánját s a lakások tűzhelyét. A víz a jövő szene.³

– No, azt magam is megnézném! - mondta a tengerész.

– Ahhoz kissé túl korán születtél, Pencroff - figyelmeztette Nab, akinek ez volt egyetlen megjegyzése az egész beszélgetés során.

A társalgást azonban mégsem Nab szavai fejezték be, hanem Top ugatása: a kutya ismét azt a különös kaffogást hallatta, amelynek jelentésén a mérnök már annyit tanakodott. Top ugyanakkor elkezdte körülugrálni a belső folyosón nyíló kút káváját.

– Vajon miért csahol már megint? - kérdezte Pencroff.

– Jupot pedig mi lelte, miért morog olyan furcsán? - fűzte hozzá Harbert.

Valóban, az orangután csatlakozott a kutyához, és hozzá hasonlóan az izgalom félreérthetetlen jeleit mutatta, de különös módon mindkét állat inkább nyugtalannak látszott, semmint haragosnak.

– Nyilvánvaló - mondta Gedeon Spilett -, hogy ez az akna közvetlenül a tengerbe vezet, és a mélyén alighanem valamilyen tengeri állat bukkan föl időről időre, hogy lélegzetet vegyen.

– Bizonyára így áll a dolog - bólintott a tengerész -, nem is lehet erre más magyarázat... Nos hát, Top, elhallgass! - tette hozzá, a kutya felé fordulva, majd rászólt a majomra is: - Te pedig, Jup, eredj szépen a szobádba!

A majom is, a kutya is elhallgatott. Jup lefeküdt aludni, Top azonban a társalgóban maradt, és az este folyamán még többször is föl-fölmordult.

Erről a furcsa ügyről ugyan nem esett több szó, a mérnök homlokáról azonban mégsem simultak el a redők.

Július utolsó napjaiban a hideg idő az esőssel váltakozott. A hőmérséklet nem zuhant olyan mélyre, mint előző télen, a hőmérő még a legcsikorgóbb zimankóban sem süllyedt tizenhárom foknál lejjebb a fagypont alá. A tél azonban, jóllehet enyhébbnek mutatkozott a tavalyinál, annál több hosszan tartó vihart és rövid, de heves szélrohamot hozott. Nemegyszer már-már a Kéményt is összedöntötte a szilaj tengerzajlás. A telepesek némelykor úgy hitték, hogy tenger alatti földrengés kavarja a borzalmas méretű hullámokat, és zúdítja őket szökőárszerűen a Gránitpalota falának.

A telepesek, miközben az ablakból bámulták a szemük előtt porrá omló roppant víztömegeket, nem tudták betelni a tombolva dühöngő óceán csodálatos látványával. A habtaréjok kápráztatóan fehér tajtékpezsgéssé zúzódtak a parton, a fövénycsík maga teljesen eltűnt az őrjöngő áradat alatt, és úgy rémlett, mintha az egész sziget a tengerbe merült volna, csupán a gránittömb ágaskodnék ki a vízből, amelynek permetté foszlott cseppjeit több mint százlábnyi magasságba suhintotta a hullámverés.

A viharok időszakában a sziget útjain nehéz lett a járás, sőt nemcsak nehéz, hanem veszélyes is, mert a szél egyre-másra csavarta ki gyökerestül a hatalmas szálfákat. De azért nem múlt el hét, hogy a telepesek föl ne keresték volna a karámot. Szerencsére abban a palánk övezte területben, amelyet egyik oldalról a Franklin-hegy délkeleti „gyámpillére” oltalmazott, nem tett sok kárt a tébolyult orkán, megkímélte fáit, kerítéseit, fészereit. A Kilátó-fennsíkon létesített baromfiudvar viszont, amelyet szemtől szembe támadtak a keleti szélrohamok, igencsak megsínylette a viharokat. A galambdúc tetejét kétszer is letarolta az égiháború, a sövényfonadék meg több helyütt kidőlt. A telepeseknek ezért sokkal erősebbé kellett újjáépíteniök mindent, mert most már világosan látták, hogy a Lincoln-sziget a Csendes-óceán legzaklatottabb tájékán fekszik. Sőt úgy tetszett, mintha éppen középpontjába esnék a trópusok közelében oly gyakori *ciklon*oknak,⁴ s azok úgy csépelnék-korbácsolnák a szigetet, mint ostor a pörgőcsigát. Csakhogy ezúttal a csiga állt mozdulatlanul, és az ostor forgott sebesen körülötte.

Augusztus első hetében a forgószél rohamai lassacskán csillapultak, és a légkör visszanyerte nyugalmát, amely pedig már-már úgy látszott, mindörökre elveszett. A vihar szelídültével azonban ismét csökkent a hőmérséklet, farkasordító hideg támadt, s a hőmérő higanyoszlopa huszonkét fokig süllyedt a fagypont alá.

Augusztus 3-án végre szerét ejtették annak a kirándulásnak, amit jó néhány napja tervezgettek már, és elindultak a sziget délkeleti részébe, a Hullámkacsa-mocsár vidékére. A vadászoknak főként azokra a víziszárnyasokra fájt a foguk, amelyek a télnek ebben a szakában a láp vizén tanyáznak. Csakúgy nyüzsög ott ilyenkor a sok vadkacsa, sárszalonka, böjti jérce, búbos vöcsök, tőkés réce, és a telepesek úgy döntöttek, hogy egy napjukat vadszárnyasok elejtésére szánják.

Ezúttal nemcsak Gedeon Spilett és Harbert indult útnak, hanem Pencroff és Nab is részt vett a kiruccanásban. Csak Cyrus Smith nem csatlakozott a társasághoz, munka ürügyén otthon maradt a Gránitpalotában.

A vadászok tehát, miután megígérték, hogy estére hazatérnek, a Léggömb-kikötő felé vezető úton elindultak az ingovány irányába. Top és Jup is velük tartott. Amikor már a Hála-folyó túloldalán jártak, a mérnök fölhúzta utánuk a híd billenőpallóját, és visszament a Gránitpalotába, mert olyasvalamit tervezetett, amit egymaga akart végrehajtani. Azt tervezte ugyanis, hogy tüzetesen átkutatja azt a belső kutat, amelynek a szája - mint tudjuk - a Gránitpalota folyosójából nyílt; alsó járatának nyilvánvalóan a tengerbe kellett torkollania, hiszen nemrégiben azon távozott el a tó vízfölöslege.

Vajon miért forgolódik Top annyit a kút kávája körül? Vajon miért kaffog olyan különös hangon, amikor a kút környékére vonzza az a bizonyos rejtelmes nyugtalanság? Vajon miért osztozik Jup is a kutya megmagyarázhatatlan szorongásában? A tengerbe nyíló függőleges aknán kívül talán más elágazása is van a kútnak? S az a járat, esetleg a sziget más részébe vezet? Íme, Cyrus Smith ezekre a kérdésekre óhajtott választ, és hogy megtudhassa, amire kíváncsi, ahhoz egyedül akart maradni. Már régebben elhatározta, hogy egyszer társai távollétében megkísérli az akna átkutatását, és most végre alkalom adódott, valóra válthatta tervét.

A kút aljáig leereszkedni nem nehéz feladat, hiszen ott a hágcsó: a fölvonó üzembe helyezése óta használatlanul hever a raktárban, hossza pedig éppen elegendő. A mérnök tehát cselekedett. A kötéllétrát odavonszolta a kút mintegy hatlábnyi átmérőjű szájához, és miután végét gondosan hozzáerősítette a nyílás széléhez, hagyta legöngyölődni a hosszú tekercset. Aztán lámpást gyújtott, pisztolyt és vadásztőrt tűzött az övébe, majd elindult lefelé a fokokon.

A fal körös-körül simán homorult, hellyel-közzel azonban kisebb-nagyobb sziklagöbök mutatkoztak rajta: végeredményben lehetségesnek látszott, hogy valaki vagy valami nagy ügyességgel fölkapaszkodjék rajtuk egészen a kút felső nyílásáig.

Ez volt a mérnök első észlelete; ám amint lámpása fényével lassan, aprólékosan sorra megvilágította a kiszögelléseket, azt tapasztalta, nyoma sincs rajtuk horzsolásnak vagy csorbának, ami arra engedne következtetni, hogy akár újabban, akár régebben bárki is kapaszkodásra használta bármelyiküket.

Cyrus Smith egyre mélyebbre ereszkedett, és mindenütt körülvilágította az akna falait.

Sehol semmi gyanúsat nem talált.

Amikor a kötéllétra legalsó fokára ért, megpillantotta a víz tökéletesen mozdulatlan felszínét. Sem a vízfelület magasságában, sem másutt nem ágazott el semmilyen, a gránittömb belsejébe vezető keresztfolyosó. A fal, amelyet Cyrus Smith a vadásztőre nyelével több ízben is megkopogtatott, tömören döngött, tehát sehol sem rejlik üreg a szilárd sziklatömegben. Merő gránit volt az egész, s azon semmiféle élőlény sem törhetett utat magának. A kútba tehát senki be nem juthatott, hacsak azon a csatornán nem, amely az aknát a partfövény sziklás altalaján keresztül összeköti a tengerrel, az azonban állandóan víz alatt áll, s azon a víztömegen át legföljebb csak tengeri állatok hatolhatnak be. Ami azt a kérdést illeti, hogy a föld alatti csatorna másik vége hol, a partszakasz melyik pontján és milyen mélységben torkollik a víz színe alatt a tengerbe, arra Cyrus Smith nem tudta a választ.

A mérnök ezzel be is fejezte a kutatást, fölmászott a Gránitpalotába, maga után húzta a kötélhágcsót, ismét befödte a kút nyílását, mélyen elgondolkozva tért vissza a nagyterembe, és ezt mormolta magában: „Nem láttam semmit, és mégis, valaminek kell lennie odalenn!”