Malcolm-Castle

Malcolm, a Highland Skót Felföld egyik legregényesebb kastélya, Luss község mellett fekszik, ennek barátságos völgyére tekint alá. Gránitfalait a Lomond-tó tiszta vize mossa. A kastély emberemlékezet óta a Glenarvan család birtoka, ez a család Rob Roy¹ és Fergus Mac Gregor² hazájában tovább ápolta Walter Scott hőseinek hagyományos vendégszeretetét. Abban az időben, mikor Skóciában bekövetkezett a társadalmi változás, sok bérlőt elkergettek, mert képtelenek voltak megfizetni a magas bérösszeget a feudális birtokok urainak. Egyesek éhen haltak, mások beálltak halásznak, volt olyan, aki elvándorolt. Általános volt a keserűség. Egyedül a Glenarvan család hitt abban, hogy a hűség egyaránt kötelezi a nagyokat és kicsiket, s így ők hívek maradtak bérlőikhez. Egyetlenegy sem hagyta el a hajlékot, melyben született; egyetlenegy sem vált meg a földtől, melyben ősei nyugodtak; mindnyájan megmaradtak régi uraik clanjában³. A bizalmatlanság és a pártoskodás e századában a Glenarvan családot csak skótok vették körül, Malcolm-Castle-ban éppúgy, mint a Duncan fedélzetén. Valamennyien Mac Gregor, Mac Farlane, Mac Nabbs, Mac Naughton bérlőinek leszármazottjai voltak, tehát valamennyien Stirling és Dumbarton grófságbeliek; derék emberek, szívvel-lélekkel ragaszkodtak gazdájukhoz, néhányan közülük még beszélték az ó-kaledóniai⁴ gael nyelvet.

Lord Glenarvan igen gazdag volt; vagyonával sok jó cselekedetet hajtott végre, jósága még bőkezűségét is felülmúlta, mert az előbbi végtelen volt, míg az utóbbinak szükségszerűen megvoltak a határai. Luss ura, Malcolm lairdje⁵ képviselte a grófságot a Lordok Házában. Jakobita⁶ nézetei miatt, no meg mert nem igyekezett a hannoveri uralkodó család kegyeibe férkőzni, az angol államférfiak nem kedvelték, de főleg azt nézték rossz szemmel, hogy akárcsak ősei, erélyesen ellenszegült a „déliek” politikai túlkapásainak.

Ám lord Edward Glenarvan nem volt se maradi, se korlátolt, se buta; s ha grófsága nyitva is állt a haladás előtt, lélekben skót maradt, és Skócia dicsőségéért versenyzett jachtjaival a Royal Thames Yacht Clubban.

Edward Glenarvan harminckét éves volt; magas termetű, vonásai kissé szigorúak, tekintete végtelenül gyengéd, egész mivoltát átitatta a highlandi poézis. Azt tartották róla, hogy a végletekig derék, vállalkozó szellemű, lovagias, valóságos XIX. századbeli Fergus, de legfőbb tulajdonsága a jóság volt, jóságosabb volt, mint maga Szent Márton, mert ő egész kabátját adta volna a Felföld szegényeinek.

Lord Glenarvan alig három hónapja nősült; Helena Tuffnelt, a híres utazó, William Tuffnel lányát vette feleségül. Helena apja egyike volt azoknak, akik a földrajztudomány és a fölfedezés szenvedélyének áldozatai lettek.

Helena nem származott nemesi családból, de skót volt, ami minden nemességgel felért Glenarvan lord szemében, így Luss ura ezt a bájos, bátor, odaadó lányt választotta élete társául. Úgy talált rá egy nap; magányosan élt, árván, csaknem fillér nélkül apja házában, Kilpatrickban. Megérezte, hogy a szegény lányból derék asszony válik majd; elvette hát feleségül. Helena huszonkét éves volt, haja szőke, szeme meg olyan kék, mint szép tavaszi reggeleken a skóciai tavak vize. Hálájánál csak szerelme volt nagyobb férje iránt. Úgy szerette, mintha ő volna a gazdag örökösnő, férje pedig az elhagyatott árva. A bérlők és a személyzet pedig életüket adták volna azért, kit úgy neveztek: jóságos úrnőnk.

Glenarvan lord és lady Helena boldogan élt Malcolm-Castle-ban, a highlandi csodálatos és zordon természet ölén; sétálgattak a gesztenye- és szikomorfák között a tóparton, ahol fel-felhangzottak a régi idők pibrochai, azaz hősi énekei, a zordon szakadékok mélyén, melyekbe évszázados romok írták Skócia történelmét. Hol a nyírfa- vagy fenyőerdőkben kószáltak, a sárgult hangamezőn, máskor a Ben Lomond meredek csúcsait mászták meg, vagy lóháton járták az elhagyatott völgyeket, tanulmányozva, átérezve, csodálva ezt a költői tájat, melyet ma is Rob Roy országának neveznek, ezeket a híres vidékeket, melyeket Walter Scott olyan szépen énekelt meg. Este, napnyugtakor, mikor a látóhatáron kigyulladt „Mac Farlane lámpása”, a Malcolm-kastélyt körülcsipkéző bástyákon kóboroltak, és ott ábrándozva, minden másról megfeledkezve, mintha egyedül lennének a világon, egy leomlott kövön ülve a természet csendjében, a sápadt holdvilágnál, míg az éjszaka lassacskán elnyelte a sötétbe borult hegyek ormát, elmerültek abban a tiszta révületben, bensőséges elragadtatásban, melyet egyedül a szerető szívek ismernek.

Így teltek házasságuk első hónapjai. Glenarvan lord azonban nem feledkezett meg arról, hogy felesége nagy világjáró lánya; úgy gondolta, hogy lady Helena szíve mélyén ott élnek apjának törekvései, és ebben nem tévedett. Megépült a Duncan, abból a célból építették, hogy rajta utazzon Glenarvan lord és felesége a világ legszebb vidékeire, a Földközi-tengeren egészen az Arkhipelagosz szigeteiig. Elképzelhető lady Helena öröme, mikor férje rendelkezésére bocsátotta a Duncant! Valóban, létezik-e nagyobb öröm, mint szerelmével elhajózni Görögország mesés tájaira, újraélni mézesheteiket Kelet varázsos partjain? Glenarvan azonban Londonba utazott. Szerencsétlen hajótöröttek megmentéséről volt szó, így lady Helena inkább türelmetlen volt, s nem szomorú; másnap férje táviratot küldött neki, melyből az derült ki, hamarosan hazatér, de este levél érkezett, melyben további távollétről beszélt - Glenarvan lord javaslata némi nehézségbe ütközött -, harmadnap új levél, melyben a lord már nem titkolta a Tengerészeti Hivatal iránt érzett elégedetlenségét.

Ekkor Helena nyugtalankodni kezdett. Este egyedül volt szobájában, mikor Halbert, az intéző lépett be hozzá, s azt kérdezte, hajlandó-e fogadni egy fiatal lányt meg egy fiút, kik Glenarvan lorddal szeretnének beszélni.

– Idevalósiak? - kérdezte lady Helena.

– Nem, asszonyom - felelte az intéző -, nem ismerem őket. Most érkeztek a ballochi vonattal, és Ballochtól Lussig gyalog jöttek.

– Küldje fel őket, Halbert - mondta lady Glenarvan.

Az intéző távozott. Néhány perc múlva a fiatal lányt meg a fiút bevezették lady Helena szobájába. Testvérek voltak. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy nem is tagadhatták volna. A lány tizenhat éves volt. Csinos arca kicsit fáradt, szemein látszott, hogy gyakran sír, arckifejezése lemondó, de bátor, szegényes, de tiszta öltözéke javára szólt. Tizenkét éves, határozott megjelenésű fiút vezetett kézen, aki mintegy oltalmába vette nővérét. Valóban, ha bárki is tiszteletlen lenne nővérével, számolnia kellene ezzel a legénykével.

A fiatal lány kicsit tanácstalanul állt lady Helena előtt, aki sietve megszólalt:

– Beszélni óhajtanak velem? - kérdezte, s biztatóan nézett a fiatal lányra.

– Nem - felelte a fiú határozottan -, nem önnel, hanem Glenarvan lorddal személyesen.

– Bocsásson meg neki, asszonyom - szólalt meg a fiatal lány, és öccsére nézett.

– Glenarvan lord nincsen itthon - felelte Helena -, de én a felesége vagyok, és ha helyettesíthetném...

– Ön lady Glenarvan? - kérdezte a fiatal lány.

– Igen, kisasszony.

– Annak a Glenarvan lordnak a felesége, aki a *Times*ban hirdetést közölt a Britannia hajótöréséről?

– Igen-igen - felelte sietve lady Helena -, és önök?...

– Én Grant kapitány lánya vagyok, ez pedig az öcsém.

– Grant kapitány lánya! - kiáltott fel lady Helena, s magához vonta a fiatal lányt, majd megcsókolta a legényke kerek arcát.

– Asszonyom - szólalt meg a fiatal lány -, mit tud apám hajótöréséről? Életben van? Viszontlátjuk-e valaha? Beszéljen, könyörgök!

– Gyermekem - felelte lady Helena -, isten őrizzen meg attól, hogy könnyelműen nyilatkozzam ilyen esetben. Nem szeretnék hiú reményeket ébreszteni...

– Beszéljen, asszonyom, beszéljen! Mindent elmondhat, megedzett már a bánat.

– Gyermekem - szólt lady Helena -, kevés a remény, de a Mindenható segítségével lehetséges, hogy egy nap viszontlátják édesapjukat.

– Istenem! Istenem! - kiáltott fel Mary Grant, és szeméből kibuggyant a könny, Robert meg csókkal borította lady Glenarvan kezét.

Az első fájdalmas örömkitörés múltán a fiatal lány kérdésekkel árasztotta el lady Helenát, aki elmesélte neki az okmány történetét, hogyan is veszett oda a Britannia a patagon partokon, hogyan juthatott el a kapitány és a két matróz - egyedül ők élték túl a katasztrófát - a kontinensre, s végül hogyan könyörögtek segítségért az egész világhoz az óceán szeszélyeire bízott, három nyelven írt okmányban.

Míg az elbeszélés tartott, Robert Grant majd elnyelte szemével lady Helenát; egész lényével ott csüngött az ajkán, gyermeki képzeletével átélte a szörnyű eseményeket, melyeknek apja volt az áldozata; maga előtt látta őt a Britannia fedélzetén, követte őt a hullámok hátán, vele együtt kapaszkodott parti sziklákhoz, ott vonszolta vele magát a homokban, ahol már nem érhették el a hullámok. Nővéréhez simulva többször önkéntelenül is felkiáltott:

– Ó, édesapám! Szegény édesapám!

Mary Grant csak hallgatott, összekulcsolt kézzel, egy szót sem szólt, míg az elbeszélés tartott, majd mikor véget ért, így szólt: - Ó, asszonyom, az okmány, az okmány!

– Nincsen már nálam, gyermekem - felelte lady Helena.

– Nincsen már önnél?

– Nincs. Édesapjuk érdekében Glenarvan lord Londonba vitte, de szó szerint elmondtam a tartalmát, hogy hogyan találtuk meg a pontos értelmét a félig elmosódott mondattöredékek között; a víz néhány számjegyet megkímélt, sajnos a hosszúsági fokot...

– Anélkül is boldogulunk! - kiáltott fel a fiú.

– Igen, Robert - mosolyodott el Helena a fiú elszántságán. - Így hát látja, Grant kisasszony, úgy ismeri most már ezt az iratot részleteiben, mint én magam.

– Igen, asszonyom, de szerettem volna látni apám keze írását.

– Holnap talán már hazajön Glenarvan lord. Férjem ezt a bizonyító erejű okmányt be akarta mutatni a Tengerészeti Hivatalnak, hogy előmozdítsa, mielőbb küldjenek egy hajót Grant kapitány keresésére.

– Lehetséges, asszonyom, hogy ilyen sokat fárad értünk? - kiáltott fel a fiatal lány.

– Igen, kedves kisasszony, és Glenarvan lord már nem késlekedhetik sokáig.

– Asszonyom - mondta a fiatal lány mélységes hálával és szinte vallásos áhítattal -, Isten áldja meg önt és Glenarvan lordot.

– Kedves gyermek - felelte lady Helena -, nem érdemlünk semmiféle köszönetet, bárki más hasonlóan cselekedett volna helyünkben. Bárcsak valóra válnának a remények, melyeket ébresztettem magukban! Glenarvan lord hazatértéig pedig itt maradnak a kastélyban.

– Asszonyom - szólalt meg a fiatal lány -, nem szeretnék visszaélni jóságával, melyet irántunk, idegenek iránt tanúsít...

– Idegenek! Gyermekem, sem ön, sem öccse nem idegenek ebben a házban, és azt akarom, hogy hazaérkeztekor Glenarvan lord maga közölje Grant kapitány gyermekeivel, mit kísérelnek meg apjuk megmentésére.

Ilyen jó szívvel felkínált meghívást nem lehetett visszautasítani. Megállapodtak abban, hogy Mary Grant és öccse Malcolm-Castle-ban várják be Glenarvan lord hazatértét.