Lady Glenarvan javaslata

Lady Helena az egész beszélgetés folyamán egy szót sem ejtett arról, hogy Glenarvan lord aggodalmait fejezte ki leveleiben a fogadtatás miatt, amelyben a Tengerészeti Hivatal vezetői kérését részesítették. Egy szót sem ejtett arról az eshetőségről, hogy Grant kapitány az indiánok fogságában lenne Dél-Amerikában. Minek elszomorítani ezeket a gyermekeket az édesapjuk nehéz helyzetével, minek csorbítani feléledt reményeiket? Mindez semmit sem változtatna a dolgokon. Lady Helena tehát hallgatott minderről, és miután felelt Mary Grant összes kérdésére, faggatni kezdte a lányt, hogyan, milyen körülmények között él, hisz úgy látja, ő az egyetlen támasza öccsének.

Történetük megható és egyszerű volt, még inkább megnövelte lady Glenarvan rokonszenvét a lány iránt.

Grant kapitánynak csak két gyermeke volt, Mary és Robert. Harry Grant Robert születésekor elvesztette feleségét, s hosszú tengeri útjai idejére egy jó öreg unokanővérére hagyta gyermekeit. Bátor tengerész volt ez a Grant kapitány, jól ismerte mesterségét, jó hajós, jó kereskedő; egyesítette a kereskedelmi hajók kapitányainak két igen fontos képességét. Dundee városában lakott, a skóciai Perth grófságban. Grant kapitány tehát igazi skót volt. Apja, a Szent Katalin-templom lelkésze alapos tanulmányokban részesítette, gondolván, hogy a műveltség még egy óceánjáró kapitányának sem árthat.

Első tengerentúli útjain eleinte mint másodkapitány, majd mint kapitány sikeres üzleteket bonyolított le, s Robert születése után néhány évvel már némi önálló vagyona is volt.

Ekkor támadt az az ötlete, mely népszerűvé tette nevét Skóciában. Éppúgy, mint a Glenarvanok és a Lowland, a Skót Felföld néhány nagy családja, szívében - ha talán cselekedeteiben nem is - elkülönült a betolakodó Angliától. Hazájának érdekei - szerinte - nem egyezhettek az angolszászok érdekeivel, és hogy lehetővé tegye Skócia önálló fejlődését, tervbe vette egy nagy skót kolónia megalapítását Óceánia valamelyik szigetén. Vajon arról a függetlenségről álmodott volna, melyre Amerika adott példát, arról a függetlenségről, melyet India és Ausztrália kétségtelenül kiharcolnak egy napon? Lehetséges. Az is lehetséges, hogy nem titkolta álmait. Érthető módon a kormány nem járult hozzá telepítési tervéhez, s mi több, olyan nehézségek elé állította a kapitányt, melyek bármely más nemzetbeli férfiút elriasztottak volna. De Harry nem adta fel a harcot; honfitársai hazaszeretetét hívta segítségül, egész vagyonát az ügynek áldozta, hajót építtetett, s miután gyermekeit unokanővérére bízta, válogatott legénységgel útra kelt, hogy felderítse a Csendes-óceán nagyobb szigeteit. Ez 1861-ben történt. Egy éven át volt hír róla, de miután júniusban elhagyta Callaót, soha többé senki sem hallott a Britannia felől, és a Gazette Maritime sem tudott semmit a kapitányról.

Így álltak a dolgok, mikor meghalt Harry öreg unokanővére, és a gyermekek egyedül maradtak a világban.

Ekkor Mary Grant tizennégy éves volt; a bátor lány nem vesztette el fejét az új helyzetben, mindenestül a még gyermeksorban levő öccsének szentelte magát. Fel kellett nevelni, taníttatni kellett. Okos volt és előrelátó; éjjel-nappal dolgozott, kuporgatta a pénzt, mindent megadott öccsének, mindent megvont önmagától, így a fiatal lány gondoskodni tudott testvére neveltetéséről, s hősiesen eleget tett a rászakadt anyai kötelességeknek.

A két gyermek tehát Dundee-ben élt, ebben a megrendítő helyzetben, bátran vállalták a szegénységet, és derekasan küszködtek vele. Mary csak öccsével gondolt, boldog jövőt álmodott neki. Számára a Britannia mindörökre elveszett, és végképp beletörődött apja halálába. Le kell mondanunk arról, hogy leírjuk megindultságát, midőn véletlenül a Times hirdetésére bukkant, mely váratlanul kiragadta a reménytelenségből.

Nem habozott, azonnal döntött. Még ha azt kell is megtudnia, hogy valamely elhagyott parton vagy hajóroncs mélyén megtalálták Grant kapitány testét, még az is jobb, mint az örökös kétség, az örökösen kínzó bizonytalanság.

Mindent elmondott öccsének, és a két gyermek még aznap a perthi vonatra szállt és este Malcolm-Castle-ba értek, ahol Mary, annyi szorongás után, ismét remélni kezdett.

Ezt a szomorú történetet mesélte Mary Grant lady Glenarvannak; egyszerűen beszélt, egyszer sem gondolt arra, hogy a megpróbáltatások hosszú évei alatt milyen hősiesen viselkedett, de lady Helenának annál többször eszébe jutott, s könnyeit nem rejtegetve többször is karjába zárta Grant kapitány két gyermekét.

Robert úgy hallgatta nővére elbeszélését, mintha először hallaná ezt a történetet; tágra nyitott szemmel figyelte nővérét; most értette csak meg, mi mindent tett érte, mennyit szenvedett, átölelte testvérét, s nem tudta visszatartani a szívből jövő kiáltást:

– Anyám! Édesanyám!

Míg beszélgettek, leszállt az éj. Lady Helena a két gyerek fáradtságára való tekintettel nem akarta tovább fenntartani őket. Mary Grantot és Robertet elvezették szobájukba, és a testvérek egy szebb jövőről ábrándozva álomba merültek.

Távozásuk után Helena behívatta az őrnagyot, és elmondta neki a történteket.

– Derék lány ez a Mary Grant - mondta Mac Nabbs, mikor végighallgatta sógornőjét.

– Bárcsak sikerülne a férjem terve! - felelte lady Helena. - Mert ha nem, a két gyerek helyzete iszonyatossá válna.

– Sikerülni fog - felelte Mac Nabbs -, vagy ha nem, az azt jelenti, hogy a Tengerészeti Hivatal lordjainak szíve keményebb, mint a portlandi szikla.

Hiába voltak az őrnagy biztató szavai, lady Helena egy percet sem tudott nyugodni, az egész éjszakát nagy aggodalomban töltötte.

Másnap, alighogy pirkadt, Mary Grant meg az öccse fölkeltek, s a kastély udvarán sétálgattak, mikor egyszer csak kocsizörgés hallatszott. Lord Glenarvan, ahogy csak a lovak bírták, úgy sietett haza Malcolm-Castle-ba. Az őrnagy kíséretében hamarosan lady Helena is feltűnt az udvarban, és férje elé futott.

Glenarvan lord szomorúnak, csalódottnak, haragosnak látszott. Szó nélkül szorította karjába feleségét.

– Nos, Edward, Edward! - kiáltott fel lady Helena.

– Szívtelenek ezek az emberek, Helenám! - felelte Glenarvan lord.

– Visszautasítottak?...

– Igen! Megtagadták tőlem a hajót! A hiába kiadott milliókról beszéltek, amit Franklin keresésére fordítottak! Kijelentették, hogy az irat homályos, érthetetlen! Azt mondogatták, hogy ha az indiánok fogságába kerültek, az ország belsejébe hurcolták őket, és hogy nem kutathatjuk át egész Patagóniát három emberért - három skótért! -, és hogy a keresés hiábavaló és veszélyes lenne, hogy több emberáldozatot kívánna, mint amennyit megmenthetnénk általa. Egyszóval előadták mindazokat a hamis indokokat, amit a vonakodók elmondhatnak. Emlékeztek a kapitány tervére, és így az a szerencsétlen ember mindörökre elveszett!

– Apám! Szegény apám! - kiáltott fel Mary Grant, és Glenarvan lord lábához vetette magát.

– Az apja? De kisasszony... - mondta a lord, és csodálkozva nézte a lába elé roskadt fiatal lányt.

– Igen, Edward, Mary és az öccse - felelte lady Helena - Grant kapitány két gyermeke, kiket a Tengerészeti Hivatal árvaságra ítélt!

– Ó, kisasszony - mondta lord Glenarvan -, ha tudtam volna, hogy önök itt vannak...

Elhallgatott. Az udvarban beállt kínos csendet csak a fel-felcsukló zokogás szakította meg. Senki sem szólt, sem Glenarvan lord, sem lady Helena, sem az őrnagy, a kastélybeli cselédek is szó nélkül állták körbe uraikat. De hallgatásával minden skót az angol kormány magatartása ellen tiltakozott.

Néhány perc múlva az őrnagy lord Glenarvanhoz fordulva megszólalt:

– Így hát nincs már semmi remény?

– Semmi.

– Akkor magam megyek el ezekhez az emberekhez - kiáltott fel Robert -, és... akkor meglátjuk...

Robert félbeszakította a fenyegetőzést, mert nővére leintette, de ökölbe szorított keze nem túlzottan békés szándékokról tanúskodott.

– Nem, Robert - szólt Mary Grant -, nem! Köszönjük meg ezeknek a jóságos embereknek, amit értünk tettek, érezzünk hálát irántuk, és menjünk el szépen.

– Mary! - kiáltott fel lady Helena.

– Kisasszony, hova akar menni? - kérdezte lord Glenarvan.

– A királynő lába elé vetem magam - felelte Mary -, meglátjuk, meghallgat-e két szerencsétlen gyermeket, akik apjuk életéért könyörögnek.

Glenarvan lord megrázta a fejét, nem mintha nem hitt volna a királynő őfelsége jó szívében, de tudta, hogy Mary Grant sohasem kerülhet a színe elé. A kérvényezők ritkán jutnak el a trónig, mintha a királyi palota ajtóira az volna írva, amit az angolok a hajókormányra pingálnak: A kormányossal beszélgetni tilos!

Lady Helena elértette, mire gondol a férje; tudta, hogy a fiatal lány felesleges lépésre készül; látta, hogy a két gyermekre reménytelen élet vár. Ekkor nagylelkű gondolata támadt.

– Mary Grant - kiáltott fel -, várjon, gyermekem, hallgasson meg!

Mary már kézen fogta öccsét, és indulni készült. Lady Helena szavára megállt.

Lady Helena könnyes szemmel, de lelkesen lépett férje elé.

– Edward - mondta határozott hangon -, mikor Grant kapitány megírta és tengerbe vetette ezt a levelet, Isten kegyelmére bízta! A sors a mi kezünkbe adta, a mienkbe! Kétségtelenül nekünk kell megmentenünk a boldogtalanokat.

– Mit jelent ez, Helena? - kérdezte Glenarvan lord.

Mindnyájan néma csendben figyeltek.

– Azt akarom mondani - folytatta lady Helena -, hogy boldogok lehetünk, ha házasságunkat egy jótéteménnyel kezdjük. Nos, kedves Edward, hogy nekem örömet okozz, kéjutazást terveztél! De lehet-e igazibb, hasznosabb öröm, mint az, amit akkor érzünk, ha megmentjük a szerencsétleneket, akiket hazájuk cserbenhagyott?

– Helena! - kiáltott fel Glenarvan lord.

– Te megértesz engem, Edward! A Duncan megbízható, jó hajó, megbirkózik a déli tengerrel! Körül tudja járni a világot, és körüljárja, ha kell! Induljunk, Edward! Keressük meg Grant kapitányt!

E merész szavak hallatára Glenarvan lord kinyújtotta a kezét felesége felé; mosolygott, szívére szorította, miközben Mary és Robert Helena kezét csókolgatták.

E megható jelenet láttán a kastély megindult és lelkes szolgái hálakiáltásban törtek ki:

– Éljen a lussi jóságos úrnő! Éljen! Háromszoros éljen lord és lady Glenarvannak!