S. V.

A Pilgrim újból kifeszítette vitorláit - kelet felé. Sajnálatosan lassan haladtak, s ez eléggé aggasztotta Hull kapitányt; nem mintha nagy dolog lett volna egy-két hét különbség olyan útnál, mely Új-Zélandtól Valparaísóba vezet; inkább attól félt, hogy a hosszú út utasait ki fogja fárasztani. Weldonné viszont sohasem panaszkodott; beletörődött a késésbe. Így távolodtak el a roncstól, melyet február 2-án vesztettek el szemük elől.

Hullnak gondja volt arra, hogy Tomot és társait a lehető legjobban elhelyezze. A legénység helyiségei a hajó végében túl szűkek voltak ehhez, így a hajó előrészén csináltak nekik fekhelyet; ez ilyen szép időben a nehéz munkához szokott négereknek pompásan megfelelt.

A fedélzeten az élet így csendesen pergett tovább. Természetesen a feketék igyekeztek volna hasznossá tenni magukat. De kitartóan fújt a szél, a vitorlák is megtették a magukét, s így tulajdonképpen nem volt semmi elvégeznivaló. De amikor mégis segíthettek valamiben, akkor Hercules, ez az óriási szerecsen járt elöl a maga hat láb magas izomtestével. Különösen Jack csodálta, s amikor az óriás a kisfiút csak úgy hátára repítette, mint a pelyhet, nem tudott hová lenni az örömtől.

– Emelj még magasabbra, Hercules! - könyörgött neki.

– Így ám, fiatalúr!

– Nehéz vagyok?

– Ó, meg sem érzem...

Így lódította még magasabbra, és sétált vele kitárt karokkal, mint egy cirkuszi akrobata. Jack óriásnak látta magát, és ez végtelenül szórakoztatta. Súlyos szeretett volna lenni most már, de hiába nehezedett Hercules hátára, a kolosszus nem vett erről tudomást.

Jacknek most Dick és Hercules mellett még egy barátja akadt: Dingo.

Dingo, mint mondtuk, magányos kutyának látszott, vagy a Waldeck fedélzetén nem talált magának tetsző gazdákat. De a *Pilgrim*en más volt a helyzet. Jack különösképpen megnyerte a szívét.

Mindjárt látszott, hogy Dingo kedveli a gyereket, de Jack is nagy szeretettel foglalatoskodott vele. Át akarta alakítani versenylónak, s a hatalmas állat tűrte, hogy Jack a szőrén ülve végiglovagoljon a fedélzeten; jutalma nem maradt el: naponta cukrot kapott érte.

Dingo így rövidesen a hajó egész legénységének kedvence lett - kivéve Negorót, aki iránt ellenszenve mindannyiszor feléledt, valahányszor a szakács nem kerülhette el a vele való találkozást.

A kis Jack ezalatt Dingo kedvéért egy percre sem hanyagolta el régi barátját, Dick Sandet. A hajósinas minden szabad idejét, ami a fedélzeti munka után maradt, kis barátjával töltötte.

Nem kell talán külön említenünk, hogy Weldonné a legnagyobb örömmel figyelte a két fiatal benső barátságát.

Február 6-án Weldonné Hull kapitánnyal beszélgetett.

– Bizonyosan kitűnő tengerész lesz egy nap belőle - mondta a kapitány -, nagyszerű érzéke van mindenhez, ami összefügg a tengerrel; ez az ösztön segíti ott is, ahol tudása még nem elég erős. Szinte csodálatos, hogy mindezt ilyen rövid idő alatt sikerült elsajátítania.

– Rendkívül tehetséges fiú - válaszolta az asszony -, mióta csak ismerjük, soha nem adott okot csalódásra, értelme is messze meghaladja a korát... Arra gondolok, ha befejezzük az utazást, az uram beíratja majd a tengerészakadémiára, s ott megszerzi a hajóstiszti képesítést.

– Weldon úr nagyon helyesen cselekszik, ha taníttatja. Ez a fiú egyszer még az amerikai tengerészet büszkesége lesz.

– Ez a szegény árva bizony elég szomorúan kezdte az életét - jegyezte meg Weldonné. - Nagyon kemény iskolája volt...

– Ez nem kétséges, asszonyom, de a lecke, amit kapott, nem ment kárba. Megértette, hogy saját magának kell boldogulnia ezen a világon, és most jó úton halad, hogy ezt megtegye.

– Igen, ez mindenesetre a kötelesség útja.

– Nézze csak meg, ahogy ott áll a kormánykeréknél... ahogy szemét az árbocra szegezi. Egyetlen figyelmetlen pillantása sincs, mintha már régi kormányos lenne. Milyen jó iskola ez, asszonyom, egy fiatal tengerésznek. Ilyen korán kell ezt kezdeni: aki nem inas korában kóstolt bele, semmire sem viszi, legalábbis nálunk, a kereskedelmi tengerészetnél. Bizony, elengedhetetlen, hogy minden, amit tapasztal, hasznára váljék, s hogy ennek folytán, mint a tengeri emberek általában, ösztönös és ugyanakkor mégis megfontolt legyen. Akkor is, amikor elhatároz valamit, és akkor is, amikor végre kell hajtania elhatározását.

– De Hull kapitány - válaszolt Weldonné -, azt hiszem, hogy a haditengerészetnél sem szűkölködnek jó tisztekben.

– Egyáltalán nem - fűzte tovább a szót Hull kapitány -, azonban véleményem szerint a legjobbak úgyszólván kivétel nélkül már gyermekkorukban belekóstoltak a mesterségbe, és - anélkül, hogy most Nelsonról¹ és néhány más nevezetes tengerészről beszélnék - úgy hiszem, hogy igazán nem azok a tisztek a legrosszabbak, akik mint hajósinasok kezdték pályafutásukat...

E percben Benedek bácsi tűnt fel szórakozottan s gondolataiba mélyedve, mintha mindig csak férgek után fürkészne a fedélzet peremén vagy a tyúkketrecek alján.

– Nos, kedves Benedek bácsi, nem fárasztja túlságosan az utazás?

– Nem... nem, kedves húgom, de azért mégis jobban szeretnék már földet érezni a lábam alatt.

– Mit keres ön, Benedek úr, itt a pad alatt? - kérdezte Hull kapitány.

– Rovarokat, uram - hangzott Benedek bácsi válasza. - Mit is kereshetnék én mást, mint rovarokat?

– Rovarokat? Hát igen, akkor én is szívesen segítek önnek, csak sajnos, a tenger közepén aligha gazdagíthatja rovargyűjteményét...

– Vajon miért nem, uram? Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy a fedélzeten rábukkanjak az egyenesszárnyúak családjának valamilyen szép példányára.

– Kedves rokon - vágott közbe Weldonné -, akkor hát átkozza el Hull kapitányt: ő ugyanis olyan tisztán tartja hajóját, hogy alighanem eredménytelenül kell visszatérnie a vadászatról!

Hull kapitány nevetni kezdett.

– Weldonné asszony túloz, de mégis azt hiszem - válaszolt a kapitány -, hogy ön, kedves Benedek úr, csak vesztegeti az idejét, ha rovarok után szimatol a kabinjainkban.

– Hát ezt bizony magam is tudom - vonogatta a vállát Benedek bácsi -, jó soká várhatok a zsákmányra...

– A *Pilgrim*en - vette fel Hull kapitány a beszélgetés fonalát -, lent a hajófenéken azért találhat néhány svábbogarat, de azt hiszem, ezek nem túlságosan érdekesek...

– Nem érdekesek? Ezek az éjszakai fedelesszárnyúak, amelyekre Vergilius és Horatius átka is ráhullt! - hangzott Benedek bácsi válasza, miközben teljes testhosszában kiegyenesedett. - Vajon igazán olyan érdektelenek-e ezek, mint a periplaneta orientalis² és mint az amerikai kakerlac³ közeli rokonai? Ez az utóbbi szívesen választja lakóhelyéül...

– Inkább talán befészkeli magát... - vetette közbe Hull kapitány.

– Nem, uram, inkább eluralkodik a fedélzeten - válaszolt szinte dölyfösen Benedek bácsi.

– Hát bizony nem túl szeretetre méltó „uralkodó”...

– Ön, úgy látszik, nem entomológus, uram!

– Soha nem is igyekeztem az lenni... legalább nem a saját káromon.

– Ugyan, ugyan, kedves rokon - mondta mosolyogva Weldonné -, talán csak nem kívánja, hogy felfaljanak bennünket - a tudomány kedvéért?

– Én nem kívánok semmit - válaszolt a heves bogarász -, hacsak azt nem, hogy gyűjteményemet néhány olyan ritkasággal bővíthessem ki, amelyekkel nem vallok szégyent.

– Nincs talán megelégedve a zsákmánnyal, amelyre Új-Zélandban tett szert?

– Hát ez igaz, kedves rokon. Osztályrészemül jutott az a boldogság, hogy egy példányt meg tudtam kaparintani azok közül a fedelesszárnyúak közül, amelyeket eddig csak több száz mérföldnyire, Új-Kaledóniában találtak!

Ebben a pillanatban Dingo szaladt eléjük. A tudós ellökte magától.

– Menj csak... menj innen!

– Ó, hogyan lehet az, hogy valaki szereti a svábbogarakat, és utálja a kutyákat? - kiáltott fel Hull kapitány. - Ugyan, ugyan, Benedek úr!

– Pedig milyen jó kutya! - mondta a kis Jack, miközben apró tenyerébe fogta Dingó hatalmas fejét.

– Hát igen... nem mondom éppen, hogy nem... - válaszolt Benedek bácsi. - De hát mit is akartok vele? Sajnos, az állat nem váltotta valóra reményeimet.

– Csak nem gondolta, hogy őt is besorozhatja a férgek valamelyik osztályába?

– Azt nem - válaszolta komolyan Benedek bácsi -, de ugye, a kutyát a nyugat-afrikai partokon találták, annak ellenére, hogy az új-zélandi fajhoz tartozik?

– Igen, Tom így hallotta a Waldeck kapitányától a történetét.

– Igen, tudja... abban reménykedtem, hogy magába szedett talán valamilyen ritka afrikai férget... találhatok a szőrében, valami ismeretlen bolhafajtát! De nem... nincs benne semmi ilyesmi.

– Látod, Dingo - mondta nevetve a kapitány -, elmulasztottad legszentebb kötelességedet.

– Hát én bizony alaposan kibolháztam - sóhajtott fel az entomológus, mély sajnálkozással hangjában -, de egyetlen rovart sem találtam benne...

– Pedig ezekkel ön azonnal és könyörtelenül végzett volna, remélem! - kiáltott fel Hull kapitány.

– Uram - válaszolt szárazon Benedek bácsi -, jegyezze meg, hogy Sir John Franklin⁴ lelkiismeret-furdalást érzett, ha a legkisebb rovart is megölte... még akkor is, ha azokról az amerikai szúnyogokról volt szó, amelyeknek csípése valamivel félelmetesebb, mint egy bolháé... pedig nyilván ön is egyetért velem abban, hogy John Franklin volt olyan tengeri ember, mint akárki más...

– Ez így van - válaszolta Hull kapitány, könnyedén meg hajolva.

– Egy szép napon, amikor egy kétszárnyú szörnyen megcsípte, egyszerűen csak lefújta magáról támadóját, s útjára küldte, ezt mondva neki - még csak nem is tegezte -: „Menjen hát, a világ elég nagy mindkettőnk számára...”

– Ó! - csodálkozott Hull kapitány.

– Hát bizony ez így van, uram.

– Hát akkor, Benedek úr - hangzott Hull kapitány válasza -, csak azt mondhatom, hogy valaki más már ezt jóval Sir John Franklin előtt megcselekedte.

– Valaki más?

– Igen - és ez a másvalaki: Tóbiás bácsi!

– Ő is entomológus? - kérdezte felélénkülve Benedek bácsi.

– Azt nem! Sterne Tóbiás bácsiról van szó, és ez a derék ember ugyanezekkel a szavakkal hagyta elröppenni a szúnyogot, mely vérét szívta, csak éppen megengedte magának, hogy tegezze. „Menj, szegény ördög - mondta neki -, a világ elég széles ahhoz, hogy mindketten, te is, én is elférjünk rajta.”

– Ez bizony derék ember, ez a Tóbiás bácsi! - válaszolt Benedek bácsi. - Él-e még?

– Aligha - válaszolt komoran a kapitány -, annál is kevésbé, minthogy soha nem is létezett!

Mindenki kacagott; egy félórácskára elűzték a kényszerűen hosszúra nyúló hajózás unalmát. Az idő szép volt, a szél gyenge. A Pilgrim lassan haladt kelet felé, nehezen tudott eljutni az erősebb szelek övéhez.

Benedek bácsi szerette volna Dicket hű tanítványává tenni, beavatva őt a rovartan titkaiba. De a fiú nem akart kötélnek állni, mire a derék tudós a feketéknél próbálkozott, de mind a négyen szintén elszeleltek a „tanulópadról”, csak Hercules maradt ott, aki némi érdeklődést mutatott a bogarak iránt. Az óriás irtózatos méretű ujjai meglepő szelídséggel fogták át a gondosan válogatott rovarokat, mintha különösen értékes jószágok lettek volna, amelyeket a professzor tanítás céljából gondjaira bízott. Ezalatt Weldonné írni és olvasni tanítgatta kisfiát, a számolás művészetébe pedig Dick barátja kezdte a fiút beavatni.

A gyerek ábécéskönyv helyett fa építőkockákról leste el az olvasás tudományát, amelyekre vörös betűk voltak festve; hovatovább már maga állította össze a szavakat. Jack hihetetlen élvezettel hatolt így egyre mélyebbre az olvasás útvesztőjében, mindennap pár órát arra szánt, hogy újra rendezze s megint szétszórja a betűs játékkockákat. Eközben olyan különös esemény történt, amelyről nem hallgathatunk.

Február 9-én a kis Jack, Tom társaságában, újból egy szót akart kirakni kockáiból. Mintegy ötven ilyen fakocka hevert előtte, részben nagy-, részben kisbetűkkel. Egyeseken számok is voltak, hogy az egyszeregy gyakorlására is fel lehessen használni őket.

Dingo is ott állt kis gazdája mögött, nem sokat hederítve a játékra. Egyszerre, mintegy varázsütésre, felemelkedett: egész testén hihetetlen izgalom futott át, majd felemelte jobb lábát. Hirtelen felugrott, szájába kapta az egyik fakockát - s egyetlen mozdulattal odahullatta a fedélzetre, néhány lépésnyire Jacktől. A fakocka - az S betű jelét viselte.

A kisfiú azt hitte, hogy Dingo le akarja nyelni játékát, s kiáltozni kezdett. A kutya pedig visszatért, s ugyanazzal a mozdulattal megragadta a V betűs kockát - odavitte, s letette a másik mellé.

Jack kiáltozására odaszaladt anyja, a kapitány és a hajósinas. A kisfiú izgalomtól remegve mesélte, mi történt Dingóval: Dingo ismeri a betűt. Tehát Dingo tud olvasni. Ő a saját szemével látta... egészen bizonyos.

Dick el akarta venni a két kockát, hogy megismételtesse az állattal a szokatlan műveletet, de a kutya fogát vicsorította, s nem engedett hozzájuk nyúlni. Pár perc múlva mégis elragadta a kockákat, s bedobta a többi közé. Dingo utána ugrott, kihalászta megint a két betűt: most már rájuk tette két mellső lábát, így őrizte őket. A többi betűs kockára ügyet sem vetett.

Mindnyájan persze az eset hatása alatt álltak. „S. V.” - ugyanaz a két betű, amely a kutya nyakörvébe volt bevésve.

Hull az öreg Tomhoz fordult:

– Tom, ugye, azt mondta, hogy a kutyának csak rövid ideig volt a Waldeck kapitánya a gazdája?

– Igenis, uram; Dingo legfeljebb két éve lehetett a hajón.

– Így hát sohasem tudták meg, honnan jött, s eredetileg ki lehetett a gazdája?

– Nem, kapitány úr. Egy kóbor kutyának nincsenek okmányai, s még annyit sem tud mondani, mint egy talált gyerek.

Hull gondolataiba mélyedt.

– Talán ez a két betű emlékezteti valamire, kapitány úr? - kérdezte Weldonné.

– Talán... legalábbis sajátos gondolattársítás...

– Mire gondol?

– Talán éppen ez a két betű lenne az, ha egyáltalán komolyan foglalkoznának vele, ami egy bátor utazó nyomára vezethetne.

– Kire gondol, kapitány? - kérdezte Weldonné izgatottan.

– Éppen két éve, hogy egy francia utazó elindult... igen, azzal a céllal, hogy a nyugat keleti irányban hatoljon át Afrikán. A kiindulási pontja a Kongó torkolata volt... ott, ahol a kutyát megtalálták. Ezt a francia utazót Samuel Vernonnak hívták.

– Samuel Vernon?

– Igen, asszonyom, a neve ugyanazzal a két betűvel kezdődik, mint amelyet Dingo kiválasztott, s ami a nyakörv vésetének is megfelel.

– Mi lett ezzel az utazóval?

– Elindult, s azóta nem érkezett soha semmiféle hír felőle. Nem... soha... amiből azt lehet következtetni, hogy útközben a bennszülöttek fogságába esett, vagy megbetegedett és elpusztult... Ha helyes a következtetésem, akkor Dingo az ő kutyája lehetett, s szerencsésebben alakult a sorsa, mint a gazdájának: valahogy visszajutott a tengerpartra, akkor, amikor a Waldeck ott kikötött.

– De honnan tudja, hogy a francia utazó vitt-e magával induláskor kutyát? Ez az egész csak a kapitány úr feltevése?

– Persze csak egyszerű következtetés abból, hogy Dingo ismeri Samuel Vernon nevének kezdőbetűit. De az biztos, hogy ezt a két betűt alaposan megjegyezte, most is ott tartja a karmai között, s látja... mintha minket is hívogatna, hogy olvassuk.

– Vajon Samuel Vernon egyedül volt-e, amikor elhagyta a tengerpartot? - kérdezte Dick.

– Azt nem tudom, de valószínű, hogy bennszülött teherhordókat is vitt magával.

Ebben a percben Negoro, aki elhagyta tűzhelyét, kijött a fedélzetre. Senki sem vette észre jelenlétét s azt a különös pillantást, amit a kutyára vetett, amikor felfedezte a két betűkockát. De menten észrevették a többiek Negorót abból a megújuló dühös morgásból, amellyel Dingo ismét elárulta gyűlöletét. Negoro erre visszament konyhájába, de - szinte önkéntelenül - megfenyegette az ebet.

– Mégiscsak különös ez az egész - mormolta Hull, akinek a jelenet nem kerülte el a figyelmét.

– Kapitány úr, nem furcsa - kérdezte Dick -, hogy egy kutya meg tudja különböztetni a betűket?

– Ó, anyukám mesélt nekem egy kutyáról - mondta a kis Jack -, amelyik írni és olvasni tudott, meg dominózni, mintha tanító lett volna.

– Hát nem egészen úgy volt, Jack - mondta az anya -, azt a kutyát Munitónak hívták, s gazdája, egy ügyes amerikai, nagy hasznot húzott abból, hogy felfedezte a kutya különlegesen finom hallását.

– Hogy csinálta, asszonyom? - kérdezte Dick.

– Hát valahogy úgy, hogy amikor Munito fellépett, egy alacsony asztal előtt sétált, amelyen szétszórva hevertek ilyenféle betűs kockák. Előttük járt-kelt a kutya, s várta a jelt. Mutatványa természetesen csak akkor sikerült, amikor ott volt a gazdája... mert az úgy volt, hogy amikor a kutya elhaladt valamelyik kocka előtt... a megfelelő betűnél az amerikai a zsebébe rejtett eszközzel jelt adott, mire a kutya kiemelte a kockát, s odatette a másik mellé.

– Szóval ez volt a titka?

– Igen, pontosan csak ez volt, s így az amerikai nélkül Munito nem értett semmit sem az ábécéhez. Viszont azon csodálkozom, hogy ez a kutya - ha Vernoné volt - még mindig emlékezik a betűire.

– De gondoljon arra, asszonyom - mondta a kapitány -, hogy itt nem egy szóról van szó, hanem az ábécé két különleges betűjéről. Hiszen tudjuk, hogy van kutya, amely becsönget a kolostor kapuján, s ellopja a szegényeknek szánt ételt, vagy egyéb feladatot végez, ami mind bonyolultabb, mint amit most Dingo művelt. Mindenesetre egy biztos: a kutya az egész ábécéből csak az S és V betűket ragadta ki. Tehát az ő figyelme mindenesetre csupán erre a két jelre tapad.

– Ó, kapitány úr - sóhajtott Dick -, ha most Dingo beszélni tudna, s elmondhatná, miért választotta éppen ezt a két betűt, és azt is, hogy miért vicsorítja mindig a fogát a szakácsunkra!

– De micsoda fogakat! - jegyezte meg a kapitány abban a pillanatban, amikor az eb újból kitátotta hatalmas száját.