A Waldeck hajótöröttjei

Történetünk idején a rabszolga-kereskedés még virágzott az egyenlítői Afrika tájékain. A rabszolgahajókra leső hadihajók ellenére számos, fekete „áruval” megrakott vitorlás hajó hagyta el Angola¹ vagy Moçambique² partjait, hogy a civilizáltnak mondott világ egyes részeire szállítsa el a négereket. Ezt persze Hull kapitány is igen jól tudta.

Azon tűnődött, vajon ezek a megmentett feketék is valamilyen rabszolgahajó megmaradt élő tanúi-e ezen a tájon, ahol ilyenfajta forgalom nemigen szokásos. Vajon csakugyan néhány rabszolgának szánt feketéről van-e szó, akiket a Csendes-óceán valamelyik szigetére akartak elszállítani? Így akkor ezek az emberek most azonnal visszanyerik szabadságukat, s ezt azonnal tudomásukra is kell hoznia, mihelyt magukhoz térnek.

A Pilgrim személyzete, de különösen Weldonné és Dick mindent megtettek, hogy életet leheljenek a hajótöröttekbe. Friss vizet hoztak nekik, amit napok óta nélkülözhettek, és ez, valamint a megfelelő élelem életre keltette őket. Így aztán a legöregebb - talán hatvanesztendős néger - annyira magához tért, hogy felelni tudott a hozzá intézett kérdésekre, méghozzá angolul.

– Összeütközött a hajó? - kérdezte Hull.

– Igen - felelte a néger. - Tíz napja... éjszaka... sötét volt, összeütköztünk... Mindenki aludt...

– Mi lett a legénységgel?

– Amikor mi feljutottunk a fedélzetre, már nem voltak ott.

– Talán át tudtak mászni annak a hajónak a fedélzetére, amelyikkel összeütköztek?

– Reméljük, hogy ez történt... - mondta csendesen a néger.

– De a hajó nem tért vissza az összeütközés után, hogy mindenkit felvegyen?

– Nem.

– Talán az is elsüllyedt?

– Dehogy süllyedt el, láttuk az éjszakában, amint eltávolodott.

Ezt az állítást az összes túlélők megerősítették, s bármennyire valószínűtlennek is látszott, el kellett hinni. De Hull tudta, nemegyszer előfordul, hogy lelkiismeretlen kapitányok, ha már elővigyázatlanságuk folytán nem kerülhetik el az összeütközést, kereket oldanak anélkül, hogy törődnének áldozataik sorsával.

Bizony már azt is komolyan el kell ítélnünk, ha ugyanezt kocsisok csinálják az országúton, amikor hagyják, hogy más javítsa ki azt a kárt, amit ők okoztak. Még akkor is, ha áldozatuk azonnal kaphat máshonnan segítséget. De az, hogy ember az embert a végtelen tenger kellős közepén csak így otthagyja - ez egyenesen hihetetlen, ez a legnagyobb gyalázat!

Sajnos, Hull kapitány nem egy ilyen embertelen tettről tudott, s kénytelen volt megismételni Weldonné előtt, hogy bármilyen szörnyűek is az ilyen gazságok, sajnos, éppen elég gyakoriak.

Folytatta a kérdezést:

– Honnan jött a Waldeck?

– Melbourne-ből.

– Maguk akkor nem rabszolgák?

– Nem, uram - mondta a néger, nyomorult állapotában is kissé kiegyenesedve -, mi Pennsylvania állam szabad polgárai vagyunk.

– Akkor csak érezzék magukat éppen ilyen szabadnak a Pilgrim fedélzetén is.

Valóban, az az öt néger, aki a Waldeck fedélzetén tartózkodott, az észak-amerikai Pennsylvania állam polgára volt. A legidősebb, akit még Afrikában adtak el hatéves korában, és akit az Egyesült Államokba hurcoltak, a felszabadítási törvény értelmében már hosszú évek óta szabad emberré vált. Ami a többieket illeti, ezek a nálánál jóval fiatalabb négerek olyan szülők gyermekei voltak, akik már az ő születésük előtt felszabadultak, ők tehát szabadokként látták meg a napvilágot, és soha semmiféle fehér embernek nem volt velük kapcsolatban rabszolgatartó joga. Éppen ezért nem is beszélték az úgynevezett „néger” nyelvet, amely nem ismeri a névelőt, és igeragozás helyett csak a főnévi igenevet használja. Ez a „néger” szóhasználat a rabszolga-felszabadító háború óta kiveszőben is van. Önszántukból hagyták el hát Amerikát, s így akartak most hazatérni.

Mint munkások szerződtek le Melbourne-ben egy angol vállalkozóhoz; három évet töltöttek nála, s most igyekeztek hazatérni szűkebb hazájukba.

Mint fizető fedélzeti utasok felszálltak a Waldeck*re. Január 5-én hagyták el az ausztráliai partot, s tizenhét nappal később, egy borús éjszakán a *Waldeck összeütközött egy nagy gőzhajóval. Ők aludtak, amikor a katasztrófa történt, persze azonnal a fedélzetre rohantak: a Waldeck ekkor már féloldalra esett tört árbocokkal, de a rés helye kiállt a vízből s így nem süllyedtek el.

Ami a Waldeck kapitányát s legénységét illeti, azok közül bizonyosan néhányan a tengerbe ugorva igyekeztek átúszni a gőzösre, vagy pedig valahogy a hajóperemen át próbáltak felkapaszkodni rá. A hajó rövidesen eltűnt az éjszakában, hogy soha többé vissza ne térjen. Az öt néger maradt csak ott a kibukó hajóorron, 1200 mérföldnyi távolságban a legközelebbi szárazföldtől.

A legöregebbet Tomnak hívták. Természetes esze s hosszú, munkában eltöltött életének tapasztalatai önkéntelenül is a többi munkás vezetőjévé avatták. A többiek kora huszonöt és harminc között mozgott. Bat az öreg Tom fia volt; a másik három - Austin, Hercules és Acteon - mind jól megtermett, erőteljes férfinak látszott, akikért sok pénzt adtak volna az afrikai rabszolgapiacokon. A kiállott szenvedések ellenére népük legkitűnőbb típusainak látszottak, akiken észre lehetett venni az iskolában kapott jó nevelést.

Tom és társai így hát egyedül maradtak a Waldeck fedélzetén a szerencsétlenség után. Nem gondolhattak arra, hogy visszafordítsák a hajó orrát, sem el nem hagyhatták, hiszen a két mentőcsónak szétzúzódott az összeütközés alkalmával. A roncs az áramlatok játékszere lett, és számukra egyetlen remény csak az lehetett, ha véletlenül hajóval találkoznak. De tehetetlen állapotuk magyarázza, hogy miért éppen ezeken a vizeken hánykolódtak, holott Melbourne-től sokkal délebbre kellett volna jutniuk. Az eltelt tíz nap alatt arra a táplálékra szorultak, amit a parancsnoki szobában találtak; legszörnyűbb kínjuk a szomjúság volt, mert a víztartályokat szétrepesztette az összeütközés. Egy nap óta eszméletlenül hevertek, s a Pilgrim az utolsó percben érkezett.

Tom elbeszélése nyomán így lehetett összeállítani tragédiájukat. A többiek is mind megerősítették az öreg szavát, így szavahihetőségéhez nem fért kétség, annál is kevésbé, mivel a tények is alátámasztották mindazt, amit mondott.

Volt a hajóroncsnak még egy megmentettje, s az bizonyára igen érdekes dolgokat mesél, ha egyáltalán tudott volna beszélni. A kutya volt ez, amelyet Negoro megjelenése annyira felbőszített, hogy rejtélyes gyűlölete mindenkit meglepett. Dingo - ez volt a neve - az Új-Hollandiában³ nevelt erőteljes komondorok egyike volt. De a Waldeck nem Ausztráliából hozta magával. Két évvel ezelőtt a kutya, félholtan az éhségtől, Nyugat-Afrika partjainál, a Kongó torkolata körül csavargott. Eleinte nem találta a helyét a *Waldeck*en, mintha folytonosan régi gazdái után vágyakozott volna. A nyakörvére bevésett két betű: S. V. volt egyetlen emlékeztető a fel nem deríthető múltból. Dingo hatalmasabb volt, mint a pireneusi⁴ lejtők juhászkutyái; ha kétlábra állt, majdnem olyan magas volt, mint egy ember. Mozgékonysága, testi ereje emlékeztetett azokra az ebekre, melyek habozás nélkül meg mernek támadni egy párducot, sőt jaguárt is, de a medvétől sem ijednek meg. Dús szőrének rőt színe az oroszlánéhoz hasonlított, s olyan elszántság áradt belőle, mely joggal riasztotta meg Negorót, amikor nekiugrott.

Ha Dingo nem is kereste az embertársaságot, mégsem volt gonosz indulatú - inkább szomorúnak látszott. Tom úgy találta, hogy kerüli a feketéket; nem bántja őket, de kitér útjukból. Bármilyen jóindulatú volt is Tom és a többi néger, nem mutatott barátságot irántuk. Talán a bennszülöttek azon az elhagyott afrikai parton rosszul bántak vele. A tíz nap alatt, amíg együtt voltak a hajóroncson, a kutya is főként a szomjúságtól szenvedett.

Bizonyos, hogy ha a roncs nem most került volna útjukba, néhány nap múlva a Pilgrim csak holttetemeket találhatott volna rajta. Így örülni kellett, hogy a hátráltató szél segített Hullnak a mentés műveletében.

A négerek most majd visszatérnek arra a partra, ahonnan elindultak, sajnos, megfosztva háromévi fáradságuk gyümölcsétől. Ha a Pilgrim kirakta Valparaísóban áruját, a kaliforniai partokon szárazra fogja tenni őket, s Weldon majd bizonyosan segít nekik, hogy épségben láthassák viszont mihamarább Pennsylvaniát. Így hát a megmentettek hálatelt szívvel köszönték meg Hull kapitánynak és Weldonnénak megmentésüket, és bár szegények voltak, remélték, hogy egyszer még leróhatják irántuk a hálájukat.