Cet a látóhatáron

Képzelhető, hogy a kutyaügyről napokon át beszéltek. Különösen Dick gondolkodott rajta sokat, hiszen ő sem tudta elnyomni ellenszenvét a szakács iránt, bár az kifogástalanul viselkedett.

A legénységet is izgalomba hozták a kutya különös képességei; az ő számukra Dingo valóságos tudósszámba ment, aki jobban ismeri a betűvetést, mint egy átlagos matróz. Hát ha még beszélni is tudna! De nyilván van oka a hallgatásra.

– Meglátjátok - mondta Bolton kormányos -, egy nap csak azt fogja kérdezni tőlünk, hogy miért nem látjuk még a Hoorn-fokot, ha a szél nyugat-észak irányban fúj... s akkor mit felelsz neki?

– Vannak állatok, mint a papagáj is, melyek beszélnek - mondta egy matróz -, miért ne tudna beszélni egy kutya is? Mégiscsak nehezebb kimondani a szavakat egy állatnak, ha csőre van, és nem szája.

– Sajnos, ilyesmire még nem volt példa.

Bizony nagyon csodálkoztak volna ezek a derék emberek, ha megmondják nekik, hogy igenis voltak, akik láttak már ilyet, sőt egy dán tudósnak volt egy olyan kutyája, mely legalább húsz szót tudott érthetően kiejteni. De valószínűleg attól még egész szakadék választotta el ezt az állatot, hogy az általa kiejtett szavak értelmét is ismerje. Nyilvánvalóan ez az eb, amelynek gégéje oly módon volt megalkotva, hogy képessé vált tagolt hangok kiejtésére, nem tulajdonított több jelentőséget e szavaknak, mint a papagáj, a szajkó vagy a szarka az övéinek. Ezeknél az állatoknál a mondat nem más, mint beszéd formájába öltöztetett kiáltás vagy ének, olyan nyelvből kölcsönözték ezt, melynek értelme ismeretlen előttük.

Mindenesetre Dingo a fedélköz hőse maradt, de mintha nem is vett volna erről tudomást. Hull többször megismételte a kísérletet: újból összerakta a betűkockákat, s a kutya mindannyiszor habozás és tévedés nélkül kiválasztotta a maga két betűjét.

Benedek bácsit eleinte nem érdekelte az egész, de egy nap ő is hozzászólt:

– Ne gondolják, kérem, hogy csak a kutya ilyen okos állat. Ilyenek például a patkányok is, amelyek előre megérzik a hajó katasztrófáját, és menekülnek; a lovak, melyek elpusztulnak a fájdalomtól gazdájuk halála után; a csodálatosan betanított madarak - nem hallottak talán arról a papagájról, „aki” egész zsoltárfejezetet mondott fel gazdája, a bíboros előtt? S ha már kisebb állatokról beszélünk, ki kételkednék a hangyák értelmében? Beszéljünk a bolhákról, melyek parányi ágyúkat sütnek el, pontosabban célozva, mint az amerikai katonaiskolák okleveles növendékei. Dingo tudása nyilván onnan ered, hogy egy új fajtához, „a betűvető új-zélandi komondor”, a „canis alphabeticus” válfajához tartozik.

Az irigy bogarász effajta beskatulyázása ellenére Dingo megtartotta helyét a fedélzet társadalmának középpontjában, viszont Dick észrevette, hogy a betűeset óta még jobban kiélesedett a feszültség az eb és Negoro között. Sajnos, ennek az okát sehogy sem tudta megmagyarázni magának.

Február 10-én a kedvezőtlen szél ereje észrevehetően csökkent. Hull remélte, hogy a szélirány talán mégis megváltozik, s a tizenkilenc napos veszteglés késéséből majd csak behoz valamit. Mindenesetre az kellett volna, hogy a széláram valóban nyugat felől lengedezzék. Mióta Auckland kikötőjét elhagyta, még csak tizenkilenc nap telt el. A késés nem volt túlságosan jelentős, és a Pilgrim keresztszéllel, ha jól kihasználja vitorlázatát, könnyen behozhatja az elveszett időt. De még néhány napot kellett várni, míg nyugatról valóban elindulnak a vidám szelek.

A Csendes-óceán ezen a szélességi fokon nagyon kevés hajót hordoz a hátán. Utasszállítók nem kerülnek erre, és a délsarki bálnavadászok ilyenkor még nem érik el a Ráktérítő övezetét. Így aligha számíthattak arra, hogy másik hajóval találkozzanak.

A tenger szabálya azért mégis megköveteli, hogy mindig őr figyelje a látóhatár szélét. Akármilyen unalmasnak tűnik ez fel az avatatlan előtt: változatosságot és számtalan élményt jelent azok számára, akik értékelni tudják az óceán szépségeit. Itt-ott egy úszó tengeri szalag... a víz szokatlan csíkja, talán fadarab, mely sohasem árulja el a történetét - az emberi lélek ilyenkor különös feszültséggel telik meg, mintha titkai felől akarná kifaggatni az óceánt.

A tenger élete folytonos harc - a víz felszíne felett és alatt egyaránt: a hideg égöv felől melegebb tájakra költöző madárrajok csapnak le parányi halakra. Dick ilyenkor nemegyszer bebizonyította, hogy méltó tanítványa James W. Weldonnak: puskájával vagy pisztolyával röptében ejtett el egyet-egyet a tenger tükrére lecsapó madarak közül.

Ilyen helyen sokféle madár akadt: nem hiányoztak a szárazon oly esetlen, nehézkes pingvinek sem; itt - erre Hull kapitány hívta fel a figyelmet - oly villámgyorsan úsznak, hogy a leggyorsabban cikázó halakat is el tudják ragadni. A magasban hatalmas albatroszok¹ lebegtek három méter széles szárnyaikkal, hogy egyszerre csak lecsapjanak az óceán szőnyegére, s csőrüket a vízbe merve ragadják ki táplálékukat.

Ez a végtelen változatosság csodálatos, meg-megújuló színjáték volt annak a számára, aki élvezni tudja a természet lépten-nyomon feltáruló titkos világát.

Ezen a napon Weldonné éppen a hajó fedélzetén sétált, amikor különös jelenség vonta magára figyelmét. A tenger vize hirtelen vörhenyes lett, mintha vérrel színezték volna, s a tengernek ez a furcsa árnyalata egészen a látóhatár széléig tartott.

Dick Jackkel éppen akkor ért oda Weldonnéhoz.

– Nézd már, Dick - mondta az asszony -, ezt a különös vörös színt az óceánban... talán valami tengeri fű okozza a változást.

– Nem, asszonyom, nem növény... milliárd apró élőlény... héjas állatkák, melyek a víz óriásemlőseinek szolgálnak táplálékul. Nemhiába nevezik a halászok őket „bálnaeledel”-nek.

– Nézd csak - gyönyörködött Weldonné -, hiszen ezek nagyon aprók lehetnek; valósággal olyanok, mint a tenger férgei... Talán Benedek bácsi szedhetne belőlük gyűjteménye számára.

Át is szólt hozzá:

– Benedek bácsi...

Benedek bácsi egyszeriben ott termett, Hull kapitány is követte.

– Nézze csak, milyen különös ez a vörös szőnyeg... kinyúlik addig, amíg csak ellát a szem.

– Ejnye... ejnye - jegyezte meg Hull -, ez aztán a cetfalat! Ez ám a csodálatos alkalom, Benedek úr, a parányi héjasok tanulmányozására!

– Mi közöm hozzájuk? - felelte a tudós.

– Hogy mondhat ilyet?! - kiáltotta a kapitány. - Hiszen ezek a parányi állatok ama hat alosztály egyikéhez tartoznak, amely...

– Ugyan, ugyan! - vágott szavába a szenvedélyes bogarász, miközben a fejét csóválta.

– Ön olyan egykedvűen fogadja ezt, mintha nem is volna vérbeli bogarász - jegyezte meg a kapitány.

– Igen... igen, bogarász vagyok, uram, de ne feledje el, hogy elsősorban azért a hatlábúakkal foglalkozom...

– Hát akkor ezek a kis héjasok nem érdeklik önt; bezzeg annál inkább lekötnék egy cet figyelmét. Ez lenne csak az ínyencfalat. Tudja, asszonyom, mikor a halászati évadban vadászterületükön ilyen vörhenyes padhoz közeledünk, akkor mi, öreg bálnavadászok már készítjük is a szigonyt² és a köteleket. Mert bizonyosak lehetünk abban, hogy a zsákmány nem várat sokáig magára.

– Hogy lehet - kíváncsiskodott Jack -, hogy akkora óriási állatok ilyen parányokkal táplálkoznak?

– Hát, fiacskám - magyarázta a parancsnok -, ez úgy van, hogy a legkisebb búzaszemből is kitűnő ételt lehet készíteni... Ha a természet úgy akarja, mindennek megvan a célja. Ha egy bálna beleúszik a vörös áradatba - egyszerre kész a levese, nem kell mást csinálnia, csak kitátania óriási száját: milliárdszámra özönlik be rajta e kis lények egész áradata. A cet szájpadlása olyan, mint valami szűrőszerkezet... vagy mint a halászok hálója: a héjasok nem szabadulhatnak ki belőle, leömlenek a bálna gyomrába... éppen úgy, mint ahogy te lenyeled a levest.

– De arra is gondolj, Jack - nevetett Dick -, hogy a bálna nem töri fel mindegyik kis jószág héját, mint te a tengeri rákokat.

– Még csak azt kell hozzátennem - fejezte be Hull -, hogy ilyenkor, amikor a vörös szőnyeg közt úszik a bálna, a legkönnyebb észrevétlenül megközelíteni, annyira elmerül a táplálkozás gyönyörűségében. Ilyenkor lehet a legbiztosabban belevágni a szigonyt.

Ebben a pillanatban - mintha csak a sors igazat akart volna adni Hull kapitánynak - a figyelő matróz éles hangja belehasított a csendbe:

– Balra cet a látóhatáron!

Hull egyszerre felugrott ülőhelyéről.

– Cet! - kiáltotta.

Mintha lángot vetett volna hirtelen vadászösztöne, úgy kapaszkodott fel a híd szélső peremére.

Természetes, hogy Weldonné, Dick, a kisfiú, sőt Benedek bácsi is utána siettek.

Valóban, talán hétmérföldnyire hatalmas légbuborékok árulták el az óriásemlős útját a vöröslő vízszőnyegben. Kipróbált bálnavadászok most az egyszer igazán nem tévedhettek. A távolság egyelőre még túl nagy volt ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a tengeri emlős közelebbi válfaját. Mert hát éppen elég sokféle található belőlük.

Talán egyike lesz azoknak a magános óriásemlősöknek, melyeket olyan szívesen ejtenek el a sarkköri vadászok, különösen északon. Nyolcvan lábnyira is megnőnek ezek, bár átlagban inkább hatvan láb hosszúak, s vastag zsírrétegük száz hordó olajjal gazdagíthatja a vadászzsákmányt.

De éppen úgy lehetne talán olyan fajta, amelyet tengerésznyelven hump-back*nek mondanak. Szárnyakhoz hasonló uszonya kiérdemelhetné bármelyik rovartanász érdeklődését. De az sincs kizárva, hogy a vörös szőnyegben fin-back úszik, melyet néha *jubarte-nek is neveznek a vadászok, s mely hosszúság tekintetében olykor megközelíti a tulajdonképpeni cethalat.

Hull kapitány és társai még nem tudták eldönteni, hová sorozzák közeledő zsákmányukat, bár inkább a vadászszenvedély, mint az elragadtatás uralkodott most rajtuk.

Mint ahogy egy órás nem tud ellenállni a vágynak, hogy az álló szerkezetet elindítsa, éppen úgy a bálnavadász természetrajzához tartozik, hogy heves izgalomba jön, mihelyt cet bukkan fel a látóhatáron, s mi sem sürgősebb számára, mint hogy zsákmányul ejtse azt.

A nagyvadra vadászók - úgy mondják - még sóvárabbak a zsákmányra, mint a mindennapi puskás. Minél hatalmasabb az állat, annál lázasabban csap fel a szenvedély. Mit érezhetnek akkor valójában az elefántvadászok s a cetűzők? Mindehhez hozzájárult, hogy a legénység kedélye eddig nyomott volt: félig üres hordókkal hajóztak a tengeren hazafelé.

Ezalatt a parancsnok igyekezett, hogy felkutassa a jelzett vadat. Ekkora távolságból ugyan alig lehet valamit látni, a bálnavadász gyakorlott szeme, azonban mégis mindig észrevesz egy-egy lényegesebb részletet.

A szökellő víztoronyból, melyet az óriás emlős gőzzel keverten lövell fel³, az olyan gondos megfigyelő, mint amilyen Hull is volt, többféle megállapítást tud már tenni a bálna fajtájára vonatkozóan.

– Nem hiszem, hogy északi-tengeri magános bálna - mondta a kapitány -, mert akkor a vízoszlop vékonyabb, de magasabb lenne... ha pedig a sugár olyan sustorgó hangot adna, mintha tűz csapna ki, akkor az állat valószínűleg a hump-backek válfajához tartoznék... De bárhogyan hegyezem is a fülemet, nem hallok semmi különös zajt. Mondd csak, Dick - fordult a hajósinashoz -, mi a te véleményed az állatról?

– Ha szabad valamit mondanom, kapitány úr, akkor azt hiszem, hogy jubarte-tel van dolgunk. Tessék csak nézni, milyen hevesen, mennyi erővel lövelli ki orrából a vízoszlopot. Ez arra enged következtetni, hogy ebben a folyadékban több a víz, mint a lecsapódó gőz... s legalábbis úgy láttam eddig, hogy ez egyik jellegzetes vonása a fecskendező fürtfogú jubarte-nek.

– Igazad van, Dick, most már én sem kételkedem - válaszolta a kapitány -, bizonyos, hogy a vörös rétegben jubarte úszik.

– Ó, milyen szép! - lelkesedett a kis Jack.

– Bizony, szép, kisfiam, és még érdekesebb, ha arra gondolunk, hogy ez a szörnyeteg milyen nyugodtan reggelizik, hiszen nem is sejti, hogy bálnavadászok leselkednek rá.

– Ha szabad megállapítanom, azt hiszem, óriási méretű állattal van dolgunk - jegyezte meg Dick Sand.

– Egészen bizonyos - helyeselt Hull vadászizgalmában -, legalább hetven lábra teszem...

– Ha így van - szólt közbe a vitorlamester -, akkor ebből a fajtából fél tucat éppen elég lenne hozzá, hogy üres hordóinkat megtöltsük.

– Hát bizony, akkor nem is lenne semmi baj - sóhajtott Hull, majd felkúszott a homlokárbocra, hogy minél jobban szemügyre vehesse gyanútlan zsákmányát.

– Ezzel a kis jószággal - folytatta a vitorlamester - egy-két órán belül jó részét pótolhatjuk annak, ami a hordóinkból hiányzik.

– Igen... igen... bizonyosan - mormolta Hull kapitány.

– Nem kétséges - tette hozzá Dick -, de azért nem egészen veszélytelen egy ilyen fürtfogúval kikezdeni.

– Hát hogy őszinte legyek - szólt a kapitány -, nehéz játék... nagyon nehéz. Az ilyen fajtának erős a farka... veszélyes megközelíteni. A legerősebb dereglyét is felboríthatja egyetlen csapással... De hát... ha sikerül, megéri a fáradságot.

– Hát az biztos - mondta rá a vitorlamester -, egy ilyen szép példány minden pénzt megér...

– Meg ám! - visszhangzott a másik matróz szájából.

– Nagy kár lenne, ha nem üdvözölnénk őt kellő tisztelettel.

Látszott, hogy a derék tengerészek valósággal újjáéledtek, mihelyt megpillantották a cethalat, Hatalmas olajszállítmány úszott a szemük előtt. Ha valaki kihallgatta volna most a beszélgetésüket, nyugodtan hihette volna, hogy a *Pilgrim*nek most sincs más dolga, mint hogy megtöltse olajjal az üres hordókat.

Néhány matróz felkúszott az előárboc kötélzetére, s gyönyörűségében nem tudott hová lenni. Hull kapitány a körmét rágta izgalmában. Szinte megmagyarázhatatlannak tűnő feszültség ejtette hatalmába a Pilgrim egész kis úszó világát.

– Anyu... anyu... - kiabált Jack -, úgy szeretném látni, hogyan vadásszák a bálnát! Meg szeretném nézni, milyen!

– Látni kívánnád, kisfiam? - kérdezte a kapitány. S mintha hirtelen elhatározással most engedett volna csak a benne égő visszatarthatatlan vágynak, felkiáltott: - Tulajdonképpen miért ne mehetnénk neki, fiúk?! Bizonyos, hogy hiányzanak fedélzetünkről a vadászok, egyedül vagyunk, mi, a törzslegénység... De talán...

– Persze hogy elegendően vagyunk! - kiáltották egyszerre a tengerészek.

– Nem először történik meg, hogy magam leszek a szigonykezelő - jegyezte meg a kapitány -, aztán majd elválik, tudok-e még bálnára vadászni.

– Hurrá... hurrá... hurrá! - visszhangzott a fedélzeten.