A hajóroncs

Dick kiáltására egyszerre talpra ugrott a hajó egész legénysége, azok is a fedélzetre siettek persze, akik nem voltak szolgálatban. Hull kapitány kabinjából szaladt a hajó orrához.

Weldonné, Nan, sőt még az egykedvű Benedek bácsi is a párkányra könyökölt, hogy megszemlélje a váratlan eseményt. Csak Negoro maradt a konyhában, mint akit ez a találkozás a legkevésbé sem érdekel.

Mindnyájan izgalommal lesték a mintegy három mérföldről közeledő roncshajót.

– Talán valami elhagyott tutaj - találgatta az egyik matróz, mire Weldonnénak hirtelen eszébe jutott, hogy akkor a tutajon hajótöröttek is lehetnek.

– Mindjárt megtudjuk - csendesítette a vitázókat Hull kapitány. - De az a roncs aligha tutaj, inkább oldalára dőlt hajótest.

– Talán inkább egy cet - elegyedett a beszédbe Benedek bácsi.

– Na, azt nem gondolnám - jegyezte meg Dick.

– Mi a te véleményed? - kérdezte tőle Weldonné.

– Úgy hiszem, asszonyom, mint Hull kapitány, hogy oldalára fordult hajó... Látja, hogy csillog a rézverete a napfényben?

– Valóban, igazad van - jegyezte meg Hull, majd parancsot adott a kormányosnak: - Szélirányba, Bolton, a hajóroncs felé!

– Igen, uram - válaszolt a kormányos.

– Önök tévednek, mégiscsak óriásemlős lesz - erősködött Benedek bácsi.

– Akkor új fajtát fedeztünk fel, rézből való cethalat!

– Mindenesetre, kedves Benedek - fordult rokonához Weldonné -, nyilván maga is azon a véleményen van, hogy ez a cet már nem él, mert az az egy biztos, hogy nem mozdul.

– Hát bizony, kedves rokon - válaszolt a nyakas Benedek bácsi -, nem az első eset lenne, hogy valaki habok tetején alvó bálnával találkozik.

– Ilyesmi előfordul - vetette közbe Hull kapitány -, de itt most nem cetről, hanem hajóról van szó.

– Na, majd meglátjuk - vetette oda Benedek bácsi, aki egyébként az északi- és déli-sarki tengerek minden bálnájáért sem adott volna oda egyetlen ritkább rovart sem.

– Bolton, kormányozz... ügyesen kormányozz! - kiáltott fel most újból Hull kapitány. - Nehogy nekividd a hajót! Jó kábelhossznyira¹ fuss el mellette! Mi ugyan nem sok kárt tehetünk benne, de magunk megszenvedhetjük a kárát. Eszem ágában sincs a Pilgrim oldalát kockáztatni. Fordulj egy kicsit széliránt, Bolton...

A Pilgrim orra, mely máris a hajótest felé irányult, most a kormányrúd enyhe hajlására elfordult. A brick-goëlette még egymérföldnyire lehetett a felfordult hajótesttől. A matrózok sóvár szemmel nézték a roncsot. Talán valamilyen értékes rakományt rejt még magában, melyet áthozhatnak a *Pilgrim*re. Közismert, hogy ilyen mentési munkálatok esetén az érték harmada a biztonságba helyezőt illeti - így hát abban az esetben, ha a hajórakományt nem érte kár, a hajólegénység bizony „jó fogást csinált”. Valami vigasztaló lenne legalább a rosszul sikerült halászat után.

Negyedóra: már csak félmérföldnyi a távolság. Már jól látni, valóban oldalára fordult hajó. Bal felől pereme a tengerbe merült, fedélzete annyira lejt, hogy aligha lehet megállni rajta. Itt-ott megvolt még kötélzetének és a főárboc tartóláncainak egy-egy maradványa. Vitorlázatából nem látszott semmi, és a vízből kiemelkedő oldalán, a víz színe felett óriási lyuk tátongott.

– Ez a hajó összeütközött! - kiáltotta Dick.

– Nem vitás - helyeselt Hull -, szinte csoda, hogy nem süllyedt el azonnal.

– Akkor talán legénységét felvette az a másik hajó, amelybe beleütközött - mondta Weldonné.

– Reméljük, de az is lehetséges, asszonyom - válaszolta Hull -, hogy saját csónakjaikon igyekeztek menekülni, minthogy a másik hajó odábbállt anélkül, hogy segített volna rajtuk. Sajnos, erre is van bőséges példa.

– De hát az ilyesmi, Hull kapitány, a legnagyobb szívtelenség!

– Márpedig elég ilyen esettel találkoztam magam is, asszonyom. Azért mégis úgy gondolom inkább, hogy a legénység elhagyta a hajót, mert egyetlen csónak sincs rajta... Valószínű, hogy megpróbáltak evezve menekülni, bár az óceán annyira széles itt, hogy alig lehetett reményük, hogy partot érjenek.

– Nem lehet-e, hogy mégis maradt valaki a roncson?

– Nem hiszem, asszonyom, hiszen akkor ő is látná a közeledésünket, és adna valami jelt. Na de mindjárt meglátjuk... Kormányozz csak féloldalt, Bolton! - kiáltotta Hull kapitány, s kezével jelezte az irányt.

Félmérföldnyire voltak a roncstól, és már egészen bizonyosra vették, hogy nincs rajta élet, amikor egyszerre csak Dick hirtelen mozdulatot tett, és csendre intett mindenkit:

– Figyeljenek csak... figyeljenek...

Mindenki elnémult.

– Ugatást hallok. - Dick erősen figyelt.

Valóban, a roncs mélyéből alig hallható, elhaló kutyaugatás ütötte meg a fülüket. Egy kutya... valószínűleg bezárva ott rekedt valamelyik helyiségben, ahonnan nem tud kijönni... De még semmit sem láthattak a félredőlt fedélzeten.

– Ha csak egy kutya, kapitány, akkor is meg kell menteni! - fordult Hullhoz Weldonné.

– Igen, igen - kiáltotta a kis Jack -, meg fogjuk menteni! És majd adok enni neki... Hogy fog ez az állat szeretni bennünket... anyu, megyek, keresek neki egy darab cukrot!

– Maradj csak, kisfiam - mondta Weldonné mosolyogva -, hiszen ez a szegény állat olyan éhes, hogy majdnem belepusztul. Jókora pástétomdarab kell ennek inkább, mint a te cukrod.

– Hát akkor adják neki a levesemet - kiáltott fel a kis Jack -, nekem igazán nem kell!

Ebben a pillanatban már sokkal tisztábban hallatszott az ugatás. Még háromszáz láb²... egyszerre hatalmas testű kutya ugrott fel a roncs legmagasabb pontjára, és keservesebben ugatott, mint az előbb.

– Howik - szólt Hull -, dobjátok vízre a kis csónakot!

Jack átkiáltott a kutyához:

– Várj csak, várj csak... mindjárt jövünk...

Fél kábelhossznyira voltak körülbelül, amikor Hull, Dick és két matróz csónakba szállt.

A kutya szakadatlanul ugatott, s mintha függélyesen kapaszkodott volna a párkányra, ahonnan lecsúszhatik a fedélzetre... s furcsa, mintha nem is annyira a megmentők felé hangzott volna az ugatása, hanem inkább hívott volna valakit... utast vagy matrózt, aki talán be van börtönözve a hajó fenékbe.

– Talán mégis vannak itt élve maradt hajótöröttek - aggályoskodott Weldonné.

Ahogy a csónak a roncsot megkerülve közeledett, mintha a kutya magatartása is megváltozott volna: a kétségbeesett hangot most egyszerre dühödt ugatás váltotta fel.

– Mi baja lehet ennek a kutyának? - kérdezte a kapitány, míg ladikjával megközelíteni igyekezett a vízbe süllyedt parancsnoki hidat.

Amit nem vehetett észre sem Hull, sem a többiek, abban a pillanatban történt, amikor Negoro elhagyta a tűzhelyét, s csatlakozott útitársaihoz.

A kutya meglátta a portugált.

Talán ismerte a hajószakács az ebet? Hát ez nem nagyon valószínű.

Mindenesetre bizonyos, hogy amikor Negoro meglátta a roncs peremén ágaskodó ebet, hirtelen összevonta a szemöldökét, majd visszaballagott a konyhába.

Ezalatt a csónak elérte a roncs hátulját. Már olvasni tudták az egykori hajó nevét: Waldeck. Csak ez az egy szó, semmi más jel, mely kikötőjére, útirányára engedett volna következtetni. Ám a formájából, szerkezetéből Hull kapitány avatott szeme tüstént megállapította, hogy amerikai gyártmányú. Már csak a kiálló hajóorr maradt meg az ötszáz tonnás alkotmányból. A hajó elején a nagy rés elárulta, hol történt az összeütközés: öt-hat lábnyira tátongott a vízszint felett; ez magyarázta meg, miért nem süllyedt el a hajóroncs a betóduló víztől. A fedélzeten, melyet most már áttekinthettek, nem volt senki. A kutya most a fedélzeti lejáró szélére csúszott vissza, hol a csónakban ülők felé ugatott, hol lefelé, a mélységbe.

– Talán nem az egyetlen utas itt ez az állat - jegyezte meg Dick.

– Magam is úgy hiszem - erősítette meg a kapitány.

A csónak végigsiklott a hajó felfordult feneke mentén; látták, ha erősebb hullámverés jön, a betóduló habok pár perc alatt végleg elmeríthetik mindazt, ami a *Waldeck*ből még megmaradt.

Tört árbocdarabok, vitorlafoszlányok mutatták az összeütközés hevességét, de ugyanakkor azt is elárulták, hogy néhány napnak kellett már eltelnie a katasztrófa óta.

– Ha valamelyik szerencsétlen túl is élte az összeütközést, már rég elpusztult éhen vagy szomjan - jegyezte meg a kapitány. - Legfeljebb hullákat találhatunk.

– Nem... az nem lehet - kiáltotta Dick -, akkor a kutya másképp ugatna! Vannak ott élőlények.

Ebben a pillanatban az eb vízbe vetette magát, s lihegve, kimerülten kezdett úszni a csónakban ülők felé.

Mikor kihúzták, nem a kenyérdarab után kapott először, melyet Dick vett ki számára a zsebéből, hanem mohón kezdte szürcsölni a csónak alján egy kis szilkében talált édesvizet.

– A szegény jószág majdnem meghalt a szomjúságtól! - kiáltotta Dick.

Most a csónak, hogy megkeressék a roncs megközelítésére alkalmas helyet, néhány evezőcsapással eltávolodott a roncstól. A kutya azt hitte, hogy magára akarják hagyni a parányi úszó szigetet, mert hirtelen belekapott Dick kabátjába, és olyan keservesen kezdett vonítani, mintha segítségért könyörögne.

Meg kellett érteniük. Olyan tisztán, világosan fejezte ki magát, mintha emberi értelem szólt volna belőle. A csónak a horgonyoszlophoz közeledett. Itt a matrózok megrögzítették a csónakot, Hull és Dick mászni kezdett, a kutya viszont a csónak pereméről egyenest felkapaszkodott a két árboc közötti réshez. Ez volt az a nyílás, melyen át a két férfi leereszkedhetett a hajóűrbe.

A hajóűr félig már tele volt vízzel, nem láttak sehol semmi árut, csupán valami homokféle volt beszórva hajótehernek - ez tartotta egyensúlyban a roncsot a víz felszínén. Úgy látszott, nincs itt már senki és semmi, amit meg lehetne menteni.

– Itt bizony nincsen senki - mondta Hull.

– Senki - válaszolta a hajósinas, miközben a nyílás elejéig hatolt.

A kutya azonban nem hagyta abba az ugatást, mintha egyre kétségbeesettebben akarná felhívni valamire a kapitány figyelmét.

– Másszunk hát fel - mondta Hull az inasnak.

Fenn voltak a hídroncson, s akkor megindultak az eb nyomában az eddig megközelíthetetlen fenékdeszkázat felé. Öt embertest! - bizonyosan öt hulla - hevert a padozaton. A beszűrődő napfény foltjai elegendők voltak Hull kapitánynak, hogy megállapítsa róluk: mind az öten négerek.

Dick Sand egyiktől a másikig hajolt; úgy tetszett, mintha még lélegeznének.

– Gyertek azonnal a fedélzetre! - kiáltott Hull a csónakban várakozó matrózoknak.

Azok ketten felkapaszkodtak, és segítettek kivontatni az öt testet a belső hajóüregből. Ez persze nem ment valami könnyen, de pár perc múlva mégis a csónak fenekén feküdt mind az öt néger. Az öntudat legkisebb jelét sem lehetett azonban észrevenni rajtuk. De talán néhány csepp pálinka vagy inkább friss víz még életre térítheti őket.

A Pilgrim félcsomónyi³ távolságban vesztegelt, így rövidesen mind az öt fekete test ott pihent a bálnavadászhajó fedélzetén. Persze a kutya is a nyomukban.

– Jaj, a szerencsétlenek - sajnálkozott Weldonné -, nem csoda, ha nem élnek!

– De élnek, asszonyom - mondta a hajósinas -, és meg fogjuk menteni őket, egészen bizonyosan...

– Vajon mi történt velük tulajdonképpen? - kíváncsiskodott Benedek bácsi.

– Várjuk meg, amíg beszélni tudnak - szólt a kapitány -, majd elmondják ők maguk a történetüket... Mindenekelőtt rummal kevert vizet kell a szájukba erőltetnünk. - Megfordult. - Negoro!

A kutya egyszerre újból dühösen csaholni kezdett; a szakács nem mutatkozott.

– Negoro! - ismételte Hull kapitány.

A kutya üvöltött dühében. Ekkor lépett elő Negoro.

Mihelyt az állat meglátta, nekiugrott, s a torkába akart harapni. A szakács félrelökte, mire a matrózok megfékezték a dühödt állatot.

– Talán ismeri ezt a kutyát? - kérdezte a kapitány.

– Én? Soha életemben nem láttam - válaszolta Negoro.

„Milyen különös ez az egész” - gondolta Dick.