A hat kiválasztott

Másnap Chicago lakosai visszazökkentek életük régi kerékvágásába. A különböző kerületek újra felöltötték szokványos hétköznapi arculatukat. Az utcákon meg a sugárutakon ugyan tekintélyes forgalom zajlott, ám ez persze csak holmi kis sürgés-forgásnak látszott a tegnapi népcsődülethez képest! Mindazonáltal az elhunyt milliomos végrendelete az elkövetkező napokban is rendületlenül tovább foglalkoztatta a közvéleményt. Hiszen ki tudja, minő meglepetés vár még a világra a Különcök Klubja néhai érdemes tagjának akaratából?

A sok százezer ember kíváncsiságát tüstént kielégíthették volna, ha Mr. Thornbrock közjegyző nyilvánosság elé tárja a végrendeletet, s az újságok nyomban közzéteszik, ám erről amint tudjuk - szó sem lehetett, mert William J. Hypperbone határozottan kijelentette, hogy rejtélyes testamentumát április 15-én, déli tizenkét órakor szabad csak fölbontani, mégpedig az Auditorium óriási színháztermében - ennek a nézőterén ugyanis nyolcezer ember fért el... Tehát április 15-ig kellett a kíváncsiaknak türelemmel várakozniuk.

Addig is a sorshúzás által kijelölt hat szerencsés halandó került az elsődleges kíváncsiság középpontjába. A millió olvasó minden apró-cseprő részlet iránt érdeklődött, ami e hat boldog, sőt legeslegboldogabb lényre vonatkozott. A képeslapok munkatársai nyakra-főre siettek, hogy felvételeket készítsenek róluk, és hamarosan közöljék a fényképeket, mert Chicago minden lakosa, sőt az Egyesült Államok minden polgára is égett a vágytól, hogy megismerje őket. A napilapok tudósítói nyakukba vették Chicagót és fölhajszolták riportalanyaikat, betörtek, betolakodtak a „hatok” közül sorjában mindegyikhez, apróra kivallatták őket múltjuk, jelenük és jövőjük felől, majd érdekfeszítő cikkekben számoltak be lapjuk több százezer olvasójának nagy lelki épülésére.

A Chicago Mail munkatársa a Rudolph Street 73. számú házban lakó Hodge Urrican úrhoz kopogtatott be.

A fogadtatás egyáltalán nem hangzott valami barátságosan.

– Mit keres maga nálam, he? - riadt az újságíróra nyersen az érdemes hajóskapitány. - Én nem tudok semmiről semmit! Ámbár ha tudnék, akkor sem árulnék el az úrnak egyetlen szót sem!... Odahívtak a temetésre... hát fölvonultam a menetben... Rajtam kívül még öten ballagtak a kocsi mellett... Nem ösmerem egyikőjüket sem!... Hm, nem csodálnám, ha közülünk egyik vagy másik igencsak pórul járna! He? Hogyan? Vagy úgy, az a William J. Hypperbone! Aha, értem, maga arról karattyol, aki ott feküdt a gyászbatár kárpitja mögött, és akit én reggeli nyolc órától esti nyolc óráig kísérgettem... Hát Isten legyen az ő lelkéhez irgalmas, ha gúnyt űzött belőlem... igenis belőlem, mert a többi öthöz az égvilágon semmi közöm nincsen...

– Ugyan már, Urrican úr, ne túlozzon! - vágott közbe a riporter, hogy gátat vessen a szóáradatnak. - Önnek bizonyára nem lesz oka arra, hogy megbánja, amiért közreműködött a temetésen! Hiszen ha jól meggondoljuk, annak az óriási vagyonnak a hatodrésze is igencsak csinos örökség!

– Hatodrésze... hatodrésze! - mennydörgött ádázul a kapitány. - S vajon ki biztosít engem arról, hogy valósággal megkapom azt a hatodrészt?

– Az Isten szerelmére, ne ordítson olyan hangosan!

– Én bizony már csak így bömbölök... Én nem tudok csöndesen motyogni! Az én természetem olyan, akár a tengeri vihar...

– Már megbocsásson, Urrican úr, most épp nem zúg semmilyen hurrikán, az égboltozat derült.

– Majd meglátjuk, uracskám! - üvöltötte az ingerlékeny amerikánus. - Nos, ha magának kedve szottyan, hogy rólam az újságba firkáljon valamit, hát, jól megrágja a tollszárat, amondó vagyok, mert aztán igencsak meggyűlik a baja Hodge Urrican kapitánnyal!

Hodge Urrican¹ urat, ezt a vén tengeri medvét, hat hónapja küldték nyugalomba - s ez fáj neki még most is! - pedig sorhajókapitányként derekasan szolgálta hazája haditengerészetét, farkasszemet nézett az ellenséges ágyúk torkolattüzével is meg az égiháború villámtüzével is. Ötvenkettedik évét ugyan betöltötte már, de szenvedélyessége még egészen fiatalos maradt. Ez a köpcös, széles vállú, villogó szemű, kecskeszakállú férfiú pillanatok alatt éktelen haragra gerjedt; soha életében nem tudott senkivel megférni, ha ellentmondtak neki, a füle hegye kipirult, a szeme tüstént vérben forgott, és akkor cserbenhagyta még az a parányi józan ész is, amely hatalmas, bár eléggé alacsony homlokú fejébe szorult. Arról, hogy emberi lény vele egy són és egy kenyéren megéljen, még álmodni sem lehetett; agglegényként morzsolgatta élete napjait, és nemcsak a közéletben, hanem a magánéletben is mindenki egykettőre kitért az útjából.

Így festett a „hatok” közül az egyik.

A Chicago Globe munkatársa a South Halsted Street 3997. számú házában Max Réal műtermének az ajtaján kopogtatott be - egy szerecsen fiú nyitotta ki az ajtót, a fiatal festőművész inasa.

– Hol a gazdád? - kérdezte az újságíró.

– Nem tudom.

– Mikor ment el hazulról?...

– Nem tudom.

– Mikor jön haza?

– Nem tudom.

Csakugyan Tommy, az inas mindezt nem tudta, mert Max Réal már hajnalok hajnalán fölkelt, az édesen alvó fiút azonban hagyta, hadd szenderegjen tovább, sajnálta volna fölébreszteni szegényt.

A hírlapíró persze nem érte be ezzel a sovány beszámolóval, és módját ejtette annak, hogy Max Réalról sok mindent megtudjon, úgyhogy már az esti lap részletesen megismertette az olvasókat a „hatok” közül a második kiválasztottal.

Max Réal tájképeit Amerikában már igen jól megfizették, és a fiatalemberre kétségkívül szép jövő várt.

Chicagóban született, bár eredetileg, mint a neve is mutatja, francia családból származott, szülei a Québec nevezetű kanadai városból kerültek Chicagóba. Édesanyja még most is ott lakott, s éppen ez idő tájt készülődött, hogy átköltözzék fiához.

Max Réal végtelenül szerette az édesanyját. Kitűnő megjelenésű, okos és előkelő fiatal férfi külseje is francia eredetéről tanúskodott, karcsú, középtermetűnél magasabb alakjával, barna hajával és hegyesre nyírott szakállával, szelíd, kifejező kék szemével, mosolygó szájával. Egész lényéből valamilyen természetes könnyedség, életerő és veleszületett vidámság áradt.

Mihelyt tehetségének tudatára jutott, s egy-két festménye némi feltűnést keltett, Québecből átköltözött Illinois fővárosába, Chicagóba. Édesapja, a már régebben elhunyt katonatiszt igen szerény kis vagyont hagyott özvegyére, és ha Max Réal arra törekedett, hogy anyagi javakat szerezzen, főleg azért tette, mert édesanyjának akarta kényelmessé varázsolni az életet.

A Chicago Globe munkatársa tehát nem esett kétségbe, amiért Max Réalt nem találta otthon. Majd eljön holnap, s ha előbb nem, április 15-én bizonyára jelentkezni fog, hogy a híres végrendeletet meghallgassa az Auditorium színháztermében.

Bezzeg több szerencsével járt a Daily News Record munkatársa, aki a Milwaukee Avenue 213. számú házában lakó Harris T. Kymbale urat nem is a lakásán kereste föl, hanem a szerkesztőségben, mert tudvalevőleg Kymbale maga is újságíró volt, a népszerű Tribune hírrovatának a vezetője.

A harminchét éves, mokány, széles vállú, rokonszenves arcú, mozgékony, beszédes, finom szaglású és roppant éles fülű ember mindent látott, hallott, megszimatolt, megsejtett, kifürkészett, és nyomban ki is tálalt. Telivér amerikai újságíró létére pompás fickónak ismerték a kollégái, és ezért nem csoda, hogy örültek, amikor megtudták, hogy ő is a „hatok”, azaz a szerencsés kiválasztottak közé került.

Tőle nem is kellett semmit kérdezni, beszélt ő a maga jószántából is eleget, ha akadt, aki hallgassa:

– Úgy van, barátaim, én vagyok az a bizonyos Harris T. Kymbale, aki a „hatok” társaságába jutottam, én bizony, és senki más... Láttátok, hogy tegnap komoly méltósággal tartottam kezemben a virágfüzért, és ott lépkedtem a gyászkocsi mellett... A tömeg tapsa, nevetése, jókedve egy percig sem tudta velem elfeledtetni, hogy koporsót kísérek, melyben a megboldogult pihen... Tudjátok-e, mit gondoltam akkor magamban?... Az járt a fejemben: hátha ez a derék Hypperbone meg sem halt... hátha fölnyitná a szemét,... ha fölülne!... Szó sincs róla, hogy ilyesmi megtörténhessék, de ugyebár ötletnek nem is rossz, és én semmi szín alatt nem vettem volna zokon, ha mint valami újdonsült Lázár, egyszer csak hipp-hopp föltámadt volna, és kilép a koporsójából...

Ilyenformán csevegett Harris T. Kymbale, a többiek tátott szájjal hallgatták.

– Nem sejted, hogy mit fogunk megtudni április 15-én? - firtatták a munkatársai.

– Nos hát, az fog történni, hogy Thornbrock pontban tizenkét órakor felbontja a végrendeletet...

– Te úgy hiszed, hogy a hat sorshúzás által kijelölt kísérő lesz az általános örökös?

– Természetesen... különben mi célja lett volna William J. Hypperbone úrnak azzal, hogy meghívott a temetésére?...

– Hát, tudja a manó...

– No még csak az kellene, hogy kártérítés nélkül maradjunk!... Képzeljétek csak el... tizenegy óra hosszáig talpon állani és halottat kísérni!

– Nem föltételezed, hogy a végrendeletben holmi furcsa kívánságok is lesznek?

– Valószínűleg lesznek... s ez adja meg majd az ügy igazi eredetiségét... Nos, ha olyasvalamit óhajt, amit meg lehet tenni, megtesszük; ha képtelenséget kíván, faképnél hagyjuk. Bármi történjék is, pajtások, arról meg lehettek győződve, hogy Harris T. Kymbale tudja, mi a kötelessége, s abból egy mákszemnyit sem enged.

Bizonyára nem, az újságírók becsülete is megkívánná tőle, de különben is, aki Harris T. Kymbale urat, a Tribune krónikarovatának vezetőjét ismeri, bízvást a tűzbe teheti érte a kezét. Amit a végrendelkező áhít, megcselekszi, és ha William H. Hypperbone a Holdba küldi őt, hát valahogy majd szerét ejti annak is, és addig meg sem áll, míg oda nem jut.

Milyen más figura a „hatok” közül a negyedik, akit a Staats Zeitung munkatársa vállalt magára, s akit Hermann Titburynak hívnak! A Robey Street 77. számú házában lakott ez az illető.

Az ajtó csak hosszas csengetés, dörömbölés után tárult föl, és fésületlen, lompos nőszemély jelent meg a nyílásban...

– Titbury urat itthon találhatom?

– Itthon - dünnyögte kelletlenül a cseléd.

– Beszélhetnék vele?

– Azt előbb meg kell tudakolnom Mrs. Titburytől...

Nos, el kell árulnunk, hogy Hermann Titbury úrnak hitvese is van, aki ötvenkét éves, tehát éppen két esztendővel öregebb, mint a férje. És a ház úrnője ezt izente a szurtos szolgálóval:

– Titbury úr nem kíván találkozni senkivel sem, és nagyon csodálkozik, amiért zaklatni merészelik!

Az egyébként igencsak találékony, sőt fuzsitos újságírót e zordon üzenet hallatára cserben hagyta minden tudománya. Így Titbury úrról nem is tudott meg semmit, még annyit sem, amennyit mi most olvasóinkkal tájékoztatás céljából közlünk:

Hermann Titbury és a felesége, Kate igen sok mindenben hasonlítottak egymásra. Igazán kevés ilyen mérhetetlenül fösvény, rideg szívű, érzéketlen, mogorva házaspár járt-kelt ez idő tájt e földi lét siralomvölgyében. A bölcs Gondviselés nagy jót cselekedett, amikor egymás mellé rendelte őket. Gazdagságukat - mert hiszen fölvetette őket a pénz! - sem üzleti, sem ipari úton nem szerezték, hanem a legpiszkosabb uzsorából. Olyan emberek bőrét nyúzták le, akik már senki máshoz nem fordulhattak kölcsönért. A kurta és köpcös férfiú haja és szakálla égővörös színben pompázott, s e rőt hajzat kedves élete párját külsőleg is hasonlóvá tette hozzá. Betegségről, doktorról, patikáról - efféle kamatot nem hajtó pénzelhelyezésről - nem tudtak s nem is akartak tudni semmit. Még a gyomrukat is úgy rendezték be, hogy lehetőleg ne fogyasszon sokat, a cselédjüket is aszerint választották meg, vajon sokat eszik-e vagy keveset. Ilyenképpen jóformán nem is került pénzbe a háztartásuk. Mióta az uzsoraüzlettől Mr. Titbury visszavonult, oldalbordája gazdasági főhatóságára bízta magát, s az érdemes vörös hölgy ugyancsak a fogához verte százszor is a garast, míg kiadott akár egyetlen petákot is.

Ablakukat vasrostély födte, akárcsak a szívüket is; házuk küszöbén idegen nem lépett át soha, nem akadt egyetlenegy barátjuk sem, egyetlen rokonukkal sem tartottak atyafiságos kapcsolatot. Elképzelhetjük, milyen magasra csapott e zsugori pár öröme, midőn a Tribune április 1-én megjelent számában olvasták a Hermann Titbury nevet! A nagy örömet azonban megkeserítette az a tudat, hogy rajta kívül még öten vannak, akik az óriási vagyonból részt követelhetnek. Az uzsorás Titbury micsoda gyűlölködő pillantásokat vethetett Hodge Urrican kapitányra, és a szilaj tengeri farkas milyen irigyen méregethette a fukar konclesőt!

Ilyen szeszélyes a sors! Íme, kijelöl ilyen pénzfenevadat örökösnek, és érdektársává teszi jóravaló, rokonszenves embereknek.

A temetés után következő napon hajnali öt órakor elment hazulról a Titbury házaspár, az Oakswoods temető őrét fölverték az ágyból és megkérdezték tőle:

– Nem történt semmi az éjjel?...

– Nem! - felelte álmosan az őr.

– Tehát... igazán meghalt?

– Annyira meghalt, hogy önök nyugodtan alhatnak! - válaszolt szolgálatkészen a derék ember, abban a reményben, hogy némi kis borravaló üti a markát ezért a jó hírért. No hiszen, várhatta.

És ezután Titburyék minden áldott nap útra keltek, hogy megbizonyosodjanak: vajon igazán halott-e William J. Hypperbone.

A Freie Presse két munkatársa a Columet Street 7. számú házát kereste föl. Ebben a városrészben túlnyomórészt iparosok, kiskereskedők laktak. Ez a ház voltaképpen nem is Tom Crabbe tulajdona volt, akivel a tudósítók beszélni szándékoztak, hanem az edzőjéé, aki a John Milner névre hallgatott.

Tom Crabbe, a hat jelölt közül az ötödik, az idő tájt már az ökölvívó sport leghíresebb bajnokai közé tartozott az Újvilágban; a legnagyobb öklözőkkel is állta a versenyt, legyőzte kiütéssel a népszerű Bob Fitzsimmonst, aki viszont a nem kevésbé nevezetes James Corbettet küldte padlóra nemrégiben.

Az újságírók akadály nélkül bejutottak a házba, és Milner úr, ez az elképesztően sovány, kákabélű, átható tekintetű, hegyes orrú, majomképű úriember zsebre vágott kézzel fogadta őket.

– Mr. Crabbe?... - érdeklődtek a riporterek.

– Most reggelizik - felelte kappanhangon Mr. Milner. - A sajtó képviselőinek azonban bármikor örömest rendelkezésére állunk.

És valóban, Tom Crabbe javában kétpofára tömte a fejét az asztal mellett. Észre sem vette, hogy látogatói érkeztek. John Milner azonban szívesen nyilatkozott helyette is, részletesen elmondott a jövevényeknek mindent, ami Tom Crabbéra vonatkozólag érdekelte őket.

Az irtózatos húskolosszus az ebédlőben éppen akkor nyelte le a hatodik füstölt ürücombot, a hatodik karéj vajas kenyeret, a hatodik korsó sört; és időnként rápislantott a teáskannára is, hogy a hatodik ibrik teával locsolja meg a torkát, minekutána bekebelezte a hatodik pohár whiskyt is. Ezt a gigászi villásreggelijét hajnali hét órakor vette magához, és ötször ismételte meg naponta ezt a „kis falatozás”-t. A hatos szám, amint látjuk, igen gyakran fordul elő Tom Crabbe mindennapi étkezései alkalmával. Tom Crabbe, ez az igazi tagbaszakadt behemót, hat angol láb és tíz hüvelyk² magasra nőtt meg, egyik válla hegyétől a másikig három teljes lábat mértek; haját, ezt a durva fekete sertét Milner úr rendszeresen bőrig lenyíratta; szemével olyan mereven bámult, akár az ökör, alig mozgatta ujjnyi keskeny homloka alatt; a fülében függőt viselt, suta bajsza jól elfért húsos tülökorra és barlangnyílás átmérőjű szája közt. Hatalmas törzse úgy nyugodott két tuskó lábszárán, mint két vastag oszlopon. Szokatlan alkatú emberi teremtmény, álmélkodtak a hírlapírók.

Emberi teremtmény? Vajon helyes kifejezés ez? Ha azt mondanók effélére, hogy ember, sértéssel illetnénk az emberiséget, hiszen valósággal állatnak látszott Tom Crabbe, vagy valamilyen irtózatos szerkezetnek, melynek a gépésze a sovány, majomképű John Milner. Az Újvilág minden részében ismerték, mint páratlan ökölvívót, összes szellemi tevékenysége abból állott, hogy evett, ivott, bokszolt és aludt - ezenkívül semmit, de semmit sem tartott méltónak arra, hogy érdekelje őt.

Volt-e arról fogalma, hogy a „hatok” közé jutván, mi vár esetleg rá? Tudta-e, hogy miért kell részt vennie az ünnepélyes menetben? - Aligha. No de ott állt mellette az edzője - majdnem azt írtuk, hogy idomítója -, és Milner úr gondolkozott Tom Crabbe helyett is. Hihetőleg gondja lesz arra is, hogy az örökség, mely Tom Crabbéra vár, kárba ne vesszen. A tudósítók pontosan följegyeztek minden adatot: magasságát, súlyát, erejét - mégpedig dinamométerrel³ pontosan kiszámítva, mint a lóerejű gőzgépek esetében - beszámoltak róla, hogy harminc éves, hat hónapos és tizenhét napos, hogy apja mészáros volt az Armour cég vágóhídján, anyja pedig a Swansea-cirkuszvállalatnál női birkózó, erőművész és mutatványos.

– Nemigen szeret beszélni Crabbe úr - jegyezte meg az egyik újságíró.

– Csak ha muszáj! - felelte John Milner. - Miért is koptatná a nyelvét?

– Igaz... No de néha talán gondolkozik?

– Ugyan mire volna az jó?

– Semmire, Milner úr!

– Tom Crabbe nem egyéb, mint egy ököl... - magyarázta az edző -, egy összeszorított, roppant ököl... hatékonyan támad és eredményesen védekezik.

Mikor pedig az újságírók lefelé mentek a lépcsőn, az egyik odaszólt a másiknak:

– Barom!...

– Bizony, de még milyen - bólintott a másik. Megjegyzésük minden bizonnyal nem Milner úrra vonatkozott.

A „hat” kiválasztott közül már csak egy maradt hátra.

Lissy Wag a Sheridan Street 19. számú házában lakott, ebben a csupán tizenhét emeletes épületben, a kilencedik emeleten lévő kétszobás kis lakásban. Ide szokott hazatérni, ha a Marshall Field Áruházban végzett pénztárosi munkájával.

Lissy Wag köztiszteletben álló és eléggé jómódú családban látott napvilágot. Gondos nevelésben részesült, mint az amerikai leányok általában, ám amikor szülei meghaltak, a maga erejére támaszkodva kellett boldogulnia. Apja ugyanis egész vagyonát elvesztette valamilyen szerencsétlen biztosítóintézeti csőd következtében, s az árva leányra nem hagyhatott semmilyen örökséget.

Lissy Wag azonban sokkal erélyesebb, okosabb és életrevalóbb teremtés volt, semhogy kétségbeesett volna. Erős erkölcsi alapja lévén, bízott magában, és dolgozni kezdett. Apjának egyik barátja bejuttatta őt a Marshall Field óriási áruházába, s immár tizenöt hónapja ott tevékenykedik, becsületes munkával megkeresi a maga kenyerét.

A bájos ifjú hölgy nemrégiben múlt húszesztendős; törékeny alakja, szőke haja, kedves, barátságos arca, kék szeme, keresetlen s mégis előkelő viselkedése első pillantásra elárulta, hogy finomabb teremtés, mint kartársnői, akik szintén az áruházban találtak foglalkozást. Szerény igényei lévén beérte sorsával, mert vágyai nem szárnyaltak túlságosan magasra, és képzelhetjük, mennyire megijedt, amikor ott olvasta nevét ama „hat” kiválasztott közt, akiknek a temetésen meg kellett jelenniük. Eleinte határozottan vissza akarta utasítani a meghívást, mert idegenkedett attól a gondolattól, hogy mintegy kirakatba állítsák, s ezer meg ezer bámészkodó kíváncsi szeme szegeződjék rá. Valóban nagy lelki küzdelmébe került, míg elhatározta, hogy teljesíti az elhunyt kívánságát.

Az igazság kedvéért azt is meg kell mondanunk: Lissy Wag főként egyetlen barátnője, Jovita Foley unszolására és folytonos rábeszélésére határozta el, hogy elmegy a temetésre.

Ez a sem nem szép, sem nem csúnya, de rendkívül vidám, bohókás, eleven eszű leány már betöltötte huszonötödik életévét, és a leggyöngédebb barátsággal, csaknem testvéri szeretettel ragaszkodott Lissyhez.

Együtt laktak s együtt jártak dolgozni is, mert Jovita ugyanabban a nagy áruházban talált alkalmazást, mint elárusítónő. Ha az üzletet becsukták, együtt sétáltak haza, s egymás nélkül nagyon ritkán lehetett látni őket.

A tartózkodó, szemérmes Lissy természetesen tudni sem akart arról, hogy fogadja a Chicago Herald tudósítóját, aki a temetés után való nap bekopogtatott az ajtaján.

– Ments Isten! - mondta Jovitának, aki erre is rá akarta beszélni. - Előbb egy-két adat, aztán kérnek majd arcképet, közlik a lapokban, fölkeltik a kíváncsiságot, az ember még az utcán sem mehet végig nyugodtan. Nem, nem, senkit sem fogadok.

Az újságíró savanyú arccal kullogott vissza a szerkesztőségbe, a másnapra szánt feltűnést keltő cikk a tolla hegyére száradt.

Jovita Foley pedig így szólt, mikor az újságíró elment:

– Az ajtódat bezártad, de azért nem zárkózhatsz el egészen a közérdeklődéstől mégsem!... Istenem, ha én volnék a te helyedben, Lissy!... No de így sem engedem, hogy kiengedd a kezedből azt a csodálatos örökséget...

– Az örökséget? Jovita... hidd el, nem szívesen gondolok rá - felelte Lissy Wag. - Csöppet sem bánnám, ha az egész dolog csak tréfa lett volna, melyet a megboldogult kieszelt.

– Lárifári, nem lesz okod arra, hogy ne bánd, mert a vagyon...

– Mondd csak, hát anélkül nem vagyunk mi boldogok?

– Hiszen, ha én volnék a helyedben!...

– Miért, mit tennél?

– Először is megfelezném veled, Lissy...

– Aminthogy én is neked adnám a felét - vágta rá Lissy Wag, és elmosolyodott barátnője nagy lelkesedése láttán.

– Bárcsak már április 15-e volna!... Folyvást számolom az órákat, a perceket...

– Legalább a másodperceket szánd nekem!

– Hogy is lehet így tréfálkozni, amikor olyan fontos dologról van szó, mint az a sok millió dollár...

– Azaz millió unalmas mendemondáról, melyet az embereknek napról napra végig kell szenvednie...

Ilyen higgadtan vélekedett az ügyről Lissy Wag kisasszony. A tizenkét napi határidőt a többiek egyike-másika véghetetlenül hosszúnak és izgalmasnak találta, no de végre ez az idő is eltelt, és április 15-ére virradtak. A „hat” kiválasztott elvitte a megboldogult végső rendelkezéséhez híven a névjegyét a mauzóleumba, és rátette a koporsóra. A márványfedelet ráillesztették a koporsóra, és a furcsa halott többé nem fogadta senkinek a látogatását sem az Oakswoods temetőben.