Oakswoods

Chicago legnagyobb sírkertje, az Oakswoods hajdanában hatalmas tölgyerdő lehetett, sok évszázados fái még abból az időből valók; mióta körülkerítették s a halottak csöndes tanyájául jelölték ki, gyönyörű parkká változott.

A dúsgazdag amerikaiak temetőiben rendszerint művészi értékű mauzóleumok, szobrok, ékes sírkövek láthatók. Az Oakswoods temető síremlékei közül azonban egyik sem mérhető össze azzal, amelyet William J. Hypperbone még életében építtetett - önmagának.

Az amerikai és az angol temetők nem hangolják szomorú gondolatokra az ösvényeiken sétáló látogatókat. Amint említettük: igazi parkok, amelyekben árnyas fák, virághímes tarka gyepszőnyegek, csörgedező patakok üdítik fel az utcák kavargó forgatagától megfáradt pillantást, és szerte az ágakon csicsergő madarak éneke gyönyörködteti a betérőket. Itt még a halottak is zavartalanul élvezhetik legvégső nyugalmukat.

William J. Hypperbone nagyszerű mauzóleuma egy kisded tó partján állott, melynek vizében az angolszász ízlésű pompás épület képe megejtő szépséggel visszatükröződött.

A kései gót stílus ismertetőjegyeit viselő tornyos mauzóleum messziről nézve jobbadán holmi kápolnához hasonlított, tornyában bronzharang is lengedezett: ha megszólalt, csendülése elhallatszott a Michigan partjáig is.

A mauzóleum hossza százhúsz, szélessége hatvan méter; alapja, mint a gótikus templomoké általában, a latin kereszt; körös-körül kovácsolt alumíniumkerítés ékesítette, és közben-közben lámpaoszlopok is állottak, tetejükön pedig villanylámpák szórták tompán derengő fényüket. A kerítés kapujától árnyas fasor vitt az öt márványlépcsőhöz, amelyek a tágas teraszra vezettek. A mauzóleum ékítményes bronzajtaján belépve a pazar fényűzéssel fölszerelt előcsarnokban bársonypamlagok, tükrök, virágállványok, kínai porcelánvázákban illatos virágok fogadták a gyászolókat. A mennyezetről villanyvilágítással működő hétágú csillár csüngött alá. Az előcsarnok levegőjét központi fűtéssel tették téli időben is kellemessé, akárcsak a paloták előszobáiban.

Az építmény legtágasabb helyisége az a hatalmas kör alakú terem volt, amelynek pompázatos berendezése minden képzeletet fölülmúlt, rávallott nagypénzű tulajdonosára, aki még halála után is szemlátomást élvezni vagy fitogtatni kívánta káprázatos gazdagságát. A mennyezetet, a falakat híres művészek freskói díszítették, nagyobbrészt a tájképfestészet mesterművei, és a szemlélőt merőben más hangulatba terelték, mint a sírboltok komoly, sőt komor domborművei szokták. Itt is meg ott is faunok és nimfák bronzszobrocskái incselkedtek, a párkányzaton pedig arabeszkek futottak körbe - afféle dúsan mintázott, keleties cikornyák, amilyenek az Alhambrában¹ láthatók -, a süppedő drága, keleti szőnyegekkel, kényelmes, heverőkkel, dagadó párnájú támlásszékekkel teli roppant termet egyetlen óriási ívlámpás világította meg. A szőnyegek alól itt-ott előcsillámló mozaikpadló egymaga is valóságos műremeknek tetszett. A szeszélyesen szétszórt asztalkákon különféle lapok, folyóiratok hevertek, mint valamiféle klubhelyiségben, ahová a tagok olvasni és beszélgetni járnak. A terem egyik részében pazar étkezőasztal kínálkozott megrakva töméntelen sok csábító ínyencfalattal; csemegék, hidegsültek, sütemények, finom likőrök, híres márkájú pezsgők, méregdrága aszúborok vártak az illusztris vendégekre.

És e társalgó vagy fényes szalon kellős közepén hófehér márványkoporsó állott, oldalát csodálatos domborművek, művészi véső remekei ékesítették. Karos gyertyatartók sorakoztak a díszkoporsó körül - a fedelét még nem tették rá -, s ebben aludta örök álmát hófehér szatén szemfedő alatt William J. Hypperbone úr, a Különcök Klubjának törzstagja.

Nem hallgathatjuk el, hogy ezt a mauzóleumot igazán idejekorán elkészítette a megboldogult, és a sikeres pénzember minden héten kétszer ellátogatott ide barátaival, mégpedig kedden és pénteken. Néhány óráig itt tartózkodtak. Újságot olvastak, beszélgettek, a világ folyásáról elmélkedtek ezen a kényelmes és a nagyváros lármájától távoleső helyen.

Az inasok ezüst tálcákon hordták körül a villásreggelit vagy az uzsonnát, már aszerint, hogy délelőtt vagy délután gyűlt össze a kicsiny, de szerfölött válogatott társaság.

Mikor aztán megelégelték a mulatságot, a kerítés kapujánál várakozó hintók előrobogtak, és William J. Hypperbone és úri vendégei vagy haza, vagy a klubba siettek.

Idegen természetesen a mauzóleumba nem tehette be a lábát, ha a tulajdonos erre külön engedélyt nem adott.

William J. Hypperbone, mióta az üzleti világból visszavonult, csak a klubjába és a mauzóleumába járt el - nemde, már ez a körülmény egymagában is jogot adott neki arra, hogy a Különcök Klubjának tagja legyen?

Még csak az kellett volna, hogy mindama a furcsaságokat, amelyeket most jegyeztünk föl róla, még eredetibb ötlettel tetézze, és voltaképp ne is haljon meg, csak halottnak tetesse magát!... No de hát efelől nyugodtak lehettek mindazok, akik azt remélték, hogy az óriási vagyon hatodrésze csak reájuk vár, mert William J. Hypperbone valóban jobblétre szenderült - ha „jobb lét” az ő esetében egyáltalán elképzelhető -, és ha esetleg valaki még tamáskodott volna, imhol ország-világ rendelkezésére állt Friedrich Elbing porosz tudós különös eljárása, aki az általa feltalált sugár segítségével belevilágít a hulla testébe, fényképeket készít akár a legbensőbb szervekről is, és e felvételek napnál világosabban bizonyítják, hogy a halott él-e vagy csakugyan kimúlt ebből az árnyékvilágból.

E sugarak tanúságai szerint William J. Hypperbone a szó szoros értelmében visszaadta Teremtőjének a lelkét, s ezért holmi utólagos kihantolásra nyilván egyáltalában nem lészen szükség.

Öt óra negyvenöt perckor következett be az az esemény, midőn az első fejezetben apróra leírt temetési menet a mauzóleum kapuja előtt végre megállott. Az a roppant embersereglet, amely a voltaképpeni halottas felvonulást kísérte, kiszorult a temetőből: a mauzóleum középső termébe is csupán százan fértek be, azok, akiknek a végső tisztességadásnál hivatalból vagy a végrendelkező kívánsága szerint jelen kellett lenniük.

A kerítésen túl összetorlódott tengeráradata a kíváncsiaknak eleinte méltatlankodva ordítozott, bebocsáttatást követelt, de látván, hogy a nyilvános látványosságnak immár csakugyan vége szakadt, lassanként lecsöndesült, és elszéledt.

Ezalatt benn a mauzóleumban elkezdődött az egyházi szertartás. Bingham atya búcsúztatta el a megboldogultat, s az eddig oly vidám menet a koporsó körül komoly gyászgyülekezetté változott.

Midőn a pap szertartásos szavai elhangzottak, Chopin gyászindulója szólalt meg, ez a fenséges, komoly induló, mely oly erősen meghatja az emberi szívet.

A végtisztesség műsorának utolsó számaként ama halotti beszéd hangzott el, amelyet a megboldogult legbensőbb barátja, a Különcök Klubjának érdemes elnöke: Georges B. Higginbotham tartott. Odaállt a koporsó mellé, és röviden, de fölöttébb találó szavakkal mondta el a megboldogult élettörténetét:

– William J. Hypperbone huszonöt éves korában már dúskált a bőségben... igencsak értette a módját annak, miként kell a vagyont nemcsak szerezni, hanem a meglevőt megszázszorozni... Telkeket vásárolt, és ezerszeres áron adta el őket... Az Egyesült Államok leggazdagabb emberei közé jutott... részvényese lett a leghatalmasabb vasúttársaságoknak... üzleti számításai mindig beváltak, és busás nyereséget hoztak néki... gazdagságához mérten fejedelmi bőkezűséggel segített a szűkölködőkön... A Különcök Klubja oszlopos tagját vesztette el benne, midőn ötvenéves korában a világ megdöbbenésére hirtelen átszenderült az örökkévalóságba... Ámde szelleme él, s éppen akkor működik a legbámulatosabban, midőn a porhüvely visszatért a földbe!... Temetése a maga nemében páratlanul érdekes eseménnyé sikeredett, és végrendelete hihetőleg nemcsak az Egyesült Államokat, nemcsak Amerikát fogja bámulatba ejteni, hanem az egész művelt világot is...

Ezt mondta Georges B. Higginbotham, és e beszéd minden bizonnyal mélységesen meghatotta a gyászoló gyülekezetet. Ezután Händel Messiás című oratóriumának híres „Halleluja” tételére zendített rá a zenekar... és ezzel fejeződött be a kissé különös szertartás.

A katonaság fölsorakozott, és a trombita recsegő hangjára a mauzóleum melletti tavacska partjáról ezer meg ezer madár rebbent szárnyra... mintha az elhunytnak lelkét röpítenék föl a végtelen magasságba...

A hat kiválasztott, miután teljesítette kötelességét, elbúcsúzott a temetés főrendezőjétől; Georges B. Higginbotham pedig mindnyájukkal kezet szorított, és a klub nevében megköszönte, hogy William J. Hypperbone úrnak megadták a végtisztességet - ezzel valamennyien fölkerekedtek, hogy hazainduljanak - ám ekkor Mr. Thornbrock, a közjegyző odalépett a márványkoporsóhoz, zsebéből papírlapot húzott elő, és az alábbi nyilatkozatot olvasta föl:

– Kívánom, hogy koporsóm még tizenkét napig nyitva álljon, s e határidő leteltével a sorshúzás által kijelölt hat egyén, kik hűlt tetememet a temetőbe kísérték, jöjjenek el ide a tizenkettedik nap reggelén, és, koporsómra tegyék le a névjegyüket. Akkor a koporsó kőfedelét illesszék a helyére, Mr. Thornbrock közjegyző pedig déli tizenkét órakor az Auditorium nagytermében olvassa föl végrendeletemet, melyet az ő kezébe tettem le. William J. Hypperbone.

Igazán furcsa egy ember lehetett az, akinek ilyen az utolsó akarata; és ki tudja, mi van még a végrendeletében!...

A gyülekezet eloszlott, a sírbolt őre becsukta a mauzóleum ajtaját, aztán a kerítés kapuját is. Nyolc óra felé járt az idő. Az égboltozaton millió meg millió csillag ragyogott, szelíd fényük rátűzött a mauzóleum melletti kicsiny tó tükrére, és tündöklő versenyre kelt a mauzóleum kerítésének lámpaoszlopain kigyúlt villanyvilágítás hivalkodó sugaraival.

A kíváncsiskodók tömegének egy-egy töredéke bandukolt már csak itt-ott az utcákon, igyekeztek haza azok is, hogy kipihenjék a nap izgalmait és fáradalmait... S az Oakswoods temető síri csöndjét nemsokára nem zavarta senki és semmi. William J. Hypperbone nyugodtan alhatta örök álmát a fehér márványkoporsóban.