A végrendelet

Ezen a napon újra megindult a kíváncsiak sokezres tömege, ám ezúttal nem a huszonkettedik, hanem a tizennyolcadik kerület felé. Aligha özönlöttek kevesebben, mint a temetés napján, amikor William J. Hypperbone urat végső nyugvóhelyére kísérték.

A Michigan Avenue és a Congress Street bonyolította le a forgalom túlnyomó részét; az Auditoriumhoz vezető eme két legszélesebb útvonalon hömpölygött a legsűrűbb népáradat...

Chicagóban sok a nagy szálloda, de egyik sem akkora, mint az Auditorium, amelyben se szeri, se száma a vendégszobáknak, azonkívül magában a hotelben akkora színházterem épült, amely nyolcezer nézőt fogad be.

A színház páholyai, zsöllyéi, zártszékei, állóhelyei abból az alkalomból, hogy Thornbrock közjegyző ott fogja a végrendeletet felolvasni, szerfölött borsos áron keltek el, a befolyt nagy összeget a két legnagyobb kórház kapta e nap emlékére. Az Auditorium környékét roppant sokadalom fogta körül, benn a rengeteg nagy színház minden zegét-zugát ellepte a nézőközönség, a zenekarba is pótszékeket állítottak, és ott is a legelőkelőbb közönség szorongott.

A színpadon a városi tanács ült, élén a polgármesterrel, mögöttük a Különcök Klubjának választmánya, amelyet Georges B. Higginbotham vezetett, előttük pedig, mintegy közszemlére kitéve, a sorshúzás kijelölte „hat” boldog választott foglalt helyet egy sorban, a rivalda előtt.

Lissy lesütötte a szemét, nyilván szégyenkezett szegény, amiért annyi kíváncsiskodó bámészkodik rá.

Harris T. Kymbale jobb lábát keresztbe vetve a bal térdén, fesztelenül nézegetett körül, és mosolyogva intett jobbra-balra, ha megpillantotta egy-egy ismerősét.

Hodge Urrican vadul forgatta a szemét, mintha erőnek erejével belé akarna kötni bárkibe, aki csak rátekinteni merészel.

Max Réal gondtalanul nézelődött, nem törődött senkivel, csak olykor-olykor lopva oldalt pillantott arra a szelíd arcú leányra, aki ott ült a sor végén, s akinek a piruló arca fölöttébb fölkeltette érdeklődését.

Hermann Titbury azt számítgatta - no persze, csak úgy fejben - vajon mennyi jut majd egy főre az örökségből.

Tom Crabbe nem székre ült, mert nem akadt olyan szék, amely az ő mahomet-nagy testét elbírta volna, pamlagot állítottak hát oda az ő számára, ám annak is recsegtek-ropogtak a lábai, ha a vasgyúró megmoccant. Ő különben nem tudta, hogy miért kell neki ott trónolnia a díszhelyen. Ugye, nem kell külön megemlítenünk, hogy a nézőközönség soraiban ott látjuk John Milner edzőt, Mr. Titbury hitvestársát, Kate asszonyt, aki váltig integetett a férjének, de eredménytelenül, továbbá az ideges Jovita Foley kisasszonyt, akinek a közbenjárása, sőt nógatása nélkül Lissy Wag aligha került volna ma a színpadra, a bámulat és az irigység gyújtópontjába.

Állítólag Chicagóba ezen a napon ötvenezer idegen érkezett Illinoisból, és még New Yorkból, Pennsylvaniából, Ohióból, sőt Maine-ből is tódultak ide a kíváncsiskodók.

Az egész városrész zsúfolásig megtelt bámészkodókkal, minden ablakban, minden erkélyen kandi hírhajhászok szorongtak, pedig az utakon voltaképp sem látni, sem hallani való semmi nem akadt.

Déli tizenkettőt ütött az óra.

Ebben a pillanatban Mr. Thornbrock fölkelt a helyéről, és odasietett a színpad közepére kitett asztalhoz. A nyüzsgés, zsivaj azonnal megszűnt, és az óriási színházteremben síri csöndesség támadt, mint amikor villám cikázik keresztül az égen, s kisvártatva fölmorajlik a haragos égzengés.

A közjegyző ott állt komoly arccal, mellén keresztbe fonva karját, az asztal előtt, és megvárta, míg az óra elüti mind a tizenkettőt.

Az asztalon vastag borítékban feküdt a végrendelet, három viaszbullával lepecsételve, mindegyiken az elhunyt nevének kezdőbetűi vöröslöttek.

Midőn a közjegyző ehhez a főbenjáró fontosságú irathoz nyúlt, hogy fölbontsa a pecsétet, bizony kissé reszketett a keze. A borítékból négyrét hajtott pergamen paksamétát húzott elő - az egyik lapon a hagyatkozó jól ismert, lendületes keze írása látszott; de előkerült onnan egy térkép is, meg egy hüvelyknyi keskeny skatulya. Mr. Thornbrock föltette alumíniumkeretű szemüvegét, és erős, a színház minden zugát betöltő hangjával olvasni kezdte:

– Ez az én végrendeletem. Elejétől végig saját kezűleg írtam. Kelt Chicagóban, 1885. július 3-án. Teljesen ép elmével, komoly megfontolás után vetettem papírra utolsó akaratomat, melynek végrehajtását Thornbrock közjegyzőre és Georges B. Higginbotham tagtársamra, a Különcök Klubjának elnökére bízom. Ők fognak majd gondoskodni arról, hogy ezen testamentum minden pontja híven teljesíttessék. Tudtommal eddigelé a Különcök Klubjának egyik tagja sem vált ki valamely a klub nevét különösen nagy mértékben igazoló cselekedettel.

E sorok írója élete során szintén csak olyan hétköznapi dolgokat művelt, mint bárki más; amit azonban nem tett életében, azt végső akaratának az erejével megcselekszi halála után...

A nézőtéren helyeslő moraj hangzott fel e szavak hallatára. Thornbrocknak félbe kellett szakítania az olvasást, míg a csend újra helyreáll a moraj után.

Azután így folytatta:

– Tagtársaim jól tudják, milyen nagy kedvem telt a „Nemes-Lúd-Játék”-ban, melyet Európa-szerte, de különösen Franciaországban igen jól ismernek. Ezt az antik korból reánk maradt nemes játékot én honosítottam meg a mi körünkben. Sokszor elszórakoztatott, sőt igaz gyönyörűséget szerzett nekem változatosságával, váratlan fordulataival, szeszélyes kombinációival, s főleg azzal, hogy a véletlen dönti el, csupán vak véletlen, ki kerül ki végül győztesként a küzdelemből...

Senki sem tudta elképzelni, hogy miért szentel William J. Hypperbone ilyen feltűnően nagy teret végrendeletében a „Nemes-Lúd-Játék”-nak? Valóban, ez méltán gondolkozóba ejthette a hallgatóságot.

A közjegyző pedig tovább olvasta: - Ez a játék (amelyet Chicagóban bizonyára mindenki ismer) számos egymás mellé helyezett mezőből áll, úgy fest, mint a sakktábla. A mezők meg vannak számokkal jelölve, egytől hatvanháromig. Tizennégy mezőre egy-egy lúdnak a képe van festve, azé az állaté, melyet a világ méltatlanul tart ostobának, pedig azóta, hogy a ludak mentették meg Brennus és a gallok támadásától a Capitoliumot,¹ bízvást lemoshatták volna nevükről e gyalázatot...

A hallgatók közül egyik-másik furcsálkodva rázogatta a fejét. Nyilván úgy vélte, hogy a megboldogult William J. Hypperbone ugyancsak megtréfálja a világot, amikor végrendeletében dicshimnuszt zeng a hidakról.

A végrendelet a továbbiakban így hangzott:

– A végrendeletemet tartalmazó borítékban van egy térkép és egy kockavető doboz. A térkép azt a mezőt ábrázolja, amelyen én gondolatban megterveztem a „Nemes-Lúd-Játék”-ot. Halálom után ezt a tervezetet nyilvánosságra kell hozni, hogy mindenki megismerhesse. A dobozban két kocka van, szakasztott olyanok, mint amilyenekkel én szoktam játszani a klubban.

– A játszófelek egyike kapja az ostáblát, a másik a két kockát, s a játék menete a következő lesz...

– Hogyan, hát játszani fognak? A „Nemes-Lúd-Játék” új életre kel?... No lám, mégiscsak megtréfál minket! Az egész csak humbug! - kiabálták közbe ekkor a nézőtéren levők.

Erélyes „csitt” meg „csönd legyen!” kiáltások utasították rendre a békétlenkedőket, és a közjegyző tovább olvasta a különös végrendeletet:

– Íme, ezt akartam én tenni nagyobb dicsőségére a hazámnak, amelyet kimondhatatlanul szeretek, melyet keresztül-kasul jártam életemben, s amelyet gyarapítani a legédesebb vágyam volna...

Mennydörgésszerű hip-hip és hurrá kiáltások szakították félbe ezeket a szavakat; az óriási színház csak úgy rengett bele. A hallgatóság kíváncsisága tetőpontra hágott.

– Jelenleg, Alaszkát nem számítva, az Amerikai Egyesült Államok területe több mint nyolcmillió négyzetmérföld. Ezen a területen ötven szövetségi állam van. Én ezt az ötven államot elhelyeztem a „Nemes-Lúd-Játék” hatvanhárom mezején, mégpedig olyanformán, hogy közülük egy tizennégyszer fordul elő; vagyis 49+14=63. Így eszeltem ki az Amerikai Egyesült Államok „Nemes-Lúd-Játék”-át...

A Különcök Klubjának tagjai nyomban megértették William J. Hypperbone nemes szándékát, s a be nem avatottak is módfelett lelkesedtek a dolgoknak ilyetén váratlan fordulatán. Falrengető tapssal adóztak a szellemes ötlet szerzőjének.

Mr. Thornbrock pedig így olvasott tovább:

– Hátra van még az, hogy kijelöljük az Egyesült Államok közül azt az államot, amely a játékban tizennégy mezőn fog szerepelni. Vajon eshetnék-e méltóbbra a választás, mint arra, melynek büszke partjait a Michigan-tó hullámai verdesik, vagyis Illinoisra, amely immár félszázad óta elragadta Cincinnatitól a „Nyugat királynője” nevet, amelynek északról a Michigan, délre Ohio, nyugatról a Mississippi, keletről Wabash a határa; ez az állam, mely éppen olyan joggal tengeri, mint szárazföldi hatalom, s amely ez idő szerint az Egyesült Államok egyik legtekintélyesebbje...

Ismét viharos taps és örömujjongás szakította félbe a közjegyzőt, és künn az utcán az ezer meg ezer torok visszhangozta az üdvrivalgást...

A közjegyzőnek néhány percig várakoznia kellett, míg újra csönd lett a nézőtéren.

– Ki kell jelölnünk a játszófeleket, akik mintegy sakkfigurákká válva arra lesznek hivatva, hogy utazzanak az Egyesült Államok óriási területén, amelynek államait a sakktábla mezői képviselik. E célra készítettem egy tervezetet, amely halálom után millió példányban sokszorosítandó, és a játék iránt érdeklődő polgártársak közt szétosztandó, hogy minden mozzanatában kellő érdeklődéssel kísérhessék a játék menetét. Hatan vesznek részt a versengésben, s e hat polgártársunkat Chicago lakosai közül a sors jelöli ki; e hatnak ez idő szerint jelen kell lennie az Auditorium színpadán. Ők vándorolnak majd ide s oda az Egyesült Államok területén, mégpedig aszerint, amint a kockák számai esetről esetre jelölik...

Ezt a különös szerepet szánta tehát a végrendelkező a „hatoknak”, vagyis a hat kiválasztottnak! A kockák szeszélyes számai fogják őket megsétáltatni az Egyesült Államok területén!... Ők lesznek a mozgó figurák az óriási ostáblán!

Tom Crabbe egy kukkot sem értett ebből az egész dologból, de bezzeg jól megértette a többi kiválasztott, hogy mi vár rájuk. Az ezerfejű közönség úgy bámulta őket, mint rendkívüli lényeket.

No de, hadd lássuk, melyek a megboldogult legvégső utasításai.

– Végrendeletem felolvasása után tizenöt nap múlva, reggel hét órakor megjelenik az Auditorium nagytermében Thornbrock közjegyző, valamint a Különcök Klubjának tagsága is. A közjegyző megrázza a kockákat tartalmazó dobozkát, s amilyen számot jelölnek a kivetett kockák, aszerint adja meg a játéktársaknak az utasítást, hogy hova kell menniük. Ez aztán minden második napon ugyanabban az időben megismétlődik, és ha a játszófelek Chicagóból eltávoztak, távirati úton kapják meg a további értesítést arra nézve, hova kell menniük. Az Egyesült Államokban oly kényelmes és gyors a közlekedés akár vasúton, akár hajón, hogy a vetélkedők a meghatározott idő alatt könnyen megtehetik az utat, elkésésről szó sem lehet. Ha azonban megtörténnék, hogy a hat kiválasztott közül valamelyik a meghatározott időben nem lenne a kijelölt mezőben, illetve államban, tovább nem játszhatik! Minden helyváltoztatásra tizenöt nap jut, márpedig ennyi bőségesen elég, hogy bárki eljuthasson a legtávolabb eső államba is. A játszófelek a maguk költségén utaznak, és ha egy-egy mezőre értek, a megszabott tétet vagy annak kétszeresét, illetve háromszorosát szintén a maguk zsebéből fizetik. Az egyszeri tét: ezer dollár.

Azok, akik egyetlen egy tétet nem fizetnek meg, a játékban tovább részt nem vehetnek, és kiesnek a versengésből...

Ezer dollár! Ez bizony tekintélyes összeg, mert ha elgondoljuk, a letétek megsokszorozódhatnak, s a veszteség éppen olyan jelentékeny lehet, mint amilyen kívánatos a nyereség. Mr. Titbury e szavak hallatára csúnyán elfintorította az arcát, hitvestársa pedig úgy belesápadt, mintha mérges kígyó marta volna meg. Egyébként a játszófelek bízvást számíthattak arra, hogy töméntelen sok hitelező akad, aki jó reménység fejében bármikor ajánl fel kölcsönt. Az amerikaiaknak új terük nyílt arra, hogy tőkéiket új s talán busásan jövedelmező vállalatba fektessék.

A végrendelet felolvasása azonban még mindig nem fejeződött be. A következő szakasz igen érdekes adatokat tartalmazott a megboldogult vagyoni helyzetéről:

– Ingó és ingatlan vagyonomat részint házakba, részint részvényekbe, ipari és bankvállalatokba, vasúttársaságokba fektettem. Összértéke Thornbrock közjegyző számítása szerint hatvanmillió dollár...

A hallgatóság helyeslő mormogása elárulta, hogy még a legvérmesebb fantáziájúak sem csalatkoztak hozzávetőleges számításaikban. Hatvanmillió dollár tisztes összegecske, még a Vanderbiltek, Astorok, Bradley-Martensek, Hall Greenek, Hutchinsonok, Carrollok, Priorok, Morga Sladeek, Lennoxok, Rockefellerek, Schemeornok, Richard Kingek, May Gasletek, Ogden Millsek, Belmontok és más milliárdosok országában is, akiket a nagyvilág úgy ismer, mint a nagytőke, a cukorgyártás, a gabonatermesztés, a malomipar, az olajfinomítás, a vasútépítés, az ezüst- és aranybányászat koronázatlan királyait.

Vajon nem mondhatja-e magát igazán boldognak a „hat” kiválasztott közül az, aki e hatvanmilliót megkapja? Ámde vajon milyen feltételekkel juthat hozzá?...

Erre vonatkoztak a végrendelet következő sorai:

– A „Nemes-Lúd-Játék”-ban az a győztes, aki leghamarább érkezik a hatvanharmadik mezőre. Ez természetesen nem attól függ, mikor vetik ki a kockák a 63-as számot, mert számos akadály gátolja a játszófeleket, s lehet, hogy akkor jön ki a 63. szám, amikor már túl előre haladt, s akkor a különbözet arányában éppenséggel visszafelé kell utaznia. A játék szigorú szabályai szerint az a nyertes, aki szerencsésen elsőként éri el a hatvanharmadik mezőt. A győztes pedig teljes vagyonomnak egyetlen örököse lesz...

E szerint a „hat” kiválasztott közül csak egy, egyetlen egy nyerhet... - Aki elsőnek fut be a célba! És játszótársai annyi fáradság, annyi izgalom, annyi költség dacára nem kapnak semmit sem!

No nem, ez nyilván tévedés, bizonyára a második is kap kárpótlást és legalább bizonyos mértékben részesül az örökségből.

– A második - magyarázta a végrendelet -, vagyis az, aki a legközelebb jutott a hatvanharmadik mezőhöz, az összes téteket nyeri, melyek a játék folyamán befolytak. A véletlen ezt az összeget is jelentékennyé növelheti, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyszeri tét: ezer dollár...

A közönség nem érdeklődött a végrendeletnek e pontja iránt.

William J. Hypperbone pedig tovább rendelkezett; éspedig ekként:

– Ha a játékosok közül egyik vagy másik valamilyen okból kidől a sorból, kudarcot vall, vagy belefárad, a többiek folytatják tovább. Abban az esetben viszont, ha úgy adódik, hogy a játszó felek mind felhagynának a küzdelemmel, Chicago városa tarthat számot a vagyonomra, mint egyetlen, törvényes örökösöm...

Végül pedig ezekkel a szavakkal fejeződött be az a különös testamentum:

– Ez hát az én végrendeletem. Georges B. Higginbotham, a Különcök Klubjának elnöke és Mr. Thornbrock közjegyző lesznek akaratom végrehajtói, ők ügyelnek majd a „Nemes-Lúd-Játék” törvényeinek megtartására, mégpedig az elképzelhető legnagyobb szigorúsággal... Most hát az Isten áldását kérem e nemes mérkőzésre! Vajha a Mindenható, a világmindenség igazságos gondviselője mérlegelné az esélyeket, és ő segítené diadalra azt, aki arra a legméltóbb...

Dörgő tapsvihar, viharos hurrá kiáltozás hangzott föl, és a nézőtéren már mozgolódás támadt, a közönség készülődött, hogy távozzék, amikor Thornbrock intett, hogy hátra van még a végrendelet kodicillusa, azaz záradéka is.

– Micsoda?! Utóiratot is fűzött hozzá, amely esetleg megváltoztatja mindazt, amit eddig hallottunk? Micsoda fura egy ötlet ettől a különös embertől! - nevetgélt hitetlenkedve a közönség.

A közjegyző azonban rendületlenül folytatta a felolvasást:

– A sorshúzás által kijelölt „hat” kiválasztott játékoson kívül egy hetedikről is gondoskodtam, aki a játékban X. K. Z. betűk jele alatt szerepel majd. Ugyanazok lesznek a jogai és kötelességei, mint a többieknek. Igazi nevét csak akkor szabad elárulni, ha a játéknak már vége lesz. A táviratokat X. K Z. néven fogja megkapni... Ez az én utolsó és megmásíthatatlan kívánságom.

Ezt mindenki roppantul furcsának találta. Általános találgatás kezdődött. Vajon kit rejt ez a pótlólagos utóvégrendelet? A tömeg élénk vitatkozás közepette vonult ki az Auditorium színházterméből.