Uncle Prudent és Phil Evans szilárdan eltökélte, hogy megszökik. Ha nem az Albatros személyzetének nyolc, roppant erős fizikumú tagjával kellett volna megküzdeniük, talán meg is próbálkoztak volna. Vakmerő rajtaütés révén talán úrrá lehettek volna a repülő gépen, s később leszállhattak volna valahol az Egyesült Államok területén. Ketten azonban - mert Frycollinra igazán nem számíthattak - nem is álmodhattak ilyen rajtaütésről. Minthogy tehát erővel nem mentek volna sokra, cselhez kell folyamodniuk, mikor majd az Albatros földre száll. Ezt próbálta megértetni Phil Evans hirtelen mérgű klubtársával, mert mindig reszketett, hogy valami meggondolatlan heveskedéssel súlyosbítja helyzetüket.

A szökés ideje azonban még nem érkezett el. A gép teljes sebességgel szállt az óceán északi része felett. Másnap reggel, június 16-án már semmit sem láttak a partvidékből. Minthogy a part a Vancouver-szigettől az Aleut-szigetekig kikerekedve vonul - Amerikának ezt a részét az oroszok 1876-ban engedték át az Egyesült Államoknak -, nagyon is valószínű, hogy az Albatros, hacsak nem változtat irányt, az ív legszélső csúcsa felett röpül át.

Mily mérhetetlenül hosszúnak érezték az éjszakát a klubtársak! Mihelyt felébredtek, kisiettek kajütjükből. Ezen a reggelen, ahogy a fedélzetre értek, a hajnal már órák óta fehéresen derengett a keleti látóhatáron. A júniusi napfordulat, az északi földteke leghosszabb napja közeledett, a 60. szélességi kör alatt meg még alighogy sötétedett.

Robur mérnök - vagy megszokásból, vagy szándékosan - most is még a kabinjában késlekedett. Reggel, mikor előbújt, éppen csak köszöntötte két vendégét, mikor a repülő gép hátsó fedélzetén összetalálkozott velük.

Álmatlanságtól vörös szemmel, rogyadozó lábbal Frycollin is kimerészkedett a kabinjából. Úgy lépdelt, mint aki érzi, hogy nincs szilárd talaj a lába alatt. Első pillantása a függesztőgépezetnek szólt, mely megnyugtató biztonsággal, nem túl gyorsan működött.

Az inas ezután tántorogva igyekezett a mellvéd felé, két kézzel ragadta meg a karfát, hogy nagyobb biztonságban érezze magát. Nyilván egy pillantást szeretett volna vetni a tájra, mely felett alig kétszáz méter magasságban röpült az Albatros.

Frycollinnak nagy megerőltetésébe került, hogy ilyen kísérletre szánja rá magát. Nagyon össze kellett szednie a bátorságát, hogy személyét kitegye ekkora megpróbáltatásnak.

A mellvédnél először hátrahajolt, aztán alaposan megrázta a karfát, hogy kipróbálja, elég szilárd-e, majd kiegyenesedett, aztán előrehajolt, s végül előrenyújtotta a fejét. Mindezt természetesen csukott szemmel. Aztán kinyitotta szemét.

Mekkorát üvöltött! S mily gyorsan hátrált! S hogy behúzta a fejét!

A mélységben a roppant óceánt pillantotta meg. Minden hajaszála az égnek meredt volna, ha nem olyan göndör.

– A tenger!... A tenger!... - jajgatott.

Elvágódott volna, ha a szakács föl nem fogja.

A szakács francia volt, talán gascogne-i, noha François Tapage-nak hívták. De ha nem is gascogne-i volt, gyerekkorában alighanem sokat érte a Garonne felől fúvó szél. Hogyan került François Tapage a feltaláló szolgálatába? Miféle véletlenek játszottak össze, hogy az Albatros legénységéhez csatlakozzék ő is? Nehéz volna megmondani. A furfangos fickó mindenesetre úgy beszélt angolul, mint akármelyik jenki.

– Föl a fejjel, hé! - kiáltott a négerre, miközben jókorát húzott a hátára, hogy kiegyenesítse.

– Master Tapage! - nyögte a boldogtalan, s rémülten pislogott a légcsavarok felé.

– No, beszélj, Frycollin!

– Van úgy, hogy eltörnek ezek?

– Általában nem! De persze a végén összetörnek!

– Miért?... Jaj, miért?

– Mifelénk úgy mondják, hogy semmi sem tart örökké.

– És alattunk a tenger!

– Ha lezuhanunk, sokkal jobb, ha a tengerbe zuhanunk.

– De megfulladunk!

– Megfulladunk, de nem lesz belőlünk pa-la-csin-ta... - válaszolta François Tapage, s külön minden szótagot hangsúlyozott.

Egy pillanattal később Frycollin visszakúszott a kajüt legrejtettebb zugába.

Aznap, vagyis június 16-án, az Albatros mérsékelt sebességgel haladt. Úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban érinthetné a napsütésben fürdő, csöndes tenger tükrét, mely fölött csak mintegy százlábnyira röpült.

Uncle Prudent és sorstársa a kabinjukban maradtak, hogy ne kelljen találkozniuk Roburral, aki pipázva sétálgatott a fedélzeten, hol magányosan, hol meg Tom Turner társaságában. A légcsavaroknak csak mintegy fele dolgozott, de ez is elég volt ahhoz, hogy a gépezetet fönntartsa az alacsonyabb légrétegekben.

Az Albatros legénysége így boldogan adózhatott volna a halászat örömeinek, hogy valami változatosságot vigyen a megszokott napirendbe, csakhogy a Csendes-óceán vizei nem gazdagok halban. Tükrén azonban időnként feltűnik egy-egy sárga hasú bálna, melynek hossza eléri akár a huszonöt métert is. Az északi tengerek rettegett ragadozója, s a hivatásos halászok óvakodnak megtámadni ezt a roppant erős cetfajtát.

Az *Albatros*ról azonban veszélytelenül űzhető a bálnavadászat, akár közönséges szigonnyal, akár Flechter-féle lövedékkel vagy hajítódárdával, s ez is akadt a repülő gépen.

Csakhogy mire jó ez a felesleges mészárlás? Arra mindenesetre jó, hogy Robur a Weldon Club tagjainak megmutassa, mi mindenre alkalmas a léghajója. Robur tehát elhatározta, hogy az egyik tengeri szörny üldözésére indulnak.

Uncle Prudent és Phil Evans kisietett a kabinból, mikor felhangzott a kiáltás, hogy: „Bálna! Bálna!” Talán bálnavadászhajó jár a közelben? Ha igen, hát mindketten készen állnak arra, hogy röpülő börtönükből a tengerbe vessék magukat, hátha kihalássza őket egy hajó.

Ekkorra az Albatros egész legénysége fölsorakozott a fedélzeten. Várakoztak.

– Akkor hát megpróbáljuk, master Robur? - kérdezte Tom Turner.

– Igen, Tom - válaszolt a föltaláló.

A gépteremben a gépész és két segédje a helyén várakozott, készen arra, hogy végrehajtsák a kézmozdulatokkal jelzett parancsokat. Az Albatros hamarosan még közelebb ereszkedett a tenger tükréhez, s mintegy ötvenlábnyira lebegett fölötte.

A klubtársak mindenekelőtt megállapíthatták, hogy a láthatáron sehol egy hajó, sem föld, melyet úszva elérhetnének, ha ugyan Robur nem akadályozná meg őket abban, hogy elhagyják a léghajót.

A fecskendőnyílásból kitóduló gőz- és vízoszlopok jelezték hamarosan, hogy a közelben bálna tűnt fel a víz színén, hogy levegőt szippantson.

Tom Turner s egyik bajtársa a fedélzet első részén állt. A keze ügyében volt egy kaliforniai gyártmányú hajítódárda, amit szakállas puskából szoktak kilőni. A hajítódárda voltaképpen nem más, mint egy fémhenger, mely tüskésdróttal körbecsavart, hosszúkás bombával végződik.

Robur az első parancsnoki hídra állt fel, jobbjával a gépészeket, baljával a kormányost irányította. Így mind függőleges, mind vízszintes irányban ura volt gépének. Szinte hihetetlen, hogy a repülő szerkezet mily gyorsan, mily pontosan engedelmeskedett minden parancsának. Mintha értelmes lény volna, melynek Robur a lelke.

– Bálna! Bálna! - kiáltotta ismét Tom Turner.

Az Albatros előtt mintegy négycsomónyira valóban bálna háta bukkant ki a vízből.

Az Albatros feléje szállt, s mikor már csak mintegy ötvenlábnyira volt tőle, megállt.

Tom Turner szakállas puskájához hajolt, mely a mellvéden egy villa alakú támasztékon volt elhelyezve. Lőtt, s a lövedék, maga után vonva a kötelet, melynek végét a fedélzethez rögzítették, eltalálta a bálnát. A lőporral töltött bomba ekkor felrobbant, s robbanás közben szabaddá vált a bombába épített kétágú szigonyféleség, és belemélyedt a bálna testébe.

– Vigyázat! - kiáltotta Tom Turner.

Uncle Prudent és Phil Evans, noha igazán nem voltak kellemesnek mondható helyzetben, érdeklődve figyelték a látványt.

A súlyosan sebesült bálna farkával oly erősen csapkodott, hogy a víz fölfreccsent egészen az első parancsnoki hídig. Utána mély vízbe merült, s közben egyre húzta maga után a kötelet, melyet tekercsbe csavarva már előbb beáztattak egy dézsa vízbe, nehogy tüzet fogjon az erős dörzsöléstől. A bálna ezután ismét a víz színére bukkant, s nagy sebességgel úszott északi irányban. Képzelhetjük, milyen sebességgel vontatta maga után az *Albatros*t! A légcsavarokat egyébként Robur leállíttatta. Hagyták, hogy a bálna vontassa a repülő gépet, csak arra ügyeltek, hogy egy vonalban maradjanak vele. Tom Turner persze készen állt arra, hogy elvágja a kötelet, ha túl veszélyessé válna ez a vontatás, vagyis ha a bálna ismét a mélybe merülne.

Fél óráig s mintegy hat mérföldön át vontatta a bálna az *Albatros*t, de már érezni lehetett, hogy gyöngül.

Ekkor Robur egy intésére a segédgépészek megindították a léghajót hátrafelé, a bálna nem bírt megbirkózni a légcsavarok erejével, s egyre közelebb került az Albatros*hoz.*

A repülő gép pár pillanat múlva mintegy huszonöt lábnyira lebegett az állat felett. Még most is hihetetlen erővel csapkodta a vizet, s valóságos hullámverés keletkezett, mikor a hátáról a hasára fordult.

Hirtelen fölegyenesedett, aztán valósággal fejest ugrott, s oly gyorsan lemerült, hogy Tom Turnernek alig volt ideje elvágni a kötelet.

A repülő gép érintette a tenger tükrét. Örvénylett a víz ott, ahol eltűnt a bálna, s jó nagy tömeg víz zúdult át a mellvéden, akár a hajók párkányzatán, ha szél és ár ellen futnak.

Tom Turner egy fejszecsapással szerencsére elvágta a kötelet, és a vontatójától megszabadult *Albatros*t a felhajtó légcsavarok ismét vagy kétszáz méteres magasságba ragadták.

Robur nyugodtan irányította a gépet, s közben szempillája sem rezdült.

Néhány pillanattal később a bálna ismét a tenger színére bukkant, de már kiadta a páráját. Tengeri madarak sereglettek tetemére, s közben úgy rikoltoztak, hogy belesiketült volna egy egész kongresszus.

Az Albatros, miután nem tudott mit kezdeni az elejtett bálnával, folytatta útját nyugati irányban.

Másnap, június 17-én, reggel hét órakor szárazföld tűnt fel a látóhatáron. Az Alaszkai félsziget s az Aleut-szigetek hosszan elnyúló szirtzátonya felé közeledtek.

Az Albatros gyorsan átrepült e hatalmas sziklapad fölött, melyen ezerszám nyüzsögtek a prémfókák, melyeket az aleutiak az Orosz-Amerikai Kereskedelmi Társaság számára ejtenek el. Kitűnő üzlet a vadászat ezekre a hat-hét lábnyi hosszú, rozsdaszínű kétéltűekre, melyek átlag három-ötszáz font súlyúak. Végeérhetetlen sorokban, ezerszám álldogálnak egymás mögött a sziklákon.

A fókák meg sem moccantak az Albatros közeledtére, de nem így a lummaludak és a sarki búvárok! Rekedt rikoltozásuk fölverte az egész környéket, rémülten tűntek el a vízben, mintha félelmetes légi ragadozót vettek volna észre.

Az Aleuták első szigetétől Kamcsatkáig vezető kétezer kilométeres utat a Bering-szoros fölött még ezen a napon s a következő éjszakán, vagyis huszonnégy óra alatt átrepülte az Albatros. Uncle Prudent és Phil Evans tudta, hogy a körülmények most nem kedvezőek szökési tervük számára. A leghaloványabb remény sem kecsegtetheti őket sem szélső Ázsia e puszta partvidékein, sem az Ohotszki-tenger partjain. Az Albatros nyilván vagy Japán, vagy Kína felé tart. A klubtársak elhatározták, hogy majd ott - noha éppenséggel nem kellemes a kínaiak vagy a japánok kezére kerülni - mégis megszöknek, ha a repülőgép egyik vagy másik területen leszáll.

De vajon leszáll-e? Végtére nem madár, hogy a túlságosan hosszú repülés után kifáradjon; nem is léggömb, mely, ha híján van a gáznak, kénytelen leszállni. Az Albatros hosszú hetekre ellátta magát, csodálatosan megbízható gépezetén pedig nem fog sem gyöngeség, sem fáradtság.

Szinte csak egy villanás, és június 18-án máris átröpültek Kamcsatka fölött, éppen csak hogy megpillantották Petropavlovszkot és a Klucsev vulkánját; aztán átsuhantak az Ohotszki-tenger fölött, csaknem a Kurili-szigetek vonalában, mely mintha száz meg száz csatornával szaggatott gát lenne a tengeren. Június 19-én reggel az Albatros már a La Pérouse-szoros fölé ért, mely Japán északi pontja és Szahalin szigete között mintegy hatalmas csatornát alkot, akár a La Manche Franciaország és Anglia között; ebbe a csatornába ömlik a hatalmas szibériai folyó, az Amur vize.

Itt sűrű köd lebegett a légben, s az Albatros kénytelen volt fölébe emelkedni. Nem mintha erre feltétlenül szükség lett volna; abban a magasságban, melyben eddig röpült, nem kellett semmi akadálytól tartania, útját nem állta el sem magas épület, sem hegy, melybe röptében beleütközhetett volna. A táj errefelé meglehetősen lapos volt. A köd azonban sohasem kellemes, s most oly sűrű volt, hogy a léghajón minden átnedvesedett.

Az Albatros tehát mintegy három-négyszáz méterre a ködréteg fölé szállt, gyorsabb működésbe hozva a légcsavarokat, s hamarosan ismét a napsütötte légrétegekben járt.

Uncle Prudent és Phil Evans így bajosan tudott volna hozzákezdeni a menekülési terv megvalósításához, föltéve ugyan, hogy egyáltalán sikerül elhagyniuk a léghajót.

Aznap, mikor Robur éppen mellettük sétált el, egy pillanatra megállt, s mintegy mellesleg megjegyezte:

– Uraim, ugye, tudják, hogy ha egy vitorlás vagy egy gőzhajó ködbe kerül, nehéz helyzetben van, ha nem tud belőle egykönnyen kiszabadulni? Ködkürttel tud csak továbbhaladni. Lassítania kell, de hiába a nagy elővigyázatosság, mindig fönnforog az összeütközés veszélye. Az Albatros mit sem törődik a köddel! Ugyan mit számít a köd, ha egyszer maga alatt hagyhatja? Hiszen övé a végtelen levegőég! Igen, az egész végtelenség!

Ezután nyugodtan továbbsétált, nem várt, nem kért választ; s pipájának füstje a kék azúrba bodorodott.

– Uncle Prudent - mondta Phil Evans -, ennek a bámulatos *Albatros*nak, úgy látszik, soha semmitől sem kell tartania!

– Azt majd meglátjuk - válaszolt a Weldon Club elnöke.

A köd június 19-, 20- és 21-én, tehát három napon át makacsul kitartott. Az *Albatros*nak még magasabbra kellett emelkednie, hogy átrepülhessen a japán hegyek, a Fujiyama fölött. De amikor a ködfüggöny felszakadt, hatalmas város palotáit, villáit, házait, kertjeit, nagy parkjait pillantották meg. Robur látatlanban is ráismert volna, ha más egyébről nem, hát a falkákban járó kutyák ugatásáról, a dögmadarak vijjogásáról s a rothadás szagáról, melyet áldozataik árasztottak.

A klubtársak éppen a fedélzeten tartózkodtak, mikor Robur a magasságmérőt ellenőrizte, arra gondolva, hogy útját esetleg ködben kell folytatnia.

– Uraim - szólította meg őket -, semmi okom arra, hogy eltitkoljam önök előtt, Japán fővárosa, Yedo¹ fölött vagyunk.

Uncle Prudent nem válaszolt. A feltaláló jelenlétében valósággal fuldoklott, mint aki nem kap levegőt.

– Yedo látképe valóban érdekes - folytatta Robur.

– Akármilyen érdekes... - vágott közbe Phil Evans.

– Nem ér fel Pekinggel, ugye? Magam is így gondolom, önök pedig hamarosan összehasonlítják a kettőt - válaszolt Robur.

Udvariasabb már nem is lehetett volna.

A délkeleti irányban haladó Albatros ekkor irányt változtatott, hogy kelet felé keressen új útvonalat.

Éjszaka eloszlott a köd. Minden jel arra mutatott, hogy valahol a közelben tájfun pusztít: eltűntek a párafelhők, a barométer hirtelen zuhant, ellipszis alakú hatalmas felhők képződtek a rezes színű égbolt alján; a túlsó látóhatáron meg hosszú, határozott vonalú kármin csíkok vöröslöttek a palaszürke horizonton, észak felé nagy darabon világos volt az égbolt; a tenger mindenütt sima, nyugodt, de naplementekor sötét skarlát színben fénylett a víz.

A tájfun szerencsére délebbre száguldott, s az Albatros utasai csak annyit kaptak belőle, hogy szétoszlatta a három nap óta sűrűsödő ködöt.

Egy óra alatt átrepültek a kétszáz kilométer hosszúságú Koreai-szoros, majd a félsziget csúcsa fölött. Miközben a tájfun Kína délkeleti partjaira csapott le, az Albatros a Sárga-tenger fölött ringott, majd június 22- és 23-án a Petchéli-öböl fölött; 24-én maga mögött hagyta a Pei-Ho völgyét, s végre a Mennyei Birodalom fővárosa fölé ért.

A mellvéden áthajolva a klubtagok - mint azt a mérnök előre megmondta - világosan láthatták a hatalmas várost s a falat, mely két részre, mandzsu és kínai városrészre osztja, továbbá a fővárost körülvevő tizenkét külvárost, a középponttól csillag alakban elágazó, széles körutakat, a templomokat, melyeknek sárga-zöld tetőzete a kelő nap fényében fürdött, a mandarinok palotáit övező kerteket s a mandzsu városrész közepén hatszázhatvan holdon elterülő Sárga Város pagodáit, császári kertjeit, mesterséges tavait, a város fölé magasló szénhegyet, s végül a Sárga Város kellős közepén - mint egyik összerakós játék közepén a másikat - meglátták a Vörös Várost, vagyis a császári palota fantasztikus, szinte mesebelinek tetsző épületeit.

E pillanatban különös dallam szállt az Albatros felé. Mintha eolhárfák² zengtek volna. De nem: a levegőben vagy száz, pálmalevélből vagy pampungból készült különböző formájú sárkány szállt, felső részüket könnyű fából összerakott nyílféle, alulról pedig vékony bambuszlemez erősítette. E lemezek minden fuvallatra más-más hangot adtak, s a sok hang végtelenül bánatos zsongásban olvadt össze. Az Albatros utasai a magasban mintha zenés oxigént lélegeztek volna be.

Roburnak ekkor az a szeszélye támadt, hogy e légi zenekar közelébe röpül, s az Albatros hamarosan a zenehullámok tengerén ringatózott, mellyel a papírsárkányok töltötték be az eget.

Csakhogy lent a földön hamarosan észbe kaptak. Tamtamok s más roppant lármás kínai zeneszerszámok hangzottak fel, aztán ezernyi puskalövés, száz meg száz ágyúlövés dördült; egyszóval mindent megpróbáltak, hogy elűzzék a repülő gépet. Ha a kínai csillagászok rá is jöttek, hogy az Albatros nem más, mint az égen átfutó tünemény, mely oly sok vita tárgya volt eddig is, a Mennyei Birodalom milliói, az egyszerű kulitól a legdúsabb mandarinig, valamennyien Buddha egén föltűnő apokaliptikus szörnynek³ vélték.

Az Albatros utasai persze vajmi keveset törődtek a lentiek tiltakozásával. A sárkányok köteleit azonban, melyeket lent, a császári palota kertjében cölöpökhöz rögzítettek, gyorsan elvágták vagy bevonták. A könnyű játék masinák gyorsuló sebességgel szálltak vissza a földre, egyik-másik lezuhant, mint a madár, ha puskagolyó találja, s dala végsóhajával fejeződik be.

Ekkor harsogó kürtszó zendült a főváros felett, Tom Turner trombitája elfojtotta a légi koncert utolsó hangjait is. De lent a lövöldözés csak nem akart véget érni. Minthogy azonban az egyik ágyúlövedék alig százlábnyira robbant az *Albatros*tól, a repülő gép a levegőég elérhetetlen rétegeibe emelkedett.

Vajon történt-e valami lényeges a következő napokban? Bizony semmi olyan, amit a foglyok a maguk javára fordíthattak volna. Az Albatros változatlanul délnyugati irányban haladt, ami arra vallott, hogy Hindusztán felé tart. Látszott is, hogy az állandóan emelkedő felszín az *Albatros*t is nagyobb magasságokba kényszeríti. Mintegy tíz órával azután, hogy Pekinget elhagyták, Uncle Prudent és Phil Evans Csensi határán megpillanthatta a Nagy Fal egy szakaszát. Ezután a Lung-hegyeket megkerülve a Wangho völgye fölött repültek, a kínai birodalom határán át Tibet felé.

Tibet magas fennsíkon terül el, földjét nem borítja növénytakaró, havas csúcsok váltakoznak kiszáradt vízmosásokkal, itt-ott egy hegyi patak, melyet a gleccserek vize táplál, az erdőkkel keretezett völgyekben sórétegek fehérlenek, s szüntelenül fúj a gyakran jéghideg szél.

A barométer 440 milliméterre esett, ami több mint 4000 méter magasságot jelzett a tenger színe felett. Ilyen magasságban a hőmérséklet - noha az északi félteke legmelegebb hónapja volt - alig éri el a nulla fokot. A hideg és a hideget még csak fokozó sebesség nagyon kellemetlenné tette ezeket a napokat, olyannyira, hogy a klubtársak, noha bőven volt meleg útitakarójuk, inkább visszavonultak kabinjukba.

Talán mondanunk sem kell, hogy a függesztő légcsavaroknak roppant nagy sebességet kellett adni, hogy a repülő gépet a már ritkuló levegőben fenntarthassák. De tökéletesen működött az együttes, s a légcsavarszárnyak forgása mintha csak ringatta volna az Albatros*t.*

E napon Garlok, Chuari Khorsum nyugat-tibeti tartomány székhelyének lakói pillanthatták meg a repülő gépet, mely lentről akkorának látszott, mint egy postagalamb.

Június 27-én Uncle Prudent és Phil Evans elől hatalmas hegyvonulat zárta el a kilátást, a hegyvonulat fölé itt-ott hóval fedett csúcsok meredtek. Nehogy a nagy sebesség lesodorja őket a fedélzetről, mindketten a mellvédbe kapaszkodtak, úgy figyelték az égbe nyúló, roppant hegyeket.

– A Himalája. Nyilván a Himalája - mondta Phil Evans. - Ez a Robur alighanem az alacsonyabb régiókban röpülve akarja megkerülni anélkül, hogy átröpülne Indiába.

– Annál jobb! - válaszolt Uncle Prudent. - Ezen a roppant területen majd csak lesz alkalmunk...

– Ha ugyan nem keletre, Burmán át kerüli meg a hegyláncot, vagy esetleg nyugat felől, Nepálon át.

– Mindenesetre fogadnék vele, hogy át meri-e röpülni!

– Igazán? - hallották valahonnan.

Másnap, június 28-án az Albatros Zzang tartomány területe fölött volt, mikor felmagaslott előtte a gigászi hegység. A Himalája túloldalán volt Nepál.

Észak felől jövet ugyanis három egymást követő hegylánc vágja el az indiai utat. A két északi hegylánc között siklott el az Albatros, mint tengeri hajó roppant zátonyok között; a Közép-Ázsiát elzáró hatalmas gátnak ez a két első lépcsője. Először a Kunlun, utána a Karakoram vonja meg a Himalájával párhuzamos hosszanti völgy határait, mely csaknem a csúcsok vonalát követve húzódik. E völgyben van nyugatra az Indus, keletre pedig a Brahmaputra medencéje.

Mily fenséges hegyek! Megállapították már több mint kétszáz csúcs magasságát, közülük tizenhét 25 000 lábnál is magasabb! Az Albatros előtt most 8847 méter magasságban a Mount Everest állt, jobb felől meg a 8172 méteres Dhaulagiri magaslott, balról a Kanchendzönga, mely, mióta megállapították a Mount Everest magasságát, a csúcsok között a második helyre szorult, minthogy csak 8585 méter magas.

Roburnak nyilván nem állt szándékában e csúcsok ormát érinteni, viszont bizonyára ismerte a Himalája különböző átkelőit, például az Ibi-Gamin-hágót, melyen a Schlagintweint fivérek 1856-ban 6800 méter magasságban keltek át, s most gépével ő is nekivágott ennek az útnak.

Néhány izgalmas, sőt meglehetősen keserves órát éltek át. A levegő ugyan nem ritkult meg annyira, hogy speciális oxigéntermelő készülékeket kellett volna igénybe venni, viszont roppant hideg volt.

Robur az előfedélzeten állt, a kámzsa csaknem eltakarta markáns arcát, s a léghajó mozdulatait irányította. A kormányrudat Tom Turner fogta. A gépész figyelmesen őrködött az elemek fölött, noha szerencsére nem kellett attól tartani, hogy a savak megfagynak. A maximális sebességgel dolgozó légcsavarok egyre élesebben sivítottak, s noha a levegő ebben a rétegben már nagyon ritka volt, a hang alig vesztett erejéből. A barométer 290 milliméterre zuhant, ami azt jelentette, hogy 7000 méter magasságban szállnak.

Milyen szépséges hegyhálózat! Mindenütt fehérlő csúcsok; tavak sehol, csak gleccserek, melyek még tízezer lábnyi magasságban is láthatók. Sehol fű, csak itt-ott egy szál virág a vegetáció határán. Eltűntek a szem elől a szépséges fenyők, cédrusok, melyek oly csodálatos erdőkkel borítják a hegylánc oldalainak alsó részét. Ebben a magasságban nem élnek meg már az óriás páfrányok sem, sem a kúszónövények, melyek lejjebb még úgy csavarodnak egyik fatörzsről a másikra, akárcsak a dzsungelben. Itt már állatokat sem lehet látni, sem vadlovat, sem yakot, sem tibeti ökröt. Néha egy-egy gazella téved e magasságba. Nincsenek madarak sem, legfeljebb egy-egy hollópár merészkedik a levegőég e ritka rétegeibe. Az Albatros, miután átjutott a hegyszoroson, ismét lejjebb ereszkedett. Amint maga mögött hagyta a hegyoldalakat borító erdőket, végtelennek tűnő síkság bontakozott ki az utasok szeme előtt.

Ekkor Robur a vendégei elé lépett, s barátságosan szólt:

– India fölött vagyunk, uraim.