Uncle Prudent és Phil Evans a hátsó fedélzeten, az egyik kajütben kapott két kitűnő ágyat; fehérneműről és elegendő váltóruháról, kábátokról és útitakarókról is gondoskodtak számukra. Nagyobb kényelemben egy óceánjárón sem lehetett volna részük. Ha nem aludtak egyfolytában, ez csak azért volt, mert nem akartak, vagy talán a nagyon is indokolt nyugtalanság nem engedte őket aludni. Micsoda kalandba keveredtek! Micsoda kísérletsorozatra hívták meg, azaz kényszerítették őket? Hogyan végződik ez az egész história, s voltaképpen mit akar Robur mérnök? Egyszóval volt min elgondolkozniuk!

Frycollin, az inas, a fedélzet első részében kapott szállást, a hajószakács kajütje mellett. Ez a szomszédság nyilván tetszett Frycollinnak, aki szívesen érintkezett a világ hatalmasaival. Ő tudott aludni, csakhogy szüntelenül zuhanásról álmodott, meg arról, hogy vad iramban repül az űrben, úgyhogy álma nem pihenés, csak gyötrelmes lidércnyomás volt.

Pedig nehezen lehetne békésebb utat elképzelni, mint e légi zarándoklás volt, különösen alkonyattájt, mikor elcsöndesedtek a légáramlatok is. A légcsavarok zúgásán kívül semmi zaj sem törte meg a magas légrétegek csöndjét. Néha egy-egy mozdonyfütty hatolt fel hozzájuk - valahol lent vonat vágtatott -, néha meg háziállatok bőgése. Állati ösztön! Megérezték a fölöttük elszálló masinát, s rémülten felbőgtek.

Másnap, június 14-én öt órakor Uncle Prudent és Phil Evans a repülő gép tetején sétált, melyet különben joggal nevezhetünk fedélzetnek. Az előző nap óta semmi változás: az őrszem az első, a kormányos a hátsó fedélzeten.

Vajon miért volt szükség őrszemre? Talán félő volt, hogy összeütköznek egy hasonló géppel? Nem, Roburnak még nem voltak utánzói. Az a lehetőség pedig, hogy léggömbbel találkoznak, oly csekély volt, hogy gondolniuk sem kellett rá. De még ha ez meg is történik, hát legföljebb a léggömb bánja! Ha vasfazék meg agyagfazék összekoccan, ugyan melyik vallja kárát? Az *Albatros*t nem érte volna baj egy ilyen összeütközés miatt, annyi bizonyos.

De vajon más egyébbe beleütközhetett volna az Albatros? Igen! Oldalára fordulhatott volna, akár egy hajó, ha útját állja egy hegy, amit nem tud sem megkerülni, sem átrepülni. Az ilyen hegyek a levegő zátonyai, s az *Albatros*nak éppúgy kerülni kellett őket, ahogyan a hajók kerülik a tenger zátonyait.

Igaz, hogy a feltaláló úgy jelölte meg a követendő irányt, mint valami hajóskapitány, mindig gondolva arra, milyen magasságba kell emelkednie a gépnek, hogy a hegycsúcsok fölé kerüljön. Minthogy azonban az Albatros hamarosan hegyvidék fölé ér, ajánlatos a fokozott őrködés arra az esetre, ha némileg mégis le kell térnie erről az útvonalról.

Uncle Prudent és Phil Evans az alattuk elterülő tájat figyelve megláttak egy hatalmas tavat, melynek alsó csúcsát az Albatros déli irányban közelítette meg. Ebből arra következtettek, hogy az éjszaka teljes hosszában átrepülték az Erie-tavat. Minthogy most közvetlenebbül haladtak nyugat felé, a léghajónak a Michigan-tó alsó partvidéke felett kell átrepülnie.

– Semmi kétség - mondotta Phil Evans -, a tetőknek az a tengere ott nem más, mint Chicago.

Nem tévedett. Azt a várost látta meg, mely felé tizenhét vasútvonal vezet, a nyugat királynőjét, Chicagót, ezt a roppant tárházat, mely felé az Unió nyugati részét alkotó Indiana, Ohio, Wisconsin és Missouri termékei ömlenek.

Uncle Prudent a kajütjében talált kitűnő tengerészlátcső segítségével könnyen felismerte a város főépületeit. Hajdani vetélytársa meg tudta neki mondani, miről ismeri fel a templomokat, a középületeket, az elevátorokat, vagyis a gépesített gabonaraktárakat, a roppant játékkockára emlékeztető hatalmas Sherman-házat, melynek négy oldalán az ablakok voltak a pontok.

– Minthogy Chicago felett repülünk - mondotta Uncle Prudent -, ez azt bizonyítja, hogy messzebb hurcoltak bennünket nyugati irányban, mintsem hazatérésünkhöz kellene.

Az Albatros valóban egyenes vonalban távolodott Pennsylvania fővárosától.

Uncle Prudent ugyan szívesen felszólította volna Roburt, hogy vigye őket vissza kelet felé, de e pillanatban nem tehette. A feltaláló ugyanis ezen a reggelen nem sietett ki kabinjából; vagy valami munka kötötte le, vagy esetleg aludt még. A klubtársak megreggeliztek anélkül, hogy látták volna.

Az Albatros sebessége nem változott az előző nap óta. Minthogy a szél kelet felől fújt, a sebesség nem volt zavaró, és miután a magasság százhetven méteres emelkedését a hőmérő csak egyfokos eséssel jelzi, a hőmérséklet sem volt kellemetlen. Uncle Prudent és Phil Evans hol töprengve, hol beszélgetve várták a feltalálót, s közben sétáltak a fedélzeten, vagyis voltaképpen a légcsavarok egész hálózata alatt, melyek most oly roppant gyorsan forogtak, hogy szárnyaik áttetsző korongnak tűntek.

Illinois államot így két és fél óra alatt átrepülték északi határa felett. Ezután elrepültek a Vizek Atyja, a Mississippi felett, s a tükrén úszó kétemeletes gőzhajók a magasságból csak apró csónakoknak látszottak.

Az Albatros Iowa fölött haladt, miután délelőtt tizenegy óra tájt érintette Iowa Cityt.

Északnyugat felé lejtő hegyláncok, úgynevezett „bluff”-ok kanyarogtak alattuk. A csúcsok nem voltak oly magasak, hogy az Albatros*nak feljebb kellett volna emelkednie. Különben is ezek a „bluff”-ok hamarosan eltűntek, s az Iowa állam egész nyugati részén s Nebraskán végighúzódó roppant síkföldek, a prérik következtek, melyek egészen a Sziklás-hegység lábáig húzódnak. Itt is, ott is patakok, folyók csillantak, a Missouri mellékfolyói. Partjaikon faluk, városok, de amint az *Albatros beljebb hatolt a vadnyugat felett, egyre ritkábban tünedeztek fel lakott területek.

Napközben semmi különös nem történt. A klubtársak teljesen magukra maradtak. Frycollint is éppen csak hogy látták, a fedélzeten elnyúlva feküdt, szemét lecsukta, hogy ne is lásson semmit. Pedig nem fogta el szédülés, mint az ember gondolhatta volna. Magas épület tetején, mikor szilárd pontokat lát az ember maga alatt, könnyen elszédül, de a mélység nem hat így, ha egy léggömb kosarában vagyunk, vagy repülő fedélzetén szállunk el felette; a léghajós nem mélységet érez maga alatt, a látóhatár emelkedett fel vele együtt, s az veszi körül mindenünnen.

Két órakor Omaha fölött, Nebraska határán átröpült az Albatros. Omaha a New York és San Francisco között vezető 1500 mérföld hosszúságú vasútvonal, a Pacific legmagasabban fekvő állomása. Egy pillanatig látni lehetett a Missouri sárgás vizét, majd Omaha fa- és téglaépületeit. Ez a város, amely ennek a gazdag völgynek a központja, olyan, mint a csat az Észak-Amerika derekát összeszorító vasövön. Míg az Albatros utasai e részleteket szemlélték, nyilván Omaha lakosai is megpillantották a furcsa repülő szerkezetet. De csodálkozásuk a levegőben szálló gép láttán semmiképpen sem lehetett nagyobb, mint amekkorát a Weldon Club elnöke és titkára érzett afölött, hogy ők is a gép utasai közé tartoznak.

Amit Omaha lakói láttak, mindenképpen olyan esemény, amit az Unió lapjai kommentálni fognak. Nyilván ez a magyarázata az érthetetlen jelenségnek, mely az egész világot foglalkoztatta, s mely egy idő óta az érdeklődés előterében állt.

Az Albatros egy órával később maga mögött hagyta Omahát. Ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy kelet felé röpülnek, s egyre távolodnak a Platte Rivertől, melynek völgyét követi a vasútvonal, átszelve a prérit. Ez a megállapítás cseppet sem hangolta jókedvre Uncle Prudentot és Phil Evanst.

– Így hát mégis komolyan gondolta azt a képtelenséget, hogy körbesétáltatja velünk a Sarkokat? - hökkent meg az egyik.

– És akaratunk ellenére! - jegyezte meg a másik. - De aztán vigyázzon magára ez a Robur! Nem olyan fából vagyok faragva, hogy így packázhassanak velem!

– Én sem! - vágta rá Phil Evans. - De kérem, Uncle Prudent uram, próbálja mérsékelni magát!

– Mérsékelni?

– És tartogassa a haragját alkalmas időkre!

Öt óra tájban az Albatros, miután átrepült a fenyővel és cédrussal borított Fekete-hegység fölött, a fölé a terület fölé ért, melyet joggal neveznek Nebraska „komisz földjé”-nek. Sárgás halmok káosza az egész vidék, mintha estükben széttöredezett sziklákkal lenne teleszórva, s távolról nézve a legfantasztikusabb alakú dombokba, sziklatömbökbe ütközik a tekintet. Mintha összevissza dobált csontpálcikák halmaza lenne az egész, itt-ott középkori városok, erődítmények, lőrésekkel, őrtornyokkal épült várak romjai láthatók. A „komisz föld” valójában mégsem más, mint roppant csontkamra, ahol vastagbőrűek, óriás teknősök, s úgy mondják, emberek csontjai - az őskor egyik kataklizmájának emlékei - fehérlenek.

Mire bealkonyult, maguk mögött hagyták a Platte Rivernek e völgyét is. Innentől kezdve a síkság a magasból roppant tág látóhatár széléig húzódott.

Éjszaka már a mozdonyok éles füttye, a gőzhajók komor szirénája nem zavarta a csillagos égbolt csendjét. Időnként elnyújtott bőgés hatolt fel a léghajóig, mely most alacsonyabban röpült. Bölénycsordák vágtattak át a prérin, vizet, legelőt kerestek. S amikor elhallgattak, a nehéz lépteik alatt megtörő fű zúgott tompán, valahogy úgy, mint az árvíz, hangját világosan meg lehetett különböztetni a légcsavarok zúgásától.

Egyszer-kétszer farkasüvöltést, máskor meg róka, vadmacska hangját hallották, aztán coyot vonított; gyászos hangja miatt ez az állat valóban rászolgál a canis latrans¹ névre.

Aztán erős illatok csapták meg az orrukat, a menta, a zsálya és a fehér üröm illata keveredett a tűlevelűek erős szagával, s szállt a tiszta éjszakai levegőben.

S végül, hogy megemlítsünk minden, a földről hangzó zajt, baljós üvöltést is hallottak, de ezúttal nem coyot üvöltött: vörösbőrű kiáltott, s hangját az úttörő telepes mindig meg tudja különböztetni a vadállatok hangjától.

Másnap, június 15-én, reggel öt óra tájt Phil Evans kilépett a kajütjéből. Most talán majd összetalálkozhat Roburral, a feltalálóval.

Addig is, minthogy nagyon szerette volna tudni, miért nem mutatkozott előző nap, Tom Turnerhez, Robur első emberéhez fordult felvilágosításért.

Tom Turner mintegy negyvenöt éves angolszász volt, széles mellkasú, zömök ember, mintha vasból kovácsolták volna ki; hatalmas és jellegzetes feje Hogarth-képre emlékeztetett; a minden angolszász csúfság festője rajzolt ilyen fejeket.² Ha jól megnézzük a Harlot’s Progress negyedik metszetét, egy börtönőr vállain megláthatjuk Tom Turner fejét, s utána minden bizonnyal elismerjük, hogy az arckifejezése cseppet sem biztató.

– Találkozhatunk ma Robur mérnökkel? - kérdezte Phil Evans.

– Nem tudom - válaszolt Tom Turner.

– Nem azt kérdezem, hogy elment-e hazulról!

– De az is lehet.

– Sem azt, hogy mikor ér vissza.

– Majd ha elvégezte a dolgát.

S ezzel Tom Turner visszabújt a kajütjébe.

Phil Evansnak be kellett érnie ezzel a válasszal, ami már csak azért sem volt megnyugtató, mert ha az iránytűre tekintett, tisztában kellett lennie azzal, hogy az Albatros továbbra is északnyugati irányban folytatja útját.

Milyen más volt a „komisz föld” kietlen vidéke, melyet az éjszaka hagytak maguk mögött, mint az a táj, mely most bontakozott ki alattuk!

Az Albatros, miután ezer kilométert röpült Omaha óta, most olyan táj fölött szállt, melyet Phil Evans nem ismert föl, azon egyszerű oknál fogva, hogy sohasem járt ott. A „bluff”-ok tetejét itt-ott az indián támadások ellen emelt erődítmények koronázták mértanian rideg vonalaikkal, falaikat inkább palánknak, mintsem várfalnak lehetett mondani. Alig néhány falu épült - az is kevés lakossal - e vidéken, mely annyira más volt, mint a néhány fokkal délebbre fekvő Colorado aranymezőkről híres tájai.

A távolból bár homályosan, de már kirajzolódott egy hegyvonulat, melynek csúcsait lángba borította a kelő nap.

A Sziklás-hegység felé közeledtek.

Uncle Prudent és Phil Evans, mióta a repülő gépen voltak, ezen a reggelen éreztek először csípős hideget. A hőmérséklet csökkenését nem időjárás-változás okozta; a nap gyönyörűen sütött.

– Nyilván azért lett hidegebb, mert az Albatros magasabbra emelkedett - vélte Phil Evans.

A fedélzet középső kajütjének ajtaján kívül elhelyezett barométer valóban 540 milliméterre esett, s ez mintegy 3000 méternyi magasságot jelzett. A gépezet tehát kellő magasságba emelkedett, hogy elszállhasson a hegycsúcsok felett.

Egyébként egy órával ezelőtt nyilván 4000 méter magasságban kellett repülnie, mert mögötte örök hóval fedett csúcsok fehérlettek.

Sem Uncle Prudentot, sem klubtársát nem emlékeztette ez a táj egyetlen ismerős vidékre sem. Lehet, hogy éjszaka az Albatros letért az eddigi útvonalról, s minthogy roppant sebesen röpült, utasai már nem tudtak tájékozódni.

Miután megvitattak néhány különböző, többé-kevésbé elképzelhető feltevést, a következőkben állapodtak meg: e terület, melyet mint kerek völgykatlant zárnak körül a hegyek, nyilván az a terület, melyet a kongresszus 1872 márciusában az Egyesült Államok Nemzeti Parkjává nyilvánított.

Valóban érdekes vidék felett repültek el. Megérdemli a park nevet, de olyan park ez, ahol halmok helyett hegyek, tavacskák helyett nagy tavak vannak, nem patakok, hanem folyamok szelik át, sétautak helyett völgykatlanokban járhat a látogató, s döbbenetes méretű gejzírek pótolják a szökőkutakat.

Az Albatros néhány pillanat múlva a Yellowstone River fölé siklott, jobbra hagyta maga mögött a Stevenson-hegyet, s a nagy Yellowstone-tó felé közeledett. Mily változatos e hatalmas tó vidéke, s mily szépek az obszidiánnal, apró kristályokkal borított partok, mikor a milliárdnyi sima lapocskáról szikrázva verődik vissza a napsugár! S a szeszélyesen elszórt szigetek mily változatossá teszik a víz tükrét! S mily azúrfényben csillog e hatalmas tükör! S a tó körül, mely a földkerekség egyik legmagasabban fekvő tava, felhőkben rajzanak a madarak, pelikánok, vadhattyúk, sirályok, libák, örvös ludak, sarki búvárok! A part egyes, roppant meredek szakaszait sűrű bozót borítja, benőtte a gyalog- és a vörösfenyő, s fölöttük fehérlő fumarolák szállnak. E gőz a talajból tör elő, mintha valami roppant katlanban szüntelenül forrna a víz, de minthogy kifutni nem tud, fehérlő páragomolyok szöknek ki a fedő alól.

A szakácsnak talán még soha nem nyílt ilyen kitűnő alkalma arra, hogy bőséges pisztrángkészlettel lássa el a repülő gépet; a Yellowstone vizében ugyanis ez az egyetlen halfajta él meg. De az Albatros most is oly magasan szállt, hogy senki sem vállalkozhatott a halászatra, mely pedig bizonnyal csodálatos eredménnyel járt volna.

Háromnegyed óra alatt átszálltak a tó felett, s kissé távolabb már a felett a vidék felett röpültek, melynek gejzírjei Izland legszebb gejzírjeinek méltó párjai. Uncle Prudent és Phil Evans a mellvéden áthajolva nézték a magasba szökő vízoszlopokat, melyek mintha új elemmel akarták volna gazdagítani a repülő gépet. Egymás után következtek a szebbnél szebb gejzírek: a „Legyező”, melynek oszlopai sugárzó lemezként törnek a magasba, az „Erőd”, mely mintha vízdárdákkal védekezne, a „Vén Ájtatos”, szivárvány koronázta vízsugaraival, az „Óriás”, mely roppant erővel húszlábnyi átmérőjű függőleges vízoszlopot lök kétszáz lábnyi magasba.

Robur nyilván ismerte már e szépséges, mondhatnók, páratlan kép minden csodáját, mert nem jelent meg a fedélzeten. Vajon pusztán vendégei gyönyörűségére irányította a repülő masinát a Nemzeti Park fölé? Akárhogy volt is, annyi bizonyos, hogy nem jelent meg bezsebelni a hálálkodást. A Sziklás-hegység merész átrepülésétől sem zavartatta magát, amihez reggel hét óra tájt kezdett az Albatros.

Tudjuk, hogy ez a hegyvonulat a mexikói Andok meghosszabbításaként mint hatalmas gerinc, nyúlik Észak-Amerika csípőjétől a nyakáig. A 3500 kilométer hosszúságú hegylánc legmagasabb pontja a James-csúcs, melynek orma csaknem 12 000 láb magasságba nyúlik.

Az Albatros, ha magasan repülő madárhoz hasonlóan szaporábban tud verdesni szárnyaival, nyilván átröpülhetett volna a hegylánc legmagasabb csúcsai felett, hogy aztán Oregonban vagy Utahban hirtelen visszazuhanjon alacsonyabb régiókba. Erre azonban az Albatros nem vállalkozott, igaz, nem is volt rá szükség. A hegyláncon olyan átkelők - hegyszorosok - nyílnak, melyek feleslegessé teszik azt, hogy a csúcsokon vagy a csúcsok felett próbálkozzék átjutni az ember e magas torlasz túlsó oldalára. Azon a vidéken „kanyon”-nak nevezik ezeket a szűkebb vagy tágabb hegyszorosokat, melyeken át lehet jutni. Ilyen például a Bridger-szoros, melyen át a Pacific expressz mormon földre ér; más szorosok meg északabbra vagy délebbre nyílnak.

Az egyik ilyen kanyonon vágott át az Albatros, miután csökkentette sebességét, nehogy a hegyszoros sziklafalába ütközzék. A léghajós biztos kézzel nyúlt a kormányrúdhoz, s a rendkívül érzékeny szerkezet így még biztosabban működött; a kormányos oly nagy gonddal irányította, mintha a Royal Thames Club versenyén induló egyik legkitűnőbb hajót vezetné. S bármilyen ellenszenv élt a „levegőnél nehezebb” elv két dacos ellenfelében, most akaratuk ellenére is elbűvölten figyelték e tökéletesen működő légi járművet.

Az *Albatros*nak két és fél óra sem kellett ahhoz, hogy átrepüljön a hatalmas hegylánc felett, s miután túljutott rajta, ismét százkilométeres óránkénti sebességgel haladt. Ekkor megint délnyugati irányban repült, hogy alacsonyabban szállva, rézsútos irányban vágjon át Utah állam területe felett. Néhány száz méterrel lejjebb ereszkedett, mikor Uncle Prudent és Phil Evans éles füttyszóra lett figyelmes.

A Pacific expressz füttyét hallották, a vonat a Nagy-Sós-tó városa felé igyekezett.

Az Albatros ekkor - észrevétlenül adott parancsra - még lejjebb ereszkedett, s a teljes gőzzel haladó szerelvényt követte. Az utasok azonnal észrevették. Kíváncsi fejek bukkantak elő a vagonajtók mögül. Később sok utas a vasúti kocsikat összekötő átjárókra tódult. Egyesek még attól sem riadtak vissza, hogy felmásszanak a vagon tetejére, hogy jobban láthassák a repülő szerkezetet. Harsány hurrázás szállt a levegőben, de még csak annyi eredménye sem volt, hogy Robur megjelent volna a fedélzeten.

Az Albatros most a függesztő légcsavarok forgássebességét csökkentve, még lejjebb ereszkedett, majd lassított, nehogy a lassúbb expressz lemaradjon mögötte. Mint hatalmas dongó szállt fölötte, holott bízvást lehetett volna gyors röptű, óriás ragadozó madár. Jobbra-balra vetődött, aztán hirtelen előrerugaszkodott, majd visszaröpült, majd büszkén felhúzta aranynappal ékes fekete zászlaját, amire a vonatvezető az észak-amerikai Unió harminchét csillagos zászlajának lengetésével válaszolt.

A két fogoly hiába is akarta volna felhasználni az alkalmat arra, hogy az utasokkal közöljék, mi sorsra jutottak. Hiába kiáltozta a Weldon Club elnöke:

– Uncle Prudent vagyok, Philadelphiából!

A titkár meg hogy:

– Phil Evans vagyok, a klubtársa!

Hangjuk elveszett az ezernyi torokból szálló hurrázásban, mellyel a vonat utasai üdvözölték az Albatros*t.*

Közben a repülő gép három-négy embere tűnt fel a fedélzeten. Egyikük kötelet lengetett a vonat felé - tengerésztréfa ez, a matrózok csúfolódnak így, ha az övékénél lassabban haladó hajóval találkoznak: kötelet mutogatnak neki, hogy szívesen vontatják, ha rászorulnak.

Az Albatros ezután ismét szokásos sebességére kapcsolt, fél óra múlva maga mögött hagyta az expresszt, melynek utolsó füstfoszlányai is hamarosan a messzeségbe vesztek.

Egy óra tájt roppant korong tűnt fel alattuk, mely mint valami óriás reflektor verte vissza a nap sugarait.

– Nyilván Salt Lake City, a mormonok fővárosa fölött vagyunk - jegyezte meg Uncle Prudent.

Valóban a Nagy-Sós-tó vidékének fővárosa fölé értek, a roppant reflektor pedig nem volt más, mint a Tabernaculum³ kupolás teteje, melyben akár tízezer szent is kényelmesen elfért volna. Tetőzete, mint valami domború tükör, különböző irányokba szórta szét a nap sugarait.

Ott a cédrus- és fenyőerdőkkel borított Wasatch-hegység tövében épült a hatalmas város, a Jourdain folyam partján, mely Utah folyóinak vizét viszi a Nagy-Sós-tóba. Lassanként kibontakozott szemük előtt a nagy sakktábla - felülről nézve a legtöbb amerikai város sakktáblához hasonlít -, erről a sakktábláról meg igazán el lehetett volna mondani, hogy több benne a dáma, mint a kocka - a ház -, minthogy a mormonok éppenséggel nem vetik meg a többnejűséget. A város körül jól megművelt, okosan kezelt földek; a rengeteg birkanyáj pedig virágzó textiliparról tanúskodott.

A környék képe azonban árnyként enyészett el, és az Albatros még nagyobb sebességgel fordult délnyugat felé: a sebesség fokozódása most erősen érezhető volt, minthogy túlszárnyalta a szél sebességét.

A repülő gép hamarosan Nevada ezüstmezői fölé ért, e területet csak a Sierra választja el Kalifornia aranymezőitől.

– Mi tagadás - jegyezte meg Phil Evans -, ha így megy, még az éj beállta előtt megláthatjuk San Franciscót!

– És aztán?! - vágta rá hetykén Uncle Prudent.

Hat óra volt, mikor az Albatros átröpült a Sierra Nevadán, éppen a Truckie-szoros fölött, melyen át vasútvonal vezet. Már csak háromszáz kilométer volt hátra, ha nem is San Franciscóig, de Sacramentóig, Kalifornia fővárosáig.

Az Albatros azonban ekkor oly gyorsan röpült, hogy a nyugati látóhatáron már este nyolckor föltűnt a Capitol kupolája, s a keleti horizonton hamarosan el is tűnt a szemük elől.

Robur éppen ekkor jelent meg a fedélzeten. A klubtársak odasiettek hozzá.

– Robur mérnök - szólította meg Uncle Prudent -, íme, már Amerika nyugati határai fölött vagyunk! Reméljük, hamarosan véget ér ez a tréfa!

– Sohasem tréfálok - válaszolt Robur.

Kezével intett, s az Albatros hirtelen földközelbe ereszkedett, ugyanakkor annyira fokozta sebességét, hogy a klubtársak kénytelenek voltak a kabinjukba menekülni.

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Uncle Prudent kitört:

– Még egy pillanat, és megfojtom!

– Meg kell kísérelnünk a menekülést! - hangzott Phil Evans válasza.

– Igen!... Lesz, ami lesz, meg kell próbálnunk!

Ekkor tompa zúgásra lettek figyelmesek.

A tenger zúgását hallották, a parti sziklákon megtörő hullámok hangját. A Csendes-óceán fölött voltak.