A feltaláló aligha akarta megsétáltatni gépét Hindusztán csodálatos tájai fölött. A Himalája átrepülésével nyilván nem akart mást, mint megmutatni, hogy gépe milyen csodálatos teljesítményekre képes, s így meggyőzni azokat is, akik nem akarják, hogy meggyőzzék őket.

Vajon mindez azt jelentené, hogy az Albatros tökéletes, noha e világon semmi sem tökéletes? Majd meglátjuk.

Uncle Prudent és klubtársa, ámbár lelkük mélyén csodálták e bámulatos légi járművet, csodálatukból mit sem mutattak ki. Csak az alkalmat lesték, hogy megszökhessenek. Még azzal a csodaszép látvánnyal sem törődtek, mely akkor tárult szemük elé, mikor az Albatros a Pandzsab festői határvidéke fölött szállt.

A Himalája tövében fekszik Terai, ez a mocsaras földcsík, ahol örökös vendég a malária. Az *Albatros*t azonban ez sem zavarhatta, legénysége egészségét sem veszélyeztethette a mocsarakból kigőzölgő egészségtelen pára. A gép nyugodtan szállt arrafelé, ahol Hindusztán Turkesztánnal és Kínával határos. Június 29-én már kora reggel felbukkant előtte Kasmír páratlan szépségű völgye.

Valóban páratlannak mondhatjuk a Kis- és a Nagy-Himalája között nyíló völgykatlant! A roppant hegylánc előhegyei a Hydaspe medencéjéig lejtenek, köztük szeszélyesen kanyarog a folyam, mely látta Porus és Nagy Sándor, vagyis India és Görögország hadait megütközni Közép-Ázsia birtoklásáért. A Hydaspe most is ott kanyarog medrében, de hol van már a két város, melyet a macedóniai alapított győzelme emlékére? Úgy eltűnt mindkettő, hogy helyüket sem tudjuk.

Az Albatros ezen a délelőttön az inkább Kasmír néven ismert Srinagar fölött szállt át. Uncle Prudent és társa láthatta a folyam két partján épült pompás várost; a folyam felett egyenesen ívelő hidakat, a faragott balkonokkal ékes nyaralókat, a nyárfákkal árnyékolt partokat, a fűvel benőtt tetőket - a házak így mindmegannyi roppant vakondtúrásnak tűntek -, a sok csatornát; a rajtuk ringatózó bárkák dióhéjnak, a csónakosok hangyának látszottak a magasból. Láthatták a templomokat, kioszkokat, mecseteket, a külvárosok faházikóit s a folyamban mindennek tükörképét is; aztán az ősi erődítményt, a Hari-Parvatát, mely úgy magaslik egy dombtetőn, mint Párizs legfontosabb erődítménye a Mont Valérien ormán.

– Velencének vélném, ha Európában lennénk - mondta Phil Evans.

– És ha Európában lennénk - válaszolt Uncle Prudent -, könnyen megtalálnánk az Amerikába vezető utat.

Az Albatros sem sokat időzött a tó felett, melyet átszel a folyó, ismét gyorsabban szállt a Hydaspe völgyén át.

Aztán leereszkedett, s a folyam fölött mintegy tízméternyire lebegett egy félóra hosszat. Tom Turner és a legénység kiegészítették a víztartalékot úgy, hogy egy szivattyúval - melyet az akkumulátorok energiája hozott működésbe - gumicsövön át vezették a tartályokba.

Uncle Prudent és Phil Evans közben egymásra nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak. Mindössze pár méternyire vannak a Hydaspe tükrétől, s közel a parthoz. Mindketten jó úszók. Csak egy ugrás, s visszanyerhetik szabadságukat, mert ha már egyszer a vízben vannak, ugyan hogyan keríthetné őket ismét hatalmába Robur? Hiszen a légcsavarok csak akkor működhetnek folyamatosan, ha a gépezet legalább két méterrel a víz tükre felett van!

Egy pillanat alatt átvillant agyukon minden érv és ellenérv. Egy pillanat alatt mérlegelték valamennyit. Már-már átvetették magukat a mellvéden, mikor erős kezek nehezedtek a vállukra.

Szemmel tartották őket. A szökés lehetetlenné vált.

Ez alkalommal nem adták meg magukat egykönnyen. Le akarták rázni magukról fogláraikat. Csakhogy az Albatros személyzete nagyon kemény legényekből állt!

– Uraim - mondotta a föltaláló, s be is érte ennyivel -, ha valaki olyan szerencsés, hogy Hódító Robur társaságában utazhat, mint ahogy önök nagyon helyesen elneveztek engem, méghozzá a csodálatra méltó Albatros fedélzetén, akkor az illető nem távozik ilyen... hm... angolosan. Persze azt is mondhatnám, hogy innen egyáltalán nem távozhat!

Phil Evans nagy nehezen odább húzta klubtársát, aki már-már erőszakoskodni kezdett. Mindketten a kabinjukba tértek, azzal az elhatározással, hogy bárhol megszöknek, még ha az életükbe kerül is.

Az Albatros ismét nyugat felé repült. E napon közepes sebességgel szállt át Kabulisztán fölött, melynek fővárosát éppen csak megpillantották, majd Kasmírtól 1100 kilométernyire átrepültek Herat¹ királyság határán.

E még most is oly sokat vitatott vidéken, mely az oroszok számára nyitott kapu Anglia indiai birtokai felé, az utakon egymást érték a menetoszlopok, a kocsisorok, vagyis mindaz, ami egy menetelő hadsereg ember- és anyagállományához tartozik. Ágyúlövés, puskaropogás is hallatszott. A feltaláló azonban sohasem keveredett mások ügyeibe, ha erre nem kötelezte becsületérzése vagy emberszeretete. Most sem törődött azzal, hogy mi történik lent az utakon. Ha Herat, mint mondják, Közép-Ázsia kulcsa, törődik is ő azzal, hogy angol vagy orosz zsebbe kerül ez a kulcs! Kicsinyes földi érdekek nem befolyásolták a vakmerőt, ki a levegőeget tudta saját birodalmának!

A táj egyébként hamarosan eltűnt egy homokviharban, mely errefelé nagyon gyakori. A „tebbad” nevű szél hordja tovább a lázkeltő bacilusokat a tovasodort porral. És hány meg hány karaván pusztul el a kavargó homok örvényében!

Az Albatros, nehogy a levegőben szálló homok gépezetének finom fogaskerekei közé kerüljön, 2000 méter magasságban keresett tisztább légréteget.

A repülő gép mögött eltűnt Perzsia határa s hosszan elnyúló síkságai, melyekből nem is láttak semmit. Az Albatros mérsékelt sebességgel röpült, noha nem kellett attól tartania, hogy valamibe beleütközhet. A térképen ugyan fel van tüntetve néhány hegység, de valamennyi közepes magasságú. A főváros felé közeledve azonban ki kellett kerülni a Demavendet, melynek havas csúcsa 5600 méter magasságban fehérlik, majd az Elburz hegyláncot, melynek tövében épült Teherán.

Július 2-án már a hajnali derengésben látható volt a kavargó homok mögül előbukkanó Demavend.

Az Albatros úgy fordult, hogy a város fölött repüljön el, melyet a szél valóságos porfelhővel takart.

Délelőtt tíz óra tájt mégis megpillanthatták az erődítményt körülvevő széles árkokat s közepén a sah palotáját, az égetett cseréppel burkolt falakat s a vízmedencéket, melyeket mintha hatalmas, világítóan kék türkizbe vágtak volna.

Mindez azonban csak tűnő látomás volt. Az Albatros itt irányt változtatott, s csaknem egyenesen észak felé röpült. Néhány órával később a perzsa határ egyik északi kiszögellésében épült vízparti városka fölé ért, a hatalmas víztükör partja azonban nem látszott sem észak, sem kelet felől.

Ashurada kikötőváros, a legdélibb orosz kikötő fölött voltak, s tenger volt a parttalannak tűnő víz: a Kaspi-tenger.

Ezen a tájon már nem örvénylett a homok, s az egyik hegyoldalon európai módon épült házak sorakoztak, s fölibük templomtorony magaslott.

Az Albatros leereszkedett a tenger tükre fölé, mely háromszáz lábnyival alacsonyabb az óceáni tengerszintnél. Estefelé a hajdan turkesztáni, ekkoriban orosz part mentén szállt tovább, mely a Kara-Bogaz-Gol tengeröböl felé tart; s másnap, július 3-án már a Kaspi-tenger tükre felett lebegett száz méter magasságban.

A szárazföld nem látszott sem Ázsia, sem Európa felől. Itt-ott fehér vitorlákat duzzasztott az enyhe szél. A partlakók vitorlásai voltak, a formájukról fel lehetett ismerni a kétárbocos *kesebey*eket, a *kayuk*okat, az egyárbocos hajdani kalózhajókat, a *teimil*eket, a személyszállító és halászbárkákat. Időnként egészen az *Albatros*ig szállt föl egy-egy füstfelhő azoknak az ashuradai gőzösöknek a kéményéből, melyeket az orosz rendőrség küld a türkmén vizekre.

Délelőtt Tom Turner a szakáccsal, François Tapage-zsal beszélgetett, s a szakács egyik kérdésére így felelt:

– Igen, körülbelül negyvennyolc órán át maradunk a Kaspi-tenger fölött.

– Nagyszerű - válaszolt a szakács. - Akkor, ugye, halászunk?

– Miért ne?

Minthogy negyvennyolc órát szántak arra, hogy átrepüljenek a 625 mérföld széles tenger fölött, ez azt jelentette, hogy halászat közben az Albatros roppant lassan fog szállni, sőt időnként esetleg egy helyben lebeg a víz felett.

Tom Turner szavait meghallotta Phil Evans, aki éppen az előfedélzeten tartózkodott.

Frycollin közben kitartóan gyötörte, kérje meg a gazdáját, tenné őt le az anyaföldre.

Phil Evans válasz nélkül hagyta a bolondos kérést, s a hátsó fedélzetre sietett, hogy megkeresse Uncle Prudentot. Ott aztán vigyázva, nehogy kihallgassák őket, beszámolt az elnöknek a Tom Turner és a szakács között lefolyt beszélgetésről.

– Phil Evans uram - mondotta Uncle Prudent -, úgy vélem, nincsenek illúzióink afelől, hogy ez a nyomorult mit akar velünk.

– Úgy van - bólintott Phil Evans. - Akkor adja vissza szabadságunkat, mikor neki tetszik, ha ugyan valaha is visszaadja.

– Így hát mindent meg kell próbálnunk, hogy elhagyhassuk az Albatros*t.*

– Ami úgy különben pompás szerkezet, azt meg kell hagyni!

– Lehet! - bosszankodott Uncle Prudent. - Csakhogy ez a pompás szerkezet egy gazfickóé, aki minden jog félrerúgásával fogságban tart bennünket. Így hát ez a szerkezet állandó veszélyt jelent mind számunkra, mind a mieink számára. S ha nem tudjuk elpusztítani...

– Előbb szabaduljunk meg! - vágott közbe Phil Evans. - Aztán majd meglátjuk!

– Rendben van - mondta Uncle Prudent. - Használjuk ki a kínálkozó alkalmat. Az Albatros nyilván átröpüli a Kaspi-tengert, majd Európa fölött folytatja útját, vagy északon, Oroszország felett, vagy nyugaton, a földközi-tengeri partok mentén. Nos, akár itt, akár ott érünk földet, bizton eljuthatunk az atlanti partokig. Ezért készen kell állnunk a távozásra minden pillanatban.

– De hogyan szökünk meg az Albatros*ról? *- kérdezte Phil Evans.

– Ide figyeljen! Éjszakánként az Albatros néha csak pár száz lábnyira lebeg a föld felett. A fedélzeten több ilyen hosszúságú kötél is akad, s ha van bennünk egy kis mersz, talán lecsúszhatnánk kötélen.

– Helyes - mondta Phil Evans. - Adott esetben nem tétováznék.

– Én sem. S ne felejtse el, hogy éjszakánként senki sem őrködik, csak a kormányos virraszt a hátsó fedélzeten. A fedélzet elején is van ilyen kötélcsomó, s talán le tudnánk csavarni úgy, hogy ne lássanak, ne halljanak meg bennünket...

– Nagyszerű! - helyeselt Phil Evans. - Egyébként örömmel tapasztalom, Uncle Prudent uram, hogy kissé lecsillapult. A cselekvéshez nyugalom kell. De ez idő szerint a Kaspi-tenger fölött vagyunk. Több hajót is látok. Az Albatros lejjebb fog ereszkedni, sőt, a halászat idejére meg is áll. Vajon nem használhatnók ki az alkalmat?

– Ugyan! Szemmel tartanak bennünket akkor is, mikor a legkevésbé sejtjük - válaszolt Uncle Prudent. - Emlékezzék csak, hogy is volt, mikor a Hydaspe vizébe akartunk ugrani!

– És miből gondolja, hogy éjszaka nem figyelnek bennünket?

– Bánom is én, valahogy csak a végére kell járni! - fortyant fel Uncle Prudent. - Igen, végezni kell ezzel az *Albatros*szal meg a gazdájával is!

A klubtársak - és elsősorban Uncle Prudent - a harag szavára hallgatva, képesek lettek volna a legvakmerőbb cselekedetre, még olyasmire is, ami nagyon nagy veszélyt zúdíthat saját fejükre.

Tehetetlenségük érzete s az, hogy Robur oly gúnyos lenézéssel bánt velük, oly nyersen válaszolgatott kérdéseikre, még jobban súlyosbította a helyzetet, melynek elviselhetetlen volta napról napra nyilvánvalóbbá lett.

S éppen ezen a napon egy újabb jelenet csaknem a leghevesebb szóváltást robbantotta ki Robur és a klubtársak között. Frycollin még csak nem is sejtette, hogy az egésznek ő az oka.

A végtelen tenger láttán ugyanis egyszerre iszonyatos rémület fogta el a gyáva fickót. Elhagyta magát, mint egy gyerek, nyögdécselt, tiltakozott, kiabált, dobálta magát, grimaszokat vágott.

– El akarok menni!... El akarok menni! - kiáltozta. - Nem vagyok én madár!... Nem arra születtem, hogy röpüljek!... Tegyenek le a földre!... Rögtön tegyenek le!

Magától értetődő, hogy Uncle Prudent nem is próbálta megnyugtatni - éppen ellenkezőleg. Üvöltözése végül is kihozta a sodrából Roburt.

Így aztán, mikor Tom Turner meg a legénység más tagjai nekikészülődtek a halászatnak, a feltaláló, hogy megszabaduljon Frycollintól, megparancsolta, hogy zárják a kajütbe. De az inas ott sem maradt békén, ököllel verte a kajüt falát, és torkaszakadtából kiabált.

Dél volt. Az Albatros ekkor csak mintegy öt-hat méternyire lebegett a víz színe fölött. Néhány bárka rémülten menekült a repülő gépezet láttán. A Kaspi-tengernek ez a része hamarosan elnéptelenedett.

Magától értetődő, hogy a klubtársakra most különösképpen ügyeltek, hiszen egy fejessel megszabadulhattak volna az Albatros*ról.* De hiszen ha bele is ugrottak volna a vízbe, az Albatros gumicsónakjával könnyen kihalászták volna őket. Míg a halászat tart, nem tehetnek semmit. Phil Evans úgy vélte, jól teszi, ha végignézi, hogyan folyik le az egész, az örökké haragos Uncle Prudent azonban behúzódott a kabinjába.

Tudjuk, hogy a Kaspi-tenger a talaj vulkanikus bemélyedése helyén keletkezett. Medencéje több nagy folyam, így a Volga, az Urál, a Kura, a Kuma és az Emba vizét gyűjti össze. Ha a párolgás nem csökkentené a benne gyűlő vízmennyiséget, a Kaspi-tenger, melynek felszíne 17 000 négyzetmérföld, átlagos mélysége pedig 400-600 láb között változik, elöntené az alacsony és mocsaras északi és keleti partokat. Noha nincs összeköttetésben sem a Fekete-tengerrel, sem az Aral-tóval, melyek a tengerszint felett jóval magasabban fekszenek, mégis sokféle hal él benne, elsősorban azok a fajták, melyek elbírják a Kaspi-tenger vizének feltűnően kesernyés ízét, mely a déli medencében levő kőolajforrásoknak tudható be.

Az Albatros legénysége csöppet sem titkolta, mennyire örülnek a halászatnak, mely némi változatosságot hoz az életükbe.

– Vigyázat! - kiáltotta Tom Turner, aki éppen egy jól megtermett cápához hasonló halba vágta szigonyát.

Hét láb hosszú pompás vizát ejtett el, Belonga des Russes fajtát, melynek ikrája sóval, ecettel és fehér borral keverve kaviár néven kerül az asztalra. A folyami viza talán jobb ízű, mint a tengeri, az Albatros legénysége azonban ezt is örömmel fogadta.

A halászatot mégis a vonóhálók tették igazán eredményessé, melyek pontyot, dévérkeszeget, lazacot, sós vízi csukát vegyest fogtak össze s főként nagy mennyiségű, középnagyságú kecsegét, melyet a gazdag ínyencek élve szállíttatnak Asztrahánból Moszkvába és Pétervárra. Ezek a kecsegék azonban természetes elemükből szállítási költség nélkül kerültek egyenest a legénység fazekába.

Robur emberei vidáman vontatták a hálókat, miután az Albatros jó néhány mérföldön át sétáltatta őket. A gascogne-i François Tapage nagyokat rikkantott jókedvében, s most igazán rászolgált a nevére². Egyórai halászat elég is volt ahhoz, hogy megtöltsék az Albatros éléskamráját, s a repülő gép utána továbbszállt észak felé.

Frycollin, míg a halászat tartott, szakadatlanul üvöltözött, verte a kajüt falát, egyszóval elviselhetetlen zenebonát csapott.

– Hát nem hallgat már el ez az átkozott néger? - fakadt ki Robur, türelme fogytán.

– Úgy vélem, uram, joggal panaszkodik - jegyezte meg Phil Evans.

– Igen, mint ahogy én is joggal akarom kímélni a fülemet! - vágott vissza Robur.

– Robur mérnök - szólt közbe Uncle Prudent, aki közben kilépett a fedélzetre.

– Mit óhajt, elnököm?

Egymás felé léptek, s merőn egymás szemébe néztek.

Robur végül is vállat vont, s kurtán csak ennyit mondott:

– Kötélre vele!

Tom Turner megértette. Frycollint kihúzták kajütjéből.

Micsoda kiabálást művelt, mikor Tom Turner az egyik embere segítségével megragadta, s valami dézsafélébe ültette, majd belekötözte, s a kötél végét a fedélzethez erősítette.

Éppen az egyik ilyen kötelet szánta Uncle Prudent, tudjuk, milyen célra.

Az inas először azt hitte, felakasztják. De nem, csak kiakasztották.

Méghozzá oly módon, hogy a dézsát átemelték a korláton, a kötelet pedig mintegy százlábnyira letekerték, úgyhogy Frycollin a dézsában ülve az űrben lebegett.

Most aztán kedvére kiabálhatott! De a rémület elszorította a gégéjét, megnémította.

Uncle Prudent és Phil Evans tiltakozni próbált e büntetés ellen, de visszautasítás lett a részük.

– Hát ez gyalázat! Galádság! - kiáltozott Uncle Prudent magánkívül.

– Az - válaszolt Robur.

– Ez visszaélés a hatalommal! Majd teszek ellene!

– Rajta!

– Megbosszulom magam, Robur mérnök!

– Bosszulja csak, elnököm!

Az Albatros emberei barátságosnak éppen nem mondható arccal húzódtak közelebb. Robur intett nekik, hogy távozzanak.

– Igen! Bosszút állok önön s azokon, akik önhöz tartoznak - folytatta Uncle Prudent, akit társa hiába próbált csitítani.

– Amikor óhajtja! - hangzott a mérnök válasza.

– És minden lehető eszközzel!

– De most már elég! - mondta Robur fenyegető hangon. - Elég! Akad ám még kötél a fedélzeten! Vagy elhallgat, vagy megy az inasa után!

Uncle Prudent elnémult, de nem félelmében, hanem mert olyan fuldoklás fogta el, hogy Phil Evansnak kellett bekísérnie a kabinba.

Közben az idő egy óra óta furcsán megváltozott. Csalhatatlan jelek mutatták, hogy vihar készülődik. A levegő villamos telítettsége oly nagy fokú volt, hogy fél három tájt Robur eddig nem tapasztalt jelenséget figyelhetett meg.

Észak felől - onnan jött a vihar - gomolygó s szinte fénylő felhők kerekedtek, s e jelenség oka nyilván az egyes felhőrétegek elektromos töltésének különbözősége volt.

A világító felhők visszfénye milliárdnyi fénypontot táncoltatott a tenger tükrén, s ezek a táncoló pontocskák annál fénylőbbnek tűntek, minél inkább sötétedett az égbolt.

Az Albatros és a viharfelhő egymás felé közeledett, tehát hamarosan össze kell találkozniuk.

És Frycollin? Frycollin bizony még mindig a vontatókötélen volt, s a „vontatás” szó most igazán helyénvaló, mert a száz kilométeres sebességgel röpülő léghajó mögött úgyszólván tompaszögben feszült meg a kötél, s így a végére kötött dézsa jóval az Albatros mögött szállt.

Elképzelhetjük, hogy rémüldözött a boldogtalan Frycollin, mikor körülötte villámok cikáztak, s az égbolt mélyéről szakadatlanul, fenyegetően hangzott a dörgés.

Az Albatros egész legénységét a gépezet irányítása kötötte le, ki akarták kerülni a vihart, vagy úgy, hogy fölébe szállnak, vagy úgy, hogy az alacsonyabb légrétegekben röpülnek át a viharfelhő alatt.

Az Albatros éppen közepes magasságban - körülbelül ezer méteren - röpült, mikor roppant erejű villámlás világította be az eget. Hirtelen szélroham kerekedett. Az izzó felhő néhány másodperc múlva a repülő gépre zúdult.

Phil Evans ekkor szót emelt Frycollin érdekében, kérve, hogy húzzák fel a fedélzetre.

Robur azonban nem várt e kérésre, már előbb megparancsolta embereinek, hogy húzzák fel a dézsát. Már vonták is a kötelet, mikor a függesztő légcsavarok forgásában érthetetlen lassulást észleltek.

Robur a gépterem felé rohant.

– Rákapcsolni! Minden erőt beleadni! - kiáltott a gépészre. - Gyorsabban kell a viharfelhő fölé emelkednünk!

– Lehetetlenség, uram.

– Hát mi történt?

– Az áramszolgáltatással van baj... Meg-megszakad...

És az Albatros érezhetően ereszkedett lefelé.

Mint ahogy viharok alatt a sürgönydrótokkal is megtörténik, a léghajó akkumulátorai szakadozottan szolgáltatták az áramot. De ha csak sürgönyökről van szó, legfeljebb kellemetlenséget jelent az áramszolgáltatás zavara, most azonban szörnyű veszélyt idézhet elő, a repülő gép a tengerbe zuhanhat, a katasztrófát senki meg nem akadályozhatja.

– Hagyd lejjebb ereszkedni! - kiáltotta Robur. - Csak a villamossággal telített rétegből jussunk ki! Nyugalom, fiúk, nincs nagy baj!

A mérnök a parancsnoki hídra állt. Emberei meg, ki-ki a maga posztján, készen álltak, hogy teljesítsék parancsait.

Az Albatros, noha néhány száz lábnyival lejjebb ereszkedett, még mindig felhők között volt, s az egymást keresztező villámlások úgy cikáztak körülötte, mintha tűzijáték közepébe került volna. Az ember azt hihette, hogy bármelyik percben belecsap a villám. A légcsavarok forgása tovább lassult, s félő volt, hogy a kissé gyors iramú leszállásból végül is zuhanás lesz.

Egy perc sem kellett hozzá, s látták, pillanatok múlva a tenger tükrét érintik. Ha pedig a repülő gép a tenger vizébe merül, nincs erő, mely kiemelhetné a mélységből.

Az elektromos töltésű felhő hirtelen az Albatros fölé ért, mely ekkor legfeljebb hatvanlábnyira volt a hullámok fölött. Két-három másodperc, s a víz elborítja a fedélzetet.

Robur azonban felismerte az alkalmas pillanatot, a gépterembe rohant, megragadta az indítórudat, áramot adott, minthogy az elemek villamos energiáját már nem semlegesítette a környező levegő elektromos töltése. Egy pillanat, s a légcsavarok máris a szokott sebességgel forogtak, megfékezték a zuhanást, s az Albatros alacsonyan röpülve továbbszállt, s gyorsan messze maga mögött hagyta a viharfelhőt.

Talán mondanunk sem kell, hogy Frycollin kényszerfürdőt vett, ami azonban csak néhány pillanatig tartott. Mikor a fedélzetre húzták, lucskos volt, mintha megjárta volna a tenger fenekét. S az olvasó talán nem csodálkozik, ha megmondjuk: többé nem jajgatott.

Másnap, július 4-én az Albatros átrepült a Kaspi-tenger északi partja felett.