Ha Uncle Prudent és Phil Evans valaha is reménytelennek tartotta a menekülést, a következő két napon végképp annak látta. Robur talán megsejtette, hogy míg Európa fölött repül, foglyainak őrizete nem lesz gyerekjáték? Lehetséges. Azt bizonyosan tudta, hogy mindenáron szökni akarnak.

Az is bizonyos, hogy kész öngyilkosság lett volna minden szökési kísérletük. Az, aki kiugrik a száz kilométeres sebességgel száguldó expresszből, talán csak kockáztatja az életét, de aki a kétszáz kilométeres sebességgel vágtató vonatból ugrik ki, az már keresi a halált.

Márpedig az Albatros éppen kétszáz kilométeres sebességgel, vagyis maximális sebességével röpült, gyorsabban, mint a fecske, mely óránként száznyolcvan kilométert tud megtenni.

Egy idő óra kitartóan északkeleti szél fújt, s ez nagyon előnyös volt az Albatros számára, mely általában nyugat felé röpült. Mikor azonban a szél csöndesedni kezdett, képtelenség volt a fedélzeten maradni, egyszerűen elakadt a lélegzetük, úgy süvített velük a gép a levegőben. Volt egy pillanat, mikor a klubtársak lesodródtak volna a fedélzetről, ha a légnyomás nem szorítja őket kabinjuk ajtajához.

A kormányos üvegkalitkája ablakából szerencsére észrevette őket, s villamos csengővel figyelmeztette a fedélzet elülső részében tartózkodó legénységet.

Négy ember azonnal a segítségükre indult, a fedélzeten kúszva értek a kabinajtóhoz.

Akik már hajóztak viharos tengeren, s álltak a szélben a fedélzeten, emlékeiket felidézve megértik, mit jelent ilyen roppant erejű légnyomás. Csakhogy ez esetben maga a repülő gép idézte elő hallatlanul sebes röptével.

Végül is az *Albatros*nak lassítania kellett, hogy Uncle Prudent és Phil Evans visszatérhessen a kajütbe, ahol - mint a feltaláló mondta - a sebesség már nem zavarja őket a lélegzésben.

De micsoda szilárd szerkezet ez a repülő gép, mely ily sebességet is kibír! Valóban csodálatos. A fedélzeten elöl és hátul a légcsavarok oly gyors ütemben dolgoztak, hogy forgásuk már nem is látszott. Hallatlan erővel kavarták a levegőt.

A Kaspi-tenger északi csúcsának közelében épült Asztrahán volt az utolsó város, amit az *Albatros*ról láttak.

A Sivatag Csillaga - nyilván orosz költő nevezte így a várost - ekkoriban már az ország ötödik vagy talán csak hatodik legnagyobb városa volt, egyszerű kormányzósági székhely a Volga (itt két kilométer széles) torkolatával egy vonalban. Az *Albatros*ról pár pillanaton át jól láthatták a feleslegessé vált, lőrésekkel csipkézett öreg várfalakat, a város közepén az ősi tornyokat, a mecseteket s mellettük a modern stílusban épült keresztény templomokat, a katedrálist, melynek kék csillagokkal telehintett, öt aranyozott kupoláját mintha az égboltból hasították volna ki.

Az Albatros útja ettől kezdve vad vágtatás volt a magasban, mintha csak a mesebeli szárnyas lovakat fogták volna elébe, melyek mérföldeket tesznek meg egyetlen szárnycsapással.

Július 4-én délelőtt tíz órakor északnyugati irányba fordult a repülő gép, s nagyjából a Volga völgyének vonalát követte. A folyam két oldalán a Don és az Urál sztyeppjei húzódtak. Az Albatros utasai még ha le is pillanthattak volna, aligha lett volna idejük arra, hogy megszámlálják e roppant területeken épült városokat, falvakat. Alkonyatkor a repülő gép elszállt Moszkva felett anélkül, hogy köszöntötte volna a Kreml zászlaját. Tíz óra alatt tette meg a 2000 kilométert, mely Asztrahánt elválasztja a minden oroszok hajdani fővárosától.

A Moszkvától Pétervárig vezető vasútvonal hossza mindössze 1200 kilométer. Az Albatros*nak ez csupán félnapos utat jelentett, így tehát pontosan, akár egy expresszvonat, hajnali két órára megérkezett Pétervár és a Néva partjai fölé. E szélességi fokon júniusban alig pár órára nyugszik le a nap, s így az *Albatros utasai a hajnali fénnyel néhány pillanaton át gyönyörködhettek a hatalmas városban.

Ezután következett a Finn-öböl, az Abo-félsziget, a Balti-tenger, majd Svédország, melyet Stockholm vonalában, majd Norvégia, melyet Krisztiánia¹ vonalában repültek át. Kétezer kilométert tettek meg tíz óra alatt! Valóban, az ember azt hihette volna, emberi erő többé nem fékezheti az Albatros sebességét, mintha csak hajtóerejének és a föld vonzásának eredője tartanák megváltoztathatatlan, föld körüli pályán.

Pedig mégis megállt, mégpedig Norvégiában, pontosan a híres rjukanfosi vízesés felett. A Telemark e csodaszép vidéke fölé emelkedő Gusta orma, mint gigászi határkő, meredt a magasba: ne tovább nyugat felé!

Az Albatros itt valóban egyenesen délnek fordult, sebességét azonban nem csökkentette.

S vajon mit művelt Frycollin e képtelenül gyors repülés közben? Hangtalanul gubbasztott kajütjében, aludt, amennyit csak bírt, kivéve az étkezések idejét.

Ilyenkor François Tapage beszélgetett vele, s jóízűen szórakozott rettegésén.

– Ej, fiam, hát már nem jajgatsz? - csúfolta. - Nem értem, miért zavartatod magad. Megúsznád kétórai hintázással! No, nincs hozzá kedved? Pedig ilyen gyors repülés közben kitűnő légfürdőt vehetnél! Jót tesz ám az a reumának!

– Úgy érzem, menten darabokra esik az egész! - vacogott Frycollin.

– Az bizony meglehet! De tudod, olyan gyorsan röpülünk, hogy lezuhanni sem tudnánk!... S ez mégiscsak valami, nem?

– Nem esnénk le? Igazán nem?

– Így görbüljek meg!

A szakács túlzásaitól mentes való helyzet persze az volt, hogy a roppant gyorsaság miatt a függesztőcsavarok némileg lassabban forogtak, s az Albatros úgy siklott a levegőben, akár egy Congreve-rakéta².

– S még sokáig megy ez így? - kérdezte Frycollin.

– Sokáig? Á, nem! - válaszolt a szakács. - Legföljebb, amíg élünk!

– Jaj! - nyögött fel Frycollin, mint aki újra akarja kezdeni a siránkozást.

– Vigyázz, Frycollin, vigyázz! - kiáltott rá François Tapage. - Nem félsz, hogy megint meghintáztatnak?

Frycollin dupla falatokat rakott a szájába, s azokkal együtt nyelte le sóhajait.

Eközben Uncle Prudent és Phil Evans, akik nem szerettek hiábavalóan követelőzni, döntő elhatározásra jutottak. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy szökési tervüket nem tudják megvalósítani. De ha a földgolyóbisra nem is tudnak visszajutni, vajon a lakóival nem tudathatnák-e, hogy eltűnésük óta mi történt a Weldon Club elnökével és titkárával, ki rabolta el, s miféle repülő masinán tartják őket fogva? S vajon nem lehetne-e barátaikat valami merész kísérletre rábírni - de mily módon, magasságos egek! -, hogy kiszabadítsák őket Robur kezéből?

Talán levelet írjanak? De hogyan juttassák el barátaikhoz? Vajon nem utánozhatnák-e a végveszélybe jutott tengerészeket, akik a tengerbe dobják palackba zárt üzenetüket, melyben tudatják a hajótörés helyét?

Csakhogy ezúttal nem tenger, hanem levegő veszi körül a végveszélyben levőket, a palack nem úszna víztükrön; s könnyen lehetséges, hogy sohasem találnák meg, hacsak rá nem esne egy járókelőre, úgyhogy egyúttal a fejét is betörné az illetőnek.

A klubtársak más lehetőséget mégsem találtak, s már éppen elhatározták, hogy feláldozzák a kezükbe kerülő első palackot, mikor Uncle Prudentnak jó ötlete támadt. Mint tudjuk, Uncle Prudent tubákozott - ezt a kis bűnt igazán elnézhetjük egy amerikainak, akinél sokkal rosszabbra is számíthat az ember! Így aztán volt neki egy tubákosszelencéje, most persze üresen. A szelence alumíniumból volt. Ha ki tudják hajítani, ha egy jóravaló ember megtalálja, fölveszi, s a rendőrségre viszi, úgy a tubákosszelencébe zárt írásból megtudják, mi sorsra jutott Hódító Robur két áldozata.

Így is történt. A szelencébe zárt írás rövid volt, de benne volt minden lényeges, a Weldon Club címe is, azzal a kéréssel, hogy a megtaláló juttassa el oda.

Uncle Prudent, miután a papirost a szelencébe tette, alaposan begöngyölte egy darabka vászonba, szorosan összekötötte, nehogy röptében szétnyíljon, vagy összezúzódjon, mikor földet ér. Már csak a kedvező alkalomra vártak.

Az Európa fölötti káprázatos repülőút közben a legnehezebb kijutniuk a kajütjükből, a mellvédhez kúszniuk, kockáztatva, hogy lesodródnak a fedélzetről - s mindezt észrevétlenül! Amellett még arra is ügyelniük kell, nehogy a szelence tengerbe, öbölbe vagy folyóvízbe essék, mert akkor örökre elvész.

A sok nehézség mellett is elképzelhető volt, hogy a klubtársak ily módon hírt adhatnak magukról az emberlakta világnak.

Csakhogy éppen világos nappal volt. Okosabbnak látszott, ha megvárják az éjszakát, és akkor próbálnak kijutni kajütjükből, mikor a repülő gép csökkenti sebességét, vagy éppen megáll. Így talán majd sikerül a mellvédig eljutniuk, s az értékes szelencét egy város felett kidobniuk.

De még ha minden úgy történt volna is, mint ahogy elgondolták, tervüket mégsem tudták volna megvalósítani, legalábbis nem aznap.

Az Albatros ugyanis, miután a Gusta vonalában elhagyta a norvég légiteret, déli irányba fordult. Pontosan a párizsi délkört követte. Így tehát az Északi-tenger felett szállt át, nem csekély megdöbbenést keltve a kereskedelmi tengerészekben, kiknek hajói ezerszám járják az angol, holland, francia és belga partokat. Ha a szelence nem valamelyik hajó fedélzetére esik, úgy minden valószínűség szerint meg sem áll a tenger fenekéig.

Uncle Prudent és Phil Evans így kénytelen volt kedvezőbb alkalomra várni. Mint majd látjuk, a kitűnő alkalom nem váratott magára sokáig.

Este tíz órakor az Albatros Dunkerque közvetlen közelében francia partok fölé ért. Az éjszaka meglehetősen sötét volt. Egy pillanatig megfigyelhették, amint a Calais-i szorosban egymást keresztezi a Gris-Nez és a doveri világítótorony villamos jelzőfénye. Az Albatros ezután mintegy ezerméteres középmagasságban immár francia terület fölött repült.

Sebességét ekkor sem csökkentette. Mint a bomba, sivított el az Észak-Franciaország e gazdag vidékein oly sűrűn épült városok, községek, falvak felett. Dunkerque után Doullens, Amiens, Creil, Saint-Denis következett a párizsi délkörön. Az Albatros nem tért le egyenes útvonaláról. Így éjféltájt a Fény Városa fölé érkezett, mely még akkor is megfelel nevének, mikor lakói alszanak - vagy aludniuk kellene.

Vajon milyen furcsa szeszély késztette a mérnököt arra, hogy megálljon a főváros felett? Az Albatros mindenesetre annyira leereszkedett, hogy mindössze pár száz lábnyi magasságban lebegett. Robur ekkor kilépett kajütjéből, s a léghajó egész személyzete a fedélzetre sereglett, hogy egy kis friss levegőt szippantson.

Uncle Prudent és Phil Evans nem szalasztotta el a kedvező alkalmat. Miután ők is kiléptek kajütjükből, a fedélzeten igyekeztek magukra maradni, hogy kihasználják a tervük számára legalkalmasabb pillanatot. A legfontosabb most az volt, hogy senki ne vegye észre, miben mesterkednek.

Az Albatros, mint valami lassú röptű, hatalmas dongó, szállt a nagyváros felett; végig a nagykörutak vonalán, melyeket ekkor már ragyogó fénnyel árasztottak el az Edison-féle lámpák³. Az utcákon még most is közlekedő kocsik s a Párizs mint vasúti csomópont felé vezető sínpárokon száguldó vonatok dübörgése felhatolt egészen az Albatros*ig.* A léghajó ezután a legmagasabb emlékművek fölé ereszkedett, mintha a Panteon gömbfedelét vagy az Invalidusok templomának keresztjét akarta volna érinteni. A Trocadéro két minaretjéből egészen a Champ de Marson emelkedő vastoronyig szállt, melynek hatalmas villanyreflektora fénnyel árasztotta el az egész fővárost.

Mintegy álló órán át tartott ez az éjszakai légi séta. Az Albatros mintha pihenésként kicsit kóborolni akart volna, mielőtt újra kezdi végeérhetetlen útját.

Ezenfelül Robur mérnök nyilván azt akarta, hogy a párizsiak lássanak egy olyan meteort, melynek közeledtéről csillagászai mit sem tudtak. Kigyúltak az Albatros villamos fényszórói. Két tündöklő fénykéve siklott végig a tereken, rakpartokon, kerteken, palotákon, a város hatvanezer házán, s hatalmas fényfoltokat táncoltatott az éjszakai látóhatár egyik szélétől a másikig.

Most már bizonyos, hogy ezúttal látták az *Albatros*t, sőt nemcsak látták, hanem hallották is, mert Tom Turner szájához emelte trombitáját, s harsogásával betöltötte a várost. E pillanatban Uncle Prudent áthajolt a mellvéden, kinyitotta tenyerét, s leejtette a tubákosszelencét...

Rögtön ezután az Albatros sebesen magasabbra emelkedett.

A késő esti órákban is oly népes körutakon hullámzó tömeg roppant hurrázása töltötte be Párizs egét - az emberek ámulva üdvözölték a káprázatos meteort.

A repülő gép fényszórói hirtelen kialudtak, ismét sötétség és csönd vette körül; s újra kezdődött a repülőút, óránként kétszáz kilométeres sebességgel. Fedélzetéről mindössze ennyit láttak Franciaország fővárosából.

Hajnali négy órakor az Albatros rézsútos irányban haladt az ország fölött. Miután a mérnök nem akart időt veszteni azzal, hogy a Pireneusok vagy az Alpesek felett száll át, Provence felett repült egészen az Antibes-fokig. Kilenc órakor a római Szent Péter bazilika teraszán összegyűlt olaszok ámulva nézték, mint halad át az Örök Város felett. Két órával később a Nápolyi-öböl fölé ért, s egy ideig a Vezúv sötéten gomolygó füstfelhői között lebegett. Végül, miután rézsút átrepült a Földközi-tenger felett, kora délután már a tuniszi parton, La Goulette őrszemei jelezték föltűntét.

Amerika után Ázsia! Ázsia után Európa! Huszonhárom nap sem kellett hozzá, s több mint 30 000 kilométert tett meg ez a bámulatos gép!

S máris elindult útjának újabb szakaszán, mely Afrika ismert és ismeretlen területei felett vezet...

Hogy mi lett azzal a bizonyos tubákosszelencével, miután ledobták az *Albatros*ról?

A Rue de Rivolin esett le, a 210-es számú ház elé, s az utca ekkor teljesen kihalt volt. Másnap megtalálta egy derék utcaseprőnő, aki azon nyomban a rendőrségre sietett vele.

A rendőrségen először azt hitték, hogy valami pokolgépet rejt, ezért roppant óvatosan bontották ki a vászonból.

Aztán hirtelen mintha robbanás reszkettette volna meg a levegőt... hatalmasat prüszkölt a fő-fő csendbiztos.

Ezután kinyitották a szelencét, s amit a beléje zárt papirosról olvastak, általános megdöbbenést keltett:

Uncle Prudent és Phil Evans, a philadelphiai Weldon Club elnöke és titkára, Robur mérnök foglyai az Albatros nevű léghajón.

Kérik, hogy e tényt tudassák barátaikkal és ismerőseikkel.

U. P. és P. E.

Az Ó- és Újvilág lakói végre magyarázatot kaptak a megmagyarázhatatlan jelenségre. A földtekén működő számos csillagvizsgáló intézet tudósai végre visszanyerték nyugalmukat.