TIZENÖT MÉRFÖLDNYIRE A BATHURST-FOKTÓL

Beköszöntöttek szeptember első napjai. Három héten belül - még a legkedvezőbb esetben is - itt a zord évad, szükségszerűen abba kell hát hagyni a munkát. Sietniük kellett. Szerencsére az építkezés gyorsan haladt. Mac Nap mester emberei csodálatos tevékenységet fejtettek ki. A „dog-house” felépítéséhez nemsokára már csak az utolsó kalapácsütések hiányoztak. A cölöpkerítés már csaknem teljesen elkészült az erőd kijelölt körzete körül. Most hát a sáncárokra nyíló folyosó felépítését kellett befejezniük; ezen a folyosón a belső udvart lehetett megközelíteni.

Ez a vastag, kihegyezett oszlopokból álló, tizenöt láb magas kerítés elülső részén félhold vagy erődfok alakú volt. De az erődítményrendszer tökéletesítése céljából a Bathurst-fok csúcsát is erőddel kellett koronázni, mert ez uralta a helyzetet. Amint látjuk, Jasper Hobson hadnagy a folytatólagos övezet és egymástól különálló erődök rendszerét tette magáévá. Nagy haladást jelentett ez a Vaubanok és a Cormontaigne-ek¹ művészetében. De míg a hegyfok „megkoronázására” nem kerül sor, a cölöpkerítés is éppen elég munkát adott ahhoz, hogy egyelőre minden más építkezést „félrerúgjanak” vagy - finomabban kifejezve - félretegyenek.

Szeptember 4-én Jasper Hobson hadnagy úgy határozott, hogy ez legyen a tengerparti kétéltűek ellen indítandó vadászat napja. Arról volt szó, valóban itt az ideje, hogy tüzelővel s egyúttal lámpaolajjal is ellássák magukat, mielőtt a rossz idők beköszöntenének.

A fókák mintegy tizenöt mérföldnyi távolságban tanyáztak. Jasper Hobson azt az ajánlatot tette Paulina Barnett asszonynak, hogy csatlakozzék a vadászexpedícióhoz. Útitársnője elfogadta az ajánlatát. Nem azért, mintha a tervezett fókamészárlást magában véve valami nagyon vonzó látványosságnak tartotta, de szeretett volna szétnézni a környéken, szemügyre venni a Bathurst-fok vidékét, pontosabban a partnak azt a szakaszát, amelyet magas sziklafalak szegélyeztek. Volt itt elég látnivaló, ami felajzotta a kíváncsiságát.

A hadnagy kíséretéül Long őrmestert, Petersen, Hope és Kellet közlegényeket jelölte ki.

Reggel nyolc órakor indultak útnak. Két szánba hat-hat kutyát fogtak, ez a két fogat követte a kis csapatot, hogy majd hazaszállíthassák az elejtett kétéltűeket.

Ez a két szán üres lévén, a hadnagy, Paulina Barnett asszony és társaik helyet foglaltak rajtuk. Szép idő volt, de a látóhatárt borító ködön alig szűrődtek át a nap sugarai; ebben az évszakban az éjszaka néhány órájára már eltűnt a sárgás napkorong.

A Bathurst-foktól nyugatra eső partszakasz tökéletesen lapos síkság, amely alig néhány méternyire emelkedett a Sarki-tenger színe fölé. A nap helyzete magára vonta itt Hobson hadnagy figyelmét, s azt is mindjárt megmondjuk, miért.

A sarki tengereken meglehetősen erős a dagály, vagy legalábbis erősnek látszik. Számos hajós figyelte meg itt a dagályt, Parry, Franklin, a két Ross, Mac Clure, Mac Clintock látták, amint a tenger a szizigia² időszakában húsz-huszonöt lábnyival is felülemelkedett a közepes szinten. Ha ez a megfigyelés helyes volt - márpedig semmi okunk kételkedni a megfigyelők szavahihetőségében -, Hobson hadnagy méltán kérdezhette önmagától, hogyan lehetséges, hogy a hold hatására felduzzadó óceán nem lepi el ezt a tengerszintnél alig valamivel magasabban fekvő partszakaszt, mikor pedig semmi sem áll útjában, sem dűnék, sem a talaj bármilyen kiemelkedése nem akadályozza, hogy a tenger árja mindent elborítson; hogyan lehetséges az, hogy a dagály nem önti el teljesen ezt az egész területet, egészen a láthatár legvégső pontjáig, s nem idézi elő a tó és a Jeges-tenger egybeözönlését? Márpedig nyilvánvaló, hogy ez az egybeözönlés most sem történt meg, és sohasem is fordult elő.

Jasper Hobson nem is állhatta meg, hogy ezt az észrevételét ne közölje társnőjével, akit ez a megjegyzés ilyen feleletre bírt:

– Akkor hát - bármit beszéljenek is róla - nem kétséges, hogy mégsem olyan erős a dagály a sarki Jeges-tengeren.

– De éppen ellenkezőleg, asszonyom - felelte Jasper Hobson. A hajósok valamennyien arról számolnak be, hogy ezen a ponton rendkívül erős a dagály, és semmiként sem tételezhetjük fel, hogy tévesek a megfigyeléseik.

– Akkor hát, hadnagy úr - folytatta Paulina Barnett asszony -, szíveskedjék megmagyarázni nekem, hogy miért nem borítják el az óceán hullámai ezt a vidéket, holott alig tízlábnyira emelkedik a tenger szintje fölé?

Ej, asszonyom - felelt Jasper Hobson -, hát éppen ezen vagyok én is megakadva, merthogy én sem tudom, hogyan magyarázzam ezt a tényt. Egy hónap óta, mióta itt élünk ezen a tengerparton, több ízben is megállapítottam, hogy közönséges időkben a tengerszint alig egylábnyit emelkedett, s csaknem azt merném állítani, hogy két hét múlva, szeptember 22-én a teljes napéjegyenlőség idején, vagyis pontosan akkor, amikor ez a jelenség maximumát éri el, a Bathurst-fok partján nem lesz másfél lábnyinál magasabb a víz. Egyébként majd meglátjuk.

– De hát magyarázza meg már végre, hadnagy úr. A magyarázatát kérem. Hiszen mindent meg lehet magyarázni ezen a világon.

– Nos hát, asszonyom - válaszolta a hadnagy -, a két dolog közül az egyik: vagy rosszul figyelték ezt meg a hajósok - amit azonban nem tételezhetek fel, mert itt olyan személyiségekről van szó, mint Franklin, Parry, Ross és a többiek -, vagy pedig egyáltalán nincs dagály az amerikai tengerpartnak ezen a szakaszán, s az is lehetséges, hogy ugyanazon okokból, amelyek némely keskeny tengernél - mint amilyen a többi között a Földközi-tenger is - szinte észrevehetetlenné teszik a dagályt, amely tengerekben a partmenti szárazföldek, valamint a rendkívüli mederszűkületek nem engednek elég utat az Atlanti-óceán vizének.

– Fogadjuk el ezt az utóbbi hipotézist³, hadnagy úr - zárta le a vitát Paulina Barnett asszony.

– Mi mást is tehetnénk - csóválta a fejét a hadnagy -, pedig ez egyáltalán nem elégít ki engem, azt hiszem, olyan furcsa természeti jelenséggel állunk szemben, amit nem tudok megmagyarázni.

Kilenc órakor a két szán - miután állandóan a lapos és homokos part mentén haladt - odaérkezett ahhoz az öbölhöz, amelyet a fókák rendszerint látogatni szoktak. A fogatokat hátrahagyták, nehogy elriasszák a fókákat, mert éppen az volt a fontos, hogy meglepetésszerű legyen a parti rajtaütés.

De mennyire különbözött ez a terület attól, amely a Bathurst-fokot vette körül!

Azon a ponton, ahol a vadászok megállottak, szeszélyes ívelésű, csipkésen szaggatott szegélyű, mondhatnók furcsán összevissza dobált volt ez a part, s így nyilvánvaló módon elárulta eruptív eredetét, egészen más képet mutatott, mint azok az üledékalakulatok, amelyek a Bathurst-fok környékét jellemezték. Ezt a területet kétségkívül nem a víz hozta létre, hanem a geológiai korszakok belső tüzei. A kő, amelynek híjával van a Bathurst-fok - mellesleg megjegyezve, olyan sajátosság, amely éppoly megmagyarázhatatlan, mint a dagály elmaradása -, itt vándorkövek, a talajban mélyen fekvő sziklák alakjában mutatkozik. A feketés homokon, a hólyagszerű lávatömegek közepette mindenütt azok az alumíniumszilikátokhoz tartozó kavicsok hevertek szerteszét, amelyeket földpát néven foglal össze a geológia, és amelyeknek itteni előfordulása vitathatatlanul bizonyítja, hogy ez a vidék nem egyéb, mint kristályosodási terület. Felületén számtalan labradorit, különféle gömbölyű, élénk kék, piros, zöld színeket játszó kavics, s itt-ott habkő és obszidián szikrázott. Hátul magas sziklafalak sorakoztak, kétszáz lábnyi magasságban a tenger színe fölött.

Jasper Hobson elhatározta, hogy egészen a sziklafalak csúcsáig kapaszkodik fel, hogy onnan a vidék egész keleti részét szemügyre vehesse. Erre bőven volt ideje, mert a fókavadászat órája még nem érkezett el. Most még csak néhány, a parton játszadozó fókapárt láttak, s be kellett várniuk, amíg nagyobb számban gyülekeznek össze; ilyenkor kell aztán rajtuk ütni, mikor pihennek ezek a tengeri emlősök, vagy még inkább akkor, amikor a déli nap hatására szunyókálnak egy kicsit. A hadnagy egyébként rájött, hogy ezek nem is borjúfókák, miként ezt az emberei jelentették. Ezek az emlősök szintén az úszólábúak csoportjához tartoztak ugyan, de rozmárok és tengeri tehenek voltak, amelyeket a rozmárok fajához sorol az állattan, s amelyek hosszú, felülről lefelé kiálló agyart képező szemfogukról ismerhetők fel.

A vadászok most hát megkerülték azt a kis öblöt, amelyet ezek az állatok láthatólag kedveltek, s amelynek utasaink a Rozmárok öble nevet adták, és felkapaszkodtak a tengerparti sziklákra. Petersen, Hope és Kellet egy kis kiszögellésben húzódtak meg, hogy onnan megfigyelhessék a kétéltűeket, míg Paulina Barnett asszony, Jasper Hobson és az őrmester felmásztak a sziklafal csúcsára, úgyhogy onnan, ebből a százötven-kétszáz lábnyi magasságból beláthatták az egész környéket. Nem volt szabad szemük elől téveszteni három társukat, akiket a hadnagy azzal bízott meg, hogy jeladással hívják fel a figyelmüket majd arra, hogy már eléggé nagyszámú rozmár gyülekezett össze.

A hadnagy, útitársnője és az őrmester negyedóra alatt fenn voltak a legmagasabb sziklacsúcson. Erről a pontról könnyen szemmel tarthatták az alattuk elterülő vidéket.

Lábuk alatt terült el a végtelen tenger, amelyet északon a láthatár égboltozata zárt le. Föld sehol, se jégmező, se jéghegy, sehol a láthatáron. Az óceán vize sehol nem volt befagyva, ameddig a szem csak ellátott, s így még az is lehetséges volt, hogy ezen szélességi kör alatt a Jeges-tengernek ez a szakasza egészen a Bering-szorosig hajózható. Tehát a nyári évad folyamán a Társaság hajói könnyen kiköthetnek a Bathurst-foknál, odaszállíthatják a kereskedelmi ügynökség számára szükséges holmit, és ezen a könnyebb úton szállíthatják el az ügynökség termékeit.

Amint nyugat felé fordult, Jasper Hobson egész új vidéket fedezett fel, és akkor egyszerre csak megértette, hogyan kerültek ide ezek a vulkanikus maradványok, amelyek valósággal fel voltak halmozva a tengerparton. Mintegy tíz mérföldnyire csonka kúp alakú tűzhányó hegylánc emelkedett, amelyet nem vehettek észre a Bathurst-fokon, mivel a sziklafalak eltakarták. Elég kuszán sorakoztak az ég alatt, mintha csak egy reszkető kéz rajzolta volna fel körvonalaikat. Jasper Hobson előbb hosszan, figyelmesen vizsgálta a hegysort, aztán - anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna - Paulina Barnett asszony és az őrmester felé fordulva rámutatott; utána az ellenkező irányba tekintett.

Keleten ott húzódott a hosszú partszegély, szabályosan, tagozódás nélkül, egészen a Bathurst-fokig. Ha megfigyelőink jó látcsővel vannak ellátva, megláthatták volna innen a Reménység-erődöt, sőt még azt a kis kék füstfelleget is, amely éppen ebben az órában száll fel Joliffe asszony tűzhelyéről.

Hátulról a terület kétféle, egymástól nagyon is eltérő látványt nyújtott. Keleten és délen több száz négyzetmérföldnyi területen hatalmas síkság vette körül a hegyfokot. Ellenben a sziklafalak hátterében a Rozmárok öblétől egészen a vulkanikus hegyláncig, a mintegy görcsösen összerángatott vidék valóságosan mutatta, hogy létét vulkanikus kitörésnek köszönheti.

A hadnagy megfigyelte a két terület közti éles ellentétet, és be kellett vallania, hogy legalábbis „furcsának” találja.

– Ön úgy véli, hadnagy úr - kérdezte Long őrmester -, hogy azok a hegyek ott, amelyek az egész nyugati part láthatárát elzárják, vulkánok?

– Ehhez kétség sem fér, őrmester - felelte Jasper Hobson. - Ezek a vulkánok vetették idáig ezeket a habköveket, obszidiánokat, ezt a rengeteg labradoritot, s három mérföldet sem kell gyalogolnunk ahhoz, hogy láván és hamun járhassunk.

– S ön azt hiszi, hadnagy úr, hogy ezek a vulkánok még most is működésben vannak? - kérdezte az őrmester.

– Hát erre bizony nem tudok felelni, őrmester.

– Most egyiknek a csúcsán sem látunk füstöt.

– Ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek működésben, Long őrmester. Vagy tán magának mindig a szájában van a pipa?

– Nem mindig, hadnagy úr.

– Nahát akkor, Long, ez pontosan ugyanígy van a vulkánoknál is. Ők se füstölnek folyton-folyvást.

– Értem, hadnagy úr - felelt Long őrmester -, de azt már kevésbé értem, hogyan lehetséges az, hogy a sarkvidéki szárazföldön vulkánok vannak.

– Nem sok van itt belőlük - szólt közbe Paulina Barnett asszony.

– Igaz, hogy nem sok, asszonyom - felelte a hadnagy -, de mégiscsak akad néhány: a Jan Mayen-szigeten, az Aleutákon, Kamcsatkában. Orosz-Amerikában, Izlandban; aztán délen a Tűzföldön, a délsarki vidékeken. Ezek a vulkánok nem egyebek, mint kéményei azoknak a hatalmas központi üzemeknek, amelyek földgömbünk vegyi termékeit dolgozzák fel, s én valahogy úgy gondolom, hogy a Teremtő mindenfelé fúrt ilyen kéményeket, ahol szükségesnek látta.

– Kétségtelenül így van, hadnagy úr - felelte az őrmester -, de még hogy a Sarkon, ez alatt a jéghideg éghajlat alatt!...

– Hát mit számít az, őrmester? Mit számít az, hogy a Sarkon vagy az Egyenlítőnél. Sőt jómagam még inkább azt mondanám, hogy ezekből a kohónyílásokból még többnek kellene lenni a sarkvidékek környékén, mint a földgömb bármely más pontján.

– De hát miért? - kérdezte az őrmester, akit láthatóan meglepett ez az állítás.

– Mivel ezeket a szelepeket a belső gáznyomás nyitotta, mégpedig éppen azokon a helyeken, ahol a Föld kérge kevésbé vastag. Ha arra gondolunk, hogy a földgolyó a sarkokon le van lapítva, akkor természetesnek látszik az a gondolat is, hogy... De most veszem észre Kellet jeladását - szakította félbe érvelését a hadnagy. - Óhajt velünk tartani, asszonyom?

– Inkább majd bevárom önöket itt, hadnagy úr - felelte útitársnője. - Bevallom, valóban nem találom vonzónak ezt a rozmármészárlást!

– Helyes, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, és ha egy óra múlva csatlakozik hozzánk, együtt megyünk vissza az erődbe.

Paulina Barnett asszony tehát ott maradt a sziklacsúcson, s a szeme elé táruló változatos panorámában gyönyörködött.

Jasper Hobson és Long őrmester negyedóra múlva odaért a tengerpartra.

Ekkor már számtalan rozmár volt ott együtt. Talán százat is össze lehetett volna számlálni. Az állatok egynémelyike rövid, úszóhártyás lábával kikapaszkodott a homokos partra. De legtöbbje, családok szerint összebújva, aludt. Egy-kettő, a legnagyobbak közül, három méter hosszú, vörhenyes kurta szőrű hímek, úgy vigyázott a falka többi állatára, mint a katonai őrszemek.

A vadászoknak rendkívüli óvatossággal, sziklák és a talaj egyenetlenségei mögött bujkálva kellett megközelíteni a rozmárokat úgy, hogy néhány csoportjukat körülvehessék, s elvágják a tengerhez vezető útját. A szárazföldön ezek az állatok nehézkesen, lomhán, ügyefogyottan mozognak. Esetlenül ugrándoznak, vagy a gerincükkel kúszó mozdulatokat végeznek, így vonszolják előre testüket. Ám a vízben, az ő igazi elemükben ismét virgonc halakká s olyan félelmetes úszókká változnak, hogy gyakran még az őket üldöző bárkákat is felborítással fenyegetik.

De most már az óriási hímek rosszat sejtettek. Megérezték a közeledő veszélyt. Felemelték a fejüket, s minden irányban széttekingettek. De még mielőtt idejük lett volna leadni a vészjelzést, Jasper Hobson és Kellet egyik oldalról iramodott neki, az őrmester, Petersen és Hope a másik oldalról futott oda, s öt rozmárt terítettek le golyóikkal, majd lándzsáikkal adták meg nekik a kegyelemdöfést, a többi eszeveszetten menekült vissza a tengerbe.

Hát ez bizony könnyű győzelem volt. A leterített öt rozmár hatalmas állat volt. Elefántcsontszín agyaruk bár kissé szemcsés volt, de azért kitűnő minőségűnek látszott; a hadnagy mégiscsak azt találta rajtuk legbecsesebbnek, hogy a testes, zsíros állatokból rengeteg olajat olvaszthatnak ki. A rozmártetemeket hamarosan felrakták a szánokra, s a kutyák sem panaszkodhattak, hogy nincs mit húzniuk.

Most már egy óra felé járt. Paulina Barnett asszony is csatlakozott társaihoz, s a part mentén haladva valamennyien útnak eredtek a Reménység-erőd felé.

Mondanunk sem kell, hogy most gyalog baktattak hazafelé, mert a szánok teherbírását teljesen igénybe vették a rozmárok. Csak mintegy tíz mérföldet kellett gyalogolniuk, de egyenes vonalban. Márpedig az az út a „leghosszabb”, amely sehol sem kanyarodik el, mint ezt az angol közmondás tartja; és ennek a közmondásnak igaza van. Hogy tehát ennek az egyenes útnak hosszú unalmát elűzzék, a vadászok beszélgettek egyről-másról. Paulina Barnett asszony gyakran elegyedett bele a beszélgetésükbe, és sokat tanult e derék emberek szaktudásából. Szóval nem valami gyorsan haladtak. Súlyosan terhelte meg a szánokat a több ezer fontnyi hús- és zsírtömeg, és a szánút sem volt elég síkos. Kemény, felfagyott hórétegen még két óra sem kellett volna ahhoz, hogy megtegyék a Rozmárok öblétől a Reménység-erődig terjedő utat.

Hobson hadnagynak többször is „állj!”-t kellett vezényelnie, hogy néhány percnyi pihenőhöz juttassa a végképp kimerült kutyákat.

Erre jegyezte meg aztán Long őrmester:

– Hát ezek a rozmárok igazán közelebb is tanyázhattak volna már a mi erődünkhöz.

– Ott sehol sem találtak volna megfelelő helyet - felelte fejét rázva a hadnagy.

– Már miért ne találtak volna? - kérdezte Paulina Barnett asszony, akit nagyon meglepett ez a válasz.

– Mivel ezek a kétéltűek csakis az enyhén lejtő tengerpartokat látogatják, amelyekre fel tudnak kapaszkodni, mikor kimásznak a tengerből.

– De hiszen a tengerpart a hegyfoknál...

– A tengerpart a hegyfoknál olyan meredek, mint egy bástyafal felelte Jasper Hobson. - Az a part semmiféle lejtőt nem nyújt. Mintha csak függőlegesre szabták volna. Íme, asszonyom, ez még egy megmagyarázhatatlan sajátsága ennek a területnek; és ha a mi halászaink ott a partról akarnák bevetni horgukat, akkor nem kevesebb, mint háromszáz ölnyi zsinórra volna szükségük. Hogy miért ilyen a hegyfok fekvése? Hát azt én nem tudom, de minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: jó néhány évszázaddal ezelőtt szörnyű erejű vulkanikus kitörés szakíthatta ketté itt ezt a tengerpartot, s választhatta el a szárazföld egy részét, amely részt most a Jeges-tenger hullámai borítanak.