NÉHÁNY KIRÁNDULÁS

Az új hajlék berendezésével hamarosan elkészültek. A nagyteremben beállított tábori ágyak nemsokára már csak gazdáikat várják. Mac Nap ácsmester jókora, vaskos lábú, nehéz, tömör asztalt ütött össze; ez aztán nem nyöszörög, bármennyi lesz is a súlya az ételnek, amit majd ráraknak. Az asztal körül nem kevésbé szilárd padokat helyeztek el, de ezek oda voltak erősítve a padlóhoz. Végül néhány karosszék és két hatalmas szekrény egészítette ki a szoba berendezését.

A hátulsó szoba is készen volt. Vastag választófalak osztották hat fülkére, amelyek közül csak kettő kapott világosságot az elülső és hátsó homlokzatra nyíló két utolsó ablakból. Minden fülke bútorzata csupán egy ágyból és egy asztalból állt. Paulina Barnett asszony és Madge a tóra néző kabint foglalta el, Jasper Hobson azt a másik fülkét ajánlotta fel Thomas Blacknek, amely az udvari homlokzat felől kapott világosságot, és a csillagász máris beköltözött ebbe a helyiségbe. Ami őt magát illeti, a hadnagy előbb megvárta, míg valamennyi embere elhelyezkedik az új épületekben, s beérte azzal a nagyterem szomszédságában levő cellaféle, félhomályos szobácskával, amelyet csak úgy keservesen világított meg a választófalba fúrt aprócska, kerek s így méltán „ökörszem”-nek nevezett ablak. Joliffe-né, Mac Napné és Raë-né - ki-ki a házastársával - a többi kabint foglalták el. Ez a három derék házaspár jóban-rosszban összetartott, kegyetlenség lett volna tehát szétválasztani őket. Egyébként a kis kolónia nemsokára egy újabb tagot számlál, és Mac Nap mester egy szép napon habozás nélkül megkérdezte Paulina Barnett asszonyt, nem lenne-e hajlandó őket megtisztelni azzal, hogy keresztanyja legyen az év vége felé születendő gyermeküknek. Paulina Barnett asszony nagy örömmel vállalta a keresztmamaságot.

A szánokat kiürítették, s az ágyneműt behordták a szobákba. A padlásra - amelyet a bejárati folyosó végén elhelyezett létrán lehetett megközelíteni - rakták fel a szerszámokat, valamint azt az élelmet és lőszert, amelyre egyelőre nem volt szükség. Itt helyezték el, hatalmas szekrényekben a téli ruhafélét, csizmát, kucsmát, bundákat, bőrkabátokat; itt minden holmi védve volt a nedvességtől.

Miután ezeken az első munkálatokon túl voltak, a hadnagyot a ház fűtésének problémája foglalkoztatta; az erdő borította domboldalakon jelentékeny mennyiségű tűzifakészletet halmoztatott fel, mivel jól tudta, hogy télen néha hetekig teljes lehetetlenség lesz kimerészkedni a szabadba. Sőt még arra is gondolt, hogy most aztán jól jön nekik az a sok fóka a tengerparton, mert bőségesen szolgáltatják majd a fókaolajat, márpedig minden rendelkezésre álló eszközt erélyesen meg kell ragadni, hogy a sarki hideggel megküzdhessenek. Parancsára és irányításával kondenzátorokat állítottak fel a házban avégből, hogy ezek a készülékek fogadják majd be a nedvességet; ezekről a készülékekről aztán majd könnyűszerrel el lehet távolítani a tél folyamán rájuk rakódott jégréteget.

A fűtés kérdése minden bizonnyal elég súlyos probléma volt ahhoz, hogy sokat foglalkoztassa a hadnagyot.

– Asszonyom - mondta néha útitársnőjének -, én a sarkvidék fia vagyok, van némi tapasztalatom ezekben a dolgokban, s főként számtalan elbeszélést olvastam össze a sarkvidéki áttelelésekről. Sosem lehet eléggé elővigyázatos az ember, ha arról van szó, hogy a sarkvidéken akarja tölteni a hideg évadot. Mindenről előre gondoskodni kell, mert egy, egyetlenegy feledékenység is helyrehozhatatlan katasztrófát idézhet elő az áttelelés idején.

– Ezt el is hiszem önnek, Hobson úr - felelte Paulina Barnett asszony -, de azt is jól látom, hogy a hidegnek is megvan a maga félelmetes ellenfele. És ez ön! De az élelmezés kérdését nem tartja éppen olyan fontosnak?

– Éppoly fontosnak tartom, asszonyom, s úgy számítom, hogy majd az itt talált élelemforrásokból élünk, mert takarékoskodnunk kell a készleteinkkel. Néhány nap múlva, ha már csaknem teljesen berendezkedtünk, vadászatokat rendezünk élelemszerzési céllal. Ami pedig a prémes állatok kérdését illeti, hát meglátjuk, hogy azt miként oldjuk majd meg úgy, hogy megtölthessük a Társaság raktárait. Egyébként ez nem alkalmas időpont a nyuszt, hermelin, róka és egyéb prémes állatok vadászatára. Még nincs téli bundájuk, és értékük negyedrészét vesztenék, ha most raktároznók el őket. Nem. Szorítkozzunk mi csak egyelőre arra, hogy legelőbb is a Reménység-erőd éléstárát töltsük meg. Most a rénszarvas, iramszarvas, vapiti, azok a vadak - ha ugyan eljutottak ide -, amelyekre vadászainknak rá kell vetniük magukat. Mert az aztán igaz, hogy húsz személyt és vagy hatvan kutyát élelmezni nem könnyű dolog, s ezzel a kérdéssel foglalkozni megéri a fáradságot!

Ebből is látni, hogy a hadnagy rendszerető ember volt. Módszeresen akart eljárni, s ha társai segítségére lesznek, semmi kétsége sem volt aziránt, hogy sikeresen hajtja majd végre nehéz vállalkozását.

Ebben az évszakban csaknem változatlanul tartott a szép idő. A havazásnak vagy öt hét múlva kellett kezdődnie. Mikor tehát a főépület felépítésével elkészültek, Jasper Hobson parancsára tovább folytatták az ácsmunkát; tágas kutyaólat építettek, ahol a kutyafogatokat helyezték biztonságba. Ez a „dog-house”, vagyis kutyaház közvetlenül a hegyfok lábánál épült, s a ház jobb oldalától mintegy negyvenlépésnyire egyenest a lejtőhöz támaszkodott. A jövőbeni közös lakóhelyiségek, amelyek majd a legénység elhelyezésére szolgálnak, bal kéz felől, szemben lesznek a kutyaóllal, míg a raktárak és a lőporraktár az övezet elülső részét foglalják el.

Jasper Hobson - talán túlzott óvatosságból - úgy határozott, hogy ezt az övezetet még a tél beállta előtt felépítteti. Szilárdan földbe ásott, hegyes végű gerendákból álló kerítés lesz ez, amely nemcsak a vadállatok rohamától védi majd meg a kereskedelmi ügynökséget, de emberek támadásaitól is, ha esetleg indiánok vagy mások mutatkoznának ellenséges szándékkal az erőd közelében. Mert a hadnagy nem feledkezett meg azokról a nyomokról, amelyeket a tengerparton a Reménység-erődtől alig kétszáz mérföldnyire valami csapat hagyott. Hobson hadnagy jól ismerte a nomád vadászok erőszakosságát, s úgy gondolkodott, hogy mindenesetre jobb lesz, ha védve vannak holmi rajtaütésektől. Az övezet vonalát tehát oly módon vonták meg, hogy körülvegye a kereskedelmi ügynökséget, és Mac Nap mester még azt a feladatot is magára vállalta, hogy az övezet két elülső sarkán, a lagúna felőli oldalon, két kis fából készült őrtornyot emel, amelyekben kényelmesen elfér az őrség legénysége.

Egy kis szorgalommal - márpedig ezeknél a derék munkásoknál ebben nem volt hiány, mert szakadatlanul dolgoztak - lehetségesnek látszott, hogy még a tél beállta előtt elkészülnek az új építkezésekkel.

Közben Jasper Hobson vadászatokat is rendezett. Azt a vadásztúrát, amelyet a tengerparti fókák ellen tervezett, néhány nappal elhalasztotta, s vadászaival csakis a kérődzőkre készült, melyeknek szárítással tartósított húsa biztosítja majd az erőd lakóinak élelmezését a téli évad idején.

Így tehát augusztus 8-ától kezdve Sabine és Marbre, olykor egyedül, néha meg a hadnaggyal és Long őrmesterrel együtt - akik szintén nem voltak kezdők a vadászat mesterségében - több mérföldnyi körzetben naponta bevadászták a területet. Gyakran a fáradhatatlan Paulina Barnett asszony is velük tartott, kezében vadászfegyverével, amelyet oly ügyesen kezelt, hogy semmivel sem maradt el vadásztársai mögött.

Augusztus folyamán igen eredményesek voltak a vadászkirándulások, s az élelemkészletek szemlátomást növekedtek a padláson. Ismét meg kell jegyeznünk, hogy Marbre-nek és Sabine-nek kisujjában volt mindaz a ravaszság, amelynek segítségével az ezen a vidéken élő állatokkal szemben a vadász boldogulni képes, s vonatkozik ez különösen a rénszarvasra, amely rendkívül gyanakvó természetű állat. Mily végtelen türelemmel közelítették meg őket, széllel szemben, nehogy ezek a csodálatosan finom szaglású állatok szimatot kapjanak. Néha törpenyírfa-cserjék ágai fölött néhány pompás agancsot - előbbi vadászatok trófeáit - lengettek, ilyként tévesztvén meg a rénszarvasokat - vagy karibukat, hogy eredeti indián nevükön nevezzük őket -, amelyek így szarvasoknak nézték a vadászokat, akik teljesen közelükbe kerültek, és ritkán tévesztettek célt. Az is sokszor előfordult, hogy az a „besúgó” madár, amelyet Sabine és Marbre is jól ismert - egy kis nappali bagolyféle, akkora, mint egy galamb -, elárulta nekik, merre vonultak vissza a karibuk. A madár gyerekhanghoz hasonló, éles sikongással hívta a vadászokat, s valóban rászolgált a „figyelmeztető” névre, amit az indiánok adtak neki. Így mintegy ötven rénszarvast terítettek le. Hosszú szeletekre szabdalt húsuk igen értékes élelemnek számított, s a bőrük, ha majd kicserzik, cipőkészítésre szolgál.

De nem egyedül a karibuk járultak hozzá az élelemkészlet növeléséhez. Az ezen a területen csodálatosan szaporodó sarki nyulak jórészt felvehették ebben velük a versenyt. A nyulak nem voltak olyan ijedősek, mint európai fajrokonaik, s elég buták ahhoz, hogy halomra lövöldöztessék magukat. Jókora, tíz-tizenöt font súlyú, barna szemű tapsifülesek voltak, bundájuk hófehér, mint a hattyútoll. Vadászaink rakásszámra lőtték ezeket a valóban remek húsú állatokat. Százával akasztották füstre a nyulakat, nem is számítva azokat, amelyek Joliffe-né asszony szakavatott keze alatt pompás nyúlpástétommá változtak.

Míg azonban az élelemkészletek ilyen szépen halmozódtak, a napi élelmezést sem lehetett elhanyagolni. Sok ilyen sarki nyúlból készült az ebéd fő fogása, márpedig sem a vadászok, sem Mac Nap mester munkásai nem vetették meg a friss, ízletes vadpecsenyét. Joliffe-né asszony „laboratóriumában” ezek a rágcsálók a legváltozatosabb konyhaművészeti kombinációkon mentek át, és az ügyes menyecske - a káplár őszinte elragadtatására - önmagát múlta felül; egyébként senki sem sajnálta tőle azokat a dicshimnuszokat, amelyeket férjeura szüntelenül szeretett volna hallani.

Néhány vízimadár húsa tette kellemesen változatossá a napi étrendet. Nem is szólva a különféle fajta vadkacsákról, amelyek csak úgy nyüzsögtek a lagúna partjain. Meg kell említenünk azokat a madarakat is, amelyek szinte ellepték azokat a helyeket, ahol néhány nyomorúságos fűzfa tengődött. Ezek a foglyok fajtájához tartozó szárnyasok voltak, s állattani elnevezésük is van. Így hát, amikor Paulina Barnett asszony megkérdezte Sabine-től, hogy mi a neve ezeknek a madaraknak, a vadász így felelt:

– Az indiánok „nyárfa-siketfajd”-nak nevezik őket, asszonyom, de nekünk, európai vadászoknak csak fajdkakasok maradnak.

Valóban azt lehetett volna mondani, hogy fehér foglyok ezek, feketével pettyezett végű, hosszú farktollakkal. Könnyen elkészíthető, pompás húsú vadmadár a fajdkakas, hamar megsül, csak egy rakás eleven parázs kell hozzá. Ezekhez a vadhúsfélékhez a tó és a folyócska még a saját állományával is hozzájárult. Senki sem értett jobban a halászathoz, mint a csendes, békés Long őrmester. Akár úgy horgászott, hogy a csalétekkel ellátott horgát pedzették a halak, akár pedig úgy, hogy csak üres horgok fityegtek a zsinegén, mikor csónakján a vizet szelte; ügyesség és türelem dolgában senki sem versenyezhetett vele - hacsaknem Madge, Paulina Barnett asszony hű kísérője. Hosszú órákig üldögélt egymás mellett a híres Isaac Waltonnak¹ ez a két komoly tanítványa, kezükben a horgászbot, szemük éberen lesi a zsákmányt, meg nem mukkannának a világért sem; nekik köszönhették, hogy „mindig jutott hal a serpenyőbe”, és vagy a lagúna, vagy a folyó mindennap leadta a maga adóját a lazacfélék nemes családjából.

Ezeken a kirándulásokon, amelyek egészen augusztus végéig naponta folytatódtak, a vadászoknak gyakran akadt dolguk veszedelmes vadállatokkal. Jasper Hobson nem minden aggodalom nélkül állapította meg, hogy ezen a területen sok a medve. Valóban ritka nap volt az, amikor egy-két párt ne figyeltek volna meg ezekből a félelmetes ragadozókból. Jó néhány puskalövést adtak le rájuk. Hol annak a barnamedvefajtának egy-egy falkája mutatkozott, amely úgyszólván mindennapos az Átokföldjén, hol meg az óriási termetű jegesmedvék, amelyek szép számmal húzódnak majd le a Bathurst-fok környékére, ha majd az első szigorú hidegek beállnak. A sarkvidéki áttelelők elbeszéléseiben valóban esik szó arról, hogy a sarkkutatók és a bálnavadászok ki vannak téve itt annak, hogy naponta többször is találkoznak ezekkel a vadállatokkal.

Marbre és Sabine több alkalommal vettek észre farkasfalkákat is, amelyek olyan sima vágtában iszkoltak el a vadászok közeledtére, mint az elenyésző hullámok. Különösen akkor hallották e bestiák „csaholását”, amikor egy-egy rénszarvas vagy vapiti nyomába vetették magukat. Ezek hosszú farkú, három láb magas, hatalmas, szürke ordasok voltak, abból a fajtából, amelynek bundája a tél közeledtével kifehéredik. Ezen az állatokkal népes területen könnyen szerezhették meg táplálékukat, s bőven éltek is ezzel a lehetőséggel. Néhol erdős területeken utasaink gyakran találkoztak kétbejáratú üregekkel, amelyekben rókamódra éltek a farkasok. A jóllakottságnak ebben az időszakában messziről elkerülték a vadászokat; ha észrevették őket, fajtájukhoz jellemző gyávasággal inaltak el. Ám ha éhesek, akkor - különösen, ha falkába verődnek - rettenetes állatokká válnak; és mivel errefelé vannak a föld alatti vackaik, ebből azt lehet következtetni, hogy még télvíz idején sem hagyják el ezt a tájat.

Egy napon egy olyan, meglehetősen csúf állatot hoztak a vadászok a Reménység-erődbe, amilyet sem Paulina Barnett asszony, sem Thomas Black, a csillagász nem látott soha. Ez az állat a talpon járók fajához tartozott, meglehetősen hasonlított az amerikai rozsomákhoz, zömök törzsű, kurta lábú, görbe karmokkal és szörnyű állkapoccsal felfegyverzett, borzalmas vadállat volt, szeme rémítő, háta hajlékony, mint minden macskafélének.

– Miféle állat ez a rémes bestia? - érdeklődött Paulina Barnett asszony.

– Asszonyom - felelte Sabine, aki mindig dogmatikus volt kissé a válaszában -, egy skót erre azt felelné önnek, hogy ez az állat egy „quickhatch”, egy indián meg azt, hogy ez egy „okelcoohawgew”, egy kanadai viszont azt, hogy ez egy „carcajou”.

– És ön mit felel? - mosolyodott el Paulina Barnett asszony.

– Mi ezt az állatot rozsomáknak hívjuk - felelte Sabine, akit szemlátomást boldoggá tett válaszának ez a furfangos fordulatossága.

Az állattan tudományában valóban rozsomák az igazi neve ennek a különös négylábúnak, ennek a félelmetes éjszakai csavargónak, amely ott hasal a korhadt fa odújában vagy a sziklaüregekben, nagy pusztítást visz végbe a hódállományban, valamint a pézsmapocok és más rágcsálók közt, a róka meg a farkas első számú ellensége, még attól se riad vissza, hogy elragadja tőlük zsákmányukat; szörnyen csalafinta, acélos izomzatú, rendkívül finom szaglású állat; a legmagasabb északi szélességeken is találkozni vele. Rövid szőrű, télen csaknem teljesen fekete bundáját elég magas áron adja el a Társaság.

Ezeken a kirándulásokon a vidék növényzetét éppoly figyelmesen vették szemügyre, mint az állatvilágát. De a növényzet, szükségszerűen, kevésbé változatos volt, mint az állatvilág, mert hiszen a növénynek nincs meg az a képessége, ami az állatnak, hogy ti. melegebb vidékre húzódjék, ha itt a tél. A luc- és jegenyefenyő fordult elő leggyakrabban a dombokon, a lagúna keleti szegélyén. Jasper Hobson néhány „tacamahac”-ot is észrevett, ez a sudár, magas növésű fa átmenet a nyárfa és a kanadai balzsamfenyő között, levelei rügyfakadás után sárgák, az utóévszakban aztán zöldes színűekké válnak. De ezek a fák itt csak nagy ritkán fordultak elő, éppúgy, mint az a néhány girhes vörösfenyő, amelyeket nem voltak képesek életre kelteni a nap rézsútosan sütő sugarai. Egynémely feketefenyőnek jobban ment sora, különösen az északi szelektől védett hegyszorosokban. Hát ez a fa is nő itt! - állapították meg örömmel utasaink. Rügyeiből ugyanis finom sört lehet főzni, ezt az italt úgy is hívják Észak-Amerikában: „fenyősör”. Jócskán megszedték hát a rügyező fákat, s a rügyeket a Reménység-erőd éléskamrájában tárolták.

A többi növényféleség törpenyírfából állt; ezek a két láb magas fácskák a nagyon hideg éghajlatú vidékek jellegzetes növényzetéhez tartoznak. Egy-egy csoport cédrust is láttak; ez kitűnő tűzifát szolgáltat.

Ami azonban azokat a vadon termő növényféléket illeti, amelyek megélnek ezen a fösvény talajon, s amelyek az élelmezés szempontjából számításba jöhetnek, hát bizony ezekre rendkívül ritkán akadtak. Joliffe káplár, akit ez a „pozitív” növénytan nagyon érdekelt, mindeddig mindössze csak két olyan növénnyel találkozott, amelyek méltók arra, hogy a konyhára kerüljenek. Az egyik - az a hagyma gyökerű növény, amelyet nehéz felismerni, mivel a levelei éppen akkor hullanak le, amikor a virágzási ideje kezdődik - nem más, mint a vad póréhagyma. Ez a tojás nagyságú pórégyökér szolgáltatta utasaink bőséges hagymatermését, s volt eszük hozzá, hogy begyűjtsék, s főzelékül használják.

Egy másik növény, amelyet Amerika északi részén „labradori tea” néven ismernek, bőségesen nőtt a lagúna partjain, a füzesben és a szamócabokrok között; ez volt a sarki nyúl legkedvesebb csemegéje. Ez a tea, ha forró vízzel felöntötték, s néhány csöpp konyakot vagy gint kevertek belé, kitűnő ital volt; ezt a növényt tehát tartalékolták, hogy ily módon takarékoskodhassanak az Összekötő-erődből magukkal hozott kínai teával.

De hogy az ezen a földrajzi szélességen bekövetkező növényi élelemhiányt pótolhassák, Jasper Hobson bizonyos mennyiségű vetőmaggal is ellátta volt magát, s úgy számított, hogy ha majd itt lesz az ideje, el is veti. Főként sóska- és kalánfűmagot hozott magával, amely növények skorbutellenes sajátossága felbecsülhetetlen ezen a vidéken. Remélhető volt, hogy ha sikerül olyan terepre akadniuk, amely védve volt a minden növényzetet lángként kiégető gonosz szelektől, akkor a jövő évadban ez a vetőmag sikeresen kicsírázik.

Ráadásul még az új erőd gyógyszertárából sem hiányzottak a skorbut elleni szerek. A Társaság néhány láda citrommal és „lime juice”-szal, vagyis citromlékonzervvel látta el őket, ezekkel az értékes anyagokkal, amelyeket egyetlen sarki expedíció sem nélkülözhet. De nagyon fontos volt, hogy ezzel a készlettel is éppúgy takarékoskodjanak, mint sok egyébbel, mert ha tartósan rosszra fordul az idő, minden összeköttetés megszakad a Reménység-erőd és a délebbre fekvő kereskedelmi ügynökségek között.