KÉT PUSKALÖVÉS

Eltelt szeptember hónap első fele. Ha a Reménység-erőd magán az Északi-sarkon, vagyis húsz fokkal magasabb északi szélességen lett volna, akkor ennek a hónapnak 21-én már a sarki éjszaka árnyai borultak volna rá. De a hetvenedik szélességi körön még több mint egy hónapig járja körútját a láthatáron a nap. Mindazonáltal a hőmérséklet észrevehetően hidegebbé vált. Éjszakánkint a Fahrenheit-hőmérő higanyszála zéró alatt 31°-ra (-1° Celsius) szállt alá. Itt-ott már finom jéghártya borította a vizet, amit azonban a nap folyamán felolvasztottak még a nap végső sugarai. Záporeső és szélroham közepette hóvihar is kerekedett. Nyilvánvaló volt, hogy közelednek a komisz napok.

De a kereskedelmi ügynökség lakói bátran nézhettek a téli évszak elébe. A már a raktárakban tárolt élelemkészletekkel még a téli időn túl is beérik. Szárított vadhústartalékuk is növekedett. Még több rozmárt is lőttek. Mac Nap most már ráért zárt istállót építeni a házi rénszarvasoknak, meg még egy hatalmas csűrt is, a ház mögött, ahol a tüzelőt halmozták fel. Most már aztán jöhet a tél, vagyis az éjszaka, a hó, a jég.

Miután Jasper Hobson gondoskodott az erőd lakóinak szükségleteiről, most már a Társaság érdekeire is gondolt. Elérkezett az az idő, amikor a téli bundájukba öltözött állatok már becses zsákmánynak számítottak. Ez az időszak kedvező volt arra, hogy puskával terítsék le a prémes állatokat, addig is, amíg az egész táj fehér hószőnyeg alá kerül, s fel lehet állítani a csapdákat. Jasper Hobson tehát vadászatokat rendezett. Nem számíthattak azoknak az indián vadászoknak a közreműködésére, akik rendszeresen látják el prémáruval a kereskedelmi ügynökségeket, mert a bennszülöttek vadászterületei délebbre vannak. Hobson hadnagynak, Marbre-nek, Sabine-nek és még vagy két-három társuknak kellett tehát a Társaság számára vadászniuk, s elgondolhatjuk, hogy éppen elég dolguk volt.

A folyó egyik mellékfolyójánál hódtanyát vettek észre, az erődtől délre mintegy hat mérföldnyire. Jasper Hobson erre a pontra irányította az első vadásztúrát. Valamikor a hódszőr kilójáért négyszáz frankot is fizettek a piacon, akkoriban, amikor a kalapgyártó iparban világszerte nyersanyagnak számított. De ha a hódszőr felhasználása bizonyos mértékben csökkent is, maga a hódbőr még mindig magas árat ért el, mégpedig azért, mert ez az irgalmatlanul hajszolt rágcsáló már kiveszőben van.

A vadászok kimentek a folyóhoz, a jelzett helyre. Itt a hadnagy megcsodáltatta Paulina Barnett asszonnyal, mily találékonysággal dolgoznak ezek az állatok, hogy kedvező körülmények között rendezzék be föld alatti városukat. Vagy száz hód lakott itt, mindegyik a párjával foglalt el egy-egy, a folyócska közelében vájt föld alatti üreget. De a hódok népe máris elkezdte a téli szállás építését, s szorgosan munkálkodtak.

Ezen a patakon keresztül - amely eléggé gyors folyású és elég mély volt ahhoz, hogy az alsó vízréteg még a legszigorúbb télidőben se fagyjon be - a hódok egy felfelé ívelő gátat építettek; ez a gát függőlegesen leásott cölöpökből álló, szilárd építmény volt, hajlékony ágak és legallyazott fák fűzték egybe olyképpen, hogy átlósan voltak a cölöpök közé erősítve; az egész építményt az agyagos föld valóságos cementvakolata tartotta össze; ezt a cementet a lábukkal „gyártották” a hódok, majd bozontos, csaknem ovális alakú, széles, lapos, pikkelyszerű szőrrel fedett farkuk segítségével gombóccá gyúrták az agyagot, és ezzel malterezték végig a gát egész ácsozatát.

– Ennek a gátnak, asszonyom - magyarázta Jasper Hobson -, az a célja, hogy állandó szinten tartsa a folyócskát, és lehetővé tegye a hódnép mérnökeinek, hogy odafönn megépíthessék ezeket a kerek házikókat, amelyeknek csúcsát ön innen láthatja. Szilárd építmények ám ezek a kunyhócskák; fából és agyagból készült falaik két láb vastagságúak, és sehonnan sem lehet bejutni a belsejükbe, csakis egy víz alatti szűk kis ajtón át, ami a kunyhócskák minden lakóját arra készteti, hogy víz alá bukjék, valahányszor csak ki akar menni vagy be akar jönni a „lakosztályába”. De ez a berendezés egyben a család biztonságát is szolgálja. Ha ön lerombolna egy ilyen kis hódkunyhót, láthatná, hogy az két emeletből áll; az első emelet raktárhelyiségül szolgál, itt halmozza fel a hód a télirevalót, mint pl. ágakat, fakérgeket, gyökereket, míg a második emeleten, amelyet nem ér el a víz, lakik a háztulajdonos, az ő kis háznépével.

– De én sehol sem látok egyet sem - mondta Paulina Barnett asszony. - Vagy talán már abbahagyták a falujuk építését?

– Nem, asszonyom - felelte Hobson hadnagy -, de most éppen pihennek a munkások, vagy alusznak. Ezek az állatok csakis éjszaka dolgoznak, tehát az üregeikben kell meglepnünk őket.

Valóban, a hódfogás minden nehézség nélkül ment végbe. Vagy százat fogdostak össze egy óra alatt, s köztük vagy húsz, a teljesen fekete bundájúak, igen nagy piaci értéket képviselt. A többinek is selymes, hosszú, fényes prémje volt, de vörhenyes, gesztenyebarna árnyalatú, és ez alatt a fedőszőrzet alatt finom, sűrű, ezüstszürke pihe. A vadászok visszatértek az erődbe, s nagyon meg voltak elégedve vadászatuk eredményével. A hódbőröket beraktározták, és - áruk szerint - „pergamen” vagy „fiatal hód” megjelöléssel vezették be a raktárkönyvbe.

Egész szeptemberben, csaknem október közepéig folytatták a vadászkirándulásokat, és kedvező eredményeket értek el.

Borzot is fogtak, de nem sokat. Főképp a bőrük keresett cikk, mert az igáslovak nyaklószerszámzatánál van rá szükség, de a szőrük is értékes, mert tudjuk, hogy borzszőrből készülnek a legjobb kefék és ecsetek. Ezek a húsevők - voltaképpen kis medvék - a „carcajou”-borzok családjának fajához tartoznak, amelyeknek Észak-Amerika a hazája.

De más rágcsálók is éltek itt, mégpedig ugyanolyan szorgalmas állatok, mint a hód, és prémjük is sokra becsült árucikknek számított a kereskedelmi ügynökségek raktáraiban. Ez az állat a pézsmapocok. A farkát nem számítva, egy lábnál hosszabb; prémje is elég becses. Ezeket a pézsmapockokat is könnyűszerrel fogdosták össze föld alatti üregeikben, mert rengeteg nyüzsgött a vackokban ebből a rendkívül szapora fajta állatból.

A macskaféle állatok közé tartozik a hiúz, erre már puskával kellett menni. Ezek az európai hiúz fajtájához tartozó hajlékony, fürge, világosvörhenyes, feketés foltokkal pettyezett bundájú állatok még a rénszarvassal szemben is félelmetes bestiák, s bátran szállnak szembe támadóikkal. De sem Marbre-nek, sem Sabine-nek nem ez volt első találkozása a hiúzzal, és vagy hatvanat ejtettek el ezekből az állatokból.

Néhány rozsomák is ugyanilyen körülmények között került terítékre; ezeknek is elég szép bundájuk volt.

Hermelin ritkán mutatkozott. Ezek az állatok is a nyusztfélékhez tartoznak, éppúgy, mint a görény; most még nem a szép, hófehér, téli bundájukban jártak, amelyet csak egyetlen fekete pötty díszít, a farkuk legvégén. A hermelin prémje most még felül vörhenyes, alul pedig sárgásszürke volt. Jasper Hobson tehát meghagyta társainak, hogy egyelőre kíméljék ezt az állatot. Be kell várni, amíg „megérnek”, hogy Sabine vadászkifejezésével éljünk, vagyis míg itt a tél, és kifehéredik a hermelin bundája.

Ami a görényt illeti - amelynek vadászata szerfölött kellemetlen a förtelmes bűz miatt, amit ez az állat áraszt -, ennek a gereznájához is elég szép számmal jutottak vadászaink, akár úgy, hogy a kuckójául szolgáló faodúban ütöttek rajta, akár úgy, hogy a puskagolyó végzett vele, amint az ágak között kúszott.

A tulajdonképpeni nyuszt egészen speciális vadászat tárgya volt. Köztudomású, mennyire értékes e ragadozó bőre, bár egy fokkal kevésbé értékes, mint a coboly, amelynek dús prémje télen feketében játszik. A coboly csak Európa és Ázsia északi részén fordul elő, egészen Kamcsatkáig, és a szibériai vadászok űzik legszorgalmasabban. De a Jeges-tenger amerikai partjain más nyusztfajtával is találkozik a vadász, ezeknek bőre is igen nagy értékű, mint pl. a nyérc és a halásznyest, más néven „kanadai nyuszt”.

De ezek a nyusztok és nyércek szeptemberben nem sok prémet szolgáltattak a kereskedelmi ügynökségnek. Igen élénk, rendkívül fürge állatok, testük nyúlánk és hajlékony, s így méltán nevezték el őket „féreg alakúaknak”. És valóban úgy el tudnak nyúlni, mint a féreg, úgyhogy a legszűkebb résen is képesek átbújni. Érthető tehát, hogy olyan könnyedén iszkolnak el a vadászok elől. Így aztán a téli évad idején könnyebben kerülnek kézre a csapdák segítségével. Marbre és Sabine csak a kedvező időt várták, amikor majd vadászokból „csapdásokká” vedlenek, s úgy számítottak, hogy a tavasz beköszöntésekor sem nyércben, sem nyusziban nem lesz hiány a Társaság raktáraiban. A Reménység-erőd prémállományát gazdagító vadászkirándulások zsákmányának felsorolásánál végül nem szabad megfeledkeznünk a kék- és ezüstrókáról; az orosz és angol prémpiacokon ezeket tekintik a legértékesebb prémes állatoknak.

Érték dolgában azonban valamennyi fölött áll a kékróka, amelyet „isatis” néven ismer az állattan. Ennek a kecses állatnak orra fekete, hamvas vagy sötétszőke a szőrzete, vagyis semmiképpen sem kék, amint azt nevéről hinni lehetne. Bundája hosszú szőrű, nagyon dús, bársonyosan lágy, csodálatos szőrme, tehát megvan mindaz az értékes tulajdonsága, amit a szőrme szépségének nevezünk: lágyság, tartósság, hosszú szőrzet, vastagság és szín. A kékróka vitathatatlanul a prémes állatok királya. A bőre is hatszor annyit ér, mint bármely más bőr; az orosz cár kékróka köpenyét, amely teljes egészében az állat nyakbőréből, vagyis a legszebb részéből készült, az 1851. évi londoni kiállításon háromezer-négyszáz font sterlingre becsülték.

Néhány ilyen kékróka megjelent a Bathurst-fok környékén, de a vadászoknak egyet sem sikerült kézre keríteniük a ravasz, fürge, nehezen megközelíthető állatokból. Sikerült azonban leteríteniük vagy egy tucat ezüstrókát; ennek fekete árnyalata, remek prémje fehérrel pettyegetett. Ámbár az ezüstrókaprém nem ér fel a kékrókagereznával, azért ez is értékes szőrme, jókora ára van Anglia és Oroszország prémpiacain.

Az elejtett ezüstrókák egyike pompás példány volt, kissé még a közönséges róka termeténél is nagyobb. Füle, válla, farka füstfekete, de a farka legvége és a szemöldöke fölött fehér volt.

Azok a különös körülmények, amelyek között ezt a rókát elejtették, megérdemlik, hogy részletesebben beszéljünk róluk, mert ezek a körülmények igazolták Hobson hadnagy bizonyos aggodalmát, valamint azt is, hogy igaza volt, amikor úgy vélekedett, hogy nem árt elővigyázatossági intézkedéseket tenni.

Szeptember 24-én délelőtt két szánkó kivitte Paulina Barnett asszonyt, a hadnagyot, Long őrmestert, Marbre-t és Sabine-t a Rozmárok öbléhez. Előző este az osztag néhány embere rókanyomokat vett észre a sziklák között, ahol csenevész cserjék tengődtek, és ahol bizonyos jelek kétségtelenül elárulták, hogy róka járt arra. A vadászok követték az állat nyomát, prémje szép összeggel kecsegtette őket, s a cserkészés valóban eredménnyel járt. Két órával érkezésük után egy elég szép ezüstróka élettelen teteme feküdt a lábuk előtt.

Még két-három másik példányt is megpillantottak. Ekkor a vadászok szétoszlottak. Míg Marbre és Sabine az egyik róka nyomait követte, a hadnagy, Paulina Barnett asszony és Long őrmester megkísérelték, hogy elvágják egy másik róka menekülésének útját; a szép állat a sziklák mögött igyekezett elrejtőzni.

A ravasz rókával természetesen ugyancsak csalafinta módon kellett bánni; az állat alig volt látható, becses irhája egyetlen részét sem volt hajlandó kitenni a puskagolyó veszedelmének.

Félóráig folytatták az üldözést anélkül, hogy eredményre vezetett volna. Mindamellett sikerült az állatot három oldalról körülkeríteniük, és a negyedik oldalt a tenger zárta el. Rókakoma hamarosan tisztába jött azzal, milyen hátrányos helyzetbe került, és úgy határozott, hogy egy csodálatos szökkenéssel kísérli meg a menekülést, mert így a vadász csak kapásból lőhet rá.

A róka nekirugaszkodott, s át is jutott egy sziklán; ám Jasper Hobson éppen ott leselkedett, és mikor az állat árnyékként suhant el mellette, golyóval üdvözölte.

Ugyanabban a pillanatban még egy lövés dördült el, és a halálosan talált róka földre rogyott.

– Hurrá, hurrá! - kiáltotta Jasper Hobson. - Ez az én rókám!

– És az enyém! - egészítette ki egy idegen, és ugyanabban a pillanatban tette rá a lábát a lelőtt állatra, amikor a hadnagy a kezét.

Jasper Hobson meghökkenve húzódott vissza. Azt gondolta, hogy a második golyó az őrmester fegyveréből röpült ki, s most itt egy ismeretlen vadásszal találja magát szemben, akinek még most is füstölög a puskája. A két vetélytárs szembenézett egymással.

Paulina Barnett asszony és társa éppen most érkezett oda, s nemsokára Marbre és Sabine is ott volt mellettük, míg az idegent vagy tizenkét férfi követte a sziklafal mögül. A férfi udvariasan meghajolt Paulina Barnett asszony előtt.

Magas termetű volt, pontosan az a „kanadai utazó”-típus, akit Jasper Hobson különösen félelmetes versenytársnak tartott. Ez a vadász még ugyanazon hagyományos öltözéket viselte, amelyet Washington Irving, az amerikai regényíró oly pontosan írt le: csuklyás köpeny formájában vállra vetett takaró, csíkos gyapoting, bő posztónadrág, bőrkamásni, dámvadbőr mokasszin,¹ tarka gyapjúöv, beledugdosva a vadászkés, dohányzacskó, pipa és néhány, a táborozáshoz szükséges szerszám, egyszóval félig civilizált, félig meg vad ember öltözéke. Négy társa is ugyanolyan öltözetet viselt, mint ő, csak nem olyan elegánsát. A többi nyolc, aki a kíséretéhez tartozott, chippeway indián volt.

Jasper Hobson nem tévedett. Egy francia állt előtte, vagy legalábbis a kanadai franciák egy leszármazottja, s az is lehet, hogy az amerikai Társaságok egyik ügynöke, akit azzal bíztak meg, hogy ellenőrizze az új kereskedelmi ügynökség létesítését.

– Ez az én rókám, uram - mondta Hobson hadnagy, néhány pillanatnyi hallgatás után, mialatt keményen egymás szeme közé néztek.

– Az öné, ha ön lőtte le - felelte jó angolsággal, de idegenszerű hangsúllyal az ismeretlen.

– Ön téved, uram - vetette oda elég élesen Jasper Hobson -, ez az állat még abban az esetben is az enyém, ha nem az én golyóm terítette le, hanem az öné!

Az idegen megvető mosollyal fogadta ezt a választ, amelyben benne volt az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig a Hudson-öbölhöz tartozó területeken uralkodó Társaság dölyfös elbizakodottsága.

– Vagyis hát, uram - folytatta az idegen, és könnyedén rátámaszkodott a fegyverére -, ön olybá tekinti a Hudson-öböl Társaságot, mint Észak-Amerika ezen egész területének feltétlen urát?

– Ehhez kétség sem fér - felelte Hobson hadnagy -, és ha ön, uram, egy amerikai Társaság embere, amint én ezt feltételezem...

– A Saint Louis-i Prémkereskedelmi Társaságé - mondta a vadász, és meghajolt.

– Azt hiszem - folytatta a hadnagy -, hogy önnek rendkívüli nehézséget okozna, ha azt mondanám, mutassa meg azt az okmányt, amely előjogot biztosít az ön Társaságának e vadászterület bármely részére.

– Okmány! Előjogok! - vetette oda megvetően a kanadai. - Ez csak amolyan, a vén Európából való szóbeszéd, amely rosszul hangzik Amerikában.

– Viszont ön most nem Amerikában van, hanem Anglia földjén - vágta oda neki büszkén Jasper Hobson.

– Hadnagy úr - felelte kissé élénkebb hangon a vadász -, ez nem alkalmas pillanat arra, hogy mi most itt ebben a tárgyban vitatkozzunk. Tudjuk, milyen követelődző Anglia általában és a Hudson-öböl Társaság különösképpen, a vadászterületeket illetően; de azt hiszem, hogy az események előbb-utóbb megváltoztatják majd a dolgok ilyetén állását, és hogy Amerika az amerikaiaké lesz, a Magellán-szorostól egészen az Északi-sarkig.

– Hát én ezt nem hiszem, uram - felelte szárazon Jasper Hobson.

– Bármint legyen is, uram - folytatta a kanadai -, én azt ajánlanám önnek, hogy tegye félre itt ezt a nemzetközi kérdést. Bármilyenek legyenek is a Társaság követelései, nyilvánvaló, hogy a szárazföld legmagasabb északi szélességein fekvő területeken és különösen a tengerparti részeken a terület azé, aki elfoglalja. Ön kereskedelmi ügynökséget létesített a Bathurst-fokon; nos, mi nem vadászunk az ön területén, viszont önöktől is elvárjuk, hogy tiszteletben tartsák a mi területi jogainkat, ha majd a Saint Louis-i Prémkereskedelmi Társaság is létesít erődöt, valahol másutt, Amerika északi határain.

A hadnagy összevonta szemöldökét. Mert Jasper Hobson jól tudta, hogy a közeljövőben a Hudson-öböl Társaság félelmetes vetélytársakra akad itt, egészen a tengerpartig, s hogy nem tartják tiszteletben azt a követelését, mely szerint egész Észak-Amerika az ő vadászterülete, és hogy nemsokára majd a fegyverek szólnak bele a versenytársak vitájába. De azt is megértette, hogy egyáltalán semmi értelme most itt az előjogok fölött vitatkozni, s szívesen vette, hogy a vadász aki egyébként igen udvariasan viselkedett - más térre terelte a vitát.

– Ami pedig ezt az ügyet illeti, amely köztünk nézeteltérésre ad okot - mondta a kanadai utazó -, hát annak nincs valami nagy fontossága, uram, és én úgy gondolom, hogy vadászemberek módjára vághatjuk ketté ezt a gordiuszi csomót: az ön fegyvere meg az enyém különböző öbnagyságúak, tehát a golyóinkat könnyűszerrel felismerhetjük. Hát akkor legyen azé ez a róka, akinek a golyója valóban megölte!

Az ajánlat igazságos volt. Azt a kérdést, hogy kié legyen a lelőtt állat, így teljes biztonsággal lehetett megoldani. Megvizsgálták hát a róka tetemét. A két vadász két golyója közül egyik az állat lapockáját, a másik a szívét érte. Ezt, a szívlövést okozó golyót a kanadai fegyvere küldte.

– Az állat az öné, uram - mondta Jasper Hobson, nehezen palástolva bosszúságát, hogy a remek gerezna idegen kézre kerül.

A kanadai felvette a földről a rókát, és - mikor már mindnyájan azt hitték, hogy a vállára veti és elviszi - odalépett Paulina Barnett asszonyhoz:

– A hölgyek kedvelik a szép szőrmét - hajolt meg előtte. - Lehet, hogy ha tudnák, minő fáradozások árán s mekkora veszedelmek közepette jutunk hozzá, talán nem is vágyakoznának rá oly mohón. De hiába, ha szeretik, hát akkor ez ellen nincs mit tenni. Engedje meg, asszonyom, hogy találkozásunk emlékére felajánljam önnek ezt a rókát.

Paulina Barnett asszony habozott, hogy elfogadja-e, de a kanadai vadász oly kedvesen, jó szívvel nyújtotta feléje a remek ezüstrókát, hogy sértésnek vehette volna, ha visszautasítja.

Paulina asszony elfogadta a rókát, és megköszönte az idegennek.

Az ismét meghajolt Paulina Barnett asszony előtt, majd üdvözölte az angolokat, és társai kíséretében csakhamar eltűnt a tengerparti sziklák között.

A hadnagy és övéi útnak indultak a Reménység-erőd felé. Jasper Hobson elgondolkozott. A rivális Társaság emberei tudják már, hol fekszik az általa alapított új létesítmény. Ebből a találkozásból láthatta, hogy a jövőben csőstől szakad majd nyakába a kellemetlenség.