JARRIQUEZ BÍRÓ KÍSÉRLETEI

A közvélemény, mint tudjuk, először Joam Dacosta halálát követelte. Aztán a visszájára fordult a közhangulat, a haragot a szánalom, az együttérzés váltotta föl. A manausi börtön előtt a tömeg már nem azért verődött össze, hogy halált követeljen Joam Dacosta fejére, éppen ellenkezőleg! Akik eddig a legféktelenebbül vádolták Joam Dacostát, most az ártatlanságát hangoztatták, és követelték azonnali szabadlábra helyezését. Rendszerint így van ez: a tömeg egyik túlzásból a másikba esik.

A közhangulat megváltozása ezúttal nagyon is érthető volt.

Az elmúlt két nap eseményei: Benito és Torres párbaja, a kutatás a hulla után, mely végül olyan rendkívüli körülmények között szállt föl a víz színére, az okmány megtalálása, a titkosírás kibogozhatatlansága, no és az a bizonyosság - mert mindenki biztosra vette -, hogy ez az okmány Joam Dacosta ártatlanságának tárgyi bizonyítéka, hiszen a tijocai rémtett elkövetője saját kezűleg írta, valóban alkalmasak voltak arra, hogy a közvéleményt megváltoztassák, és Joam Dacosta mellé állítsák. A manausiak most rettegtek attól, amit negyvennyolc órán át dühödt haraggal követeltek: most féltek attól, hogy Rio de Janeiróból megérkezik a kivégzési parancs.

Pedig ez már nem sokáig késhetett.

Joam Dacostát augusztus 24-én tartóztatták le, s másnap kihallgatták. A bíró augusztus 26-án küldte el jelentését Rio de Janeiróba, s már augusztus 28-át írtak. Három, de legkésőbb négy nap múlva az igazságügy-miniszter dönt az elítélt sorsa felől, s úgyszólván biztos, hogy „az igazságszolgáltatás követni fogja a maga útját”.

Igen, ezzel mindenki tisztában volt. Viszont azzal is tisztában volt mindenki - a család éppúgy, mint a manausi ingatag közvélemény, mely szenvedélyes érdeklődéssel kísérte a drámai ügy fejleményeit -, hogy Joam Dacosta ártatlan, hogy ártatlansága a napnál világosabbá válna, ha a titkosírással készült okmányt meg lehetne fejteni.

De vajon a közömbös vagy érdektelen megfigyelő szemében, aki nem került a drámai események befolyása alá, ugyan mi jelentősége lehetett ennek az okmánynak, hiszen még azt sem lehetett bizonyítani, hogy a tijocai rémtettre vonatkozik?! Hogy létezik ez az okmány - az igaz. Az is igaz, hogy a halott Torresnál találtak rá. Még az is biztosnak látszott, hogy az okmányt nem Torres írta, Torres írása egészen más volt, ezt meg tudták állapítani abból a feljelentésből, melyet a kalandor bosszúból írt a manausi hatóságoknak.

Igaza volt tehát a közvéleménynek, mikor a dokumentumra hivatkozva, szenvedélyesen hangoztatta Joam Dacosta ártatlanságát, de igaza volt annak a fölfogásnak is, hogy a dokumentum csak akkor bizonyító erejű, ha el tudják olvasni. Amíg az írás meg nem fejthető, a dokumentum annyi, mintha nem is léteznék, és ha a titkosírás kulcsát három napon belül nem találják meg, úgy a tijocai bűntényben halálra ítélt emberre lesújt az igazságszolgáltatás. Csodának kellene történnie...

S volt valaki, aki mindenáron véghez akarta vinni ezt a csodát. Jarriquez bíró volt ez az ember, Jarriquez bíró, akit most már nem annyira rejtvényfejtő szenvedélye hajtott, mint inkább az, hogy hozzájáruljon Joam Dacosta megmentéséhez. Igen, a bíró fölfogása is megváltozott. Joam Dacosta önként hagyta el iquitosi rejtekhelyét, önként, az élete kockáztatásával indult Brazíliába, hogy hazája igazságszolgáltatásától kérje rehabilitációját - igen, ennek a lélektani rejtélynek csak egy magyarázata van: Joam Dacosta ártatlan. A bíró eltökélte, hogy nem mond le Joam Dacosta ártatlanságának bebizonyításáról, eltökélte, hogy megtalálja a titkosírás kulcsát. Nem evett, nem ivott, nem aludt, minden percét arra áldozta, hogy megtalálja a megoldást.

Már az első nap estéjén így határozott a bíró, s olyan eszeveszetten dolgozott, kísérletezett a különböző megoldásokkal, hogy már rettegésben tartotta az egész háza népét. A szolgái egyszerűen nem merészkedtek a közelébe. Még szerencse, hogy agglegény volt a derék bíró, mert ha lett volna felesége, annak most ugyancsak kijutott volna! A bírót még soha, egyetlen megoldandó probléma sem izgatta annyira, mint most ez az okmány, s eltökélte, hogy addig keresi a megoldást, míg vagy megtalálja, vagy szétrobban a feje, mint egy túlfűtött kazán.

Abban már biztos volt, hogy a kulcs két- vagy több jegyű szám, de hogy mi ez a szám...

Vaktában nem találhatta ki, a véletlenben nem bízhat, így mondta Manoelnak - ha viszont a véletlenre nem számíthat, akkor okoskodás útján kell kitalálnia a számot. Jarriquez bíró „az oktalanságig okoskodott”, de hiába.

Csak ült az íróasztala előtt, nézte a töméntelen sok betűt, s végül úgy érezte, hogy azok önálló életre kelve röpködnek, keringenek a feje körül. A végén üvöltözni kezdett:

– Ej, az a nyomorult, aki ezt írta, ha legalább az utolsó bekezdést szavakra bontotta volna! Akkor legalább megpróbálhatnám... De nem! Pedig ha ez az okmány a rablógyilkosság ügyére vonatkozik, bizonyos szavaknak szükségszerűen szerepelniük kell benne!... Olyanoknak, hogy gyémánt, Tijoca, Dacosta, s ha ezekben a szavakban a megfelelő betűk kerülnének a megfelelő helyre, meg tudnám fejteni az egész írást! Ó, micsoda átkozott gazembernek kell lenni ahhoz, hogy valaki így agyonkomplikáljon egy sifrírozott írást! Már csak ezért is megérdemelné az akasztófát! - Jarriquez bíró, miután így könnyített a dühén, ököllel vágott az okmányra, melynek íróját az akasztófára kívánta.

Ezután ismét nekikezdett a munkának. Most azt a módszert választotta, hogy a Dacosta nevet próbálta meg átírni az egyes bekezdések első hét és utolsó hét betűjével.

Mikor az utolsó bekezdés első hét betűjét próbálta fölhasználni a kulcsszám kiderítéséhez, a következő eredményt kapta:

e = d b = a g = c e = o é = s u = t r = a

Nem, ez teljes képtelenség! Mert nézzük csak: az r és az a között húsz betű a távolság, vagyis nem egy, hanem két számot kellene a titkosírás r-je alá írni, ami képtelenség, mert nyilvánvaló, hogy egy bizonyos betűt csak egyetlen másik betű helyettesíthet.

Ugyanígy próbálkozott a gyémánt szóval, a Tijoca névvel... Minden próbálkozása meddőnek bizonyult.

Fölugrott az asztal mellől, föl-alá járkált, az ablak elé állt, mélyeket lélegzett, aztán akkorát ordított, hogy egész sereg kolibri röppent föl riadtan az ablak előtt virító mimózabokrok közül.

– Ó, az az átkozott! Ó, az a gazember! A végén belebolondulok! - dünnyögött a bíró. - De vigyázat! Most észnél kell lennem! Gyerünk, próbálkozzunk tovább!

Így is tett. Kulcsszámként próbálta meg Joam Dacosta születésének évét azzal, hogy a rablógyilkos talán éppen a helyette elítélt ember születési dátumát használta sifreként... Hiába, ez is hiábavaló próbálkozás volt, az 1804-es számmal átírt szöveg - ez volt Joam Dacosta születésének éve - éppen olyan értelmetlen sorokat adott, mint amilyenek az okmányon feketéllettek.

Aztán az 1826-os számmal próbálkozott, abban az évben követték el a bűntényt - az eredmény megint csak semmi.

A bíró asztala körül már telefirkált lapok tömege hevert, a feje szédült, de azért csak tovább kísérletezett, kulcsszámnak véve Joam Dacosta letartóztatásának dátumát, aztán az ítélet kimondásának, majd a végrehajtására kitűzött nap dátumát, de még a tijocai rémtett áldozatainak számával is próbálkozott.

Hiába, minden hiába volt.

Jarriquez bírót valóságos dühroham fogta el.

– Talán a véletlen! - kiáltotta. - Ha Isten is úgy akarja, a véletlen segíthet ott, ahol a logika csődöt mond!

Megrántotta a csengő zsinórját, majd az ajtóhoz ugrott.

– Bobo! - kiáltotta.

Néhány pillanatig várt.

Bobo, a fölszabadított néger, aki Jarriquez kedvenc szolgája volt, csak nem jelentkezett.

Újabb csöngetés. Újabb kiáltozás Bobo után, aki nyilván úgy gondolta, sokkal okosabb, ha ezúttal süketnek tetteti magát.

A harmadik csengetésnél elszakadt a zsinór, a csengő maga kiszakadt a falból. Bobo viszont megjelent.

– Mit kíván, uram? - kérdezte, ám óvatosan ügyelt arra, hogy az ajtón kívül maradjon.

– Gyere és hallgass, egy szót se! - ripakodott rá a gazdája.

Bobo átlépte a küszöböt.

– Ide hallgass! - folytatta a bíró a kiáltozást. - Jól figyelj rám, most kérdezek tőled valamit, s te rögtön felelsz rá, de nehogy előbb gondolkozni kezdj, mert különben...

A boldogtalan Bobo döbbenten bámulta a gazdáját.

– Értesz?

– Igen, uram, értem - mondta Bobo, aki semmit sem értett az egészből.

– Figyelem! Most mondd ki, de nyomban, azt a számot, ami legelőször eszedbe jut!

– 76 223! - vágta rá Bobo, aki nyilván azért mondott ilyen magas számot, hogy kedvében járjon a gazdájának.

Jarriquez bíró az asztalához ugrott, s máris a véletlen adta számmal kísérletezett, hátha mégis ez lesz a kulcsszám!

A kísérlet eredménye persze nem lehetett más, csak az, hogy Jarriquez bíró akkorát káromkodott, hogy Bobo rémülten menekült a közeléből.