AZ UTOLSÓ PRÓBÁLKOZÁSOK

Nemcsak Jarriquez bíró próbálkozott a megfejtéssel, Benito, Manoel és Minha is egyesült erővel próbálták kideríteni a titkosírás kulcsát, melytől édesapjuk élete és becsülete függött. Fragoso sem akart kimaradni a közös erőfeszítésből, de hiába szedte össze minden leleményességét, ő sem boldogult.

– Találja már meg azt a számot! - könyörgött neki Lina.

– Megtalálom! - mondta buzgón Fragoso, és természetesen nem találta meg.

Viszont volt egy terve, melyről még Linának sem akart beszélni.

Igazából több volt, mint terv, Fragoso ugyanis elhatározta, hogy lesz, ami lesz, nekiindul, és megkeresi azt a csapatot, melyhez a hajdani erdei kapitány tartozott, s ott a helyszínen próbálja kideríteni, ki lehetett az okmány szerzője, aki magát bűnösnek vallotta a tijocai bűntényben. Az erdei kapitányok csapatának az a körzete ugyanis, ahol Torres is dolgozott, s ahol Fragoso néhány évvel korábban találkozott vele, nem volt messze Manaustól. A folyamparton kell elindulnia, s ötven kismérföldnyivel lejjebb, az egyik jobb parti mellékfolyó, a Madeira torkolata körül biztosan meg fogja találni az erdei kapitányok vezetőjét, akinek a körzetéhez Torres is tartozott. Két, de legfeljebb három nap, s máris találkozhatik Torres hajdani cimboráival.

„Igen, ezt megtehetem - töprengett -, csakhogy mire megyek vele? Mondjuk, megtudom, hogy nemrégiben meghalt Torres egyik cimborája. Igen, de nem tudom bizonyítani, hogy ő volt az okmány írója! És azt sem, hogy átadott Torresnak egy írást, melyben bevallja bűnét, és tisztázza Joam Dacostát. És a titkosírás kulcsa? A kulcsot mindössze két ember ismerte, az igazi bűnös és Torres. És mind a ketten halottak!”

Maga Fragoso is tudta, hiába indul útnak, semmi eredményt sem fog elérni. Tudta, s mégsem tudott lemondani a tervéről, valami ellenállhatatlan erő hajtotta, noha még abban sem lehetett biztos, hogy megtalálja a Madeira torkolatának környékén működő erdei kapitányok csapatát. Hiszen könnyen lehet, hogy a tartomány egy másik vidékén járnak vadászúton, s Fragosónak nem lesz ideje utánuk eredni. S ha mégis megtalálja őket, mi haszon származhatik az egészből?

Másnap, augusztus 29-én Fragoso, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, még napkelte előtt távozott a jangadáról, Manausba ment, s beült az egyik egaritába, mely sok más ilyenféle csónakkal meg hajóval együtt naponta indult el, hogy leereszkedjék az Amazonason.

A jangada lakói ugyancsak megdöbbentek, mikor reggel hiába keresték, majd egész nap hiába várták vissza Fragosót. Egyikük sem tudta elképzelni, hova tűnt el, és miért tűnt el ez a hűséges ember éppen most, amikor olyan szomorú és nehéz napok köszöntöttek mindnyájukra.

Még az is megfordult a fejükben, hogy a szegény fiú felelősnek érezte magát abban, hogy Torres a jangadára került, hiszen mikor a határon összetalálkozott vele, ő biztatta a kalandort, tartson csak velük, és most önmagát okolva, összeroskadt a felelősség súlya alatt, s valami kétségbeesett tettre ragadtatta magát.

De ha Fragoso hibáztatta önmagát, hogyne okolná magát a történtekért Benito? Mikor Iquitosban először találkozott Torresszal, meghívta őt a fazendára. Mikor Tabatingában másodszor is összeakadt vele, ő maga vitte a jangadára, hogy utazzék velük együtt. Aztán párbajra hívta ki, megölte, vagyis mindörökre elnémította az egyetlen tanút, aki apja ártatlanságát bizonyíthatná.

Benito most önmagát vádolta apja letartóztatásáért, s úgy érezte, ő lesz az oka mindannak a szörnyűségnek, ami még történni fog.

Hiszen ha Torres élne, akár önérdektől hajtva, akár azért, mert megszánná az ártatlanul elítélt embert, talán mégiscsak kiszolgáltatná azt az okmányt! Hiszen Torres nem keveredne bajba, ha egy halom pénz kedvéért elárulná a titkosírás kulcsát, s végre a bírák szeme elé kerülne az olyannyira keresett tárgyi bizonyíték! Igen... ha Torres élne... De ő, Benito, megölte azt az embert, aki apja egyetlen mentő tanúja lehetne.

Ezt mondogatta a boldogtalan Benito önmagának, az édesanyjának és Manoelnak, ezek a gondolatok gyötörték szüntelenül.

A bátor lelkű Yaquita azonban, aki férje és fia között osztotta meg minden percét - a férje mellett volt, mikor beengedték a fogolyhoz, hogy aztán a látogatás után siessen vissza a fiához, akit a tébolytól féltett -, a bátor lelkű Yaquita most is erős maradt.

Magalhães derék lánya valóban méltó élettársa volt az iquitosi gazdának.

Joam Dacosta viselkedése egyébként valóságos támaszt jelentett Yaquitának a megpróbáltatás e napjaiban. A keményen dolgozó, tiszta erkölcsű, csupa szív férfi, akinek harc volt egész élete, most sem csüggedt egy pillanatra sem.

Ribeiro halálát természetesen rendkívül súlyos csapásnak érezte, hiszen abban bizakodott, hogy hajdani védőügyvédje segítségével ki tudja majd harcolni a rehabilitációját, annak az embernek a segítségével, aki sohasem kételkedett ártatlanságában. Torres megjelenése s beavatkozása nem ijesztette meg, hiszen mit sem tudott az okmány létezéséről, mikor Iquitosból elindult azzal az eltökélt szándékkal, hogy hazája igazságszolgáltatása elé álljon. Csak erkölcsi bizonyítékokat hozhatott magával. Hogy az ügyében tárgyi bizonyíték is fölmerül, ez természetesen csak jó lehet - így gondolta -, de nincs különösebb jelentősége annak, hogy ez a tárgyi bizonyíték később sajnálatos körülmények között eltűnt, hiszen megint csak abban a helyzetben van, amiben volt, mikor átlépte a határt azzal, hogy bírái elé áll: „Itt vagyok, íme, a múltam, íme, a jelenem, íme, munkában és becsületben eltelt életem, ezt teszem a bíróság asztalára mint bizonyítékot! Első ítéletük tévedés volt! Huszonhárom évi bujdosás után, íme, önként jelentkezem! Itt vagyok, ítéljenek fölöttem!”

Torres halála, s az, hogy a nála talált okmányt nem tudják elolvasni, Joam Dacostát nem rendítette meg úgy, mint a családját, a barátait, a szolgáit s mindazokat, akiket érdekelt a sorsa.

– Hiszek az ártatlanságom erejében - mondogatta Yaquitának -, s hiszek Istenben! Ha ő úgy gondolja, hogy életem még hasznára lehet a szeretteimnek, és csoda kell ahhoz, hogy megmenekülhessek, úgy az ég majd csodát tesz, ha pedig nem, hát meghalok. Istené az ítélet!

Manausban az idő múlásával fokozódott az izgalom. Az emberek egyre szenvedélyesebben vitatták ezt az ügyet, és mert a közhangulatot főként a rejtelmek izgatják, a titkok késztetik szélsőséges állásfoglalásra, mindenki a titokzatos okmányról, a megfejthetetlen titkosírásról beszélt. Négy nap telt el azóta, hogy Joam Dacostát letartóztatták, s a közvélemény már szentül hitte, hogy a dokumentum Joam Dacosta ártatlanságát bizonyítja.

Az egész város azon buzgólkodott, hogy megfejtse a titkosírást. A Diario d’o Grand Pará ugyanis megjelentette az okmány fakszimiléjét. Manoel kérésére még sokszorosított példányok is kerültek forgalomba, ő ugyanis semmiképpen sem akart kihagyni egyetlen lehetőséget sem, mely a titok megfejtéséhez vezethet, nem akart lemondani a „véletlen” segítségéről sem, hiszen a gondviselést olyan gyakran nevezik ezen az álnéven.

Ezenfelül rendkívül magas pénzjutalmat, egész vagyont tűztek ki annak a számára, aki megtalálja a titkosírás kulcsát, s lehetővé teszi az okmány elolvasását. Így aztán sokszorosan érthető, hogy Manaus minden rendű-rangú polgára azon igyekezett, hogy megtalálja a mindeddig hiába keresett kulcsot.

Csakhogy félő, ha eddig nem találták meg, hiába próbálkoznék vele akár a világ legleleményesebb szakértője is.

Manaus lakói egyébként tudták, hogy ha valaki mégis rájönne a titkosírás nyitjára, a megoldással nyomban Jarriquez bíró házához kell sietnie; augusztus 29-ének estéjéig azonban senki sem jelentkezett a megoldással, s nem valószínű, hogy ezután jelentkezzék.

Mindazok közül, akik a megfejtéssel próbálkoztak, kétségkívül Jarriquez bíró volt a legszánandóbb. Nagyon természetes eszmetársítás eredményeként ő is osztozott a közvélemény felfogásában, hogy tudniillik az okmány a tijocai ügyre vonatkozik, az igazi tettes írta saját kezűleg, s tartalma Joam Dacosta ártatlanságát bizonyítja. Így aztán fokozott buzgalommal vetette bele magát a munkába, nemcsak a szakértő kíváncsisága hajtotta, hanem az igazságérzet és a szánalom egy embertársa iránt, akit a törvény igazságtalan ítélettel sújtott. Ha igaz az, hogy szellemi munka közben bizonyos mennyiségű szerves anyag használódik el az emberi agyban, úgy Jarriquez bíró agyában jócskán pazarlódott, miközben e rejtély megfejtésén fáradozott, és hiába, egyre hiába.

Jarriquez bíró azonban még ekkor sem gondolt arra, hogy feladja az ügyet. Ha már csak a véletlenre számíthatott, hát legyen, segítsen a véletlen! Minden lehető és lehetetlen módon sürgette a véletlen közbejöttét. Valósággal rögeszméjévé vált ez a rejtjeles írás, őrjöngött miatta, s ami a legnagyobb baj: tehetetlenségében őrjöngött.

Augusztus 29-én délután még mindig az asztalánál ült, s vaktában választott számokkal próbálta megfejteni az írást, persze eredménytelenül. Ha ideje lett volna, habozás nélkül nekilát, és sorra kipróbálja azt a milliónyi kombinációt, amire a tízes számrendszer tíz számjegye ad lehetőséget. Nekifogott volna, hogy egész életét ennek a munkának szentelje, ha ugyan közben bele nem őrül. De vajon eszénél van-e még?

Ekkor támadt az a gondolata, hogy esetleg visszájáról kell olvasni az okmányt, megfordította hát, s a világosság felé tartva próbálta kibetűzni.

Semmire se ment, a már előbb kipróbált számok az írás fonákjára alkalmazva sem bizonyultak helyesnek.

Talán visszafelé haladva, az utolsó betűnél kellene kezdeni az olvasást, az okmány írója talán ilyen egyszerű módszerrel próbálta bonyolultabbá tenni a megfejtést!

Ismét semmi! Akármilyen számmal próbálkozott, mindig csak értelmetlen betűsorokat kapott.

Este nyolc órakor Jarriquez bíró testben-lélekben összetörve, fejét a tenyerébe hajtva ült az asztalnál, már megszólalni, gondolkozni is képtelen volt.

Kívülről valami zajt hallott, majd nyomban kinyílt a szobája ajtaja, holott szigorúan megtiltotta, hogy bárkit is beengedjenek hozzá.

Benito és Manoel állt előtte. Benito ijesztő látványt nyújtott, Manoel támogatta, mert különben összeroskadt volna a szerencsétlen.

A bíró fölpattant.

– Mi újság, uraim? - kérdezte izgatottan.

– A szám!... Az a szám!... - kiáltotta Benito a fájdalomtól félőrülten. - A titkosírás kulcsszáma!...

– Ismerik már a számot?

– Nem, uram - válaszolt Manoel. - És ön? Ön, ugye...

– Nem tudom. Én sem tudok semmit!

– Semmit! - jajdult föl Benito.

S végső elkeseredésében tőrt rántott, hogy szíven szúrja magát.

A bíró és Manoel alig bírt az elkeseredett fiatalemberrel, végül nagy nehezen mégis kicsavarták kezéből a tőrt.

– Benito - szólalt meg Jarriquez bíró, azon igyekezve, hogy hangja minél nyugodtabban csengjen -, Benito, minthogy az édesapja már alig menekülhet meg attól, hogy meglakoljon egy bűnért, melyet nem követett el, magának most nem az a kötelessége, hogy végezzen magával.

– Hanem? - kérdezte keserűen Benito.

– Hanem az, hogy megpróbálkozzék megmenteni apja életét!

– De hogyan?

– Ezt nem nekem kell kimondani, a maguk dolga, hogy kitalálják a módját!