TOVÁBBI PRÓBÁLKOZÁSOK A TITKOSÍRÁS MEGFEJTÉSÉRE

Este hét óra volt. Jarriquez bíró még mindig evvel a fejtörővel, a titkosírás kibogozásával foglalatoskodott, anélkül azonban, hogy egy lépéssel is előbbre jutott volna. Mióta belekezdett ebbe a munkába, se nem evett, se nem ivott, s egyszerre csak kopogtattak dolgozószobája ajtaján.

Éppen jókor! Ha még egy órát dolgozik, hát fölrobban a feje a nagy erőlködésben.

A kopogtatást hallva, türelmetlenül kiszólt, hogy „tessék”! - mire kinyílt az ajtó, s Manoel lépett be rajta.

A fiatal orvos a jangadán hagyta barátait és szeretteit, azok ott mindnyájan a megfejthetetlen titkosírással bajlódtak, s ő eljött, hogy megtudja, vajon a bíró nem járt-e nagyobb szerencsével.

Jarriquez bíró nem vette zokon, hogy Manoel ilyen szokatlan órában kereste fel. Munka közben az izgalom olyan fokára jutott el, mikor a magány már kibírhatatlan. Valóban szüksége volt valakire, akihez szólhasson, és főként olyan valakivel kellett beszélgetnie, aki a titkosírás megfejtését éppen olyan fontosnak tartja, mint ő - egyszóval Manoel éppen kapóra jött.

– Uram - kezdte el Manoel -, engedjen meg egy kérdést! Vajon ön jobban boldogult, mint mi?

– Először is üljön le, kérem! - kiáltott fel Jarriquez bíró, miközben ő maga fölpattant, s föl-alá járkált a szobájában. - Üljön le, kérem! Ha egyikünk se ül le, előbb-utóbb az történik, hogy ön az egyik irányba kezd el sétálni, én a másik irányba szaladgálok, s a szobám szűk lesz kettőnk számára.

Manoel leült, megismételte kérdését, és Jarriquez bíró ezúttal válaszolt is rá.

– Nem!... Nem jártam nagyobb szerencsével! Nem boldogultam jobban, mint önök. Semmi újat sem mondhatok önnek, legföljebb azt, hogy valamiről mégis megbizonyosodtam.

– Miről, uram, miről?

– Arról, hogy az okmányt nem a titkosírások általában alkalmazott módszeréhez igazodva készítették, hanem azzal a módszerrel, amit a kriptográfiában „sifrírozott írásnak” szoktunk nevezni, vagyis aminek a kulcsa egy bizonyos szám.

– És egy ilyen módon írt okmányt semmiképpen sem lehet elolvasni?

– El lehet olvasni, ha, mondjuk, egy adott betűt egy másik, de mindig ugyanaz a betű helyettesít; mondjuk, a helyett mindig g-t írnak, p helyett mindig t-t... és így tovább. Egyébként megfejthetetlen az írás!

– És ennél az okmánynál?

– Ennél az okmánynál a betű jelentése az írója által választott számtól, az úgynevezett sifrétől, vagyis a kulcsszámtól függ. Így tehát b helyett először d-t, aztán f-et, később m-et vagy akármi más betűt írt.

– És ez esetben?...

– Sajnálom, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy a titkosírást ez esetben megfejthetetlennek tartom!

– Megfejthetetlennek! - jajdult föl Manoel. - Nem, uram, ez nem lehet, mindenképpen meg kell találnunk az írás kulcsát, hiszen egy ember élete függ tőle!

Manoel képtelen volt uralkodni izgalmán, fölugrott, egyszerűen nem tudta végleges válaszként elfogadni a bíró kétségbeejtő közlését.

Jarriquez bíró intésére azonban ismét leült, s kicsit nyugodtabban folytatta:

– És ön, uram, miből következtet arra, hogy ennek az írásnak a kulcsa voltaképpen egy bizonyos szám?

– Ha figyelmesen végighallgat, kénytelen lesz elismerni a nyilvánvaló igazságot.

A bíró fogta az okmányt s az eddig összeállított listákat és megfejtési kísérleteket, s valamennyit Manoel elé tette.

– Úgy fogtam neki a megfejtésnek, ahogy kell, vagyis a logika diktálta módszerekkel, semmit sem hagyva a véletlenre. A halhatatlan szellem, Edgar Poe módszerét próbáltam követni. Nos, az, ami abban az adott esetben sikerre vezetett, most kudarcot vallott.

– Kudarcot! - visszhangozta Manoel.

– Bizony azt, ifjú ember, s mindjárt az elején észre kellett volna vennem, hogy ez a módszer nem vezet megoldáshoz. Nálam járatosabb szakértő azonnal rájött volna.

– Az ég szerelmére! - jajdult föl Manoel. - Egy szót sem értek az egészből, pedig mennyire szeretnék világosan látni!

– Fogja ezt az írást, egyelőre ne törődjék mással, csak a betűk elrendezését figyelje, úgy olvassa végig az egészet.

Manoel engedelmeskedett a bíró felszólításának.

– Nem veszi észre, hogy bizonyos betűcsoportok milyen furcsa módon tevődnek össze? - kérdezte a bíró.

– Nem - mondta Manoel, miután vagy századszor futott végig a szeme a sorokon.

– Most nézze csak a legutolsó bekezdést. Ugye, azt ön is el tudja képzelni, hogy ebben az utolsó bekezdésben valamiképpen az egész okmány tartalmának benne kell lennie? Nem lát semmi meglepőt ezen az utolsó bekezdésen?

– Semmit.

– Pedig van benne valami apróság, ami világosan mutatja, hogy sifrírozott írásról van szó.

– És mi ez az apróság?

– Figyelje csak, milyen sok helyen van egymás után egész sereg mássalhangzó! Pedig higgye el nekem, nincs a világnak egyetlen olyan nyelve, amelynek a szavaiban annyi mássalhangzó volna, amennyit itt látunk. Ez vezetett végül is arra a gondolatra, hogy az írás megfejtésének a kulcsa egy szám, vagyis sifre, ami azt jelenti, hogy a betűk jelentése a sifre szerint változik. Ha előbb észbe kapok, nem dolgoztam volna feleslegesen órákon át, s megkíméltem volna magamat ettől a pokoli fejfájástól, ami most gyötör.

– Még mindig nem értem, uram - szólt halkan Manoel, aki úgy érezte, hogy a remény szikrája is kialszik. - Még mindig nem értem, hogy az ön által emlegetett sifre miként használható akár titkosírásra, akár annak megfejtésére.

– Megmagyarázom!

Jarriquez bíró az asztalához ült, egy papírlapot húzott maga elé, ceruzát fogott a kezébe, s magyarázni kezdett:

– Figyeljen csak, uram! Írjunk le egy mondatot, akármit, ami hirtelenében az eszünkbe jut. Mondjuk, a következőt:

Jarriquez bíró nagyon okos.

A bíró Manoelra nézett, mintha azt várná, hogy a szerinte nyilvánvaló igazságot tartalmazó mondatot ő is helyeselje, majd így folytatta:

– Most válasszunk egy számot, mondjuk, egy háromjegyű számot. Legyen ez a szám 423. Most az előbb választott mondat betűit külön-külön leírjuk, aztán aláírjuk a sifreként választott számot, s látni fogja, hogyan lesz a rendes írásból titkosírás. Tehát:

Jarriquez bíró nagyon okos 423423423 4234 234234 2342

– Most írjuk még le az ábécét, és lássuk el sorszámmal az egyes betűket, így:

a 1 f 8 m 15 s 22 á 2 g 9 n 16 t 23 b 3 h 10 o 17 u 24 c 4 i 11 ö 18 ü 25 d 5 j 12 p 19 v 26 e 6 k 13 q 20 x 27 é 7 l 14 r 21 y 28 z 29

Ezek után nézzük csak a választott mondatot. Az első betű j, szám szerinti jele a 4. Az ábécében megkeresem a j betűt, szám szerinti jele 12. 12 + 4= 16, a j betűt tehát a 16-os betű, vagyis az n helyettesíti. A választott mondat második betűje az a, számjele 2, vagyis az a helyett a mi titkosírásunkban b-t írunk.

A választott mondat első szava, a Jarriquez ezek szerint így íródik le:

J + 4 = n a + 2 = b r + 3 = u r + 4 = ü i + 2 = k q + 3 = t u + 4 = y e + 2 = f z + 3 = b

vagyis egybe: nbuüktyfb, s a mondat következő szavai is ilyen furcsák lesznek, ha a betűket átírjuk.

Az ábécé végén levő betűk esetében is egyszerű a megoldás. Nézzük például a nevem végén szereplő z betűt. Az utána három hellyel hátrább szereplő betűvel kellene helyettesítenünk, minthogy azonban a fölírt ábécében utolsóként szerepel, visszamegyek, és az ábécé első betűjénél kezdek el számolni, vagyis: z + 3 = b. E titkosírás szerint írt nevem tehát nbuüktyfb, s ezek az értelmetlenül sorakozó betűk erősen emlékeztetnek az okmányban szereplő, számunkra ugyancsak értelmetlen betűcsoportokra. Mi következik ebből? Az, hogy az okmányban szereplő egyes betűket nem mindig azonos másik betű helyettesíti, hanem mindig az, amire az alája írt szám utal. Az nbuüktyfb betűcsoport értelmét csak akkor tudom megfejteni, ha ismerem a sifrét, a 423-as számot. Így, gondolom, ön is érti, hogy az okmányt sohasem tudjuk megfejteni, mert nem ismerjük a sifrét, mely szerint íródott.

A bíró könyörtelen logikája elszomorította Manoelt, de mégsem hagyta, hogy a csüggedés úrrá legyen rajta, s fölkiáltott:

– Sohasem mondok le a reménységről, hogy mégiscsak megismerjük ezt a számot!

– Ha legalább szavakra volna tagolva ez az okmány... - töprengett Jarriquez bíró.

– Ez vajon mit változtatna a helyzeten?

– Mindjárt megérti. Ugye, nyugodtan feltételezhetjük, hogy az okmány utolsó bekezdése összefoglalja az egész írás tartalmát. Így szerintem biztos, hogy a Joam Dacosta név is szerepel ebben a bekezdésben. Ha a sorok legalább szavakra tagolódnának, úgy a hét betűből álló szavakat, betűcsoportokat - minthogy hét betűből áll a Dacosta név - szépen sorra vizsgálgatnánk, s ilyen módon esetleg megtalálnánk a titkosírás kulcsát.

– De hogyan, még mindig nem értem!

– Pedig nagyon egyszerű - folytatta a bíró. - Vegyük például az általam választott mondat első szavát, ami történetesen szintén egy név, az én nevem. A 423-as sifre szerint átírva nbuükryfb. Ha ezt a betűsort függőlegesen írom le, s melléje írom mindjárt a nevem igazi betűit, majd föltüntetem a betűk egymás közötti távolságát, akkor a következő képletet kapom:

Az n és a j között van 4 betű A b és az a között van 2 betű Az u és az r között van 3 betű Az ü és az i között van 4 betű A k és az i között van 2 betű A t és a q között van 3 betű Az y és az u között van 4 betű Az f és az e között van 2 betű A b és a z között van 3 betű

Figyelje csak meg - folytatta a bíró -, hogyan alakult ez a függőlegesen írt számsor! Ugye, látja, hogy a 423-as szám ismétlődik többször egymás után?

– Úgy van - biccentett Manoel.

– Így nyilván azt is meg fogja érteni, hogy ha a helyettesítő betűtől a helyettesítetthez megyünk mindig visszafelé a sorban, könnyen megtalálnánk, hogy a mi titkosírásunk kulcsszáma 423, hiszen hamarosan rájönnénk, hogy a helyettesítő n és a helyettesített j között négybetűnyi a távolság.

– Ha pedig így van - kiáltott föl Manoel -, akkor csak az a dolgunk, hogy az okmány utolsó bekezdésének minden betűjét olybá vesszük, mintha az volna a hét betűből álló Dacosta név első betűje, s így előbb-utóbb megtudjuk a kulcsszámot...

– Egy föltétellel! - szólt közbe Jarriquez bíró.

– És ez?

– Ha a kulcsszám első számjegye a Dacosta név első betűje alá kerül, aminek, valljuk be, nagyon kicsi a valószínűsége!

– Igaz! - sóhajtott megadóan Manoel.

– Így tehát teljesen a véletlenre kellene hagyatkoznunk, a véletlen pedig ritkán segít az ilyen kutatásokban - mondta Jarriquez bíró fejét csóválva.

– De hátha mégis a véletlen játssza kezünkre a megoldást, ha véletlenül mégis megtudjuk ezt a számot... - makacskodott Manoel.

– Ezt a számot? Még mit nem? Van-e fogalmunk legalább arról, hogy hány számjegyből áll? Kettőből? Háromból? Négyből? Kilencből? Tízből? Más-más számjegyekből? Vagy több azonos számjegyből? Az oszthatóság sem segít. A 288 maradék nélkül osztható 2-vel, 3-mal, 6-tal, 8-cal. Hát ön nem tudná, hogy a tízes számrendszer tíz számjegyéből valamennyit fölhasználva, de egyet sem ismételve 3 268 800 különböző számot alkothatunk, ha meg a számjegyeket ismételhetjük, akkor a lehetséges kombinációk száma szinte végtelennek mondható? S ha még meggondolja, hogy egy év 525 600 percből áll, s ha csak egyetlen percet szánna mindegyik összetett szám leírására, akkor is legalább hat évre volna szüksége, hogy valamennyit leírja? Ha meg a különböző lehetőségek kipróbálásával is foglalkozna, úgy a titkosírás megfejtése - ha minden újabb kísérletre egy órát szánna - nem kevesebb mint három évszázadnyi időt igényelne. Nem, ön képtelenséget kíván!

– Szerintem az a képtelenség, hogy kivégezzenek egy ártatlan embert, az a képtelenség, hogy Joam Dacosta az életével és a becsületével fizessen, holott ön a kezében tartja ártatlanságának tárgyi bizonyítékát. Szerintem ez az igazi képtelenség!

– Ejnye, uram! - tört ki a bíró. - Elvégre miért olyan biztos abban, hogy ez a Torres nem hazudott, hogy valóban a birtokában volt egy levél vagy vallomás, amit a bűntény igazi tettese írt, miért olyan biztos abban, hogy ez a papiros itt azonos a Torres által emlegetett vallomással, miért olyan biztos abban, hogy ez az okmány éppen Joam Dacosta ügyére vonatkozik?

– Persze... mivel is tudnám bizonyítani... - nyögött fel Manoel, s tenyerébe temette az arcát.

Mert valóban ez volt a helyzet: nincs cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy a réztokból kikerült okmány a gyémántrablás ügyére vonatkozik, még arra sincs bizonyíték, hogy nem értelmetlen zagyvaság ez az egész írás, hogy nem Torres mesterkedte össze azzal a szándékkal, hogy zsarolásra használja föl!

– Végül is nem számít, uram, bánom is én - mondta Jarriquez bíró, és felállt. - Nem számít, akármire vonatkozzék is ez az írás, nem mondok le a megfejtéséről. Elvégre ezzel éppúgy el lehet játszadozni, mint akármelyik szótag- vagy betűrejtvénnyel.

Manoel is fölállt, búcsúzóul meghajolt a bíró előtt, és a jangadára visszatérve, sokkal csüggedtebb volt, mint mikor elindult a bíró háza felé.