TAVASZ A SARKVIDÉKEN

A foglyok kiszabadultak; örömüknek meleg ünnepléssel adtak kifejezést, s zajosan hálálkodtak a doktornak. Az öreg Johnson kissé sajnálta ugyan a megégett s használhatatlanná vált medvebőröket, de ez a sajnálkozás nem nagyon befolyásolta jókedvét.

A robbanástól jócskán megrongálódott jégház tatarozásával telt el a nap.

Eltávolították a medvék rakta jégtömböket, s újra összeillesztgették a repedezett falakat. Gyorsan ment a munka, nótaszóval, mert a főmatróz olyan szépen dalolt, hogy öröm volt hallgatni.

Másnapra rendkívül megjavult az idő, hirtelen szélroham hozta az enyhülést, a hőmérő higanya -9°-ra emelkedett. Ezt a jelentékeny hőmérséklet-különbséget emberek s dolgok egyaránt élénken megérezték. A déli szellő a sarkvidéki tavasz első leheletét hozta.

Ez a viszonylag meleg idő több napig kitartott; a szélmentes helyen levő hőmérő -1°-ot mutatott. Már az olvadás jelei kezdtek mutatkozni!

A jég repedezett; itt-ott az angol parkok szökőkútjaihoz hasonlóan buggyant fel a sós víz; néhány nap múlva szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Sűrű pára szállt fel a hómezőkről; ez jó volt, s úgy látszott, hogy az óriási tömegek olvadásának ideje közeledik. A nap sápadt korongja is színesedni kezdett, s hosszabb sugárnyalábot vetett a látóhatár felé; az éjszaka már alig tartott három óra hosszat.

Az is a közeledő tavasz biztos jelének számított, hogy néhány hófajd, valamint az északsarki madarak, a sarki lile meg a császármadár seregestül tértek vissza. A levegő egyre jobban megtelt siketítő rikácsolásukkal, amelyre a múlt tavaszról még oly jól emlékeztek hajósaink.

Az öböl partjain megjelentek a jó vadászzsákmányul szolgáló nyulak, úgyszintén a sarki egerek, amelyeknek föld alatti vackai szabályos üregrendszert alkottak.

A doktor figyelmeztette társait, hogy mindezek az állatok már vedleni kezdenek, levetik téli, fehér szőr- és tollruházatukat, hogy nyári díszükben pompázzanak; szemlátomást „tavaszosodtak”, s a természet már fakasztotta is számukra a táplálékot, a mohát, vadmákot, kőtörőfüvet s törpepázsitot.

Érezni lehetett, hogy a szétmálló hó alatt már nyújtózik a nap felé az új élet.

De a szelíd állatokkal együtt megérkeztek kiéhezett ellenségeik is; a róka meg a farkas mohón nézett zsákmány után; hátborzongató üvöltésük felhangzott a kurta éjszakákon.

A sarkvidéki farkas nagyon közeli rokona a kutyának; éppúgy ugat, mint a kutya, úgyhogy olykor a leggyakorlottabb fület is megtéveszti, például a kutyafajták fülét is; sőt még azt is mondják, hogy a farkasok itt ezzel a ravaszsággal élnek, ugatásukkal magukhoz csalják a kutyákat, aztán felfalják őket. A Hudson-öböl menti területeken meg is figyelték, s a doktor Új-Amerikában is megállapíthatta ezt a tényt. Johnsonnak gondja volt hát rá, hogy ne engedje csatangolni a szánfogat kutyáit, nehogy azok is ebbe a csapdába essenek.

Ami Dukot illeti, ő már sok vihart látott, és sokkal tapasztaltabb volt, semhogy beleszaladjon valami farkasnak a szájába.

Vagy két hétig sokat vadászgattak; bőséges frisshús-készletre tettek szert. Foglyot, hófajdot és sármányt is lőttek, ez mind ínyencfalat volt. A vadászok nem hagyták maguk mögött a Gondviselés-erődöt. Azt lehet mondani, hogy az apróvad szinte maga ment a puskacső elé; a madársereg jelenlétével rendkívül felélénkítette ezeket a csendes partokat, s így a Viktória-öböl szokatlanul örvendetes látványt nyújtott.

Az a két hét, amely a nagy medvekalandot követte, ezekkel a különféle foglalatoskodásokkal telt el. Szemmel láthatóan megindult az olvadás, a hőmérő 0 Celsius fokot mutatott; a szakadékokban már felhangzott a vízesések robaja, s a dombok lankáin hirtelen ezernyi zuhatag képződött.

A doktor megtisztogatott egy holdnyi területet, s bevetette zsázsa-, sóska- és cochleria-maggal; ezek a növények kitűnő hatásúak a skorbut ellen. Már szinte látta, mint kel ki a földből a sok apró, zöldellő levelecske, mikor hirtelen, érthetetlen gyorsasággal visszatért a sarkvidék ura, a hideg, s elfoglalta birodalmát.

Az erős északi szél hatására egyetlen éjszakán húsz fokkal szállt alá a hőmérséklet: -22°-ra süllyedt. Minden megfagyott; madarak, négylábúak, kétéltűek szinte varázsszóra tűntek el; a fókalékek bezárultak, a repedések eltűntek, a jég megint gránitkemény lett, a vízesések zuhantukban merevedtek jéggé, s hosszú, kristályszerű jégcsapokban függtek alá.

Valósággal megváltozott a látkép; s mindez a május 11-ről 12-re virradó éjjel történt. S mikor Bell reggel kidugta az orrát ebbe a farkasordító hidegbe, csepp híja, hogy ott nem hagyta.

– Ó, te északsarki természet! - kiáltott fel kissé csalódottan a doktor - hát te aztán jól elbánsz velünk! Most újra kezdhetem a vetést.

Hatteras kevésbé filozofikusan fogta fel a dolgot, merthogy annyira szerette volna kutatómunkáját folytatni. De hát erről le kellett mondania.

– Sokáig tart még ez a pocsék idő? - kérdezte Johnson.

– Nem sokáig, barátom, nem sokáig - felelte a doktor -; ezek már az utolsó rugdalódzásai! Meg kell értenie, hogy a hideg itthon van itt, s nem adja meg magát egykönnyen. Megpróbál ellenszegülni.

– Elég jól védekezik - felelte arcát dörzsölve Johnson.

– Bizony! De ezt nekem előre kellett volna látnom - felelt a doktor -, nem pedig feláldozni a magvaimat, mint valami tudatlan fráter; annál is inkább, mert szükség esetén a konyhában, a tűzhely közelében is kikeltethettem volna őket.

– Azt mondja, hogy előre kellett volna látnia ezt az időjárást? - kérdezte Altamont.

– Feltétlenül látnom kellett volna, s ehhez még csak boszorkánynak sem kell lennem! A magvaimat Pongrác, Szervác és Bonifác közvetlen védnöksége alá kellett volna helyeznem, akiknek neve napja e hó 11-, 12- és 13-ra esik.

– Ugyan már, doktor! - kiáltott fel Altamont. - Hát akkor mondja meg nekem, hogy a három említett szent milyen befolyással lehet a hőmérsékletre?

– Igen nagy befolyással; ha ugyan hinni lehet a kertészeknek, akik „fagyosszentek”-nek nevezik őket.

– Éspedig miért, ha szabad kérdeznem?

– Mert május hónapban általában hideg időszak áll be, s mert a legnagyobb hőmérséklet-süllyedés rendesen május 11-13-ra esik. Ez tény, és ennyi az egész.

– Ez furcsa. És van rá valami magyarázat? - érdeklődött Altamont.

– Hogyne. Kétféleképpen is magyarázzák: vagy azzal, hogy ebben az időszakban nagyobb számú meteor kerül a Föld és a Nap közé, vagy egyszerűen a hóolvadással magyarázzák, vagyis azzal, hogy az olvadó hó szükségszerűen nagy meleget von el. Mindkét megoldás elfogadható. Hogy vajon feltétlenül el kell-e fogadni? Nem tudom. De ha a magyarázatot nem is fogadom el fenntartás nélkül, a tény hitelességében nem kételkedhetem, s nem volna szabad megfeledkeznem róla, s így veszélyeztetni a palántáimat.

A doktornak igaza volt. Ezért vagy azért, de a május hátralevő része végig rettentő hideg volt; a vadászatokat félbe kellett szakítani, nem is annyira a kemény hideg, mint inkább a vad teljes hiánya miatt; szerencsére a frisshús-tartalékot még korántsem emésztették fel.

A telelők hát ismét tétlenségre voltak kárhoztatva; a május 11-től 25-ig terjedő két hét alatt mindössze egyetlen említésre méltó esemény történt egyhangú életükben: a hajóácsot súlyos betegség, az álhártyás torokgyík támadta meg. Bellnek erősen bedagadt a mandulája, s vastag lepedék képződött rajta. A doktor nem tévedhetett e szörnyű kórt illetően; de itt aztán igazán elemében volt a doktor, és a betegség nyilván nem számított az ő jelenlétére, mert egykettőre meghátrált. Bell nagyon egyszerű kezelésben részesült, és a gyógyszertár sem volt messze; a doktor beérte annyival, hogy néhány apró jégdarabkát nyeletett a beteggel; pár óra múlva a daganat lohadni kezdett, és a lepedék is eltűnt. Egy nappal később Bell talpon volt. Mikor társai nagy szemeket meresztettek a gyógymód felett, a doktor így szólt:

– Ez itt a torokgyík hazája; illik hát, hogy az orvosság is a kór közelében legyen.

– Az orvosság itt főként maga a doktor - tette hozzá Johnson, akinek lelkében a doktor személye mérhetetlen magasságokba emelkedett.

Ez újabb semmittevés idején a doktor elhatározta, hogy komolyan beszél a kapitánnyal: el kell térítenie Hatterast attól a szándékától, hogy bárka vagy valamilyen csónak, akár csak egy darab fa, szóval a tengereken és szorosokon való átkeléshez szükséges eszköz nélkül folytassa útját észak felé. A rögeszméjéhez csökönyösen ragaszkodó kapitány határozottan kijelentette, hogy az amerikai hajó maradványaiból semmiféle vízi járművet nem enged készíteni.

A doktor nemigen tudta, hogyan térjen a tárgyra, holott fontos volt, hogy minél előbb döntsenek, mert a júniussal eljön a nagy kirándulások évadja. Végül is, hosszas gondolkodás után egy szép napon félrevonta Hatterast, és az ő szokott, szelíd jóságával így kezdte:

– Mondja, Hatteras, barátjának tart maga engem?

– Annak bizony - felelte élénken a kapitány -, mégpedig a legjobb s egyetlen barátomnak.

– És ha én egy tanácsot adok magának - folytatta a doktor -, ha kéretlen tanácsot is, hiszi, hogy nem a magam érdekében beszélek?

– Hiszem. Tudom, hogy sose vezette személyes érdek. De hová akar kilyukadni?

– Várjon, Hatteras, még egy kérdésem van magához. Hiszi-e, hogy én éppen olyan jó angol vagyok, s hogy éppúgy igyekszem dicsőséget szerezni hazámnak, mint maga?

Hatteras meglepett pillantást vetett a doktorra.

– Hiszem - felelte, s tekintete azt kérdezte, hogy mi fog ebből kisülni.

– Maga el akarja érni az Északi-sarkot - folytatta a doktor -; én értem a becsvágyát, s osztom is; de ahhoz, hogy célhoz érjünk, sok minden szükséges.

– Nos, tán eddig nem áldoztam fel mindent a sikerért?

– Nem, Hatteras, nem áldozta fel személyes ellenszenvét, s most látom, arra is kész, hogy az Északi-sark eléréséhez elengedhetetlenül szükséges eszközöket visszautasítsa.

– Ó, maga arról a bárkáról meg arról az emberről akar beszélni - felelt Hatteras.

– Ugyan, Hatteras, hallgassunk az ész szavára, szenvedély nélkül, hidegen vizsgáljuk meg minden oldaláról ezt a kérdést. Ez a part, ahol mostanáig teleltünk, megszakadhat valahol; semmi sem bizonyítja azt, hogy észak felé hat fokon át egy darabban nyúlik el. Ha azok az értesülések, amelyek magát idáig hozták, helyesnek bizonyulnak, akkor nekünk a nyár folyamán nagy kiterjedésű szabad tengerre kell találnunk. De hát mitévők legyünk a jégtől megszabadult s hajózásra alkalmas sarki tenger partján, ha hiányoznak az átkeléshez szükséges eszközeink?

Hatteras nem válaszolt.

– Hát azt akarja, hogy mikor már csak néhány mérföldre lesz az Északi-sarktól, ne érhesse el?

Hatteras két tenyerébe hajtotta fejét.

– És most vizsgáljuk a kérdést erkölcsi oldaláról - folytatta a doktor. - Én megértem azt, hogy egy angol feláldozza vagyonát és életét, hogy Angliának eggyel több dicsőséget szerezzen. De csupán az, hogy egy amerikai hajó, egy hajótörést szenvedett hajó kiszaggatott deszkáiból készült az a vízi jármű, amely majd új partot érint, vagy ismeretlen vizeken kél át, csökkentheti-e vajon a felfedezés dicsőségét? Hát ha önmaga akadt volna rá ezen a parton egy elhagyatott hajóroncsra, vajon habozott volna-e, hogy felhasználja? Avagy tán nem egyedül az expedíció vezetőjét illeti a sikerből eredő jutalom? Azt kérdezem hát magától, vajon nem angol bárka lesz-e a bordázatától a fedélzetéig az a bárka, amelyet négy angol keze épít?

Hatteras még mindig hallgatott.

– Beszéljünk őszintén - folytatta Clawbonny -: nem a bárka fáj magának, hanem az ember.

– Igen, doktor, igenis, az ember - felelte a kapitány. - Én gyűlölöm ezt az amerikait, akit a végzet vetett utamba...

– Hogy megmentse magát!

– Hogy elveszejtsen! Ez az ember félvállról kezel engem, úgy beszél, mintha ő lenne itt az úr, azt képzeli, hogy ő tartja kezében sorsomat, s hogy tisztában van terveimmel. Vagy tán nem leplezte le önmagát, mikor az új földek elnevezéséről volt szó? Bevallotta-e valaha is, hogy mi a keresnivalója ezen az északi szélességen? Maga nem verheti ki fejemből azt a gondolatot, amely valósággal megöl engem: ezt az embert az Egyesült Államok kormánya küldte ide egy felfedező expedíció vezetőjeként.

– És ha így lenne, Hatteras, ki bizonyíthatja be azt, hogy ez az expedíció az Északi-sarkot akarta elérni? Hát Amerika nem kísérelheti meg éppúgy az Északnyugati átjáró felkutatását, mint Anglia? Az biztos, hogy Altamontnak fogalma sincs a maga terveiről, mert sem Johnson, sem Bell, sem maga, sem én nem szóltunk előtte egy szót sem.

– Ne is tudja meg soha!

– De végül is meg kell tudnia, mert nem hagyhatjuk őt itt egyedül.

– Miért ne? - kérdezte a kapitány, s kemény lett a hangja. - Miért ne maradhatna a Gondviselés-erődben?

– Ebbe ő nem egyeznék bele, Hatteras; de egyébként is, itt hagyni ezt az embert, mikor nem biztos, hogy visszajövet itt találjuk, ez több lenne, mint meggondolatlanság, ez embertelenség lenne. Altamont velünk jön, velünk kell jönnie! De minthogy fölösleges most olyasmire felhívnunk a figyelmét, amire eddig nem gondolt, ne mondjunk neki semmit, és építsünk egy bárkát, látszólag arra, hogy ezeknek a partoknak felkutatására induljunk vele.

Hatteras nem tudta rászánni magát, hogy elfogadja a barátja indítványát. A doktor hiába várta a választ.

– De hátha ez az ember nem is engedi szétszedni a hajóját? - bökte ki végre a kapitány.

– Ebben az esetben a maga oldalán lenne az igazság, s akkor az ő akarata ellenére is megépíttetné a bárkát, és ő nem követelhetne többé semmit.

– Adja az ég, hogy ne engedje szétszedni a bárkát! - kiáltott fel Hatteras.

– Előbb mindenesetre meg kell kérdezni tőle - felelt a doktor. - Majd én megkérdezem.

Még aznap este a vacsoránál Clawbonny valóban a nyári hónapokban megvalósítandó bizonyos kirándulási tervekre terelte a beszélgetést, azzal, hogy ezekre a partok vízrajzi meghatározása céljából van szükség.

– Úgy gondolom, Altamont - mondta -, hogy ön is velünk tart.

– Persze - felelt az amerikai -, tudnunk kell, meddig terjed ez az Új-Amerika.

Míg az amerikai ezeket mondta, Hatteras merőn nézte vetélytársát.

– És ebből a célból a lehető legjobban kell felhasználni a Porpoise maradványait - folytatta Altamont -; építsünk belőle egy jó erős bárkát, amelyen messzire eljuthatunk.

– Hallja, Bell? - mondta élénken a doktor. - Holnap hozzáfogunk a munkához.