AZ ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓ

Másnap Bell, Altamont és a doktor kiment a Porpoise-hoz. Fában nem volt hiány. Az egykori háromárbocos bárkából, amelyet szétzúzott a jégnyomás, még össze lehetett ütni egy új jármű fő részeit. A hajóács hát azonnal nekifogott a munkának. Olyan bárkát kellett építeni, amely tengerjáró, s mégis elég könnyű legyen ahhoz, hogy szánon is lehessen szállítani.

Május utolsó napjain fölmelegedett az idő; a hőmérő higanyszála a fagypontig emelkedett; most már igazában megjött a tavasz, s a telelők levetették téli ruházatukat.

Gyakori volt az esőzés; a hó a talaj legcsekélyebb lejtését is kihasználta, hogy vízesésekben, zuhatagokban zúduljon lefelé.

Hatteras nem titkolta örömét, mikor a jégmezőkön az olvadás első jeleit észlelte. A szabad tenger! Neki ez jelentette a szabadságot.

Vajon elődei tévedtek-e vagy sem a sarki medencének e fontos kérdését illetően? Most már remélte, hogy nemsokára megkapja a választ erre a kérdésre. Vállalkozásának egész sikere ettől függött.

Egy elég meleg napot követő este, amikor már minden jel arra mutatott, hogy itt az olvadás ideje, erre az érdekes tárgyra - a szabad tengerre - terelte a beszélgetést.

Ismét felsorolta megszokott érveit, és a doktor, mint mindig, most is melegen osztotta véleményét. De amúgy sem lehetett tagadni a következtetések helyességét.

– Nyilvánvaló - kezdte Hatteras -, hogy ha az óceán a Viktória-öböl előtt megszabadul a jégtől, akkor a déli része is Új-Cornwallig és a De la Reine-csatornáig jégmentes lesz. Penny és Belcher így látták, s biztos, hogy jól látták.

– Én is ezen a véleményen vagyok, Hatteras - felelte a doktor -, és semmi jogunk kételkedni ennek a két nagynevű tengerésznek a szavahihetőségében; némelyek megkísérelték, de hasztalanul, hogy a tükröződés hatásának tulajdonítsák a két sarkkutató felfedezését; de ha nem lettek volna biztosak a dolgukban, nem védhették volna olyan határozottan a maguk igazát.

– Én is mindig így gondoltam - kapcsolódott a beszélgetésbe az amerikai -; a sarki medence nemcsak nyugat felé terjed, hanem kelet felé is.

– Valóban ezt lehet feltételeznünk - felelte Hatteras.

– Ezt kell feltételeznünk - folytatta az amerikai -, mert azt a szabad tengert, amelyet Penny és Belcher kapitány a Grinnel-föld partjai közelében látott, Kane hadnagya, Morton szintén észrevette a Morton-szorosban, amelyet erről a vakmerő tudósról neveztek el!

– Mi nem vagyunk a Kane-tengerben - felelte szárazon Hatteras -, így hát nem is bizonyosodhatunk meg e tény felől.

– De legalábbis feltételezhetjük - mondta Altamont.

– Minden bizonnyal - szólt közbe a doktor, aki szerette volna elkerülni a haszontalan vitát -; úgy igaz, ahogyan Altamont gondolja; hacsak a környező területeknek nincs valami sajátos jellegük, ugyanazok alatt a szélességi fokok alatt a jelenségek is ugyanazok. Így hát én éppúgy hiszek a keleti, mint a nyugati szabad tenger létezésében.

– Mindenesetre, ez a mi szempontunkból nem fontos - jelentette ki Hatteras.

– Ebben nem értek egyet önnel, Hatteras - felelte az amerikai, akit már ingerelni kezdett a kapitány tettetett közönye -; bizonyos tekintetben igenis fontos lehet számunkra!

– Például mikor, ha szabad kérdeznem?

– Majd akkor, ha a visszatérésre gondolunk.

– A visszatérésre! - kiáltott fel Hatteras. - Ugyan ki gondol a visszatérésre?

– Senki - felelte Altamont -, de úgy vélem, végül mégiscsak megállunk valahol.

– Hol? - ütötte fel a fejét Hatteras.

Most először szögezték egyenest az amerikainak ezt a kérdést. A doktor odaadta volna fél kezét, ha menten elvághatja ezt a vitát. Altamont nem válaszolt, s a kapitány megismételte kérdését.

– Hol? - kérdezte makacsul.

– Hát ott, ahová megyünk - felelte nyugodtan az amerikai.

– Ki tudja, hova megyünk - szólt közbe békítően a doktor.

– Én tehát azt állítom - folytatta Altamont -, hogy ha a sarki medencének hasznát akarjuk látni visszatérésünkkor, megkísérelhetnek, hogy a Kane-tengerhez jussunk; az egyenesebb úton visz a Baffin-tengerhez.

– Azt hiszi? - kérdezte gúnyosan a kapitány.

– Azt. Mint ahogyan azt hiszem, hogy ha ezek az északsarki tengerek valaha is hajózhatók lennének, ezen az úton kell azokat megközelíteni, mert ez az egyenesebb út. Nagy felfedezés ám annak a dr. Kane-nek a felfedezése.

– Valóban! - dühöngött Hatteras, s véresre harapta az ajkát.

– Igen, ez tagadhatatlan - mondta a doktor -, s hagyjuk meg mindenkinek a maga érdemét.

– Nem is szólva arról - folytatta csökönyösen az amerikai -, hogy e hírneves tengerész előtt senki sem hatolt oly mélyen északra.

– Remélem, hogy most majd az angolok megelőzik! - vágta rá Hatteras.

– És az amerikaiak! - csattant fel Altamont.

– Az amerikaiak! - visszhangozta gúnyosan Hatteras.

– Hát én mi vagyok? - mondta büszkén Altamont.

– Mármint ön? - felelte alig fékezett indulattal Hatteras. - Ön olyan ember, aki szerint a vakvéletlennek ugyanannyi a része a dicsőségben, mint a tudománynak! Az ön amerikai kapitánya messzire jutott északra, de csupán a véletlen...

– A véletlen! - kiáltott fel Altamont. - Ön tehát azt meri állítani, hogy Kane nem erélyének és tudásának köszönhette ezt a nagy felfedezést?

– Én csak azt mondom - vágott vissza Hatteras -, hogy ezt a Kane nevet nem való kiejteni egy olyan országban, amelyben a Parryk, a Franklinok, a Rossok, a Belcherek, a Pennyk szereztek hírnevet, sem pedig ezeken a vizeken, ahol az Északnyugati átjáró nyílt meg az angol Mac Clure előtt...

– Mac Clure! - vágta oda keményen az amerikai. - Épp ön idézi ezt a nevet, ön, aki lenézi a véletlen szerepét? Vagy tán az ön Mac Clure-ja nem a vak véletlennek köszönhette sikerét?

– Nem! - felelte még egy fokkal hangosabban Hatteras. - Nem! A bátorságának köszönhette. Meg annak, hogy négy télen át rendületlenül kitartott e jégvilág közepette...

– Az ám - felelte az amerikai -; a jég foglya lett, nem bírt visszajönni, s végül is elhagyta a hajóját, az Investigator-t, hogy visszatérjen Angliába!

– Barátaim... - szólt közbe a doktor.

– Egyébként hagyjuk az embert, s nézzük az eredményt - vágta el a doktor szavát Altamont. - Ön az Északnyugati átjáróról beszél. Nos, ezt az átjárót egyelőre még meg kell találni!

Hatteras felugrott erre a szóra; soha ennél izgalmasabb nemzetiségi vita nem merült fel két ellenfél között!

A doktor ismét megpróbált közbelépni.

– Nincs igaza, Altamont - mondta az amerikainak.

– Dehogyis nincs! Igenis, fenntartom állításomat - makacskodott az amerikai -, az Északnyugati átjárót még meg kell találni, vagyis át kell haladni rajta, ha így jobban tetszik önnek! Mert Mac Clure nem ment végig rajta, s a mai napig sem érkezett a Baffin-tengerbe olyan hajó, amely a Bering-szorosból indult!

Ha szó szerint vesszük, ez tény volt. Mit lehetett erre válaszolni az amerikainak?

Hatteras azonban mégis felállt, és így szólt:

– Nem tűröm tovább, hogy jelenlétemben csepüljék egy angol kapitány dicsőségét!

– Nem tűri! - felelte az amerikai, s ő is felpattant helyéről. - De a tények beszélnek, s önnek nincs hatalmában megsemmisíteni azokat.

– Uram! - szólt élesen Hatteras, és elsápadt a dühtől.

– De barátaim! Nyugodtabban! - csillapítgatta őket a doktor. - Hiszen tudományos kérdés felett vitázunk!

A derék jó Clawbonny mindenáron csak tudományos vitát szeretett volna látni ott, ahol pedig egy amerikai meg egy angol kölcsönös gyűlöletéről volt szó.

– Majd én mindjárt felsorolom önnek azokat a tényeket - folytatta fenyegetően Hatteras, aki most már senkire sem hederített.

– Én is megmondom a magamét! - vágott vissza az amerikai.

Johnson és Bell nem tudta, mitévő legyen.

– Uraim! - szólt rájuk hangos szóval a doktor. - Engedjék meg, hogy én is szóhoz jussak! Szeretnék mondani valamit; a kérdéses tényeket én éppúgy ismerem, mint önök, sőt még jobban, mint önök; engedjék meg hát, hogy pártatlanul szóljak hozzá.

– Igen! Úgy van! - helyeselt Bell és Johnson, akiket aggasztott a vita ilyetén fordulata, s közbeszólásukkal kedvező többséget teremtettek a doktor számára.

– Tessék, Clawbonny úr - mondta Johnson -, az urak várják a szavát, s legalább mi is tanulhatunk belőle.

– Beszéljen hát! - vetette oda az amerikai.

Hatteras ismét leült, beleegyezően bólintott, s összefonta mellén a karját.

– Most elmondom önöknek az igaz, való tényeket - kezdte a doktor -, s rendreutasíthatnak, barátaim, ha kifelejtek vagy változtatok valamit.

– Ismerjük önt, Clawbonny úr - felelte Bell -; ne féljen semmitől, csak beszéljen.

– Íme, itt a sarkvidéki tengerek térképe - folytatta a doktor, miközben felállt, hogy összeszedje a „periratokat” -; ezen könnyű követni Mac Clure hajóútját, s így önök az ügy ismeretében ítélhetnek.

A doktor azoknak a kitűnő térképeknek egyikét teregette ki az asztalon, amelyeket az admiralitás rendeletére adtak ki, s amelyen már a legújabbkori sarkvidéki felfedezések is rajta voltak. Aztán így folytatta:

– Amint önök is tudják, 1848-ban két hajót, Kellet kapitány Herald*jét és a Morr parancsnoksága alatt álló *Plower*t küldték ki a Belony-szorosba, hogy ott megkíséreljék felkutatni Franklin nyomait. Kutatásaik eredménytelenek maradtak. 1850-ben Mac Clure is csatlakozott hozzájuk; ő az *Investigator parancsnoka volt, 1849-ben James Ross parancsára ezen a hajón tette meg az utat. Őt követte főnöke, Collinson kapitány, aki az Entreprise-re szállt; de ő megelőzte, s a Bering-szoroshoz érkezve kijelentette, hogy nem várakozik tovább, hanem továbbindul, saját felelősségére - most füleljen, Altamont! -, hogy ráakadjon Franklinra vagy az átjáróra.

Altamont nem árulta el, hogy helyesli-e vagy helyteleníti a mondottakat.

A doktor folytatta:

– 1850. augusztus 5-én, miután még egyszer utoljára érintkezésbe lépett a *Plower*rel, Mac Clure egy csaknem ismeretlen úton nekivágott a keleti vizeknek; nézzék, itt ez a térkép alig jelez földet. Augusztus 30-án a fiatal tiszt a Bathurst-fokot határozta meg, szeptember 6-án pedig a Baring-földet - amelyről azóta már azt is megtudta, hogy a Banks-földnek egy része -, majd a Prince Albert-földet fedezte fel. Ekkor elszántan nekivágott annak a szorosnak, amely ezt a két nagy szigetet elválasztja egymástól, s amelyet ő Prince de Galles-tengerszorosnak keresztelt el. Na most kövessük a bátor hajós esze járását, s lépjünk be ebbe a tengerszorosba! Ő azt remélte, hogy majd kibukkan a Melville-medencében, amelyen mi is áthajóztunk, s igaza volt, mikor ezt remélte; de a tengerszoros végpontján a jéghegyek áthághatatlan akadályt állítottak elébe. Így hát Mac Clure-nak meg kellett állnia útjában, és 1850-51 telét ott kellett töltenie; ez idő alatt átkelt a jégmezőn, biztosítván magának a tengerszoros és a Melville-medence közti összeköttetést.

– Igen, de nem jutott el a Melville-medencébe - jegyezte meg Altamont.

– Várjon csak - folytatta a doktor; - Ezen a telelésen Mac Clure tisztjei bejárják a közeli partokat, a Baring-földet, a Prince Albert-föld déli s a Walker-fok északi részét. Júliusban, az olvadás első napjaiban Mac Clure másodszor is megkísérli, hogy az *Investigator*rel behajózzék a Melville-medencébe; meg is közelíti húsz mérföldre, mindössze húszmérföldnyire van már csak tőle! Ám a szél ellenállhatatlanul dél felé sodorja, s ezzel az akadállyal nem tud megküzdeni. Így hát arra határozza el magát, hogy ismét leereszkedik a Prince de Galles-szoroson, s megkerüli a Banks-földet, hogy nyugaton kísérelje meg azt, ami keleten nem sikerült neki. Visszafordítja a hajóit; 18-án meghatározza a Kellet-fokot, s 19-én, két fokkal magasabban, a Prince Alfred-fokot; majd a jéghegyek ellen vívott szörnyű küzdelem után a Banks-átjáróban akad meg, ama szorosok sorozatának bejáróján, amelyek a Baffin-tengerbe vezetnek.

– De ott sem tudott átkelni - szólt közbe Altamont.

– Várjon még egy kicsit, s legyen türelemmel, mint ahogyan Mac Clure is türelemmel volt. Szeptember 26-án elfoglalta téli szállását a Banks-földtől északra, a Könyörületesség-öbölben, s itt időzött 1852-ig. Elérkezik az április. Mac Clure-nak már csak tizennyolc hónapra van élelme. De mégsem akar visszafordulni. Elindul, szánon kel át a Banks-szoroson, s a Melville-szigetre érkezik. Kövessük csak őt. Azt remélte, hogy ezeken a partokon rátalál Austin parancsnok hajóira, amelyeket a Baffin-tengeren és a Lancaster-tengerszoroson át küldtek elébe. Április 28-án érinti a Winter Harbourt, vagyis azt a pontot, ahol harminchárom hónappal azelőtt Parry telelt; de hajó sehol. Csupán egy jelzőoszlopban talált írásból tudja meg, hogy Austin hadnagya, Mac Clintock egy évvel előbb arra járt s visszatért. De ahol másvalaki kétségbeesett volna, Mac Clure nem esik kétségbe. Teljesen a vakvéletlenre bízva, egy másik írást helyez el a jelzőoszlopban, tudtul adván azt a szándékát, hogy a felfedezett Északnyugati átjárón át a Lancaster-szorosba s onnan a Baffin-tengerbe jutva visszatér Angliába. Ha nem hallatszik több hír felőle, ennek az az oka, hogy a Melville-szigettől nyilván észak vagy nyugat felé sodródott; aztán mégis csüggedetlenül tér vissza a Könyörületesség-öbölbe, ahol az 1852-53. évi telet tölti. Ez már a harmadik telelése volt.

– Én sose vontam kétségbe Mac Clure bátorságát, csak azt mondtam, hogy nem járt sikerrel - szólt közbe Altamont.

– Kövessük őt tovább - felelt a doktor. - Vad hiányában, kétharmadrész élelemadagokon töltött rendkívül szigorú tél után márciusban Mac Clure arra szánja el magát, hogy legénysége felét, akár a Baffin-tengeren, akár a Mackenzie-folyón és a Hudson-öblön át visszaküldi Angliába. A legénység másik fele viszi majd vissza az *Investigator*t Európába. Azokat a leromlott fizikumú embereket válogatta ki, akikre itt egy negyedik tél gyászos következményekkel járt volna. Minden készen volt az április 15-re tervezett indulásukra, amikor, április 6-án a hadnagyával, Creswell-lel a jégmezőn sétáló Mac Clure egy észak felől integetve feléjük futó férfira lett figyelmes. Ez az ember Pim hadnagy volt, a *Herald*ről, annak a Kellet kapitánynak hadnagya, akit ő - miként az elbeszélésem elején elmondtam - a Bering-szorosnál hagyott volt. Kellet, mikor Winter Harbourba érkezett, megtalálta a Mac Clure véletlenre bízott céduláját, s így tudomást szerezve arról, hogy a Könyörületesség-öbölben tartózkodik, hadnagyát, Pimet küldte a bátor kapitány elébe. A hadnagyot a *Herald*nek egy legénységi különítménye követte. A legénység között ott volt de Bray francia tengerészzászlós is, aki önkéntesként szolgált Kellet kapitány vezérkarában. Remélem, nem kételkedik honfitársainknak ebben a találkozásában!

– A legkevésbé sem - felelte Altamont.

– Nos, nézzük hát, mi is történt még, s hogy vajon valóban áthaladtak-e ezen az Északnyugati átjárón. Figyeljék meg, hogy ha Parry felfedezéseit összekötnék a Mac Clure-éivel, rájönnének, hogy Amerika északi partjait megkerülték.

– De nem egyetlen hajó kerülte meg - felelt Altamont.

– Nem, de egyetlen ember. Folytassuk. Mac Clure fölkereste Kellet kapitányt a Melville-szigeten. Tizenkét nap alatt tette meg a százhetven mérföldes utat, amely a Könyörületesség-öblöt a Winter Harbourtól elválasztja; megegyezett a Herald parancsnokával, hogy elküldi hozzá betegeit, majd visszatért a hajójára. Mac Clure helyében mindenki úgy vélte volna, hogy megtette a magáét, de a rettenthetetlen fiatalember még egyszer szerencsét akart próbálni. Ekkor - és most jól figyeljenek! -, ekkor a hadnagya, Creswell, az Investigator betegeinek s rokkantjainak kíséretében elhagyta a Könyörületesség-öblöt, Winter Harbourba ment, majd onnan négyszázhetven mérföldes utat tett a jégmezőn, s június 2-án elérte a Beechey-szigetet, és néhány nap múlva tizenkét emberével a Phénix fedélzetén volt.

– Ahol akkoriban Inglefield kapitány parancsnoksága alatt jómagam is szolgáltam - szólt közbe Johnson -, s visszatértünk volt Angliába!

– És 1853. október 7-én - folytatta a doktor - Creswell, miután a Bering-szoros és a Farewell-fok közti egész területet átszelte, megérkezett Londonba.

– Nos hát - szólt közbe Hatteras -, ha valaki egyik oldalon megérkezik, miután a másik oldalról indult volt el, erre bízvást lehet azt mondani, hogy „áthaladt”.

– Igen, de úgy haladt át, hogy négyszázhetven mérföldet a jégmezőn tett meg - felelt Altamont.

– Mit számít az?

– Minden ezen fordul meg - felelt az amerikai. - Az a kérdés, hogy Mac Clure hajója haladt-e át?

– Nem - felelt a doktor -, mert a negyedik telelés után Mac Clure-nak el kellett hagynia jégbe fagyott hajóját.

– Nos, ha tengeri utazásról van szó, akkor nem az embernek, hanem a hajónak kell áthaladnia. Ha az Északnyugati átjáró valaha is járható lesz, akkor hajók és nem szánok számára lesz járható! Vagyis a hajónak kell megtennie az utat, s hajó híján a bárkának.

– A bárkának! - kiáltott fel Hatteras, aki nyilvánvaló szándékosságot hallott ki az amerikai szavából.

– Altamont - sietett közbeszólni a doktor - ön itt gyerekes megkülönböztetést tesz, s mi nem adunk önnek igazat.

– Önök könnyen beszélnek, uraim - felelte az amerikai -, hisz négyen vannak egy ellen. De ez nem gátol engem abban, hogy megtartsam a véleményemet.

– Hát csak tartsa meg magának a véleményét - kiáltott fel Hatteras -, mégpedig olyan jól, hogy ezentúl ne is halljunk róla!

– Milyen jogon beszél velem így? - méltatlankodott az amerikai.

– Azon a jogon, hogy én vagyok itt a kapitány! - csattant fel dühösen Hatteras.

– Szóval én az ön parancsnoksága alatt állok? - vágott vissza Altamont.

– Ehhez kétség sem fér! És jaj önnek, ha...

A doktor, Johnson és Bell közbelépett. Legfőbb ideje volt. Már csúnyán méregették egymást. A doktor nehéznek érezte a szívét.

Néhány békítő szó után azonban Altamont az amerikai himnuszt, a Yankee Doodle-t fütyürészve lefeküdt; aludt-e vagy sem, nem lehet tudni, de egy árva szót se szólt.

Hatteras elhagyta a sátrat, s nagy léptekkel sétált odakünn; csak egy óra múlva tért vissza, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, ő is lefeküdt.