A ROBBANÓAKNA

Leszállt az est. A lámpa fénye már halványodni kezdett az oxigénszegény levegőben.

Nyolc órakor hozzáfogtak a végső előkészületekhez. A fegyvereket gondosan megtöltötték, s lyukat ütöttek a jégház boltozatán.

Már néhány perce tartott ez a munka, amelyben főként Bell ügyeskedett, amikor Johnson, a hálószobából, ahol megfigyelőként posztolt, átugrott társaihoz.

Az öreg tengerész nyugtalannak látszott.

– Hát magának mi baja? - kérdezte tőle a kapitány.

– Hogy mi bajom? Semmi! - felelte habozva az öreg.

– De mégis mi a baj? - kérdezte Altamont.

– Füleljenek csak! Nem hallanak valami furcsa zajt?

– Merről?

– Erről! Valami történik itt a szoba falával!

Bell félbeszakította munkáját. Mindnyájan hallgatóztak. Tompa zaj ütötte meg fülüket, mintha az oldalfal felől jönne. Nyilvánvaló, hogy odakünn rést ütnek a jégben.

– Kaparnak! - mondta Johnson.

– Ez kétségtelen - felelt Altamont.

– A medvék? - kérdezte Bell.

– Persze! A medvék! - felelt Altamont.

– Taktikát változtattak - folytatta az öreg tengerész. - Lemondtak arról, hogy megfullasszanak minket!

– Vagy pedig azt hiszik, hogy már megfulladtunk! - mondta az amerikai, aki most már igazán dühös volt.

– Készüljünk fel a támadásra! - szólt Bell.

– Hát akkor majd közelharcot vívunk - felelt Hatteras.

– A hétszentségit! - kiáltott fel Altamont. - Ezt én is jobban szeretem! Részemről már elegem van ezekből a láthatatlan ellenségekből! Szemtől szembe! S aki bírja, marja!

– Helyes - felelt Johnson -, de puskalövés nélkül; ilyen szűk helyen lehetetlen fegyvert használni.

– Ám legyen! Fejszével! Késsel!

A zaj nőttön-nőtt; tisztán lehetett hallani a karmok kaparászását; a medvék annál a szögletnél rontottak neki a falnak, ahol az a sziklának támaszkodó hólejtővel összeért.

– Az az állat, amelyik ott vájkál, már hatlábnyira sincs tőlünk - mondta Johnson.

– Igaza van, Johnson - felelt az amerikai -, de még van időnk arra, hogy méltó fogadtatásban részesítsük!

Az amerikai egyik kezébe fejszét, a másikba kést ragadott, s jobb lábára támaszkodva, testét hátra vetve, támadó állásba helyezkedett. Hatteras és Bell követték példáját. Johnson a puskáját szegezte előre, arra az esetre, ha tűzfegyver használatára lenne szükség.

A zaj mind erősebbé vált; a leszaggatott jégszilánkok ropogva röpültek szerte az acélos karmok csapásai alatt.

Végül már csak vékony jégréteg választotta el a támadókat ellenfeleiktől; s most hirtelen úgy szakadt be ez a réteg, mint papírabroncs a bohóc keze alatt, és egy irdatlan, fekete test jelent meg a szoba homályában.

Altamont villámgyorsan emelte fel fegyverét, hogy lesújtson vele.

– Állj! Az égre! Ne! - kiáltott egy jól ismert hang.

– A doktor! A doktor! - kiáltott fel Johnson.

Valóban a doktor volt. Saját tömegének eleven erejétől egészen a szoba közepéig gurult.

– Jó napot, kedves barátaim - mondta, amint feltápászkodott.

Társai szájtátva bámultak rá; de a megrökönyödést az öröm követte; mindenki odafurakodott hozzá, hogy megölelje az érdemes férfiút. Hatteras mélyen meghatva, hosszú ideig tartotta átölelve a doktort, aki meleg kézszorítással viszonozta a kedves fogadtatást.

– Mi a csoda! Hát ön az, Clawbonny úr? - ocsúdott fel meglepetéséből a főmatróz.

– Én vagyok, személyesen, öreg Johnsonom; engem jobban aggasztott az önök sorsa, mint önöket az enyém.

– De honnan tudta, hogy bennünket medvecsorda támadott meg? - kérdezte Altamont. - Mi attól féltünk legjobban, hogy ön nyugodtan jön hazafelé a Gondviselés-erődbe, anélkül, hogy a veszélyről sejtelme lenne.

– Ó, én mindent láttam - felelt a doktor -; az önök puskalövései figyelmeztettek; akkor épp a Porpoise roncsai közelében voltam; megmásztam egy jégbuckát, s láttam, hogy az öt medve már a sarkukban van; ó, milyen félelmet álltam ki önök miatt! De mikor a dombtetőről lebukfenceztek, s az állatok habozva álltak ott, pillanatnyilag megnyugodtam; megértettem, hogy volt idejük eltorlaszolni magukat a házban. Akkor aztán lassanként, hol kúszva, hol a jégtömbök között osonva közeledtem; ideérkeztem az erőd közelébe, láttam munkában a hatalmas hódok módjára dolgozó óriási állatokat, amint döngölték a havat, halmozták a jégtömböket, egyszóval azon voltak, hogy élve temessék el önöket. Még szerencse, hogy nem jutott eszükbe a hegykúp csúcsáról legörgetni a jégsziklákat, mert akkor könyörtelenül pozdorjává zúzták volna mindnyájukat.

– De ön sem volt biztonságban, Clawbonny úr - mondta Bell -, hiszen a medvék ön ellen is fordulhattak volna.

– Eszük ágában sem volt; a grönlandi kutyák, amelyeket Johnson szabadon eresztett, többször is ott őgyelegtek a közelükben, de a medvék nem is gondoltak rá, hogy üldözőbe vegyék őket; hogyisne, mikor sokkal ízletesebb „vad” volt számukra biztos kilátásban.

– Köszönjük szépen a bókot - mondta nevetve Altamont.

– Ó, nincs mire büszkének lenni. Szóval mikor megértettem a medvék taktikáját, elhatároztam, hogy visszajutok önökhöz. Óvatosságból bevártam, amíg besötétedik. Mihelyt az alkony első árnyai leszálltak, zajtalanul lopakodtam a lejtő felé. Megvolt az okom rá, hogy miért választottam épp azt a pontot: aknafolyosót akartam ásni. Munkához fogtam hát, hókésemmel mentem neki a jégnek; szavamra, jó szerszám! Három óra hosszat csákányoztam, vájkáltam, robotoltam, s tessék, itt vagyok, kiéhezve bár, s halálra fáradtan, de megérkeztem...

– Hogy osztozzék sorsunkban? - mondta Altamont.

– Hogy mindnyájunkat megmentsem. De adjanak már egy darab kétszersültet meg egy falat húst, mert mindjárt éhen halok.

S máris jókora darab sózott marhahúst rágtak a doktor fehér fogai. Falatozás közben hajlandó volt felelni a sürgető kérdésekre.

– Szóval hogy minket megmentsen! - mondta Bell.

– Természetesen - felelt a doktor nagyot nyelve.

– Hát igaz is - mondta Bell -, ha Clawbonny úr így haza tudott jönni, akkor mi is elmehetünk ugyanazon az úton.

– Hogyisne! - felelt a doktor - szabad teret engedni annak a kártékony fajzatnak! Végül is ráakadnának a raktárunkra, s kifosztanák!

– Itt kell maradnunk - mondta Hatteras.

– Kétségkívül - felelt a doktor -; és mégis meg kell szabadulnunk tőlük.

– De hát van mód rá? - kérdezte Bell.

– Van. Méghozzá biztos mód - felelte a doktor.

– Ugye, megmondtam! - kiáltott fel Johnson, s kezét dörzsölte. - Ha Clawbonny úr velünk van, akkor soha sincs ok a kétségbeesésre; neki mindig akad valami ötlete a tarisznyájában.

– Ó, de lapos az én szegény tarisznyám. De ha jól belenyúlok...

– Mondja, doktor, a medvék nem hatolhatnak be azon az aknafolyosón, amelyet ön ásott? - kérdezte Altamont.

– Nem. Gondom volt rá, hogy jó erősen betömjem a bejárati nyílást; így hát észrevétlenül juthatunk el a lőporkamráig.

– Pompás! Hát akkor most már mondja meg, milyen módszerrel akar megszabadítani bennünket ezektől a nevetséges látogatóktól?

– Igen egyszerű módszerrel, s a munka egy része már el is készült.

– Hogyan?

– Majd meglátják. De egészen megfeledkeztem róla, hogy nem egyedül jöttem haza.

– Hogyhogy? - kérdezte Johnson.

– Egy társam is van, akit be akarok mutatni önöknek. - S ezzel a doktor egy frissen lőtt rókát húzott elő az aknajáratból.

– Róka! - kiáltott fel Bell.

– A ma reggeli vadászatom eredménye - felelte szerényen a doktor -, s majd meglátják, hogy soha jobbkor nem kerülhetett volna róka a puskám csöve elé.

– De mondja már meg végre, hogy mi a terve?

– Az a szándékom - felelte a doktor -, hogy ezt az egész medvebandát száz font lőporral a levegőbe röpítem.

Meglepetve bámultak a doktorra.

– De honnan veszi a lőport? - kérdezték.

– A lőpor a raktárban van.

– És a raktár?

– Ez a szűk járat oda vezet. Nem ok nélkül ástam én azt a tíz öl hosszú folyosót; a házhoz közelebb is támadhattam volna a mellvédet, de megvolt a tervem.

– És hol akarja elhelyezni azt a robbanóaknát? - kérdezte az amerikai.

– A lejtőnkkel szemben, vagyis a háztól, a lőporkamrától és a raktáraktól legmesszebb eső ponton.

– De hogyan akarja mind az öt medvét egyszerre odaterelni?

– Azt csak bízza rám - felelte a doktor. - De most már elég a puszta beszédből; cselekednünk kell. Ma éjjel száz láb hosszú járatot kell ásnunk; ez bizony fárasztó munka; de öten majd csak boldogulunk vele, ha váltjuk egymást. Bell kezdi, s míg ő dolgozik, mi pihenünk egy kicsit.

– Teringettét! - kiáltott fel Johnson. - Minél többet gondolkozom rajta, annál pompásabbnak találom a Clawbonny úr módszerét.

– Biztos módszer - felelt a doktor.

– Ha ön ezt mondja, az annyi, mintha már el is pusztultak volna a medvék, szinte már a vállamon érzem a bundájukat.

– Munkára hát!

A doktor behatolt a sötét folyosóba, s Bell követte. Amerre a doktor haladt, társai is biztonságban érezték magukat. A két „kubikos” eljutott a lőporkamráig, s a szép rendben sorakozó hordók között bukkant elő. A doktor megadta Bellnek a szükséges utasításokat, a hajóács elkezdte bontani a szemközti, a lejtőnek támaszkodó falat, a doktor pedig visszatért a házba.

Bell egy órán át dolgozott, s mintegy tíz láb hosszú, szűk járatot ásott, amelyben csak hason csúszva lehetett előrehaladni. Egy óra múltán Altamont váltotta fel Bellt, s ugyanannyi idő alatt csaknem ugyanannyi munkát végzett; a járatból kivájt havat a konyhába hordták, ahol a doktor a tűznél felolvasztotta, hogy kevesebb helyet foglaljon el.

Az amerikai után a kapitány s őutána Johnson következett a munkában. Tíz óra alatt, vagyis reggel nyolc órára teljesen készen állt a járat.

A hajnal első sugarainál a doktor egy, a lőporkamra falába vágott résen át megfigyelte a medvéket.

A türelmes állatok nem tágítottak. Itt voltak, jöttek-mentek, dörmögtek, egyszóval példás kitartással álltak őrt. Ott őgyelegtek a ház körül, amely teljesen eltűnt a felhalmozott jégtömbök alatt. De egyszerre mégiscsak úgy látszott, hogy fogytán a türelmük, mert a doktor látta, hogy a medvék kezdik szétdúlni a jégtömböket, amelyeket ők halmoztak fel.

– Nahát! - mondta a mellette álló kapitánynak.

– Mit csinálnak a bestiák? - kérdezte emez.

– Úgy látom, szét akarják rombolni, amit építettek, s aztán hozzánk férkőzni! De várjunk csak egy kicsit! Hamarabb romboljuk mi szét őket! Mindenesetre, nincs több veszteni való időnk.

A doktor most odacsúszott, ahol a robbanóaknát el kellett helyezni. Itt a lejtő egész szélességében s magasságában kitágíttatta a járatot. A felső részen nemsokára már csak egy láb vastagságú jégréteg maradt úgyannyira, hogy ezt fel kellett polcolni, nehogy leomoljon.

Egy, a gránittalajba szilárdan beágyazott pózna szolgált akasztó faként; a róka tetemét felkötötték a cölöp tetejére; a cölöp aljához pedig egy hosszú kötelet erősítettek, amely az aknajáraton végigkígyózva egészen a lőporkamráig ért.

Társai követték a doktor utasításait, bár szándékát nem értették.

– Itt a csalétek - mondta, a rókára mutatva.

A cölöp lábához egy, körülbelül százfontnyi lőport tartalmazó hordócskát guríttatott.

– Ez meg itt az akna - tette hozzá.

– De vajon nem repülünk-e a medvékkel együtt mi is a levegőbe? - kérdezte Hatteras.

– Nem! Mi elég messze vagyunk a robbanás színhelyétől; egyébként a házunk szilárd építmény, de ha itt-ott meg is repedezik, annyi baj legyen, majd ismét rendbe hozzuk.

– És hogyan képzeli a robbantást?

– Hát ide nézzen: ha meghúzzuk a kötelet, azzal ledöntjük a cölöpöt, amely az akna fölötti jégréteget támasztja alá; a róka teteme így hirtelen felbukkan a lejtőn, s nem nehéz elképzelni, hogy a kiéhezett állatok habozás nélkül vetik rá magukat erre a váratlan zsákmányra.

– Helyes.

– Akkor aztán felrobbantom az aknát, s egyszerre röpítem a levegőbe a lakmározókat is meg a lakomát is.

– Tyű de jó! - kiáltott fel Johnson, aki élénk érdeklődéssel kísérte a tanácskozást.

Hatteras teljesen megbízott barátjában, nem kívánt semmiféle magyarázatot. Várt. De Altamont tudni akart minden részletet.

– Doktor - vetette fel a kérdést -, hogyan tudja olyan pontosan kiszámítani a gyújtózsinór égéstartamát, hogy a robbanás a kellő időben következzék be?

– Egyszerű - felelte a doktor -; nem számítok ki semmit.

– Száz láb hosszú a gyújtózsinórja?

– Nem.

– Így hát egyszerűen végigszórja a puskaport?

– Szó sincs róla! Az csütörtököt mondhat.

– Akkor hát valamelyikünknek fel kell áldoznia magát, odamenni, s alágyújtani az aknát?

– Én szívesen vállalkozom erre a feladatra - ajánlkozott Johnson.

– Erre semmi szükség, derék barátom - felelt a doktor, kezét nyújtva az öreg főmatróznak -; mind az ötünk élete egyformán becses, és - Istennek hála - meg is marad.

– Akkor hát lemondok a további találgatásról - vont vállat az amerikai.

– Ugyan! - felelt mosolyogva a doktor. - Hát ha az ember ilyen helyzetben sem tud kimászni a csávából, akkor mi haszna abból, hogy fizikát tanult?

– Ó - lelkesedett Johnson -, fizika!

– Az! Vagy nincs talán egy villamoselemünk s hozzá olyan hosszú zsinórunk, amilyen kell? Ugyanaz a készség, amelyet a világítótornyunknál használtunk.

– Nos?

– Nos hát akkor robbantjuk fel az aknát, mikor kedvünk tartja, mégpedig pillanat alatt, s veszély nélkül.

– Hurrá! - kiáltott fel Johnson.

– Hurrá! - visszhangozták társai, mit sem törődve azzal; hogy hallják-e őket ellenségeik, vagy sem.

Azon nyomban végigfektették az aknajáraton a villanyvezetéket, a háztól a robbanóakna fészkéig. Egyik végét rátekerték a szárazelemre, a másikat meg a lőporos hordócska közepébe ágyazták. A gyújtószikrát küldő két zsinórvéget egymás közelében helyezték el.

Reggel kilencre mindennel elkészültek. Éppen ideje volt; a medvéken végképp kitört a rombolás dühe. A doktor elérkezettnek látta a pillanatot. Johnson a lőporraktárban helyezkedett el; őrá várt a feladat, hogy meghúzza a kötelet. Elfoglalta őrhelyét.

– És most készítsék elő fegyverüket - fordult társaihoz a doktor -, arra az esetre, ha ostromlóink mégsem pusztulnának el azonnal, és álljanak oda Johnson mellé; a robbanás után nyomban rohanjanak ki.

– Rendben van - felelt az amerikai.

– S ezzel mindent megtettünk, amit ember csak tehet! Segíts magadon, s az Isten is megsegít. Nos, mi segítettünk magunkon!

Hatteras, Altamont és Bell a lőporkamrába ment. A doktor egyedül maradt a szárazelem közelében. Kisvártatva Johnson távoli kiáltását hallotta:

– Vigyázat!

– Minden rendben - felelte.

Johnson nagyot rántott a kötélen, maga felé húzva a cölöpöt, majd a lőréshez ugrott és kitekintett.

A lejtő felülete beszakadt. A jégtörmelék fölött kibukkant a róka teteme. A medvék előbb meghökkentek, de máris egy csomóban tolongva vetették rá magukat a nem várt, friss zsákmányra.

– Tűz! - kiáltotta Johnson.

A doktor nyomban zárta az áramkört; szörnyű robbanás dördült fel; a ház úgy megingott, mintha földrengés rázta volna meg, a falak megrepedeztek. Hatteras, Altamont és Bell tüzelésre kész fegyverrel rohant ki a lőporraktárból.

De nem volt szükség a puskájukra. Az öt medve közül négyet kapott el a robbanás, s csak darabokra szaggatott, felismerhetetlen, csonka, megszenesedett testrészeik hullottak alá, míg az ötödik mackó félig megsülve iszkolt, esze nélkül.

– Háromszoros hurrá Clawbonnynak! - kiáltották társai, míg a doktor mosolyogva dőlt a tárt karokba.