A KUTYA-KAPITÁNY

Április 5-én ütött az indulás órája. Az a tény, hogy a doktort felvették a hajóra, kissé megnyugtatta a kedélyeket. Mert ahová ez az érdemes tudós indul, oda bízvást lehet követni. De a legénység nagy része továbbra is nyugtalan volt, és Shandon már szeretett volna mielőbb a nyílt tengeren lenni, mert attól tartott, hogy egy-két matróz meglép, ami bizony nagy hiányt okozna a fedélzeten. Ha már majd egyszer a part eltűnt a láthatárról, a legénység is beletörődik a változhatatlanba.

Doktor Clawbonny fülkéje a hátsó fedélzeten volt, s az egész hajófart elfoglalta. A kapitány és a másodtiszt kabinja szemben vele, a hajóhídra nézett. A kapitány fülkéjét, miután teletömték különféle felszerelési tárgyakkal, bútorzattal, úti öltözékekkel, könyvekkel, tartalék ruházattal s egy jegyzéken részletesen felsorolt szerszámokkal - gondosan bezárták. Az ismeretlen kapitány rendelkezése értelmében a kabinkulcsot lübecki címére küldték el, így hát ebbe a fülkébe egyedül csak ő léphetett be.

A dolognak ez a része bosszantotta Shandont, és csökkentette az esélyt, hogy ő lesz itt a főparancsnok. Ami pedig az ő kabinját illeti, hát az alaposan el volt látva az utazáshoz szükséges holmival, mert hiszen ő tökéletesen tisztában volt egy ilyen sarki hajóút követelményeivel.

A harmadik tiszt szobája az alfedélzeten volt, a matrózok tágas hálóhelyisége mellett. A legénység itt igen jól érezte magát. Nemigen akadt hajó, amelyen ilyen kényelmes szállásuk lehetett volna. Itt úgy bántak velük, mint valami értékes rakománnyal. A közös helyiség közepén kályha terpeszkedett.

Doktor Clawbonny csakis a maga dolgával törődött. Már február 6-án, tehát a Forward vízre bocsátásának másnapján elfoglalta kabinját. - A legboldogabb állat az a csiga - mondta -, amely kedvére való csigaházat csinálhat magának. Nos, én azon leszek; hogy értelmes csiga váljék belőlem.

S bátran mondhatjuk, hogy a doktor kabinja, olyan csiga számára, amely nem hagyja el a házát, szépen kezdett alakulni. A tudós gyermekes örömével rakta rendbe tudományos holmiját. Olyan pompás rendet teremtett a könyvei, növénygyűjteményei, fiókjai, precíziós műszerei, természettani készülékei, hőmérő-, légsúlymérő-, nedvességmérő-, csapadékmérő-, szemüveg-, iránytű-, sextans-, térkép-, terv-, fiola-, gyógypor-gyűjteménye, valamint hiánytalan úti gyógyszertára üvegcséi között, hogy a British Museum elbújhatott volna mögötte. Ez a hat négyzetlábnyi terület mérhetetlen kincsekkel volt tele. A doktornak csak a kezét kellett kinyújtania, hogy máris orvossá, matematikussá, csillagásszá, földrajztudóssá, botanikussá vagy kagylótantudóssá váljék.

De meg kell adni, hogy büszke is volt a berendezésére, s boldog ebben az ő úszó szentélyében, amelybe pedig barátai közül a három legsoványabb is nehezen férne bele.

Bejöttek is a barátok, nemsokára, s oly tömegesen özönlöttek el a szobácskát, hogy ez már feszélyezni kezdte a doktort, bármily könnyen kezelhető ember volt is. Végül is azt mondta, amit Szókratész:

– Kicsi az én házam, de adja az Ég, hogy sohase teljék meg barátokkal!

A Forward leírását kiegészítendő, elég annyit mondanunk, hogy a nagy dán kutya házikóját ama titokzatos kabin ablaka alatt ácsolták össze. De a kutyaház vad lakója szívesebben csatangolt a fedélközön és a hajófenéken. Lehetetlennek látszott megszelídíteni ezt az ebet, senki sem bírt a fura természetével, különösen éjjelente hallatta siralmas vonítását, mely gyászosan hangzott a hajótérben.

Talán távollevő gazdáját siratta? Vagy tán ösztöne megsúgta, milyen veszedelmek várnak rá? Megérezte az eljövendő veszedelmeket? A matrózok az utóbbit hitték, s nem egy közülük ugratta azokat, akik komolyan valamiféle ördögi állatnak tartották a kutyát.

Pen, ez a durva fickó, egyszer, amint nekiment a kutyának, hogy megüsse, olyan szerencsétlenül verte be fejét az emelőcsiga sarkába, hogy betörte a koponyáját. Nosza, több se kellett: ezt a balesetet is az állat számlájára írták.

Clifton, a matróznép között a legbabonásabb, azt a különös megjegyzést tette, hogy a kutya, mikor a hátsó fedélzeten tartózkodik, mindig a szeles oldalon sétálgat. S később, mikor a hajó a nyílt tengeren vitorlázott, s szél iránt haladt, a különös állat minden fordulásnál változtatta a helyét, s szél ellen sétált, mintha csak a Forward kapitánya lenne.

Doktor Clawbonny, akinek nyájassága egy tigrist is megszelídített volna, hasztalan próbált a kutya kegyeibe férkőzni; hiába pazarolta rá az idejét, semmire sem jutott vele.

Egyébként ez az állat nem hallgatott egyetlen olyan névre sem, amely be van írva a kutya-kalendáriumba. Így hát a fedélzet népe végül is a Kapitány nevet adta neki, mivel úgy látszott, tökéletesen tisztában van a hajószokásokkal. Holtbiztos, hogy ez a kutya már utazott hajón.

Így aztán már érthető az a tréfás válasz, amit az altiszt adott Clifton barátjának, s az is, hogy ennek a feltevésnek szép számmal akadt hívője. A matrózok is nevetve hangoztatták, ők bizony azt várják, hogy egy szép napon a kutya visszanyeri emberi alakját, és harsány hangon elkezd kommandírozni a hajón.

Ha Richard Shandon maga nem is tartott ettől, de azért eléggé nyugtalan volt, és április 5-én este, az indulás előtti napon, a hátsó fedélzet szögletében tanácskozott erről a doktorral, Wall-lal és Johnson mesterrel.

Tizedik grogjukat szopogatták négyecskén, kétségkívül az utolsót, mivelhogy az aberdeeni levél előírásai értelmében a legénység minden tagjának, a kapitánytól kezdve a kazánfűtőig „teetotaler”-nek kellett lennie, vagyis tilos szeszt fogyasztania, tehát a fedélzetről száműzték a bort, sört, pálinkát. Kivételt csakis a betegekkel volt szabad tenni, de azt is csak a hajóorvos rendeletére.

Egy órája beszélgettek már, az indulás volt a téma. Ha a kapitány megvalósítja célkitűzéseit, akkor Shandonnek még holnap reggel meg kell kapnia az utolsó rendelkezéseket.

– Ha ez a levél nem is nevezné meg a kapitányt - mondta a parancsnok -, akkor is meg kell adnia legalább a hajó útirányát. Enélkül merre tartsunk?

– Szavamra mondom - válaszolta türelmetlenül a doktor -, ha én a maga helyében lennék, Shandon, én még levél nélkül is elindulnék. A levél majd utánunk jön.

– Magának sejtelme sincs semmiről, doktor! Hát kérdem: a világnak melyik tája felé fordítaná a vitorlát, kérem szépen?

– Természetesen az Északi-sark felé! Ez magától értetődik. Nem is lehet kétséges.

– Nem is lehet kétséges! - vágott közbe Wall. - És miért nem a Déli-sark felé?

– A Déli sarkra? - kiáltott fel a doktor. - Soha! Tán csak nem vette a fejébe a kapitány, hogy egy kétárbocossal nekivág az Atlanti-óceánnak! Kegyeskedjék egy kicsit gondolkozni, kedves Wall!

– A doktornak mindenre van válasza - felelte Wall.

– Hát mondjuk, hogy északnak - folytatta Shandon. - De azt mondja meg, doktor, hogy hová? A Spitzbergákra? Grönlandba? Labradorba? A Hudson-öbölbe? Ha minden út egyféle vezet, vagyis az áthatolhatatlan jégmezők felé - márpedig éppen elég út vezet oda -, jómagam is nagy zavarba jönnék, ha határoznom kellene, hogy a sok közül melyiket válasszam. Hát erre milyen kategorikus választ tud adni, doktorkám?

– Semmilyet - felelte a doktor, bosszankodva, merthogy erre valóban nem tudott mit felelni. - De tegyük fel, hogy nem kapja meg a levelet. Hát akkor mit csinálna?

– Semmit. Várnék.

– Akkor nem indulna el? - kiáltott fel Clawbonny, és kétségbeesetten hadonászott a poharával.

– Nem. Semmiképpen sem.

– Így okosabb - szólt közbe szelíden Johnson mester, miközben a doktor az asztal körül sétálgatott, mert izgalmában nem bírt egy helyben maradni. - Igen, ez a legokosabb, ámbár a túl hosszú várakozás kellemetlen következményekkel járhatna: először is az évszak kedvező, és ha északnak tartunk, a Davis-szoroson való átkelésnél ki kell használnunk a jég megindulását. Ezenfelül, a legénység is mind nyugtalanabb; barátaik, matróztársaik folyton unszolják az embereinket, hogy hagyják ott a *Forward*ot, és ha ez így megy tovább, bizony azt hiszem, előbb-utóbb nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetünk.

– És ehhez még hozzá kell tenni - folytatta James Wall -, hogy ha a pánik elharapódzik matrózaink között, mind megszökik, és én nem tudom, parancsnokom, hogyan sikerül majd akkor önnek másik legénységet összeszednie.

– De hát akkor mit csináljunk? - kiáltott fel Shandon.

– Azt, amit az imént mondott - felelte a doktor. - Várni kell, de csak holnapig, ráérünk aztán kétségbeesni. Mindenesetre jó jel, hogy a kapitány mind ez ideig pontosan beváltotta ígéreteit. Semmi okunk sincs hát azt hinni, hogy kellő időben nem kapunk értesítést utazásunk célját illetően. Nekem pillanatnyi kétségem sincs az iránt, hogy holnap ilyenkor már javában az Ír-tengeren hajókázunk. Így hát, barátaim, én amondó vagyok, hogy hajtsunk fel még egy utolsó grogot szerencsés utazásunkra. Az igaz, hogy egy kicsit érthetetlenül kezdődik, de olyan tengerészekkel, mint önök, ezret adnék egy ellen, hogy jól végződik.

És még egyszer, utoljára, összecsendült a négy pohár.

– És most, parancsnokom - mondta Johnson mester -, én csak egy tanácsot adhatok önnek: készüljünk fel teljesen az utazásra. Hadd lássa a legénység, hogy ön útra kész. Holnap, akár jön levél, akár nem, a hajónak indulásra készen kell állnia. Ne fűttesse be a gépet, úgy látom, a szél kitart. Mi sem könnyebb, mint ezzel az erős hátszéllel elindulni; révkalauz a fedélzetre, a dagály órájában ki a kikötőből, és Birkenhead csúcsa fölött lehorgonyozni. Így embereinknek nem lesz semmiféle összeköttetésük a szárazfölddel; ha meg az az átkozott levél megérkezik, ott is éppúgy ránk talál, mint bárhol másutt.

– Ez aztán a beszéd, derék jó Johnsonom! - lelkesedett a doktor, s kezet nyújtott a vén tengeri medvének.

– Úgy lesz, ahogy mondta! - felelte Shandon.

Ezek után mindnyájan a kabinjukba mentek, hogy szundítsanak egyet hajnalig, de nyugtalanul forgolódtak álmukban.

Másnap az első levélosztásnál egyetlen olyan levél sem akadt, amely Richard Shandonnek szólt volna.

De Shandon ennek ellenére nekifogott az indulás előkészületeinek. Ennek tüstént híre terjedt Liverpoolban, s amint láttuk, a bámészkodók szokatlanul hatalmas tömege sietett a New Prince-kikötőbe.

Sokan közülük felmentek a kétárbocos fedélzetére, ki azért, hogy búcsúzásul megölelje a barátját, ki meg azért, hogy lebeszélje az utazásról. De akadt olyan is, aki csak azért ment fel a fedélzetre, hogy egy pillantást vethessen erre a különös hajóra, vagy hogy végre megtudja, merre is indul hát. Morogtak is elegen, mikor látták, hogy a parancsnok hallgatagabb és zárkózottabb, mint valaha.

Bizonyára megvolt erre az oka.

Az óra tízet ütött. Sőt már tizenegy is elmúlt. A dagálynak úgy délután egy óra tájt kellett beállnia. Shandon ott állt a hátsó fedélzeten, s nyugtalan, kutató pillantást vetett a tömegre, hátha valamelyik arcról váratlanul leolvashatja az ő sorsának titkát. De mindhiába. A Forward matrózai szótlanul teljesítették a parancsait, de eközben egy pillanatra se vették le a szemüket róla; még mindig várták, de hiába várták, hogy közöl velük valamit.

Johnson mester befejezte az indulás előkészítési munkálatait. Az idő borús volt, és a kikötő medencéjén kívül igen erős a hullámverés. Meglehetős heves délkeleti szél fújt, de azért könnyen ki lehetett vinni a hajót a Merseyből.

Dél.

És még mindig semmi. Doktor Clawbonny nyugtalanul járkált, nézegetett, hadonászott. „Tengeri nosztalgia” - mondta önmagáról, bizonyos latin eleganciával. Nem tehetett róla, hogy meg volt hatva. Shandon véresre harapta az ajkát.

Ebben a pillanatban Johnson odalépett hozzá:

– Én amondó vagyok, parancsnok, hogy ha ki akarjuk használni a dagályt, ne vesztegessük az időt. Beletelik egy jó órába, míg kijutunk a dokkból.

Shandon még egy utolsó pillantást vetett maga körül, s megnézte az óráját. A déli dagály órája elmúlt.

– Gyerünk! - szólt oda altisztjének.

– Mozgás! Ez maguknak szól! - kiáltott az altiszt a bámészkodókra, s azok elhagyták a Forward fedélzetét.

Ekkor valami kavargás támadt a hajóról távozó és a rakpart felé tartó nézők tömegében, miközben a kétárbocos matrózai eloldozták az utolsó köteleket.

Ami ilyenkor elkerülhetetlen, a matrózok kissé kíméletlenül taszigálták a kíváncsiak tömegét, s most ezek zajongását elnyomta a kutya üvöltése. Az állat hirtelen nekiiramodott a fedélzet előrészéről, s a sűrű tömeget áttörve, siket hangon csaholt.

A tömeg szétvált előtte. A kutya felugrott a hátsó fedélzetre, és - bármily hihetetlenül hangzik, de ezren is látták és tanúskodhatnak, hogy így történt - ez a „kutya-kapitány” egy levelet tartott a foga között.

– A levél! - kiáltott fel Shandon. - Tehát akkor ő a hajón van?!

– „Ő” minden bizonnyal itt volt a hajón - felelte Johnson -, de már nincs itt. - S a tömegtől megtisztított fedélzetre mutatott.

– Kapitány! Kapitány! Gyer’ ide, kutyus! - kiabálta a doktor, és megpróbálta elvenni a levelet a kutyától, az azonban vad ugrándozással kerülte ki a kezét. Látni való volt, hogy a kutya csakis magának Shandonnek hajlandó átadni ezt a levélbeli üzenetet.

– Gyer’ ide, Kapitány! - kiáltotta Shandon.

A kutya odaszaladt, és Shandon könnyen elvette tőle a levelet.

Kapitány három vakkantása törte csak meg a hajón és a rakparton beállt mély csendet.

Shandon kezében tartotta a levelet, de még nem bontotta fel.

– De hát olvassa el már! Olvassa el! - kiáltotta a doktor.

Shandon megnézte a levelet. A feladó nélküli borítékon mindössze ennyi állt:

„Richard Shandonnek, a Forward fedélzetén.”

Shandon kinyitotta a levelet, és elolvasta:

Ön a Farewell-fok felé tart. Április 20-án odaér. Ha a kapitány nem jelenik meg a hajón, Ön átkel a Davis-tengerszoroson, s felfelé halad a Baffin-tengeren, a Melville-öbölig.

*K. Z.,
a* Forward kapitánya

Shandon gondosan összehajtogatta a lakonikus rövidségű levelet, zsebre tette, és parancsot adott az indulásra. A nyugati szél süvöltése kísérte szavát, melyben némi ünnepélyesség csendült.

A Forward csakhamar elhagyta a kikötőt, s egy liverpooli révkalauz vezetésével, akinek kis kutterje némi távolságban követte őket, a Mersey árjába került. A tömeg a Viktória-dokk mentén haladó külső rakparton futott, hogy még egy végső pillantást vethessen a különös hajóra. A két csúcsvitorlát, az előtörzsvitorlát és a trapézárbocvitorlát felvonták, és e vásznak alatt a Forward, nevéhez méltón, Birkenhead csúcsát megkerülve teljes sebességgel vágott neki az Ír-tengernek.