DOKTOR CLAWBONNY

Richard Shandon jó tengerész volt. Bálnavadászhajók parancsnokaként hosszú időt töltött az Északi-Jeges-tengeren. Egész Lancasterben nagyon jó hírnévnek örvendett. Egy ilyen levélen méltán csodálkozhatott. Csodálkozhatott is, de olyan hidegvérrel fogadta, mint az olyan ember, aki már különb dolgokat is látott.

Ő maga egyébként megfelelt a megszabott feltételeknek: nőtlen volt, se gyereke, se szülei, se rokonsága. Egyszóval szabad ember. Így hát, mivel senkije se volt, akivel megbeszélje a dolgot, egyenest a Marcuart and Co. bankház cégtulajdonosait kereste fel.

Ha a pénz ott van, a többi már magától megy - gondolta.

A bankházban az olyan embert megillető tisztelettel fogadták, akinek tizenhatezer font sterlingje lapul a páncélszekrényben. Mihelyt meggyőződött róla, hogy a pénz valóban ott van, Shandon előkerített egy ív fehér papirost, és verébfejnyi tengerészbetűket körmölve, megírta a megadott címre, hogy elfogadja az ajánlatot.

Még aznap érintkezésbe lépett a birkenheadi hajóépítő céggel, és huszonnégy órával később a Forward hajótője ott nyújtózott az ácsműhely ászokgerendáin.

Richard Shandon negyvenesforma, tagbaszakadt, erélyes és bátor legény volt; ez három olyan tengerészerény, amely önbizalmat, erőt és hidegvért kölcsönöz. Irigykedő, nehéz természetű embernek ismerték, nem is szerették soha a matrózai, csak féltek tőle. Ezt a hírét egyébként nem annak köszönhette, mintha a munkában hajszolta volna a legénységet, hiszen tudták róla, hogy úgyis kimászik minden bajból.

Shandon attól tartott, hogy a vállalkozás titokzatossága majd valamiként korlátozza őt mozgási szabadságában. Tehát ilyeténképpen okoskodott:

– Legjobb, ha nem jár el a szám. Akad majd olyan ezek között a tengeri medvék között, aki ennek az ügynek minden csínját-bínját tudni szeretné. Mivel pedig jómagam se tudok semmit, egyáltalán nem áll módomban nekik válaszolni. Ez a K. Z. minden bizonnyal valami csudabogár. De végül is ismer engem, s számít rám, és ez elég. Ami pedig a hajóját illeti, hát azt takarosan összeeszkábáljuk, és ne hívjanak engem Richard Shandonnek, ha nem azért épül, hogy a Jeges-tenger felé fordítsuk az orrát. De ez maradjon az én titkom meg a tisztjeimé.

Mindezek után Shandon nekilátott a legénység toborzásának, a matrózok családi és egészségügyi körülményeinek tekintetében követve a kapitány utasításait.

Ismert egy James Wall nevű matrózt, derék, önfeláldozó fiú volt és jó tengerész. Ez a Wall úgy harmincéves lehetett, és nem először járta volna be az északi vizeket. Shandon felajánlotta neki a harmadtiszti állást, és James Wall látatlanban elfogadta. Rajongott hivatásáért; csak hajózni, hajózni, mindegy, hogy merre! Shandon részletesen elmondta neki, miről van szó, éppúgy, mint annak a bizonyos Johnsonnak, akit szolgálatvezető első altisztként vett fel.

– Látatlanban elfogadom - felelte James Wall -, mint ahogy bármi más munkát elfogadnék. Ha netán az Északnyugati átjárót kellene felkutatnunk, az sem baj. Akad, aki onnan is visszajön.

– Nem mindig - vágott közbe Johnson mester. - De hát persze ez nem ok arra, hogy ne menjünk arrafelé.

– Mellesleg szólva - folytatta Shandon -, ha nem csalódunk feltevésünkben, meg kell adni, hogy ez az utazás kedvező feltételekkel indul. Ez a Forward pompás kis hajó, jó masinájával messzire eljut! Tizennyolc főnyi legénység. Többre nincs is szükségünk.

– Tizennyolc ember - jegyezte meg Johnson mester. - Éppen amennyi az amerikai Kane hajóján volt, azon a híres sarki útján.

– De mégiscsak különös - folytatta Wall -, hogy egy magánember megkísérelje az átkelést a tengeren, a Davis-szorostól a Bering-szorosig. A Franklin tengernagy felkutatására kiküldött expedíciók már több mint százhatvanezer font sterlingjébe kerültek Angliának, anélkül, hogy kézzelfogható eredménnyel jártak volna. Ki az ördög kockáztathatja ezek után még a vagyonát egy ilyen vállalkozásban?

– Először is, James, mi most csak egy egyszerű feltevésen vitatkozunk. Ki tudja, vajon valóban az Északi- vagy Déli-Jeges-tengerre indulunk-e? Talán valami új felfedezés megkísérléséről van szó. Egyébként maholnap jelentkezik valami doktor Clawbonny, az minden bizonnyal többet tud a dologról; azért küldik ide, hogy felvilágosítson bennünket. Majd meglátjuk.

– Lassabban a testtel, parancsnok uram! - mondta Johnson mester. - Én a magam részéről alaposan utána akarok nézni a dolgoknak. Már ami például a kapitánynak az állati-hőelméletét vagy micsodáját illeti. Hát biztosítom, hogy én ennek utánanézek. Ezt aztán rám bízhatja!

Ez a Johnson aranyat ért, mert értett a sarki szélesség vizein való hajózáshoz. Szállásmester volt a Phénix fedélzetén, mikor a hajó 1853-ban részt vett a Franklin felkutatására szervezett expedícióban. Ez a bátor tengerész szemtanúja volt a francia Bellot hadnagy halálának is, mert ő kísérte a hadnagyot a jégmezőkön át, azon a végzetes kiránduláson. Johnson jól ismerte a liverpooli tengerésznépséget, és nyomban nekilátott, hogy összetoborozza embereit.

Shandon, Wall és ő olyan jól intézte a dolgokat, hogy december első napjaiban együtt volt a legénység. Persze ez nem ment minden nehézség nélkül. Sok olyan akadt köztük, aki annyira bekapta a magas fizetség csalétkét, hogy az expedíció kétes jövője sem riasztotta vissza, viszont nem egy, miután határozottan elszegődött az útra, később visszavette adott szavát, s visszaadta a kapott előleget, mert barátai lebeszélték arról, hogy egy ilyen vállalkozásba fogjon. Egyébként valamennyien megpróbálták kifürkészni a titkot, és kérdésekkel halmozták el Richard parancsnokot. Ez aztán Johnson mesterhez utasította őket.

– Mit akarsz voltaképpen? Mit mondjak neked, barátocskám? - felelte a kérdezősködőknek Johnson. - Jómagam se tudok többet a dologról, mint te. Mindenesetre jó társaságban leszel, olyan vidám fickókkal, akik nem ijednek meg az árnyékuktól. És már ez is valami! Így hát ne sokat töprengj. Kell, vagy nem kell? Ha kell, viszed, ha nem kell, itt hagyod!

És a legtöbbjüknek kellett.

– Értsd meg hát - tódította olykor az altiszt -, annyian jelentkeznek, hogy alig győzök köztük válogatni. Ekkora fizetés, amilyenre a matrózok nem is emlékeznek errefelé, és a tudat hogy visszajövet szép, kerek kis summa üti a markodat. Hát ez aztán igazán csábító dolog nem?

– Való igaz, hogy csábító a dolog! - felelték a matrózok. - Hogy élete végéig van aztán az embernek mit aprítania a tejbe!

– De nem takargatom előtted azt se, fiam - folytatta Johnson -, hogy a vállalkozás hosszú, keserves, veszedelmes. Ez világosan benne van az utasításban, tehát tudni kell, miről van szó. Nyilván meg kell kísérelni mindent, ami emberileg lehetséges. Talán még többet is! Ha tehát úgy érzed, hogy nincs helyén a szíved, hogy nem bírsz szembenézni minden megpróbáltatással, ha nem bújt beléd az ördög, ha nem azt mondod magadnak, hogy húszat adsz egy ellen, hogy otthagyod a fogad, egyszóval, ha ragaszkodol ahhoz, hogy szívesebben hagyod ott a bőrödet egyik helyen, mint a másikon, vagyis hogy ha inkább itt szeretnéd hagyni, mint amott, akkor hátra arc, fiam, és add át a helyed egy bátrabb cimborának.

– De akkor legalább azt mondja meg, Johnson mester - próbálkozott a sarokba szorított matróz -, legalább annyit mondjon meg, hogy ismeri-e a kapitányt.

– A kapitány Richard Shandon, barátocskám, legalábbis addig, míg másik nem jelentkezik.

Mert meg kell mondani, hogy igenis, ez járt az eszében a parancsnoknak. Jólesett arra gondolni, hogy az utolsó pillanatban majd csak megkapja a hajó célját illető pontos utasításokat, s hogy ő marad az úr a Forward fedélzetén. Sőt tetszelgett is magának abban, hogy ezt a vélekedését beszélgetés közben terjessze a tisztjei között, miközben figyelte a munkát a kétárbocos körül, amelynek váza úgy hevert ott, a birkenheadi hajógyár ácsműhelyében, mint egy oldalára fordult bálna.

Shandon és Johnson szigorúan követte a legénység egészségi állapotára vonatkozó utasításokat. Ezeknek a legényeknek a külseje megnyugtató volt, maga a hő ősforrása volt valamennyi; ennyi „hő” akár a Forward gőzgépét is elhajtotta volna. Rugalmas tagjaik, pirospozsgás arcuk arra vallott, hogy jól bírják a kemény hidegeket. Magabiztos, elszánt, erélyes, keménykötésű legény volt valamennyi. Persze akadt köztük kevésbé erőteljes is. Shandon habozott, hogy fölvegye-e ezeket is, mint például Grippert és Garryt, a két matrózt és Simpsont, a szigonyvetőt, mert ezeket kissé maznáknak találta. De elvégre ezek is jól fejlett, bátor lelkű fiúk voltak, így hát beírta a nevüket a személyzeti lajstromba.

Mikor a legénység együtt volt, Shandonnek és két tisztjének figyelme az élelmiszer-rakományra összpontosult. Pontról pontra szigorúan követték a kapitány utasításait, ezeket a világos, pontos, részletes rendelkezéseket, amelyek minden egyes cikk mennyiségét és minőségét felsorolták. A parancsnok rendelkezésére álló bankszámla igénybevételével minden cikket készpénzzel fizettek, 8 százalék kasszáskontó levonásával, amelyet Richard gondosan K. Z. számlája javára könyvelt.

Legénység, élelmiszerkészlet, rakomány, minden együtt volt 1860 januárjában. A Forward már kezdett formát ölteni. Shandon egy napot se mulasztott el, hogy ki ne menjen Birkenheadbe.

Január 23-án reggel szokása szerint azoknak a jókora gőzbárkáknak egyikében ült, amelyeknek mindkét végén van egy-egy kormányszerkezet - hogy ne kelljen folyvást forgolódni -, s amelyek a Mersey két partja között szüntelenül közlekednek. A mindennapos köd most is leereszkedett a folyóra, úgyhogy a folyami matrózok az alig tízperces útvonalon is kénytelenek voltak az iránytű szerint igazodni.

De bármily sűrű volt is ez a ködlepel, nem akadályozta meg Shandont abban, hogy szemügyre vegye azt az alacsony termetű, meglehetősen köpcös, nemes vonású, vidám képű, kedves tekintetű embert, aki most feléje tartott, és mikor odaért hozzá, mindkét kezét megragadta, s melegen megrázta. „Valódi déli hevességgel” - mondaná erre a mozdulatra a francia.

De ha ez a személyiség nem is volt délvidéki, kevésen múlhatott, hogy nem onnan származott. Beszédjét széles taglejtésekkel kísérte. Egymásra toluló gondolatainak utat kellett találnia, nehogy szétvessék agya masináját. Szeme apró, mint a szellemes embereké, szája nagy és mozgékony; mindez mint megannyi biztonsági szelep működött, s lehetővé tette számára, hogy utat engedjen annak a túltelítettségnek, amely ennen lénye volt. Beszélt, folyton-folyvást csak beszélt, annyit és oly élénken, hogy - valljuk be - Shandon egy árva szót sem értett belőle.

Igen ám, de a Forward másodtisztje azon nyomban felismerte ezt az emberkét, holott sohasem látta. Hirtelen átvillant valami az agyán, és mihelyt amaz lélegzetet vett, Shandon gyorsan félbeszakította:

– Doktor Clawbonny?

– Ő maga, saját személyében, parancsnok uram! Lám, már csaknem egy teljes negyed órája kérdezősködöm ön után, mindenütt, mindenkinél! Képzelheti, milyen türelmetlen vagyok. Még öt perc, és elvesztem a fejemet. Hát ön az, Richard kapitány? Ön hát valóban létezik? Hát nem puszta mítosz ön? A kezét! Ide a kezét, hadd szorítom meg még egyszer! Igen, ez valóban Richard Shandon keze! Márpedig, ha létezik egy Richard nevű hajóparancsnok, akkor nyilván van egy Forward nevű kétárbocos is, amelyen ez a Richard parancsnokol. És ha ő a parancsnoka a hajónak, akkor az a hajó útnak is indul. És ha útnak indul, akkor felveszi doktor Clawbonnyt a fedélzetére.

– Úgy van, doktor. Én vagyok Richard Shandon, és van egy Forward nevű kétárbocos, amely majd elindul!

– Ez logikus - felelt a doktor, miután hatalmas levegőkészlettel látta el magát a következő lélegzetvételig. - Ez logikus. Láthatja is, mennyire örülök. Vágyaim netovábbja teljesedik! Már réges-rég várok az alkalomra, s minden óhajom egy ilyen utazás. Márpedig önnel, parancsnok...

– Engedje meg... - próbálta meg félbeszakítani Shandon.

– Önnel - folytatta zavartalanul Clawbonny - biztosak lehetünk abban, hogy messzire jutunk, s hogy egy tapodtat se tágítunk.

– De... - próbálkozott ismét Shandon.

– Mert ön bebizonyította, parancsnok. Én ismerem az ön szolgálati múltját. Ó, ön tetőtől talpig büszke tengerész!

– Ha lenne olyan szíves...

– Nem! Nem akarom, hogy az ön vakmerőségében, találékonyságában, rátermettségében bárki is, akár csak egy pillanatra is kételkedjék, még ön sem! Az a kapitány, aki önt választotta másodtisztjéül, olyan ember, aki érti a dolgát! Ezt én mondom önnek!

– De nem erről van szó - szólalt meg végre türelmetlenül Shandon.

– Hát akkor miről van szó? Ne hagyjon itt tovább epekedni.

– De az ördögbe is, ön nem hagy szóhoz jutni! Mondja meg, doktor, kérem szépen, hogyan vették rá önt arra, hogy részt vegyen a Forward expedíciójában?

– Levél útján. Tessék, itt ez a becsületes levél, egy derék kapitány kurta-furcsa levele, de azért nekem ez bőségesen elég!

S a doktor átnyújtotta Shandonnek a következő levelet:

„Inverness, 1860. január 22.

Doktor Clawbonnynak,

Liverpool.

Ha doktor Clawbonny hajóra akar szállni, hogy egy hosszú utazást tegyen, jelentkezhet a Forward*on,* Richard Shandon parancsnoknál, aki megkapta a rá vonatkozó utasításokat.

A Forward *kapitánya,
K. Z.”*

Ez a levél ma reggel érkezett, s én, íme, kész vagyok felszállni a *Forward*ra.

– De legalább tudja-e ön, doktor, mi a célja ennek az utazásnak? - folytatta Shandon.

– A legcsekélyebb tudomásom sincs róla. De mit számít az, ha csak megyek valamerre! Azt mondják, hogy én tudós vagyok. Ebben csalódnak, parancsnok úr. Én nem tudok semmit. És ha meg is jelent néhány olyan könyvem, amelynek keletje van, nem volt igazam. Az olvasóközönség nagyon kedves, hogy megvásárolja a könyveimet! Mondom önnek: nem tudok én semmit, legföljebb annyit, hogy nem tudok semmit. Hát ha most felajánlják nekem, hogy tökéletesítsem, vagy jobban mondva alapozzam meg újra az orvosi, sebészi, történelmi, földrajzi, növénytani, ásványtani, kagylótani, földmértani, vegytani, természettani, mechanikai, vízrajzi tudásomat, akkor bizony én két kézzel kapok az ajánlaton, s biztosíthatom, hogy nem kéretem magam!

– Szóval hát akkor ön nem tudja, merre tart a Forward? - folytatta Shandon csalódottan.

– Már hogyne tudnám, parancsnok! Oda megy a Forward, ahol tanulni, felfedezni, művelődni lehet, ahol összehasonlításokat lehet végezni, ahol más erkölcsökkel, más vidékekkel, más népekkel lehet találkozni, s tanulmányozni lehet őket, ténykedéseik gyakorlása közben. Egyszóval oda megy a hajó, ahol én még sohasem jártam.

– De pontosabban hová? - kiáltott fel Shandon.

– Pontosabban? - felelt a doktor. - Olyasmit hallottam, hogy az Északi-Jeges-tenger felé vitorlázik. Nos hát akkor északnak tartunk!

– De legalább ismeri a hajó kapitányát? - kérdezte Shandon.

– Halvány fogalmam sincs róla, ki lehet! De annyi biztos, hogy jóravaló ember. Ha én mondom, elhiheti!

Mikor a parancsnok és a doktor kiszállt Birkenheadben, az előbbi megmagyarázta az utóbbinak, hogy mi a helyzet, és ez a titokzatosság felgyújtotta a doktor képzeletét. A kétárbocos megpillantása kimondhatatlan örömmel töltötte el. Ettől a naptól fogva nem tágított Shandon mellől, minden reggel levizitelt az épülő *Forward*nál.

Egyébként a doktornak az volt a feladata, hogy a hajógyógyszertár berendezésére felügyeljen.

Mert orvos volt ez a doktor Clawbonny, méghozzá a javából! De nem gyakorló orvos. Huszonöt éves korában doktorált, mint mindenki más, s negyvenéves fejjel már valóságos tudós volt. Az egész városban jól ismert orvos befolyásos tagja lett a liverpooli irodalmi és filozófiai társaságnak. Kis vagyonkája módot adott neki arra, hogy holmi tanácsokat osztogasson, amelyek ingyen is sokat értek. Mindenki szerette, mint igazán szeretetre méltó embert, sohase ártott senkinek, még saját magának sem. Élénk és bőbeszédű volt, ha úgy vesszük, de igazi szívember, aki mindenkinek odanyújtja segítő kezét.

Mikor a városban híre terjedt, hogy a Forward fedélzetén ünnepélyesen elfoglalta doktori székét, barátai mindent elkövettek, hogy lebeszéljék, de ezzel csak azt érték el, hogy rögeszméje még mélyebb gyökeret vert. Márpedig ha a doktor fejében gyökeret vert valami, ember lett légyen a talpán, aki azt ki tudta onnan tépni.

Ettől a naptól fogva az „aszongyák”-ok, a feltevések, az aggodalmak megszaporodtak. De mindennek ellenére a *Forward*ot 1860. február 5-én vízre bocsátották. Két hónappal később a hajó útra készen állt.

Február 15-én, miként azt a kapitány levele jelezte volt, egy dán fajtájú kutyát adtak fel az edinburghi vasútállomáson, Richard Shandon liverpooli címére. Az állat mogorvának, félénknek, sőt kissé komor külsejűnek látszott, s tekintete is különös volt. Réz nyakörvén a Forward név volt olvasható. A parancsnok még aznap elhelyezte az ebet a fedélzeten, és Liverpoolba, a megadott kezdőbetűs jeligére írt levélben igazolta megérkezését.

Így hát, a kapitány kivételével, a Forward legénységi létszáma teljes volt. A legénységi lista ezt a képet mutatta:

1. K. Z., kapitány, 2. Richard Shandon, parancsnok, 3. James Wall, harmadtiszt, 4. dr. Clawbonny, hajóorvos, 5. Johnson, szolgálatvezető első altiszt, 6. Simpson, szigonyvető, 7. Bell, hajóács, 8. Brunton, első gépészmérnök, 9. Plower, második gépészmérnök, 10. Strong, szakács (néger), 11. Foker, sarkköri révkalauz, 12. Wolsten, puskaműves, 13. Bolton, matróz, 14. Garry, matróz, 15. Clifton, matróz, 16. Gripper, matróz, 17. Pen, matróz, 18. Warren, kazánfűtő.