A NYÍLT TENGEREN

Az egyenetlen, de kedvező áprilisi szélrohamban a Forward gyorsan szelte a hullámokat, s „bolonddá tett” hajócsavarja semmiként sem akadályozta haladását. Három óra tájt keresztezte a Liverpool és a Man-sziget közt közlekedő csavargőzöst, amely kerékdobjain a „háromlábú” Szicília négyes beosztású címerét viselte. Ennek kapitánya kurjantott nekik egyet a fedélzetéről, s ez volt az utolsó búcsúszó, amit a Forward legénysége hallott.

Öt órakor a révkalauz átadta Richard Shandonnek a hajó parancsnokságát, s felszállt a kutterjére, amely egyet kanyarodott, s csakhamar eltűnt északnyugati irányban.

Estefelé a kétárbocos elhaladt a Man-calf, azaz az ily nevű sziget déli csúcsa mellett. Az éj folyamán a tenger hatalmas hullámokat vetett, de a Forward derekasan viselkedett; északnyugatra elhagyta Ayr csúcsát és az Északi-csatorna felé haladt.

Johnsonnak igaza volt: a nyílt tengeren felülkerekedett a matrózokban a tengerészösztön. Látták, hogy milyen jó kis hajó ez, hát elfeledkeztek különös helyzetükről. A hajósélet a megszokott mederbe terelődött. A doktort valósággal megrészegítette a tengeri levegő. A legvadabb szélben is a fedélzeten sétált, és ahhoz képest, hogy „csak” tudós volt, csaknem úgy állt a lábán, mint egy tengerész.

– Hiába, szép dolog ez a tenger - áradozott Johnson mesternek, mikor ebéd után felment a fedélzetre. - Én egy kicsit későn ismerkedtem meg vele, de majd behozom a késést.

– Igaza van, Clawbonny úr. Jómagam is odaadnék minden világrészt az óceán egyetlen csücskéért. Azt mondják, hogy a tengerész hamar belefárad a mesterségébe. S látja, én már negyven esztendeje járom a tengert, és éppúgy szeretem, mint az első napon.

– Hát öröm is az, ha jó hajót érez az ember a talpa alatt, és ha jól ítélem meg, ez a mi *Forward*unk betyárosan állja a tengert!

– Jó szeme van hozzá, doktor - szólt közbe Shandon, aki odalépett a beszélgetőkhöz. - Jó kis hajó ez, s bevallom, hogy sose láttam olyan sarkvidéki útra szánt hajót, amelyiknek jobb lett volna a felszerelése, s különb a legénysége. Erről jut eszembe: most múlt harminc esztendeje, hogy James Ross kapitány, az északnyugati átjárót keresve...

– Felszállt a Victoire-ra. - vágott közbe élénken a doktor. - Az körülbelül ugyanilyen tonnatartalmú kétárbocos volt, mint a mienk, és az is fel volt szerelve gőzgéppel.

– De honnan a csudából tud ön erről?

– Képzelje csak - folytatta a doktor -, akkoriban a gépgyártás még gyermekcipőben járt, és a Victoire-nak bizony sok káros késedelmet okozott a gőzgépe. James Ross kapitány tehát, miután hiába szedette szét diribdarabra a gépét, végül is leszereltette, s otthagyta a hóban, ahol először telelt.

– Az ördögbe is! - álmélkodott Shandon. - Úgy látom, nagyon is tisztában van a dolgokkal!

– Ugyan, menjen - szerénykedett a doktor -, csak olvas tán valamit az ember. Olvastam Parry, Ross, Franklin műveit s Mac Clure, Kennedy, Kane, Mac Clintock beszámolóit, s valami csak megmaradt a kobakomban. És még azt is hozzáteszem, hogy ez a Mac Clintock az ő Fox nevű kétárbocosán, amelynek csavarja is volt, tehát olyasféle hajó volt, mint a mienk, könnyebben s egyenesebben haladt célja felé, mint bármelyik elődje.

– Ez tökéletesen igaz - felelte Shandon. - Az a Mac Clintock bátor tengerész volt. Magam is láttam munka közben. De bízvást hozzáteheti, hogy mi is ott leszünk áprilisban a Davis-szorosban, ha ő ott volt; és ha sikerül átvergődnünk a jégen, akkor jócskán előrehaladtunk vállalkozásunkban.

– Hacsak nem történik velünk is ugyanaz - folytatta a doktor -, ami a *Fox*szal 1857-ben megesett; a Baffin-tenger északi részén mindjárt az első évben körülzárta a jég, és ott kellett telelnie, a jégmező kellős közepén.

– Reméljük, hogy nekünk több szerencsénk lesz, Shandon úr - felelte Johnson. - És ha egy ilyen hajóval, mint a Forward, nem jut el az ember oda, ahova akar, akkor mondjon le örökre a hajózásról.

– Egyébként - folytatta a doktor -, ha a kapitány a hajón lenne, ő jobban tudná, mint mi, hogy mit is kéne csinálni; annál is inkább, mert mi egyáltalán nem tudjuk, hiszen abból a kurta-furcsa levélkéből nem találhatjuk ki, mi is hát utunk célja.

– Már az is valami, hogy legalább tudjuk, merre vezet az utunk - felelte élénken Shandon. - És most, úgy vélem, vagy egy jó hónapig ellehetünk ennek az ismeretlen embernek szinte természetfölötti beavatkozása és utasításai nélkül. Különben önök tudják, mi a véleményem róla.

– Várjunk csak egy kicsit! - kiáltott közbe a doktor. - Én azt hittem, hogy ez az ember önnek engedi át a parancsnokságot, és hogy sose látjuk a fedélzeten. De...

– De? - vágott közbe Shandon, kissé ingerülten.

– De második levelének érkezése óta meg kellett változtatnom a nézetemet ebben a tekintetben.

– Éspedig miért, doktor?

– Azért, mert ha ez a levél meg is adja önnek a követendő útirányt, nem közli a Forward végcélját. Márpedig szeretné tudni az ember, hogy hová is megy hát. De vajon nincs egy harmadik lehetőség? Ezt kérdem öntől. Hátha érkezik majd egy harmadik levél, mert hiszen most már itt vagyunk, a nyílt tengeren! Grönland területén nem működik valami kifogástalanul a postaszolgálat. Nézze, Shandon, én úgy képzelem, hogy ez a furcsa fickó valahol Grönland szigetén vár bennünket, valamelyik telepen, Holsteinborgban vagy Uppernawikban. Hátha ott van, hogy fókabőrszállítmányát kiegészítse, megvásárolja a szánokat meg a kutyákat, egyszóval összeszedje egy északsarki tengeri út minden kellékét. Engem tehát egyáltalán nem lepne meg, ha egy szép napon azt látnám, hogy egyszer csak kilép a kabinjából, és minden természetfölötti hókuszpókusz nélkül irányítani kezdi a hajót.

– Lehet - felelte szárazon Shandon. - De egyelőre élénkül a szél, és nem okos dolog kockáztatni az árbocsudarat ilyen komisz időben.

Shandon otthagyta a doktort, és parancsot adott az oromvitorla bevonására.

– Hát ez aztán nem tágít - mondta a doktor a főmatróznak.

– Nem bizony - felelte amaz -, és ez elég kellemetlen, mert önnek nagyon is igaza lehet, Clawbonny úr.

Szombaton estefelé a Forward elhagyta a Galloway-fokot, amelynek világítótornya északkeleten villant fel; éjszaka már az északra eső Cantyre-fokon is túlhaladt, és keletre a Fair-fokon, Írország partjainál. Hajnali háromkor a kétárbocos jobb oldala iránt elmaradt Rathlin szigete, s a hajó, kijutva az Északi-csatornából, befutott az óceánba.

Vasárnap volt, április 8-a. Az angolok általában, de különösen az angol matrózok szigorúan megtartják ezt a napot. A doktor készséggel vállalta a bibliaolvasást; a délelőtt egy része ezzel telt el.

A szél most már orkánná erősödött, s majdhogy vissza nem sodorta a *Forward*ot az ír partokhoz. Toronymagas hullámok emelték a hátukra, s ejtették a mélybe a hajót. Ha a doktor meg akarja kapni a tengeribetegséget, hát ahhoz most könnyűszerrel hozzájuthatott. Délben a Malinhead-fok tűnt el, tőlük délre. Ez volt az utolsó európai terület, amelyet a matróznép még láthatott, s nem egy közülük hosszan nézte, mintha csak tudná, hogy soha nem látja viszont többé.

A műszerekkel megállapított északi szélesség ekkor 55° 57’, a nyugati hosszúság pedig, a kronométerek tanúsága szerint, Greenwichtől számítva 7° 40’ volt.

Este kilenc óra tájban elült az orkán, és a Forward, jó vitorlás lévén, megtartotta északnyugati útirányát. E nap folyamán már meg lehetett ítélni a hajó tengerjáró képességeit. Igazuk volt azoknak a liverpooli szakembereknek, akik azt állították, hogy a Forward elsősorban vitorlás hajó.

A következő napokon a Forward gyorsan haladt északnyugat felé. Déli szél kezdett fújni, és a tenger hevesen hullámzott, így hát a kétárbocos terjes vitorlázata alatt futott. Egynéhány viharmadár és sarki sirály csapongott a hátsó fedélzet fölött. A doktor nagy ügyesen lepuffantott egyet. Szerencséje volt: a madár a fedélzetre esett.

Simpson, a szigonyvető felvette a madarat, és odavitte a doktorhoz.

– Pocsék állat ez, Clawbonny úr - mondta neki.

– Ellenkezőleg, barátom. Pompás ebéd lesz belőle!

– Micsoda? Ön ezt megeszi?

– De meg ám! És maga is megkóstolja, fiam - felelte nevetve a doktor.

– Pfuj! - utálkozott Simpson. - Hisz ez kátrányszagú és avas ízű, mint minden tengeri madár.

– Na jó - felelte a doktor -, de én ismerem az elkészítési módját, és ha maga azután is tengeri madárnak tartja, akkor soha többé nem lövök le egyet se.

– Ön hát szakács is, Clawbonny úr? - kérdezte Johnson.

– A tudósnak mindenhez kell konyítania.

– Akkor hát vigyázz a szóval, Simpson - szólt oda a szigonyvetőnek az altiszt -, mert ügyes ember ám a doktor, s olyan fogolypecsenyét kanyarít ő nekünk ebből a sarki sirályból, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána!

És valóban, a doktornak tökéletesen igaza volt a madarakat illetően. Ügyesen leszedte a zsírt a bőre alól, különösen az oldalán, és ezzel eltűnt az az avas mellékíze és halszaga, amely ehetetlenné teszi ezt a tengeri szárnyast. Így elkészítve, valamennyien pompásnak találták a húsát, még Simpson is.

A legutóbbi orkán alatt Richard Shandon számot vetett a legénység képességeivel s jellemével. Egyenként elemezte valamennyit; így kellene cselekednie minden parancsnoknak, aki nyugodtan akar szembenézni az eljövendő veszedelmekkel. Most már tisztában volt azzal, mire számíthat.

James Wall, Richard szolgálatkész tisztje mindent jól felfogott, és végre is hajtott, de nemigen volt kezdeményezőképessége. Harmadtisztként azonban megállta a helyét.

Johnson, a tengerrel vívott harc edzett fia, a sarki óceán e rutinos, vén hajósa, hidegvér és vakmerőség tekintetében mindenkinek példaként szolgálhatott.

Simpson, a szigonyvető és Bell, a hajóács megbízható emberek voltak, a kötelesség és a fegyelem rabszolgái. Foker, a jégmezők révkalauza, tapasztalt tengerész, Johnson méltó tanítványa: szintén fontos szolgálatokat tehetett.

A többi matróz közül Garry és Bolton látszottak a legkülönbeknek. Bolton amolyan tréfás kópé, vidám és kellemes csevegő. Garry harmincöt éves, kemény arcú, de kissé sápadt, szomorú legény.

A három másik matróz, Clifton, Gripper és Pen már nem volt olyan lelkes, elszánt fickó, mint amazok. Rögtön morogtak, ha nem volt ínyükre valami. Gripper meg a Forward indulásakor egyenest vissza akart lépni, s csak azért maradt, mert mégis restellte volna a dolgot. Ha minden jól megy, ha nem sok a veszély, amellyel szembe kell nézni, s a szolgálat sem túlságosan terhes, akkor bízvást lehetett számítani erre a három emberre is. De kiadós táplálkozásra volt szükségük, mert el lehetett róluk mondani, hogy szívükhöz a gyomrukon keresztül visz az út. Ám - bár jó előre megmondták nekik, hogy az alkohol tilos -, nagyon nehezükre esett ez a „teetotaler” állapot, s fájdalmasan nélkülözték az étkezések előtti gint és brandyt. Teával és kávéval igyekeztek kárpótolni magukat, ezt meglehetősen bőkezűen osztogatták a hajón.

Ami a két mérnököt, Bruntont és Plowert meg Warren hajófűtőt illeti, ők egyelőre beérték azzal, hogy karba tett kézzel üljenek.

Így hát Shandon most már tudta, mihez tartsa magát, s mit várhat mindegyiktől.

Április 14-én a Forward, miután végighaladt Amerika keleti partjain egész az Új-Föld zátonyáig, átvágta a Golf-áramlatot, északkelet felé fordult, és a norvég partok magasságában vitorlázott. Ekkor az északi szélesség 51° 37’-e és a nyugati hosszúság 22° 58’-e volt a földrajzi helyzete, kétszáz mérföldre Grönland csúcsától. Az idő hidegre fordult, a hőmérő 32° Fahrenheitra, vagyis 0° Celsiusra szállt le.

A doktor még nem bújt ugyan sarkvidéki téli ruhájába, de amúgy matróz módra kiöltözött valódi „tengeri medvének”; öröm volt látni magas szárú csizmájában, amelybe szinte nyakig belefért, hatalmas viaszosvászon kalapjában; nadrágja és kabátja ugyanabból a vászonanyagból való volt. A szakadó esőben és vad hullámverésben, amely a hajó fedélzetét elöntötte, holmi tengeri állatként festett a doktor, s még ez a hasonlatosság sem sértette büszkeségét.

Két álló napig szörnyen gonosz volt a tenger; északnyugatra váltott a szél, s így késleltette a Forward haladását. Április 14-től 16-ig vetett ilyen óriási hullámokat a tenger, de hétfőn hatalmas felhőszakadás követte a hullámverést, aminek az volt az eredménye, hogy a tenger csaknem nyomban utána elcsitult. Shandon meg is magyarázta ezt a furcsa jelenséget a doktornak.

– Nos - felelt a doktor - ez megerősíti Scoresbynek, a bálnavadásznak, az Edinburghi Királyi Tudós Társaság tagjának - a Társaságnak magam is levelező tagja vagyok - egy különös megfigyelését. Ön is láthatja, hogy ha esik az eső, a hullámjárás nem olyan mozgékony, még akkor sem, ha közben erős szél fúj. Száraz időben viszont sokkal nyugtalanabb a tenger, még akkor is, ha gyengébb szél fújdogál.

– De miként magyarázzák ezt a jelenséget, doktor?

– Ez olyan egyszerű, hogy nem is magyarázzák.

Most a révkalauz, aki ügyeletet tartott az árbockosárban, jobboldalt valami úszó tömeget vett észre, tizenöt mérföldre szél alatt.

– Jéghegy ezen a tájon! - kiáltott fel a doktor.

Shandon a jelzett irányba szegezte látcsövét, és megerősítette a révkalauz jelentését.

– Nahát ez aztán furcsa! - álmélkodott a doktor.

– Ön ezen csodálkozik? - nevetett a parancsnok. - Mi a csuda? Hát olyan szerencsénk van, hogy mégiscsak találunk valamit, amin csodálkozik?

– Meglep engem, anélkül hogy csodálkoznék rajta - felelte mosolyogva a doktor -, merthogy a greenspondi Ann de Poole nevű kétárbocost 1813-ban az északi szélesség negyvennegyedik foka alatt valóságos jégmező vette körül; Dayement, a hajó kapitánya százával számlálta ott a jéghegyeket.

– Na - vetette oda Shandon -, most megint tanultunk magától valamit.

– Ó, nem nagy dolog - felelt szeretetre méltó szerénységgel Clawbonny -, ha tudjuk, hogy még ennél is alacsonyabb szélességi fokon is akadtak már jéghegyekre.

– Hát ezt az egyet én nem öntől tudom, kedves doktorkám, mert tekintve, hogy matrózinas voltam a Fly nevű naszádon.

– 1818-ban, március vége vagy április eleje felé - folytatta Shandon mondatát a doktor - önök két óriási úszó jégtábla között haladtak el, az északi szélesség negyvenkettedik fokán.

– Nahát ez már mégis sok! - kiáltott fel Shandon.

– De igaz, s így hát nincs mit meglepődnöm azon, hogy itt, vagyis két fokkal északabbra jéghegy kerül a Forward útjába.

– Maga a tudománynak valóságos kútfeje, doktor, s csak egyszerűen bele kell meríteni a vedret.

– De hamarabb kiapadok, mintsem gondolná. S mindezek után, Shandon, ha közelebbről figyelhetnénk meg ezt a furcsa jelenséget, én lennék minden doktorok legboldogabbika.

– Helyes. Johnson - szólította oda Shandon az altisztjét -, nekem úgy tűnik, mintha a szél erősödni kezdene.

– Úgy van, parancsnok - válaszolt Johnson. - Lassan haladunk, és nemsokára érezni fogjuk a Davis-szoros áramlatait.

– Igaza van, Johnson, és ha április 20-án meg akarjuk pillantani a Farewell-fokot, gőzzel kell haladnunk, mert különben Labrador partjaira vetődünk. Wall úr, kérem, adjon parancsot a kazánok befűtésére!

A parancsnok rendelkezéseit végrehajtották, s egy óra múlva a gőz feszültsége a kellő fokra emelkedett. A vitorlákat bevonták, és a hajócsavar szárnyaival szaporán szelve a hullámokat, az északnyugati szél ellenében is erőteljesen vitte a *Forward*ot - előre!