Esta entrada se escribió en húngaro; si su navegador la traduce, será una traducción automática sin revisar. Traducir con Google Traductor ↗
A Nautilus fedélzetén, 1867. november 18., hajnal
Kedves Alice néni!
Elnézést, hogy ilyen korán írok, de a hajón mindenki alszik, és a szalonban csak a lámpa ég. Nem tudok aludni. Nem fáradtságból, hanem mert ha lehunyom a szemem, megint ott vagyok.
Nem tudom, a néni emlékszik-e még rám. Tíz éve láttuk egymást utoljára, még mielőtt a professzor úr szolgálatába léptem. A professzor úr valószínűleg nem is tudja, hogy van nekem nagynéném odahaza, mert nem szokásom magamról beszélni. Pedig a néni az egyetlen rokonom, és gyakran gondolok a vaníliás gofrikra, amelyeket nekem sütött, amikor kicsi voltam.
Nem tudom, hogyan juttatom el ezt a levelet, de leírom, mert nem tudom, kinek mondjam el. A professzor úr alszik, nem akartam felébreszteni, a kanadai szigonyos pedig nem akart velünk jönni, őt biztos nem érdekelné.
Tegnap a kapitány vadászatra hívott minket egy erdőbe. Azt hittük, szárazföldi erdő. De nem az volt. A tenger alatt van. Búvárruhát kaptunk, a fejünket egy rézgömbbe csavarták, a hátunkon légtartály, és a tenger fenekén sétáltunk.
Néni, én a tenger fenekén sétáltam!
Nem tudtunk beszélni egymással, mert a rézgömbben szinte senki nem hall senkit. A professzor úr mellettem ment. Láttam, hogy szeretne mondani valamit, mert a feje mozgott a gömbben. Én a fejemet tekergettem, hogy elmondjam, mennyire örülök. Úgy gondolom, megértett.
Kora délelőtt volt, és a nap fénye a vízen át színekre bomlott, mint a prizmán. Voltak ott korallok, tengeri csillagok és puhányok, amelyeket a nevükről ismerek, de eddig csak üvegszekrényben láttam őket. Most élni láttam őket. Egyet sem osztályoztam. Egyet sem. A néni nem hinné el.
Aztán az erdő. Ott minden növény felfelé nő, egyenesen, mert a víz úgy tartja. Repülőhalak ugráltak ágról ágra, mint nálunk a madarak. Egy óra körül megpihentünk, és elaludtunk. Amikor felébredtem, egy rák állt előttünk, akkora, mint egy kisebb kutya, és bámult ránk. A kapitány társa agyonütötte.
Később két cápa úszott el fölöttünk. Le kellett feküdnünk a földre, és nem mozdulhattunk. A kapitány társa a vállamnál fogva szorított le. Nem féltem, vagy nem tudom, féltem-e.
Hazafelé a víz felszíne tükör volt fölöttünk, és láttuk benne magunkat, fejjel lefelé. Lenyűgöző volt.
Néni, én nem szoktam így írni. A professzor úr szerint nem is vagyok olyan fajta. De ma reggel olyan vagyok.
A kanadai szigonyos nem jött velünk, és nem tudom, miért. Ha elmesélem neki, valószínűleg azt fogja mondani, hogy nem kíváncsi rá. Ezt rögzítem.
Ölelem sok szeretettel
Conseil
¿Qué le ha parecido esta entrada?
Aún no hay valoraciones. ¡Sea el primero!

