Elnyeri-e a kétszáz font jutalmata Tankadère kapitánya?

Húsztonnás vízi alkalmatosságon, főként ebben az évszakban, kalandos vállalkozás volt ez a 800 mérföldes hajóút. A Kínai-tenger meglehetősen veszedelmes; iszonyú szélrohamok garázdálkodnak rajta, főként a napéjegyenlőségek időszakában, most pedig még csak november első napjait írták.

A révkalauz érdeke természetesen azt kívánta, hogy Jokohamáig vigye utasait, hiszen napidíjat kapott. Azonban felettébb nagy meggondolatlanság lett volna, ha ilyen körülmények között vállalkozik az átkelésre, s már az is vakmerőségre, de mindenesetre merészségre vallott, hogy Sanghajig elkalandozik. De John Bunsby megbízott az ő Tankadère-jában, s talán nem is alaptalanul: a hajó szinte viharsirályként siklott a habokon.

A nap utolsó óráiban a Tankadère a hongkongi kikötő bejáratának szeszélyes kanyarulatait követte, és bármily szögben fordult a szélhez, csodásan futott.

– Mondanom sem kell, révkalauz úr - szólalt meg Phileas Fogg, midőn a kétárbocos a nyílt tengerre ért -, hogy mindennél fontosabb a minél nagyobb gyorsaság.

– Bízza rám a dolgot, nagyságos uram - felelte John Bunsby. - Kifeszítettünk minden vitorlát, ami ilyen szélben kifeszíthető. Farsudárvitorlákra már nincs is szükség, csak fárasztanák a hajót, és fékeznék futását.

– Ön a szakember, révkalauz, nem én, megbízom önben.

Phileas Fogg merev derékkal, szétterpesztett lábbal, rendületlenül állt a fedélzeten, mint egy igazi tengerész, és egykedvűen nézte a háborgó hullámokat. A fiatalasszony a hajó végében üldögélt, lenyűgözve szemlélte az alkony homályába merülő óceánt, mellyel törékeny hajócskájuk most szembeszáll. Feje fölött villogva feszültek a vitorlák, nagy szárnyakként röpítették őket a messzeségbe. A kétárbocosba belekapott a szél, s a vitorlás szinte szállt a levegőben.

Leszállt az éj. A hold most lépett első negyedébe, és hóka fénye nemsokára a látóhatár ködébe merült. Keletről felhők hömpölyögtek, és részben már eltakarták az eget.

A révkalauz meggyújtotta a jelzőlámpákat - rendkívül fontos volt ez, mert ezen a vidéken a part közelében igen forgalmas a tenger. Gyakran találkoznak egymással a hajók, s a kétárbocos oly gyorsan haladt, hogy a legenyhébb összeütközésre is darabokra zúzódott volna.

Fix a hajó orrában töprenkedett. Félrevonult, tudta, hogy Fogg cseppet sem bőbeszédű. Különben is ellenére volt, hogy ezzel az emberrel társalogjon, akitől kénytelen szívességet elfogadni. A jövőt is meghányta-vetette. Megesküdött volna rá, hogy ez a Fogg nem időzik majd Jokohamában, hanem tüstént átszáll a San Franciscó-i gőzhajóra, átkel Amerikába, és az Újvilág roppant távlataiban biztonságra és büntetlenségre lel. Úgy érezte, Phileas Fogg terve oly egyszerű, mint a kétszerkettő.

Ha ez a Fogg csupán egyszerű csirkefogó, akkor Angliában egyenesen amerikai hajóra száll, ő azonban derekas vargabetűt ír le, és körülutazza a földgolyó háromnegyedét, hogy minél biztosabban eljusson az amerikai kontinensre, és miután lóvá tette a rendőrséget, nyugodtan élje fel az Angol Bank millióját. De mit tegyen ő, Fix, ha már amerikai földet értek? Hagyja futni? Nem, ezerszer nem! Amíg ki nem eszközli Fogg kiadatásának engedélyét, ő tapodtat sem tágít. Ez a kötelessége, törik-szakad, teljesíti is. Mindenesetre valamiben máris szerencsésen kezére játszottak a körülmények: Passepartout lemaradt, és mindennél fontosabb, főként Fix bizalmas közlései után, hogy az úriember soha többé össze ne találkozzon inasával.

Phileas Fogg maga is nemegyszer gondolt különös módon eltűnt inasára. Arra a megfontolásra jutott: nem lehetetlen, hogy a szegény fickó valami félreértés folytán az utolsó pillanatban mégiscsak felszállt a *Carnatic*re. Így okoskodott Mrs. Auda is, aki mélységesen sajnálta a derék inast, hisz oly sokat köszönhetett neki. Tehát még az is lehet, hogy Jokohamában látják viszont; ez könnyűszerrel kiderül, ha csakugyan feljutott a *Carnatic*re.

Tíz óra tájt erősödött a szél. Talán nem ártott volna egy kissé bekötni a fogást, de a révkalauz gondosan tanulmányozta az eget, és nem változtatott a vitorlázaton. A Tankadère nagy vízkiszorítása folytán különben is remekül vitte vásznait, és mindent előkészítettek, hogy váratlan szélroham esetén gyorsan bevonhassák a vitorlákat.

Éjfélkor Phileas Fogg és Mrs. Auda lement a kajütbe. Fix már megelőzte őket, s az egyik függőágyon feküdt. A révkalauz és emberei egész éjszaka a fedélzeten maradtak.

Másnap, november 8-án napkeltéig több mint száz mérföldet futott meg a kétárbocos. Gyakran kivetették a logot, s a műszer mutatta, hogy az átlagsebesség nyolc-kilenc mérföld között ingadozik. A Tankadère valamennyi vitorlája hátfélszélben duzzadt, ilyen széliránnyal futotta ki a hajó legnagyobb sebességét. Ha a szél így marad, biztosnak látszik a siker.

A Tankadère egész nap megmaradt a part közelében, és kihasználta a kedvező tengeráramot. A szeszélyes rajzolatú partvidék legföljebb ötmérföldnyire lehetett bal felé, olykor meg-megpillantották, ha hébe-korba kisütött a nap. A szél a szárazföld irányából fújt, s a tenger már csak azért sem hullámzott túlságosan. Örült is a kétárbocos kapitánya, mert az alacsony tonnatartalmú vízi járművek különösképpen megszenvedik a hullámverést, és járásuk lelassul; a hullámzás, tengerésznyelven szólva, „megöli” őket.

Déltájban kissé elült a szél, majd ismét feltámadt hátulról, délkelet felől. A révkalauz felvonatta a farsudárvitorlákat, de két óra múlva megint felélénkült a szél, s a farsudárvitorlákat ismét bevonták.

Mr. Foggon és az ifjú hölgyön szerencsére nem fogott a tengeribetegség; jó étvággyal fogyasztották a hajó konzerv- és kétszersültkészletét. Fixet is meginvitálták ebédre; a detektív kénytelen volt a meghívást elfogadni, mivel jól tudta, hogy nemcsak a hajófenék, hanem olykor a gyomor sem nélkülözheti a terhelést, de nagyon a lelkére vette a dolgot! Ennek az embernek a pénzén utazik, az ő ételét fogyasztja - nem, ez nem egészen tisztességes dolog. Mégis evett - igaz ugyan, hogy csak foghegyről, de azért evett.

Étkezés után mindenesetre kötelességének érezte, hogy félrevonja „ezt a Foggot”, és nekidurálta magát:

– Uram...

Ez az „uram” szinte égette száját; alig állhatta meg, hogy nyakon ne csípje az „urat”.

– Uram, rendkívül lekötelez, hogy volt szíves felvenni hajójára. Jóllehet anyagiakban nem lehetek oly bőkezű, mint uraságod, mégis úgy vélem, hozzá kell járulnom a magam részéről...

– Ne vesztegessük erre a szót, uram - felelte Mr. Fogg.

– De igen, én feltétlenül...

– Nem, uram - ismételte Mr. Fogg ellentmondást nem tűrő hangon -, bele van számítva a költségekbe!

Fix majd megpukkadt, de meghajolt, azután eltávozott, és leheveredett a vitorlás orrában; egész nap nem lehetett a szavát hallani.

A hajó eközben gyorsan siklott tova. John Bunsby sikert remélt. Több ízben biztosította Mr. Foggot, hogy idejekorán megérkeznek Sanghajba. Mr. Fogg csupán azt felelte, hogy ezt el is várja. Egyébiránt a kis vitorlás egész legénysége ezen buzgólkodott. A derék fickókat csalogatta a jutalom. Feszült is minden vitorlakötél! Keményen be is reffeltek¹ minden vitorlát! A kormányos derekasan dolgozott, egyszer sem érhette szemrehányás, nem farolt a hajó! A Royal Yacht Club regattaversenyén sem hajókázhattak volna előírásosabban.

A révkalauz este 220 mérföld utat olvasott le a logról² - Hongkongtól számítva, és Phileas Fogg remélhette, hogy késés nélkül teljesíti útitervét, úgy ér Jokohamába. Londoni elindulása óta most első ízben támadt az útján komoly akadály, de ezek szerint, úgy látszik, ez sem hátráltatja különösebben.

Az éjszaka első óráiban a Tankadère merészen befutott a Fo-Kien-szorosba: ez választja el a kínai partvidéket Formosa nagy szigetétől; ezzel egyidejűleg szelték át a Ráktérítőt. Megtáncoltatták őket a tengerszoros rövid, kemény hullámai az ellenáramlatok egymást követő örvényei között. A kétárbocos minden eresztékében recsegett. A zötykölő hullámok fékezték futását. Nem volt gyerekjáték állva maradni a fedélzeten.

Virradatra a szél mindinkább megélénkült. Az égbolton szélvihar előjelei mutatkoztak. A barométer is a légköri viszonyok közelgő változását jelezte: egész napi mozgása szabálytalan volt, higanyszála szeszélyesen ingadozott. A tengeren délkeleti irányban hosszú hátú hullámok tornyosultak, „viharszaguk volt”. Előző este foszforeszkált, villódzott az óceán, vörös párák között hanyatlott le a nap.

A révkalauz sokáig szemlélgette a csúnya eget, és érthetetlen szótagokat mormolt a foga között. Egyszer aztán, amikor Phileas Fogg éppen mellette volt, halkan így szólította meg:

– Beszélhetek nyíltan, nagyságos uram?

– Beszélhet - felelte Phileas Fogg.

– Szélviharra számíthatunk.

– Észak vagy dél felől? - kérdezte egykedvűen Mr. Fogg.

– Dél felől. Tájfun lesz, nézze csak!

– Dél felől lehet, éppen jó irányba röpít - felelte Mr. Fogg.

– Ha uraságod így fogja fel - válaszolt a révkalauz -, nincs több mondanivalóm.

John Bunsby sejtelme nem volt alaptalan. Az év korábbi szakaszában a tájfun, egy híres meteorológus szavát idézve, villamos lángnyelvek fényzuhatagaként vonult el, de félő volt, hogy most a téli napéjegyenlőség idején vadul, pusztítva támad rájuk.

A révkalauz jó előre intézkedett. Sietve bevonatta a kétárbocos minden vitorláját, s a fedélzetre eresztette a vitorlarudakat. A farsudárvitorlák árbocait kiemelték. Az orrsudarat leszerelték. A nyílásfedeleket gondosan eltömítették. Most már egyetlen vízcsepp nem juthatott be a hajótestbe. Egyetlenegy, háromszögletű, erős szövésű vászonvitorlát húztak fel csupán viharvitorlaként, hogy a szél mindig hátba kapja a hajót. Azután vártak.

John Bunsby megkérte utasait, menjenek le a kajütbe, de a szinte légmentesen elzárt, szűk helyiség, melyet folytonosan himbált a hullámverés, meglehetősen kínos börtöncella benyomását keltette volna. Sem Mr. Fogg, sem Mrs. Auda, sőt még Fix sem volt hajlandó elhagyni a fedélzetet.

Nyolc óra tájban szélvihar és zápor söpört végig a hajón. Csupán egy tenyérnyi vitorlácska maradt kifeszítve, a Tankadère mégis úgy repült, mint a pihe, sodorta a szél; hogy milyen a szél ekkora viharban, azt lehetetlen pontosan érzékeltetni. Akkor sem közelítjük meg a valóságot, ha sebességét kereken négyszer annyinak vesszük, mint a teljes gőzzel robogó mozdonyét. Így száguldott egész nap észak felé a hajó. Görgették előre a szörnyeteg hullámhegyek; még szerencse, hogy versenyt tudott tartani a hullámok iramával. Legalább húsz alkalommal közel jártak ahhoz, hogy keresztülcsapnak rajtuk a hátuk mögött feltornyosuló víztömegek, ám a révkalauz ügyesen fordított egyet a kormányon, és elhárította a katasztrófát. Utasainkat nemegyszer végigmosta a tajték; filozofikus nyugalommal fogadták. Fix valószínűleg el-elkáromkodta magát, Auda asszony azonban útitársán csüggött szemével, bámulta hidegvérét, és maga sem hozott szégyent a férfira: kitartott mellette, és rendíthetetlenül dacolt a viharral. Phileas Fogg egész egyszerűen úgy viselkedett, mintha a tájfun is hozzátartozna az útitervhez.

A Tankadère mindeddig északnak futott, este azonban bekövetkezett az, amitől féltek: a szél iránya háromnegyedet fordult, és északnyugatnak fújt. A hullámok oldalba kapták és iszonyatosan táncoltatták a vitorlást. Bőszülten csapkodott a tenger; utasainkat ugyancsak megszállta volna a félsz, ha nem tudják, mily szilárdan kapcsolódnak egymásba egy hajó eresztékei.

Még le sem szállt az éj, s a vihar egyre erősödött. John Bunsby az alkonyodó eget figyelte, látta, mint dühöng egyre jobban a vihar, és mindjobban aggódott. Azt fontolgatta, nem volna-e legjobb, ha még idejében valamelyik kikötőbe menekülne; megbeszélte a dolgot a matrózaival.

A megbeszélés után John Bunsby felkereste Mr. Foggot, és így szólt hozzá:

– Azt hiszem, nagyságos uram, leghelyesebb volna, ha befutnánk az egyik kikötőbe.

– Magam is azt hiszem - válaszolta Phileas Fogg.

– Igen ám - szólt a révkalauz -, de melyikbe?

– Én csak egyet ismerek - válaszolta Mr. Fogg nyugodtan.

– Éspedig?

– Sanghaj.

A révkalauz az első pillanatban meg sem értette, mit jelent ez a válasz, milyen konok és szívós akarat hatja át. Azután felkiáltott:

– Hát igen! Igaza van, nagyságos uram. Sanghajba megyünk!

És a Tankadère rendületlenül siklott tovább észak felé.

Rémséges éjszaka! Isteni csoda volt, hogy fel nem borult a kis vitorlás. Kétszer is átcsapott a hullám fölötte, és mindent lesodort volna a fedélzetről, ha a tartókötelek csődöt mondanak. Mrs. Auda már alig bírta, de egy zokszót sem hallatott, Mr. Fogg nemegyszer odaugrott hozzá, hogy megoltalmazza a dühöngő haboktól.

Ismét megvirradt. Őrjöngve tombolt a vihar. De újból délkeletire fordult a szél. Az irányváltozás kedvezett a hajónak, s a Tankadère szépen haladt a háborgó vízen, melynek hullámai összecsaptak az új szélirány következtében kerekedő hullámokkal. Az egymásra támadó hullámcsapatok minden bizonnyal szilánkokra zúzták volna a hajót, ha nem oly szilárd a szerkezete.

Olykor-olykor a fel-felszakadó ködfoszlányokon át megpillantották a partvidéket, de hajó sehol. A Tankadère egymaga viaskodott az óceánnal.

Délben kezdték észlelni a vihar csillapodásának első tüneteit; minél inkább közeledett a nap a látóhatáron, annál kedvezőbbre váltak az előjelek.

A vihar rövidségét éppen hevessége magyarázta. A teljesen kimerült utasok végre ehettek valamicskét, és lepihenhettek egy kicsit.

Az éjszaka aránylag csendes volt. A révkalauz kurtára húzatta vitorláit. A hajó ugyancsak sebesen futott. Másnap, 11-én pirkadatkor John Bunsby megszemlélte a partvidéket, és kijelentette, hogy már száz mérföld sem választja el őket Sanghajtól.

Száz mérföld, és nekik egyetlen napjuk van csupán! Mr. Foggnak még ma este be kell futnia Sanghajba, ha nem akarja a jokohamai gőzhajót elszalasztani. Ha nem kerül viharba, ha nem veszít jó néhány órát, most alig harmincmérföldnyire volna a kikötőtől.

Érezhetően gyengült a szél, de szerencsére a tenger is mindjobban elcsitult. A kétárbocoson megint kifeszültek a vitorlák. Teljes vitorlázattal haladtak; a farsudár-, előkötél- és külső orrvitorlákat is kibontották; vadul tajtékoztak a habok az orrtőke alatt.

A Tankadère délben már csupán negyvenöt mérföldre lehetett Sanghajtól. Hat órája volt mindössze, ha el akarta érni a kikötőt, mielőtt a jokohamai gőzhajó kifutna.

Nagy volt az izgalom a fedélzeten. Törik-szakad, oda kell érniük. Mindnyájuk szívét megdobogtatta az izgalom; Phileas Fogg nyilván ezúttal is kivétel maradt. Az apró vitorlásnak tartania kellett volna a kilencmérföldes óraátlagot, a szél pedig egyre lanyhábban fújdogált. Kiszámíthatatlanul neki-nekilendült; szeszélyes légáramlatok csaptak feléjük a partvidék felől. De hamar kifulladt valamennyi, és nyomukban tükörsimán pihent a tenger.

A kis hajó azonban oly könnyű volt, magas, finom szövésű vitorlái oly tökéletesen kihasználták a kósza szellőt - és ráadásul a tenger áramlása is kedvezett a hajónak -, hogy John Bunsby este hatkor csupán már tízmérföldnyire becsülte a távolságot a sanghaji folyamtorkolatig, mert maga a város legalább tizenkét mérfölddel fekszik a torkolat fölött.

Hétkor még mindig hárommérföldnyire voltak Sanghajtól. A révkalauz, akarva, nem akarva, iszonyatosat káromkodott... Most már biztosan befütyültek a kétszáz font jutalomnak. Mr. Foggra pillantott. A gentlemannek szeme se rezdült, pedig egész vagyonáról dönt ez a pillanat...

Ugyanebben a pillanatban hosszú, fekete, orsó alakú hajótest jelent meg a vízen; füstzászló lengedezett fölötte. Az amerikai gőzhajó volt; menetrend szerint hagyta el a kikötőt.

– Átok! - kiáltotta John Bunsby, és kétségbeesetten szabadon engedte a kormányt.

– Jelezni! - szólt kurtán Phileas Fogg.

Aprócska bronzágyú nyújtogatta nyakát a Tankadère hajóorrán. Ezzel szoktak jelezni ködös időben.

Az ágyút torkolatig tömködték puskaporral, amikor azonban a révkalauz éppen izzó szenet nyomott volna az ágyú kanócához, megszólalt Mr. Fogg:

– Vészjelet a zászlóval!

Félárbocra eresztették a zászlót, így jelezték, hogy bajban vannak, és remélhették, hogy ha az amerikai gőzös észreveszi, egy pillanatra eltér irányától, s a kis hajó felé siet.

– Tűz! - szólt Mr. Fogg.

S a bronzágyúcska dörrenése messze szállt a levegőben.