Bridget Morgaz

Közben még két másik, éppen ilyen szörnyű csapás várt a franciákra, a Navy-szigeti tábor védelmezőinek reménységeire.

Valóban félő volt, hogy a francia pártiakat elcsüggesztik a balsors egymást követő csapásai.

A kanadai franciákat súlyosan érintette az ostromállapot kihirdetése a montreali körzetben, mert csaknem lehetetlenné tette az együttműködést a Szent Lőrinc menti falvak között.

Ráadásul sok kanadai - a franciák jogainak fenntartásával és a nyilvánvaló visszaélések ellen továbbra is tiltakozva - a megbékélés érdekében szállt síkra.

Ilyen körülmények között az év végén a harcoló franciák száma mintegy ezerre csökkent, s ez az ezer ember is Kanada különböző területein szétszóródva küzdött.

Az 1837-es eseményeket mint forrongást jegyezte fel a történelem.

Egy-két elszigetelt próbálkozásra Swantonban is sor került. Papineau és O’Callaghan tanácsára kanadai területre lépett egy nyolcvan főből álló csoport, előrenyomult Moore’s-Cornerig, ahol négyszáz önkéntesből álló elszánt csapat állta útját. Az önkéntesek visszaverték őket, s a franciák kénytelenek voltak ismét amerikai területre menekülni.

A kormány most, hogy erről az oldalról már nem kellett támadástól tartania, északon tömöríthette erejét.

A Szent Lőrinc völgyének északi részében fekvő Deux Montagnes grófságbeli Saint Eustache-ban az angol királyi csapatok megütköztek a kanadai franciákkal.

A Saint Eustache-i franciák legyőzése után Sir John Colborne Saint Benoit-ba küldte csapatait, s azok már másnap a városka előtt álltak.

Amikor e hírek eljutottak Navy szigetére, a franciákat végtelen keserűség, türelmetlenség fogta el. A kéksapkások át akartak kelni a Niagarán, hogy megtámadják MacNab táborát. De Vaudreuilnek minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy visszatartsa őket.

A harag első fellobbanása után azonban mélységes csüggedés vett erőt a táboron, sőt meg is ritkult a franciák sora, mintegy száz ember amerikai területre menekült.

Közben a vezetők befolyása is erősen csökkent, sőt széthúzás támadt köztük. Vincent Hodge, Farran és Clerc gyakran szembekerült más vezetőkkel. De Vaudreuil volt az egyetlen, aki talán mérsékelni tudta volna a kétségbeejtő helyzet miatt támadt széthúzást, ő azonban, bár töretlenül megőrizte erkölcsi erejét, a hiányos ápolás miatt egészségileg napról napra gyöngült, s tudta, hogy még egy vereséget már nem élne túl.

A jövő aggasztó gondjai mellett szüntelenül gyötörte az a gondolat is, hogy leánya teljesen magára marad, ha ő egyszer távozik az élők közül.

André Farran, William Clerc és Vincent Hodge közben szüntelenül küzdöttek társaik csüggedése ellen. Ha most el is vesztenék a játszmát - hajtogatták kifogyhatatlan türelemmel -, majd egyszer újrakezdik a harcot.

Nem! Nem szabad elveszteni a jövőbe vetett hitet - még Nick közjegyző is így vélekedett, s ezt ki is fejtette de Vaudreuilnek.

– Ha maga a függetlenségi mozgalom nem is aratott sikert - mondta -, a franciák által követelt jogok már a dolgok erejénél fogva is megvalósulnak. Kanada előbb vagy utóbb visszanyeri jogait, visszaszerzi önkormányzatát, csak névleg függ majd Angliától. Ön is megéri ezt, de Vaudreuil uram! Leszek én még önnel meg a kedves lányával a romjaiból felépült Montcalm-villában! Meg aztán én rendületlenül bizakodom abban, hogy egyszer majd csak levethetem a Sagamore-ok palástját, mely sehogy sem illik közjegyzői vállamra, s visszatérhetek montreali irodámba.

És mikor a leánya sorsa miatt gyötrődő de Vaudreuil aggodalmait szóvá tette Thomas Harcher előtt, a derék majoros így nyugtatta:

– Hát az én családom nem az ön családja is, uram? Ha így félti Clary kisasszonyt, miért nem küldi el a feleségemhez, Catherine-hoz? A chipogáni majorban biztonságban lenne, ott ön is csatlakozhatna hozzá, mikor a körülmények megengedik.

De Vaudreuil azonban nem ringatta magát illúziókban a saját egészségi állapota felől. Tudta, hogy sebesülése halálos, s ezért elhatározta, hogy gondoskodik Clary jövőjéről, mégpedig úgy, ahogyan már régen óhajtotta.

Tudta, hogy Vincent Hodge szereti Claryt, s úgy gondolta, hogy ez a szerelem kölcsönös. Még csak nem is sejtette, hogy Clary szíve valaki másért dobog. Ha leányának eszébe jut, hogy ha atyját elveszti, milyen egyedül marad a világban, nyilván vágyódni fog arra, hogy valaki mellette álljon. S vajon elképzelhető-e erősebb támasz, mint Vincent Hodge szerelme, akivel sorsa máris eggyé forrt a közös hazaszeretetben.

De Vaudreuil elhatározta, hogy így váltja valóra legfőbb óhaját. Nem kételkedett sem Vincent Hodge, sem Clary érzelmeiben. Magához hívja mindkettőjüket, beszél velük, egybefonja a kezüket. S akkor halála percében már csak egyetlen bánata lesz: hogy nem vívhatta ki Kanada függetlenségét.

Ezért estére kérette magához Vincent Hodge-ot.

De Vaudreuil és leánya a sziget keleti partján, Schlosserral szemben lakott egy kis házban.

Bridget is ott élt velük, ő azonban nappal sohasem lépte át a kaput. A boldogtalan teremtés rendszerint csak este ment ki, hogy kicsit járkáljon, ilyenkor emlékeibe merült: Jeanra gondolt, aki meghalt hazájáért, meg Joannra, akiről nem kapott hírt. Idősebb fia a montreali vagy a quebeci börtönben talán éppen a halált várja.

Soha senki előtt sem mutatkozott e házban, ahol de Vaudreuil és a leánya viszonozták a vendégszeretetet, melyben a Csöndes házban részesültek. Nem mintha attól félt volna, hogy felismerik és arcába vágják a nevét! Ugyan ki sejthette volna, hogy ő Simon Morgaz felesége? De már az is nehezére esett, hogy de Vaudreuil fedele alatt kell élnie és fájt neki, hogy Clary gyermeki szeretettel, tisztelettel bánik vele.

Vincent Hodge a megbeszélt időben este nyolckor pontosan megérkezett.

Bridget már elment hazulról, a szigeten barangolt.

Vincent Hodge kezet szorított de Vaudreuiljel, majd Claryhoz fordult, aki szintén kezet nyújtott neki.

– Nagyon komoly dolgokról kell magával beszélnem, kedves Hodge - kezdte de Vaudreuil.

– Magadra hagylak a vendégeddel, apám - mondta Clary, s az ajtó felé indult.

– Nem, gyermekem, maradj. Mondanivalóm mindkettőtökre vonatkozik.

Intett Vincent Hodge-nak, hogy vele szemben foglaljon helyet, Claryt pedig maga mellé ültette.

– Kedves barátom - mondta -, én már nem sokáig élek. Érzem, hogy erőm minden nappal csökken. Ezért úgy figyeljen rám, mintha haldokló ágyánál állna, mintha utolsó szavaimat hallgatná.

– De kedves de Vaudreuil uram! - vágott közbe hevesen Vincent Hodge -, ön nagyon is sötéten lát...

– S milyen fájdalmat okozol nekünk, apám! - tette hozzá Clary.

– Ti még nagyobb fájdalmat okoztok nekem, ha nem akartok megérteni.

Hosszan nézett rájuk. Azután Vincent Hodge-hoz fordult:

– Kedves barátom, mi ketten mindeddig csak egyetlen dologról beszéltünk, Kanada ügyéről, melynek mindketten az életünket szenteltük. Ez részemről természetes volt, hiszen francia származású vagyok és francia Kanada győzelméért küzdöttem. Ön azonban, akit származása nem fűz elszakíthatatlan kötelékkel Kanadához; egy pillanatnyi habozás nélkül ugyancsak a francia-kanadaiak első sorába állott...

– Vajon nem testvérek-e az amerikaiak és a kanadaiak? - szólt közbe Vincent Hodge. - S vajon ki tudja, nem lesz-e valamikor Kanada is az amerikai államszövetség tagja?

– Bárcsak így lenne - sóhajtott de Vaudreuil.

– Igen, atyám, így lesz! - kiáltotta Clary. - Így lesz, s te még meg fogod érni e napot!

– Nem, gyermekem, nem érem meg.

– Hát azt hiszi, hogy ügyünk mindörökre elveszett, mert most vereséget szenvedett? - kérdezte Vincent Hodge.

– Az ügy, melynek alapja az igazság és a jog, végül mindig diadalmaskodik - válaszolt de Vaudreuil. - Én már nem, de ti megéritek a győzelem napját. Igen, Hodge, ön megéri s akkor bosszút állhat apjáért, akit vérpadra juttatott egy Morgaz árulása!

Clary, mikor ilyen váratlanul meghallotta e nevet, úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Vajon attól félt, hogy észreveszik, mennyire elpirult? Alighanem, mert felállt, az ablakhoz ment, s ott ült le.

– Mi van magával, Clary?... - kérdezte Vincent Hodge és a fiatal lány felé lépett.

– Rosszul érzed magad? - nyugtalankodott de Vaudreuil, s megpróbált felállni karosszékéből.

– Nem, apám, semmi bajom... egy kis friss levegő... s máris rendben leszek!

Vincent Hodge kinyitotta az egyik ablakszárnyat, majd visszament de Vaudreuilhöz.

Az apa pár percig hallgatott. Mikor Clary ismét melléült, megfogta leánya kezét s közben így szólt Vincent Hodge-hoz:

– Kedves barátom, tudom, hogy egész életét betöltötte Kanada ügyének szeretete, de azt is tudom, hogy szívében élt még egy másik érzés, igen, tudom, hogy szereti a lányomat, s azt is, hogy Clary mennyire becsüli magát. Nyugodtabban halnék meg, ha magára hárulna a jog és a kötelesség, hogy támasza legyen, mikor már én nem lehetek mellette! Hajlandó őt feleségül venni, ha ő is úgy akarja?

Clary kihúzta kezét apja kezéből, Vincent Hodge-ra nézett s némán várta a fiatal férfi válaszát.

– Kedves de Vaudreuil uram, azzal, hogy a házasság kötelékével akar családjához fűzni, a legnagyobb boldogságot kínálta fel nekem, amiről valaha is álmodtam. Igen, Clary, szeretem magát, már régóta, teljes szívemből szeretem. Szerelmemről csak ügyünk győzelme után akartam beszélni magának. De nagyon komoly napokat élünk, s a legutóbbi események nagyon megváltoztatták a kanadai franciák helyzetét. Talán pár évbe is beletelik, míg újrakezdhetjük a harcot. Most azt kérdezem, hajlandó-e ezt a pár évet Amerikában tölteni, Amerikában, melyet második hazájának tekinthet? Megengedi-e nekem, hogy atyja helyett én álljak maga mellé, megengedi-e, hogy ő fiának nevezzen engem?... Kérem, Clary, szerezze meg nekünk ezt az örömet.

A fiatal lány hallgatott.

Vincent Hodge lehorgasztotta a fejét, s nem merte megismételni kérését.

– Ugye, megértettél engem, édes gyermekem? - szólalt meg ismét de Vaudreuil. - Megértetted Hodge szavait is... Most már csak tőled függ, hogy fiamnak nevezhetem-e őt, s hogy a sok csapás után, mely életemben ért, részem lesz-e abban a végső vigaszban, hogy egy hozzád méltó ember oldalán tudlak, aki úgy szeret téged.

Clary megindultan válaszolt apja szavaira, s válasza minden reménytől megfosztotta Vincent Hodge-ot.

– Apám, a legnagyobb gyermeki tisztelettel viseltetem irántad, önt pedig, Hodge, önt nagyra becsülöm és testvéremként szeretem. De nem lehetek a felesége!

– Nem lehetsz a felesége?... - suttogta de Vaudreuil, és megragadta leánya kezét.

– Nem, apám.

– De miért nem?

– Mert másé a szívem.

– Másé? - kiáltott Vincent Hodge, aki nem tudott úrrá lenni fellobbanó féltékenységén.

– Ne legyen féltékeny, Hodge! - mondta Clary. - Miért is lenne? Akit szeretek, s akinek szerelmemről sohasem beszéltem, az a férfi, aki szeretett engem, s aki szerelméről sohasem beszélt nekem, már nincs az élők sorában! Talán akkor sem lettem volna a felesége, ha életben marad. De meghalt, meghalt Kanadáért, s én hű maradok emlékéhez...

– Jeanról beszélsz?... - kiáltott fel de Vaudreuil.

– Igen, apám, Jeanról...

Clary nem fejezhette be szavait.

Kívülről egyre erősödő zaj hallatszott, lábak dobogtak, dühös kiáltás hangzott, s mindezt túlharsogta egy név: „Morgaz!... Morgaz!...” A sziget északi részéről, a Niagarának arról a partjáról hangzott a vad lárma, ahol de Vaudreuil háza állott.

Clary halálsápadtan hallgatta a durva hangokat.

– Mi ez? - nyugtalankodott de Vaudreuil.

– S mit akarnak ezzel a névvel? - csodálkozott Vincent Hodge.

Felállt, a nyitott ablakhoz lépett, s kihajolt.

A folyópartot élénk fény világította meg. Nyír- és bükkfakéregből készült lobogó fáklyával kezében mintegy száz ember közeledett a ház felé.

Férfiak, nők és gyermekek voltak köztük, valamennyien Morgaz átkozott nevét üvöltötték, s egy öregasszony körül tolongtak, aki nem menekülhetett előlük, mert már alig volt jártányi ereje.

Bridget volt ez az öregasszony.

Clary az ablakhoz rohant, és mikor meglátta Bridget-t, rögtön felfogta a felzúdulás okát.

– Bridget!... - sikoltotta.

Az ajtóhoz ugrott, felrántotta, s anélkül, hogy egy szóval is felelt volna apjának, kirohant a házból. De Vaudreuil és Vincent Hodge utána sietett.

Az egyre vadabbul ordítozó tömeg most ötven lépésnyire lehetett a háztól. A feldühödött emberek vadul kiáltoztak, sarat dobáltak Bridget arcába, fenyegető kezek nyúltak utána. Egyesek meg akarták kövezni.

Clary de Vaudreuil egy pillanat alatt Bridget mellett termett, magához ölelte, hogy megvédje a bántalmazások elől, miközben még féktelenebbül harsogott a kiáltozás:

– Bridget Morgaz itt!... Simon Morgaz felesége!... Halál reá!... Halál!...

De Vaudreuil és Vincent Hodge is meg akarta védeni a szerencsétlent az eszeveszetten üvöltöző tömegtől, de most mindketten megtorpantak. Bridget tehát Simon Morgaz felesége!... Az áruló átkozott nevét viseli!...

Clary karjával óvta a boldogtalant, aki erejét vesztve térdre roskadt. Ruhája sárosan, tépetten lógott róla. Fehér haja ziláltan hullott arcába.

– Öljetek meg!... Öljetek meg! - suttogta.

– Szerencsétlenek! - kiáltotta Clary a fenyegetőző tömeg felé fordulva. - Nyomorultak! Tiszteljétek ezt az asszonyt!

– Az áruló Simon Morgaz feleségét!... - harsogta száz dühös hang.

– Igen, az áruló feleségét, ő az édesanyja annak a férfiúnak...

Jean nevét akarta kimondani, az egyetlen nevet, mely talán megvédelmezhette volna Bridget-t.

De az öregasszony erejének végső megfeszítésével felemelkedett, s így suttogott:

– Ne... Clary... Ne!... Irgalmazzon a fiamnak... A fiam emlékének...

Az üvöltés, a fenyegetőzés újult erővel kezdődött. A tömeg egyre szaporodott, s az embereken erőt vett az ellenállhatatlan vak düh, mely a leggyávább merényletek sugalmazója.

De Vaudreuil és Vincent Hodge megpróbálta megmenteni a tömeg dühétől a szerencsétlen áldozatot. A pokoli zenebona hallatára néhány barátjuk is odasietett, de hiába igyekeztek segíteni, hogy Bridget-t és az őt szorosan ölelő Claryt kiszabadítsák a tömegből.

– Halál reá!... Halál!... Pusztuljon Simon Morgaz felesége! - üvöltözték fékeveszetten.

Egyszerre egy férfi tört magának utat a tömegben. Félrelökte az őrjöngőket, akik már a végső csapást akarták mérni áldozatukra.

– Anyám! - kiáltotta.

A Névtelen, Simon Morgaz fia térdelt le édesanyja mellé.