Vezeklés

Elmondjuk, hogy Navy szigetének védői miként bukkantak a Morgaz név nyomára.

Az olvasó még bizonyára emlékszik arra, hogy a franciák többször is rájöttek: MacNab táborában mindig időben értesülnek a szigeten folyó védelmi előkészületekről, az erődítési munkálatokról és az átkelési kísérletekről. Már régebben sejtették, hogy kém furakodott soraikba, s az tájékoztatja az ellenfelet mindenről, ami a szigeten történik. Hiába kutattak utána, hogy rövid úton elbánjanak vele, nem tudtak nyomára bukkanni, pedig még a Niagara amerikai partján fekvő falvakban is keresték.

Rip kémkedett a szigeten.

Legutóbb szenvedett kudarcai, a vállalatát ért jelentős veszteségek alaposan felbőszítették a Rip és Társa cég főnökét, merész fogással akarta kiköszörülni a csorbát, azt remélve, hogy így kárpótolhatja magát a sorozatos sikertelenségért. Az utóbbi időben valóban üldözte a balsors. Vereséget szenvedett a chipogáni majorban, ahonnan embereivel együtt futva kellett menekülnie. A Névtelen Saint Charles-ban is kisiklott a kezéből. Az értékes zsákmányt végül is nem az ő emberei, hanem Comeau rendőrosztaga kerítette kézre.

Rip eltökélte, hogy elégtételt szerez a sok kudarcért, s minthogy a „Névtelen-üggyel” már nem foglalkozhatott, hiszen jogosan hihette, hogy az elítéltet kivégezték a Frontenac-erődben, úgy határozott, hogy álöltözékben a franciák közé furakodik Navy szigetén. Onnan majd a megbeszélt módon igyekszik tájékoztatni MacNab ezredest a védelmi munkálatokról s arról, hogy a sziget mely pontján lehetne legkönnyebben partra szállni. Tudta, hogy az életével játszik. Ha a franciák ráismernek, nem remélhet kegyelmet. Agyonvernék, mint egy kóbor kutyát. Viszont szép kis összeg üti a markát, ha megkönnyíti a sziget bevételét, ami azt is jelentené, hogy a kanadai franciák legfőbb vezetői eltűnnének a színről, egyszersmind véget érne az 1837-ben kezdődött mozgalom.

Rip, hogy tervét megvalósíthassa, átment a Niagara amerikai partjára. Onnan aztán Schlosserból a Caroline-on mint egyszerű utas, a szigetre hajózott, és befurakodott a táborba.

A merész kém álruhát öltött, pofaszakállt növesztett, tökéletesen megváltoztatta modorát, de még a hangját is úgy, hogy teljesen felismerhetetlen volt. Pedig a táborban jócskán akadtak, akik különben ráismertek volna, hiszen itt volt de Vaudreuil a leányával, meg Thomas Harcher a fiaival, s ők mindnyájan találkoztak vele a chipogáni majorban, sőt itt volt Nick közjegyző is, pedig Rip a legkevésbé számított arra, hogy őt a szigeten találja. Álöltözéke azonban oly tökéletes volt, hogy senkiben még csak a legkisebb gyanú sem ébredt, nyugodtan kémkedhetett, s valahányszor szükségesnek tartotta, zavartalanul felvehette az összeköttetést a chippewai táborral anélkül, hogy bajba sodorta volna magát. Ő értesítette MacNab ezredest arról is, hogy Vincent Hodge száz emberrel meg akarja támadni a Frontenac-erődöt.

Volt azonban valami, amiről nem tudhatott, s éppen ez okozta vesztét.

Egy hét óta, hogy a kéksapkások öltözetében a szigetre érkezett, gyakran találkozott Thomas Harcher-val, Nick közjegyzővel, meg még sok régi ismerősével, de sohasem találkozott Bridget-vel. Miből is sejthette volna, hogy a szigeten tartózkodik ő is? Simon Morgaz felesége a kanadai franciák között?... Nem, ezt még csak elképzelni is nehezen tudta volna. Hiszen legutoljára Saint Charles-ban látta, s a Csöndes házat éppen azért kímélte meg a városka más lakóinak kijutó zaklatásoktól, mert Bridget Morgaz otthona volt. Egyébként meg tizenkét év alatt - ennyi idő telt el azóta, hogy vele és családjával Chamblyban érintkezett - csak egyszer álltak szemtől szembe: a házkutatás napján. Bridget éppúgy nem ismert volna rá, mint ahogyan Nick közjegyző vagy Thomas Harcher sem.

S mikor összetalálkoztak, Bridget valóban nem ismerte meg. Rip önmagát árulta el olyan helyzetben, melyet az ő körültekintő óvatossága sem láthatott előre.

Aznap este, mielőtt Vincent Hodge megjelent volna de Vaudreuilnél, Bridget elhagyta a házat. Sűrű sötétség borult a Niagara völgyére. Semmi nesz nem hallatszott, sem az angolok, sem a franciák táborából. A parton néhány őrszem járt fel-alá a folyam bal oldali ágát figyelve.

Bridget gépiesen ment előre, észre sem vette, hogy már a sziget felső csúcsához ért. Pár percre megpihent, s éppen vissza akart fordulni, mikor a partról, közvetlenül a víz mellől fényt látott felvillanni.

Bridget meglepetve és nyugtalanul sietett a part mentén meredező sziklákhoz.

Ott, a sziklák tövében valaki jelzőlámpát himbált, melynek fényét világosan láthatták Chippewa felől is. Az angolok táborából hamarosan hasonló fényjelzéssel feleltek.

Bridget meglepetésében elsikoltotta magát a gyanús jelzések láttán.

Hangjára a parti sziklák tövéből hirtelen felpattant egy férfi, egy ugrással mellette termett, s lámpájával az arcába világított.

– Bridget Morgaz! - tört ki belőle a meglepetés.

Bridget döbbenten hátrált az idegen elől, aki a nevét kiáltotta. Hangjából azonban, melyet most nem változtatott el, rögtön tudta, kivel áll szemben.

– Rip!... - hebegte -, Rip... Itt!

– Bizony, én vagyok!...

– Rip itt kémkedik!

– Ejnye, asszonyom, én csak azt csinálom itt, amit maga! Mert Simon Morgaz felesége vajon mi egyébért jött volna a franciák táborába?

– Nyomorult! - tört ki Bridget-ből a felháborodás.

– Hallgasson! - förmedt rá Rip, s karon ragadta. - Hallgasson, mert különben...

Egyetlen mozdulattal a Niagara árjába taszíthatta volna az öregasszonyt.

– Mert különben megöl? - kérdezte Bridget, s pár lépést hátrált. - De nem addig, míg magát el nem árultam!

S azonnal kiáltozni kezdett:

– Segítség!... Segítség!

Az őrszemek csaknem azonnal rohanni kezdtek abba az irányba, ahonnan a hangot hallották.

Rip rögtön felfogta, hogy Bridget segítséget kap, mielőtt ő megszabadulhatna tőle.

– Jó lesz, ha vigyáz! - ripakodott rá. - Ha elárulja hogy ki vagyok, én is megmondom nekik, hogy maga kicsoda!...

– Azt sem bánom - válaszolt Bridget, akit ez a fenyegetés sem riasztott meg.

Azután még hangosabban kiáltozott:

– Segítség!... Segítség!

Ekkor már tíz-tizenkét ember vette körül őket, s a parton különböző irányból egyre többen futottak feléjük.

– Ez az ember - kiáltotta Bridget - Rip rendőrügynök, a királyi csapatok megbízásából kémkedik...

– Ez az asszony pedig - vágott közbe Rip - az áruló Simon Morgaz felesége!

A franciákból leírhatatlan hatást váltott ki a gyűlölt név. Azon nyomban megfeledkeztek arról, hogy Rip nevét is hallották. - Bridget Morgaz!... Bridget Morgaz!... - kiáltoztak vad összevisszaságban. Minden fenyegetőzés a szerencsétlen asszony ellen irányult, minden szidalom az ő fejére hullott, s Rip ezt ügyesen ki is használta. Egy percre sem vesztette el a hidegvérét, s mikor látta, hogy a figyelem elterelődik róla, nyomban elillant. S alighanem még az este átkelt a Niagarán, majd Schlosserból a chippewai táborba menekült, mert a későbbi nyomozás során sem sikerült rábukkanni.

Most már tudjuk, hogyan került Bridget a felbőszült tömeg kezére, mely de Vaudreuil háza felé vonszolta.

S mikor élete már csak egy hajszálon függött, éppen akkor bukkant fel Jean, s az egyetlen szóval, hogy „anyám!”, elárulta születése titkát...

A Névtelen tehát Simon Morgaz fia.

Pár szóval beszámolunk arról, hogy miként jutott el Navy szigetére.

A Frontenac-erőd kerítése mögül hallatszó sortűz ropogására Jean eszméletlenül roskadt össze. Azonnal megértette: Joann meghalt, hogy megmentse őt. Lionel csak hosszas fáradozás után tudta magához téríteni. Mikor Jean talpra állt, átkeltek a befagyott Szent Lőrinc-folyamon, majd az Ontario partján mentek tovább, s napkeltekor már messze jártak az erődtől.

Jean eltökélte magában, hogy elmegy Navy szigetére, zászlaja alá gyűjti a franciákat a királyi csapatok ellen s ha ez a végső kísérlet is kudarcba fúlna, élve nem távozik a csatatérről. Útja a tóparti vidékeken vezetett át, ahol már elterjedt kivégzésének híre, s Jean személyesen győződhetett meg arról, hogy az angolok valóban azt hiszik: a Névtelen halott, nem áll többé útjukban. Majd meglátják, hogy tévedtek! Viszontlátják majd barátai élén; mint a villám, úgy fog lecsapni Colborne csapataira! Megjelenését talán csodának vélik majd, s ez zavart kelt soraikban, a Szabadság fiait pedig ellenállhatatlan lendületre sarkallja!

De akárhogy sietett is Jean és Lionel a Niagara felé, nagy kerülőket kellett tenniük, s ez bizony alaposan késleltette útjukat. Közben lépten-nyomon új veszélyek leselkedtek rájuk, ezért kényszerűségből úgy döntöttek, hogy csak éjszakánként folytatják az utat. Így történt, hogy mire Schlosserba, majd innen Navy szigetére értek, egy hét telt el.

És Jean most szembenézett az üvöltöző tömeggel, mely egyre szorosabb gyűrűvel vette körül.

Simon Morgaz gyűlölt neve olyan haragot ébresztett az emberekben, hogy a vad kiáltozás még mindig nem csillapult. Pedig felismerték őt!... A halottnak vélt hős állt előttük, akiről azt hitték, hogy angol puskák oltották ki életét!... S a legenda most mégis szétfoszlott. A tömeg most már nemcsak Bridget-t, Jeant is fenyegette.

Jean farkasszemet nézett velük. Fél karjával az anyját támogatta, a másikkal meg a fékevesztett tömeget tartotta vissza. De Vaudreuil, Farran, Clerc és Lionel hiába igyekezett csillapítani a felbőszült embereket, Vincent Hodge, most, hogy szemben állt apja árulójának fiával, azzal a férfival, akit Clary de Vaudreuil szeretett, egy percig úgy érezte, hogy nem tudja legyőzni haragját és gyűlöletét. De elfojtotta magában a bosszúvágyat, csak arra gondolt, hogyan menthetné meg a fiatal lányt a tömeg haragjától, mely Bridget iránti ragaszkodása miatt most már őt is fenyegette.

Tagadhatatlanul felháborító igazságtalanság volt, hogy a tömeg ilyen gyűlölettel fordult a szerencsétlen öregasszony felé, s hogy e gyűlölet odáig fajult, hogy őt akarták felelősségre vonni Simon Morgaz árulása miatt. Az egész csak akkor érthető, ha az ember tudja, hogy a tömeg első dühében nem gondolkozik. De az már minden képzeletet felülmúlt, hogy a felbőszült tömeg még a legendás hős láttára sem torpant meg.

Jeant úgy felháborította a tömeg gyűlöletes viselkedése, hogy arca már nem a szégyentől lángolt, hanem a haragtól sápadt, s a vad lármát túlharsogva kiáltotta:

– Igen! Simon Morgaz fia és özvegye áll előttetek!... Öljetek meg hát minket!... Nem kérünk a szánalmatokból, nem törődünk a megvetéstekkel!... De te, anyám, te, aki mindnyájunknál különb vagy, emeld fel a fejed, s bocsáss meg azoknak, akik sértegetnek!

Az ütésre emelt öklök lehanyatlottak, de a dühös kiáltozás folytatódott.

– El innen az árulókkal!... Köztünk nincs helye a Morgazoknak!

S a tömeg még szorosabban tömörült dühének ártatlan áldozatai körül, hogy elűzze őket a szigetről.

Clary elébük vetette magát.

– Szerencsétlenek! Hallgassátok meg őt, mielőtt anyjával együtt elűznétek innen!

A tömeg megtorpant a fiatal lány erélye láttán.

Ekkor Jean beszélni kezdett, s hangjában megvetés és felháborodás vegyült.

– Felesleges arról beszélnem, hogy anyám mit szenvedett a nevéhez tapadó gyalázat miatt. De igenis meg kell tudnotok, hogy mit cselekedett, hogy jóvátegye a bűnt! Két fiát önfeláldozásra nevelte, arra tanította őket, hogy le kell mondaniuk minden földi boldogságról. Apjuk elárulta Kanadát, két fia csak azért élt, hogy Kanada visszanyerhesse függetlenségét. Megtagadták nevüket, melytől iszonyodtak, az egyik faluról falura járt egész Kanadában, hogy híveket toborozzon az ügy zászlaja alá, a másik pedig minden fegyveres összetűzésben a franciák első sorában küzdött! Ez a Morgaz most itt áll előttetek. Az idősebbik Joann abbé volt, aki a Frontenac-erődben helyettem állt a kivégzőosztag elé, és...

– Joann!... Meghalt!... Joann!... - sikoltott Bridget.

– Igen, anyám, meghalt. Te eskettél meg bennünket, hogy így fogunk meghalni... meghalni Kanadáért!

Bridget Clary mellé térdelt, a fiatal lány átkarolva tartotta, s együtt zokogott vele.

A szívettépő jelenet láttán a tömeg is megrendült, már csak tompa moraj hallatszott körülöttük, de ebben a hangban még mindig ott rezgett a Morgaz név iránt érzett irtózás.

Jean erősebb hangon folytatta:

– Ezt tettük! De nem azért, hogy tisztára mossunk egy örökre gyalázatos nevet, melyet a véletlen fedett fel előttetek, melyről azt reméltük, hogy megátkozott családunk emlékével együtt a feledésbe merül. Isten nem engedte ezt! S ezek után vajon még mindig a megvetés és a gyűlölet szavaival szóltok hozzánk?

Igen! Az áruló emléke legyőzhetetlen utálatot keltett, s a tömegből egy őrjöngő e válaszra vetemedett:

– Nem tűrjük, hogy Simon Morgaz feleségének meg fiának jelenléte bemocskolja táborunkat!

– Nem!... Nem tűrjük!... - zúgták a többiek is, akiken megint erőt vett a harag.

– Nyomorultak! - kiáltott Clary.

Bridget felállt.

– Fiam, bocsáss meg nekik!... Nincs jogunk a haragra.

– Megbocsátani? - kiáltott magánkívül Jean, akinek egész lényét fellázította ez az igazságtalanság. - Megbocsátani azoknak, akik minket tesznek felelőssé egy bűnért, amit nem mi követtünk el, minket, akik mindent megtettünk, hogy levezekeljük! Megbocsátani azoknak, akik az árulást az özvegyen, a fiain akarják megbosszulni, mikor az egyik már az életét áldozta, a másiknak meg csak egy vágya van, hogy értük halhasson meg!... Nem! Erre nincs bocsánat! Magunk megyünk el közülük, közülük, akik azt mondják, hogy a jelenlétünk is beszennyezi őket! Gyere, anyám, jöjj.

– Fiam - kérlelte Bridget -, el kell viselnünk!... Ez a mi sorsunk e földön!... Ez a vezeklés!...

– Jean!... - suttogott Clary.

Még néhány kiáltás hallatszott, aztán elcsöndesedett a tömeg. Utat nyitottak Bridget-nek és fiának. A part felé mentek.

Bridget-nek jártányi ereje sem volt. A szörnyű csapás végképp összetörte. Clary és Lionel támogatta, de vigasztalni egyik sem tudta.

Vincent Hodge, Farran és Clerc a tömeget igyekezett csillapítani, de Vaudreuil meg Clary után indult. Akárcsak leányát, őt is felháborította ez a mérhetetlen igazságtalanság, e gyűlöletes elfogultság, mely nem ismer sem irgalmat, sem mértéket a felelősségre vonásban. Leányához hasonlóan ő is úgy érezte, hogy az apa múltjáért elég vezeklés volt a két fiú élete. Mikor Bridget és Jean a sziget és Schlosser között közlekedő hajóhoz ért, így kiáltott:

– Nyújtsa kezét, asszonyom!... S maga is, Jean!... Felejtsék el e szerencsétlenek sértegetését!... Eljön az idő, mikor majd belátják, hogy szidalmaik nem érhetnek fel magukhoz! Eljön az idő, mikor majd bocsánatot kérnek mai viselkedésükért!

– Soha! - kiáltotta Jean, és közelebb lépett az indulásra kész hajóhoz.

– Hova mennek? - kérdezte Clary.

– Oda, ahol nem leszünk kitéve a bántalmaknak!

– Asszonyom! - szólt ekkor a fiatal lány messze csengő hangon, hogy a közelében mindenki megértette szavait -, én magát anyámként tisztelem! Pár perccel ezelőtt, mikor még azt hittem, hogy fia nincs már az élők sorában, hűséget esküdtem emlékének, hiszen egész életemet neki akartam szentelni!... Jean, szeretem magát!... Akarja, hogy a felesége legyek?

Jean elsápadt, megrendült, csaknem elébe roskadt:

– Clary - mondta -, gyötrelmes életembe maga hozta az egyetlen örömsugarat. De most láthatta, hogy semmi, de semmi nem csökkentheti az iszonyatot, mit nevünk ébreszt, s nem akarom, hogy magának is kijusson belőle!

– Nem - tette hozzá Bridget -, Clary de Vaudreuil nem lehet egy Morgaz felesége!

– Gyere, anyám, jöjj!

Ezzel a hajóra vitte Bridget-t. Amint távolodtak a parttól, még jó ideig hallották, hogy az áruló nevétől visszhangzik a sziget.

*

Másnap, Schlosser határában, egy magányos kunyhóban Jean az édesanyja mellett térdelt, s utolsó szavait hallgatta.

Senki sem tudta, hogy Simon Morgaz felesége és fia e kunyhó lakója. De egyébként sem maradtak volna sokáig. Bridget haldoklott. Pár óra múlva kialszik élete, melyben kijutott számára minden szenvedés, minden nyomorúság, ami csak emberi szívet sújthat.

Jean elhatározta, ha már anyja nem lesz többé, ha lezárta szemét, eltemette megfáradt testét, rögtön elmenekül ebből az országból, mely kitaszította őt. Eltűnik innen úgy, hogy hírét sem hallják többé - még akkor sem, mikor a halál majd őt is megszabadítja.

Anyja utolsó szavai azonban arra intették, hogy ne mondjon le szent kötelességének teljesítéséről, apja bűnének jóvátételéről.

Bridget utolsó szavai ezek voltak:

– Fiam, bátyád meghalt, s most annyi szenvedés után én is meghalok. Nem panaszkodom. Isten igazságos. Vezekeltünk, fiam, és hogy a vezeklés teljes legyen, el kell felejtened a rosszat, amit veled tettek. Folytatnod kell a munkádat! Nincs jogod ahhoz, hogy hűtlenül elhagyd a zászlót!... Szent kötelességed, fiam, hogy Kanadának áldozd minden perced, míg meg nem halsz érte!...

Bridget e szavakkal kilehelte lelkét.

Jean megcsókolta a halott homlokát, s lezárta megtört szemét, mely annyi könnyet ontott.